Erdélyi Múzeum

    folyóiratok   » Erdélyi Múzeum
  szerzõk a b c d e f g h i j k l m n o p r s t u v w  
  keresés á é í ó ö õ ú ü û ã â ş ţ
  összes lapszám » Erdélyi Múzeum1999/1-2 »
 


| észrevételeim
   vannak


| kinyomtatom

| könyvjelzőzöm


 
 



 
   
 
Erdélyi Múzeum - 61. kötet, 1999. 1-2.füzet

Benkõ Samu

Bánffy Miklós a közéletben*

Az embert az Úristen nemcsak a maga képére és hasonlatosságára teremtette, hanem megközelíthetõvé tette számára a teremtés titkait is. Ki-ki az ingyenkegyelembõl kapott talentumoknak vagy tudós szóhasználattal élve: örökül kapott genetikai kódjának függvényében építheti meg a maga egyéniségét, az alkotó embert. Csakis e determináltság erõterén belül serkenthetik vagy éppen gátolhatják a külsõ energiák a tehetség célirányos kibontakozását.

Örökül kapott tehetség és családi, iskolai, társadalmi létfeltételek sok irányba torkolló pálya befutásának az ígéretével kecsegtették a fiatal Bánffy Miklóst. A szülõi és nagyszülõi otthon bensõséges tere volt a természeti világgal való megismerkedésnek. Rétek és kaszálók, gabonatáblák, veteményes- és virágoskertek, parkok és erdõk fái, a sok háziállat és az erdõ-mezõn élõ vadak, a folyók és patakok vízivilága legalább olyan mély természetélménnyel tarisznyálták fel a grófi csemetét, mint a kastély szomszédságában felnövekvõ erdélyi parasztgyermekeket. Természetlátása, vonzódása a mezõgazdasághoz, különösképpen a lótenyésztéshez és a gyümölcstermesztéshez mélybe gyökerezõ gyermeki élmények továbbélésének a bizonyságai.

Iskolái kitûnõek voltak. Nyelvi, irodalmi, történelmi ismeretekkel – mind nemzeti, mind egyetemes tekintetben – bõven feltarisznyálták. De korán jelentkezõ mûvészi hajlama nem elégszik meg annyival, mint amennyit az iskola nyújt. Székely Bertalantól magánórákon rajzot és festészetet tanul, s a gimnazista legszívesebben mûvészi pályán keresné a boldogulását. De érettségi után apja kívánságára a kolozsvári Ferenc József Tudományegyetem jog- és államtudományi karára iratkozik be, majd a budapesti egyetem hasonló fakultásán folytatja tanulmányait. A közélet kérdéseiben mégsem az egyetemen tanultak a legfontosabbak, hanem azok a családi körben szerzett ismeretek, melyeket nagybátyja, Károlyi Sándor jóvoltából tesz magáévá. Unokatestvérével, Károlyi Mihállyal a nagybácsi környezetében olyan iskolát járt ki, ahol el kellett olvasni Marx Tõkéjét, meg kellett ismerkedni a szocializmus és a szövetkezés kérdéseivel. A korszak gazdasági és szociális problémáira a nagybácsi tereli a figyelmét: „Ültem vele szemben a sötét szobában, szótlan hallgatva az öregúr elõadását – írja visszaemlékezéseiben. – Ha azok, akik az OMGE, a HANGYA és a hitelszövetkezetek mindennapi ügyeiben utasításait és parancsait átvették, hallották volna, amit itt, a kandalló elõtt oly ékesszólóan elmondott, bizony elcsodálkoztak volna. A világ továbbfolyásáról, a társadalmak átalakulásáról beszélve, a nagybirtoknak, sõt a magántulajdonnak a megszûnésérõl, átidomulásáról jövendölt; a szociális tanok valamely formában, de okvetlenül bekövetkezõ érvényérõl, melynél õ a szövetkezeti megoldást állította oda mint az emberiségre nézve megváltó eszmét, mint majdan megvalósítandót, de korántsem mint az egyetlen lehetõséget... És némi öngúnnyal mondott néha igen könyörtelen ítéletet a mai társadalomról, melynek egyik oszlopa éppen õ maga volt.”

A nagybácsitól, az egyetemen tanultakból okulva és tanulmányait befejezve a fiumei tengerészeti hatóság hivatali szobáiban tapasztaltakból 1902-ben már könyvet ad ki a külkereskedelmi politika eszközeirõl. A munkát kézikönyvnek szánta azoknak, akik a külkereskedelem terén tevékenykednek, illetve annak kérdései iránt érdeklõdnek, mint mondja, olyan idõben, amikor ezekrõl magyar nyelvû munka még soha nem jelent meg, s éppen ezért a nemzetgazdaság egészének összefüggéseiben az érdeklõdõ olvasó nehezen juthatott megfelelõ információknak a birtokába. Megállapítja, hogy az ilyen jellegû, közkézen forgó német munkák is jócskán elavultak. A 188 lap terjedelmû munka szakszerûségét már a fejezetcímek is bizonyítják: „Alapfogalmak. A kereskedelmi szerzõdések. A legtöbb kedvezményi jog. A tilalmak. A vámok. Tarifarendszerek és tarifatörvények. A kedvezményes vámelbánás. A belföldi adórendszer és a kiviteli kereskedelem. Az idegenek jogállása és az idegen áruk belföldi adózása. Egészségügyi intézkedések. A nemzetközi forgalmi politika eszközei.” Érdekességként említem meg, hogy a legtöbb kedvezményi jogról beszélve példaképpen az Osztrák–Magyar Monarchiának azt a szerzõdését említi, melyet 1893-ban Romániával kötött, és amelyrõl megállapítja, hogy az fejezi ki „a legszabatosabban a bevitelre és kivitelre vonatkozó elõírásokat”. Méltatva ezt az 1893-as kereskedelmi szerzõdést, külön hangsúlyozza, hogy véget vetett az 1886-ban kitört vámháborúnak, melynek kirobbantásában nagy szerepe volt azoknak az állatbetegségeknek, amelyek Oroszország felõl Románián keresztül jutottak be a Monarchia területére, és veszélyeztették annak állatállományát. Az eljövendõ diplomata érdeklõdését jelzik azok a megállapításai, hogy a konzuloknak jogban és gazdaságtudományban egyaránt képzetteknek kell lenniök, mert a nemzetközi szerzõdések alkalmazása feletti õrködés mellett fontos feladatuk szolgálati helyükön az ipar és a kereskedelem állapotának folyamatos szemmel tartása, ezekrõl olyan jelentések készítése, melyek hozzáértéssel elemzik a külföldi konjunktúrákat, és bátran vállalkoznak ilyen értelmû javaslatoknak a megfogalmazására.

A gazdasági kérdéseket hozzáértéssel kezelõ szakember szavai hangzanak el abban a beszédében, amelyet Kolozsvár országgyûlési képviselõjeként 1910-ben a magyar képviselõházban tartott. Egy külkereskedelmi szerzõdés ratifikálása volt terítéken. A hústermelésrõl, annak kivitelérõl és behozataláról szólva Erdély gazdasági helyzetének mérlegelését ajánlja a magyar képviselõház figyelmébe: „kifejezésre akarom hozni azt a talán lokálpatriotizmusnak nevezhetõ indulatot – mondotta –, amellyel az erdélyi viszonyok alakulását nézem. Szerény személyem volt egyike azoknak, akik elõször kezdeményezték egy erdélyi akció szükségességét. Ezen akció alatt azonban ne méltóztassék azt gondolni, hogy ez valami partikularizmusnak, valami külön egyéni érdeknek vagy egyéni érvényesülésnek volna útja, hanem ezt szükségesnek tartottuk, hogy az erdélyi közvélemény elõálljon, az erdélyi képviselõk összetartsanak azokban a dolgokban, amelyek Erdélyt közvetlenül érintik, és felvilágosítsák a mélyen tisztelt Házat, az egész magyar közvéleményt. Mert azok a viszonyok, amelyek között élünk, speciális viszonyok. Azok más viszonyoktól lényegesen különböznek, és azok megértése éppen nem olyan egyszerû azoknak, akik ezen viszonyokat közelebbrõl nem ismerik.” Mint Kolozsvár városának a képviselõje képviselõtársaival ekképpen érzékelteti a maga közéleti feladatát: „Magam részérõl természetesnek tartom, hogy mindenki arról beszéljen itt, ami neki közelebb fekszik, és minthogy nekem mint erdélyi embernek az erdélyi ügyek feküsznek a legközelebb, szabadjon a kereskedelmi szerzõdéshez Erdély szempontjából úgy, ahogy én fogom fel, hozzászólni.” A földmûvelés általános európai kérdéseivel úgy is megismerkedik, mint a földmûvelésügyi minisztérium berlini szakcsoportjának munkatársa, és elsõ jelentõsebb közéleti funkciója akkor kezdõdik, amikor 1906-ban Kolozs vármegye és Kolozsvár fõispánja lesz. Az elsõ világháború idején mint összekötõ tiszt az egyik német hadseregcsoport parancsnokságán teljesít szolgálatot, de hamarosan diplomáciai küldetésben Isztambulban és Szófiában is megfordul. 1918-ban felesküdött a Nemzeti Tanácsra, és részt vett a Székely Nemzeti Tanács megalakításában. Különleges szerepet töltött be a magyar közéletben, mikor is 1921. április 14-tõl 1922. december 14-ig Magyarország külügyminisztere volt. Meg kellett szerveznie az önálló magyar külügyminisztériumot, a követségeket, a konzulátusokat, és vállalnia kellett azt a sok-sok sajátságos feladatot, melyek a legyõzött ország külügyminisztereként a békeszerzõdés elõírásainak végrehajtásában reáhárultak. A zaklatott idõnek a legmaradandóbb eredménye az, hogy az õ nevéhez fûzõdik a nyugat-magyarországi részek, közöttük Sopron megmentése.

Annak illusztrálására, hogy az országos gondokkal küszködõ külügyminiszter mennyire nem fordított hátat a mûvészetnek, egy, a budapesti polgármesterhez intézett levelét idézem. A Külügyminiszter jelzésû levélpapíron ezeket írta: „A Szépmûvészeti Múzeumnak egyik tanára, Stróbl Zsigmond mûterme, mint azt múltkori látogatásom alkalmával tapasztaltam, jéghideg. Úgyhogy Stróbl tanár részben kész, részben pedig munkában lévõ agyagmintái a hidegtõl tönkremennek, részben pedig súlyos károkat szenvednek. Stróbl tanár pedig kénytelen, ha dolgozni akar, bundát és botost húzni, a hideg agyag a dermesztõ hidegben kezeit véresre marja. Ezen a lehetetlen állapoton szeretnék segíteni akkor, amidõn arra kérlek, hogy Stróbl Zsigmond számára egy fél vagon igazi kokszot kiutalni kegyes légy... Nagyon közelrõl érint a magyar mûvészet fájdalmas helyzete, s ezért újból kérlek, hogy az ügyet pártfogásodba venni kegyeskedjél.”

A külügyminiszteri bársonyszéket saját elhatározásából hagyta ott, és úgy döntött, hogy munkáját mûvészi, írói vágyainak szenteli. A háború után elõször 1923 nyarán látogatott haza Erdélybe. Ezt írja errõl: „Fájdalmas volt, de ebbe a fájdalomba öröm is vegyült. Elõször akkor láttam viszont gyönyörû otthonomat, Bonchidát. Minden még úgy volt, ahogyan otthagytam utoljára 1918-ban. Erdélyi látogatásom erõsen hatott reám. Ottlétem alatt elõször villant meg bennem az a gondolat, hogy végleg visszajöjjek szülõföldemre, és távol minden politikától, újra irodalmi munkába fogjak.” Végül is 1926-ban tért vissza Erdélybe, vette fel a román állampolgárságot, és tett ígéretet a királynak, hogy 10 évig politikával nem foglalkozik. Annál inkább vállalt feladatot az erdélyi magyar irodalom megszervezésére. Az Erdélyi Helikon címû folyóirat megindítása, a marosvécsi írói találkozók rendszeresítése, az Ellenzék címû kolozsvári napilap korszerûsítése és vasárnapi irodalmi rovattal való bõvítése, az Erdélyi Szépmíves Céh könyvkiadói munkájának föllendítése azok a mûvelõdéspolitikai tettek, amelyek jelzik Bánffy Miklós erdélyi jelenlétének a hatékonyságát. De szervezõkészségét egyháza, az erdélyi református egyház és az erdélyi gazdákat tömörítõ szervezet, az EMGE is jótékonyan élvezheti.

Föltétlenül le kell szögeznünk, hogy Bánffy Miklós életében és munkásságában rendkívül nehéz s már-már lehetetlen szétválasztani a mûvészt és a közéleti embert. Olykor a mûvész alakja búvik ki a politikus köpenye alól, máskor meg éppen fordítva, közéleti célokat szolgál egy-egy mûvészi ábrázolás. Hadd említsek mindkettõre egy-egy példát. A külügyminiszter egy sokra becsült olasz diplomatával és annak éltesebb kedvesével vacsorázik egy elõkelõ itáliai vendéglõben. Ezt írja Huszonöt év (1945) címû visszaemlékezésében: „Hármasban vacsoráltunk. Ahogy ott ültem a vendéglõasztalnál, az volt az érzésem, mintha régi szenvedélyes románc csendülne meg halkan a vörös hajú, agyonpingált ezen öreg nõ és a még jóképû, de már kövéres és kissé kopaszodó háziúr társalgása mögött, miközben semmitmondó szavakat váltottak egymással. Mint íróember elraktároztam ezt az adatot, és elgondoltam, milyen jól használható volna egy regényben.” Amikor viszont 1932-ben megköszöni Schöpflin Aladárnak szép méltatását, melyet a Prágai magyar hírlapban írt Fortélyos Deák Boldizsár memoriáléja címû tréfás-apokrif emlékiratáról, elárulja, hogy ez az írása „igazában nem mûvészi kedvtelésbõl keletkezett”. Így vall az írói mûhelytitokról: „Midõn román állampolgár lettem, néhány itteni magyar vezetõ ember azt hitte, hogy politikai vezérségre aspirálok. Ezek korántsem örültek annak, hogy ide visszatértem, és elég ügyetlenül még román vezetõ emberek elõtt is kifejezték ezt. Ekkor írtam az Ellenzék kolozsvári napilap irodalmi mellékletében az elsõ Fortélyost – a többi is ott jelent meg –, a Szent Ferencet, melynél az erdélyi vadak nagyon barátságtalanul fogadják a »jövevényt« és az öreg kuvasz az õ »koslapockáját« félti tõle. Késõbb, midõn Bukarestben természetszerûen végiglátogattam azokat a román államférfiakat, kik honpolgárságomat megcsinálták, ugyanazok a magyar urak világba kürtölték, hogy én román–magyar perszonáluniót tervezek! – ez a híresztelés az egész világsajtót bejárta (még japáni lapokban is megjelent!), és végeredményben nemhogy káromra nem volt, de olyan reklámot csinált nekem, mint semmi olyan, amit valóban tettem. Erre vonatkozik a Rágton rágás oskolája, mert azt akartam, hogy észbe vegyék, hogy én igen jól tudom, honnan fúj a szél; de minthogy magyar emberekrõl van szó, semmi polémiát kezdeni velük nem akartam. Ilyen háttere van minden egyes kis történetnek.”

Bánffy közéleti szerepvállalásában fordulatot jelent, hogy a romániai politikai pártok mûködésének betiltása után létrehozott Nemzeti Újjászületési Front keretén belül megalakul a Magyar Népközösség, elnöki tisztére õt kérik fel. A Népközösség alakuló ülésén kijelentette, hogy nem kereste az elnöki széket, a megbízatást ideiglenes jellegûnek tekinti, és – mint mondotta – „mihelyt lehetõség nyílik arra, hogy népünket megkérdezhessük”, a romániai magyarság rendelkezésére bocsátja mandátumát, „mert valódi erõ csak az, ami a nép közös akaratából fakad”.

Bánffy Miklós nem érte meg azt az idõt, amikor az erdélyi magyarságot megkérdezték afelõl, hogy kit kíván vezetõjének. A bécsi döntés után behívták a magyar országgyûlés Felsõházába, s amikor a Szovjetunió elleni háborúban részt vevõ Románia vezetõ körei rádöbbennek arra, hogy a németek ügye vesztésre áll, a magyar kormánynál tapogatóznak közös román–magyar kiugrás lehetõségérõl. Bethlen István tanácsára Kállay Miklós miniszterelnök Bánffy Miklóst kérte meg, hogy utazzon Bukarestbe, és vegye fel a kapcsolatot régi személyes ismerõsével, Iuliu Maniuval. Csakhogy mire Bánffy elért Bukarestbe, és találkozott a román nemzeti parasztpárti vezetõvel, a román politikust Eduard Beneš már rávette arra, hogy a románok ne a magyarokkal közösen keressék a háborúból való kilábalásnak a lehetõségét. Itt emlékeztetek arra, hogy a bécsi döntést követõ hónapokban az észak-erdélyi román vezetõ férfiak Bánffy „tapasztalt és bölcs” együttmûködési készségében bizakodnak, hogy „egyes személyek esetleges kalandos cselekedetei ellen” megegyezés jöhet létre románok és magyarok között. Egyébként bukaresti útjára Bánffyt Raoul ªorban kísérte el.*

Bánffy Miklós közéleti szerepvállalásának utolsó eredményesnek minõsülõ tette az, hogy közvetít a budapesti központi hatalom és az észak-erdélyi magyar ellenállási mozgalom között, és sikerül parancsot továbbítania a magyar honvédség második hadserege parancsnoka, dálnoki Veress Lajos tábornoknak, hogy Kolozsvárt ürítse ki és kímélje meg a hadmûveletek rémségeitõl. A háború után Bánffy Miklós bonchidai otthonának már csak üszkös romjait láthatja, mivel a távozó hitlerista csapatok felgyújtják a kastélyt. Õt mint kolozsvári Király utcai palotájában szerényen élõ íróembert még láthatjuk mi, diákok, hiszen az õ épületében tanítanak a Bolyai Tudományegyetemnek olyan professzorai, mint György Lajos, Szabó T. Attila, Benedek Marcell, Gunda Béla. Olvassuk a Józsa Béla Athenaeum kiadásában megjelent Bûvös éjszaka címû könyvét, és örömmel fedezzük fel az 1946. június 22-én elõször megjelenõ Utunk címû lapban Kisbán Miklós nevét. Írásának címe szomorúan sokat sejtetõ: Beszéljünk semmit. Még diákok voltunk, amikor hallottuk, hogy gépkocsit fogadott, fölment a Feleki-tetõre, Bonchida felé nézett, és elbúcsúzott Erdélytõl.

Függelék

Raoul ªorban levele Bánffy Miklóshoz 1940. november 24-én

Kegyelmes Uram!

Visszatérve arra a személyes beszélgetésre, amelyre nekem 1940. november 18-án alkalmat méltóztatott adni, az alábbiakat bátorkodom Nagyméltóságodnak

pro memoria

átnyújtani:

A magyarországi románok helyzete, úgy belsõ szervezkedésük, mint a hatóságokkal való kapcsolatuk szempontjából, súlyos.

A bécsi döntést követõ napokban Kolozsvárt megalakult a Magyarországi Románok Népközössége, annak a Magyar Népközösségnek a mintájára, amely Romániában Nagyméltóságod vezetése alatt mûködött. A román népközösség feladata lett volna mindazon gazdasági, szakmai és kulturális intézményeket életre hívni, amelyek a román lakosság ilyszerû legelemibb szükségleteit biztosíthatják és azoknak keretéül szolgálhatnak. A Népközösség kiegészítõ része és függvénye lett volna a Román Parlamenti Csoport is, amely a Népközösség általános irányvonalainak megfelelõen mûködött volna.

Ilyenformán a szervezkedés kettõs célt szolgált volna: egyrészt mi, románok, védve lennénk a tevékenységük történelmi felelõsségét nem érzõ egyes személyek esetleges kalandos cselekedetei ellen. Másrészt pedig a román közösség olyan vezetõséggel állván szemben, amely tényleg az õ érdekeit képviseli, ezen a réven építõ munkát fejthetne ki, így az állam összhangjába beleilleszkedhetnék, és az ország egyetemes szempontjából megbékélhetne.

Ki kell emelnem, hogy e területek románsága ma teljességgel más kívánságokat táplál, és más képet mutat, mint a trianoni béke elõtt. Anélkül, hogy az akkori és mostani román kérdés egészét elemeznõk, megállapítható, hogy míg azelõtt a román nép az évszázados magyar uralom alatt a Monarchia keretén belüli jogegyenlõségben és népi szabadságban (Apponyi-féle törvény eltörlése stb.) látta küzdelmének célkitûzéseit, egyszóval életfeltételeinek megjavítását célozta – de csak a Monarchia keretén belül –, addig ma bármilyen, nemzeti létünkre sérelmes momentum alkalmas arra, hogy bennünket centrifugális erõvé változtasson át, amely Magyarországnak úgy bel-, mint külpolitikájára zavarólag hathat. Ennek a lényeges és komoly változásnak a magyarázata az, hogy míg a román néptömegeknek a Monarchia közéletében való részvétele másodlagos jelentõségû kérdés volt, és ezen tömegek vezetõiket minden kezdeményezés nélkül követték, addig ma nemzeti öntudatra, mi több: nemzeti egységük és érdekközösségük tudatára ébredtek, és a román állam szociális reformjaiban megacélozódva – ha õket sérelmek érik –, még az akcióközösséget is helyreállítják.

Nagyméltóságod velünk együtt élt Romániában, örömek és bajok közepette, és így ismeri a román ember, és ha megengedni méltóztatik, ezzel együtt Erdély megváltozott arculatát. Bizonyára emlékezni méltóztatik arra a bátorságra, amellyel ez a nép eszmeáramlatokért (Maniu-irányzat, vasgárda stb.) a vezetõ körök törvénytelen cselekedeteinek és terrorjának kitette magát, és mindezt csak azért, mert a maga legelemibb jogának tekintette, hogy érdekeit egy párt ideológiájában fellelje, és azzal azonosítsa.

Hiszen még a romániai magyar népkisebbség szervezkedésében is meglepõen súlyos nehézségek merültek fel a nagy tömegek beszervezése terén, amikor ezek a román állam szociális reformjaiban saját érdekeiket vélték felfedezni és gazdaságilag biztos életüket, nyugalmukat és érdekeiket vélték veszélyeztetve vezetõik (Magyar Párt, Magyar Népközösség) ellenzéki tevékenysége által.

A fentiek mellett azért idõztem hosszasabban, mert ezzel is ki akartam emelni, hogy az a mód, ahogyan a M. Kir. Kormány próbálja megoldani az állam életében való jelenlétünk kérdését, alapvetõen elhibázott, és a várt eredményeknek ellenkezõjét érleli meg. Népünknek meg kell hogy lehessen az a meggyõzõdése és biztos tudata, hogy az a román, aki valamilyen állam- vagy közéleti tisztséget, esetleg parlamenti mandátumot kap, ezeken a helyeken a román nép érdekeinek képviselõje és nem a magyar kormány ágense lesz. Máskülönben minden ilyen megbízatás és az egész terv eleve gyanússá és céltalanná válik.

Ezekért az okokért fontos, hogy a román néptömegek bizalmával rendelkezõ központi szervezet mûködjék, amely úgy a románság saját szervezkedését, mint a kormányintézkedéseket a néptömegek elõtt ellenjegyezze és hitelesítse.

Az említett belsõ jellegû nehézségek napról napra súlyosabbak. Tekintettel arra, hogy Haþieganu Emilnek népközösségi szervezkedési akcióját a katonai hatóságok felfüggesztették, más, kevésbé tisztességes és jóhiszemû kezdeményezések merültek fel, amelyek csak szervezetpótlékokat eredményezhetnek. Elsõsorban szó van itt azokról, akik úgy gondolják, hogy a jelenlegi romániai rendszer jegyében kell a magyarországi románságot is megszervezni. Sajnos, gazdasági intézményeink és bankjaink legjelentõsebb részével ezek rendelkeznek, és valószínûleg a vasgárdista Románia támogatását is bírják. Így, ha tervüket pozitív értelemben nem is fogják tudni megvalósítani, de negatívumot el fognak érni (azaz a népközösség megszervezésére irányuló terveket meghiúsítják, és botrányba fullasztják). Érveik ezek: Haþieganu és a Népközösség a nehéz órákban semmit sem tett, sõt hallgatásukkal elárulták a román érdekeket, hogy Haþieganu csak cégér, amely mögött a magyar kormány azt tesz, amit akar. Mi ezzel szemben tudjuk, hogy Haþieganu és a Népközösség hallgatása csak következménye volt a katonai hatóságok elsõ intézkedéseinek, amelyekkel a Népközösség további mûködését felfüggesztették.

Hangsúlyozni kívánom, hogy nincs itt szó elõítéletrõl vagy ellenséges beállítottságról valamelyik romániai politikai párttal szemben. Azonban valamelyik romániai párt eszmekitûzéseinek az itteni románságra való alkalmazása olyan tragédiát hozhat magával e románság összességére vonatkozólag, amelyért a felelõsséget senki sem vállalhatja.

Ma azonban vannak már magyar politikai pártok, különösen a szélsõjobboldalon, amelyek hozzáláttak a magyarországi románoknak a maguk részére való megszervezéséhez. Egyes személyek különleges megbízatást kaptak erre a célra, és munkájukat a legnagyobb sietséggel végzik is. Nem szándékunk magyar politikai áramlatok fölött bíráskodni, de minden tekintetben ártalmasnak tartjuk a magyarországi románság részére, ha valamelyik magyar politikai párt keretében keresi a maga boldogulását, miután kisebbség lévén, a románság ez esetben a többi pártok haragját vagy rosszindulatát vonná magára.

Ki kell itt térnem arra is, hogy Csáky gróf külügyminiszter úrnak legutóbb a parlamentben elmondott beszéde mélyen meglepett. Érthetetlen, hogy a magyar és román állam között kisebbségi szerzõdés megkötését javasolja. Ilyen szerzõdés utat nyitna a magyar állam beléletébe való beleavatkozásnak, és a magyarországi román kisebbségnek romániai mintára való megszervezését vonná maga után, amely nem hiszem, hogy akár népünknek, akár Magyarországnak érdekeit szolgálná. (Emlékeinkben egyébként még elevenen él az a hozzá nem értés, amelyet Bukarest tanúsított az erdélyi problémákkal szemben.) Márpedig a mi népi életünk nem lehet függvénye semmi külsõ momentumnak vagy eseménynek mindaddig, amíg mi magunk nem vétkezünk a magyar állam és szervezete ellen. Más szavakkal, nem tartjuk elegendõnek, ha államközi szerzõdés biztosítja jogainkat és kötelességeinket. A magyar államhoz való viszonyunkat szigorúan belsõ és személyes természetûnek tekintjük. Véleményünk szerint, amennyiben a román állam nem oldaná meg megfelelõen a romániai magyarság helyzetét, érvényt szerezhetnek a romániai magyarság kívánságainak a magyar kormány erélyes lépései párhuzamosan Magyarország szövetségeseinek akciójával, amely szövetségesek ma Románia szövetségesei is. Ugyanakkor azonban megjegyezni bátorkodom, hogy a romániai magyar kisebbség helyzete összehasonlíthatatlanul különb a magyarországi román kisebbségéénél. A romániai magyaroknak szervezett szövetkezeteik, kultúregyesületeik, szakmai szervezeteik (dalárdák, EMGE stb.) vannak, jól szervezett iskoláik, amivel szemben mi törvényen kívül vagyunk, és bármelyik csendõr vagy katonai közeg fellebbezhetetlenül rendelkezhetik személyünkkel és vagyonunkkal.

Meg kell még említenem, hogy úgy a magyar államra, mint reánk nézve éppilyen ártalmas a renegátok fejezete. A múltban is megállapítást nyerhetett és bebizonyult, hogy a Mangrák, Siegescuk, Mihályi Péterek stb. nemhogy megjavították volna a magyar állam és a román kisebbség közötti viszonyt, hanem azt megmérgezték, létezésük puszta ténye pedig semmiben sem befolyásolta nemzetünk sorsát. Bármi is legyen ma a nevük az ilyen renegátoknak, bármely is legyen az általuk betöltött tisztség, személyük csak begubózásra készteti a román tömegeket a magyar kormány legjobb intencióival szemben is.

A magyar nép érdekei gyakran egybeesnek a mi érdekeinkkel. Közös erõvel és kölcsönös megértéssel meg kell találnunk a közös pontokat, és ebben az irányban kell munkálkodnunk, mert csak ebben az esetben lehet a magyar állam részére jelenlétünk egészséges és tevékenységünk építõ jellegû.

Mindezen okokból, valamint a magyarországi románság népi életének fejlõdését, irányítását és az állam által való ellenõrizhetõségét célozva, halaszthatatlanul sürgõs, hogy a magyarországi román népközösség a legsürgõsebben megkapja a katonai hatóságok által elrendelt jogfelfüggesztés hatálytalanítását, és zavartalanul folytathassa már megkezdett mûködését. Csak ez a népközösség lehet az összekötõ kapocs a magyarországi románság népi érdekei és a magyar állam érdekei és szándékai között. Természetesen nem lehet az a Népközösség szolgai szerv, hanem csak olyan testület, amely minden téren egyesíti és képviseli az érdekeinket, és ezeknek védelmében a kormánnyal szemben szavát õszintén hallathatja. Ez a szó, ha kritikát tartalmaz is, feltétlenül õszintébb és jobb hiszemû lesz, mint azoknak a szava, akik egyéni vagy pártérdekeik szolgálatában állanak, és a mi teljes igényeink helyett részmegoldásokat javasolnak.

Kétségbevonhatatlan, hogy a magyarországi románságnak a bécsi döntés, ill. a román hadsereg kivonulása után itt maradt vezetõi számtalan tanújelét adták jóhiszemûségüknek és együttmûködési készségüknek. Tették ezt abban a meggyõzõdésben, hogy a magyar kormány az elsõ naptól kezdve, a bécsi döntés természeténél és saját kijelentéseinél fogva is a legjobb indulattal fogja fogadni és viszonozni a magyarországi románság vezetõinek ezen magatartását, és az egészséges szervezkedést felkarolni és támogatni fogja. Ezek után kiábrándítóan és elkeserítõen hatott reánk a hatóságok számtalan igazságtalan és vegzatorikus rendszabálya, amelyekrõl a M. Kir. Kormány, ha nem is tudott elõre, de a jelek szerint mindmáig nem volt módja azokat beszüntetni és jóvátenni.

Kötelességemnek tartottam volt Nagyméltóságodnak személyes beszélgetésünk alkalmával ezeket kifejteni, mert a románság itteni vezetõinek együttmûködési készsége után kétségtelen, hogy csak az illetékes magyar tényezõket terhelné a felelõsség akkor, ha ennek ellenére sem alakulna ki az az együttmûködés, amelyet üdvösnek tartunk, és amelyrõl az volt a benyomásom, hogy Nagyméltóságod tapasztalt és bölcs megítélése alapján Kegyelmes Uramnak õszinte helyeslésével találkozik.

Fogadja Nagyméltóságod megkülönböztetett tiszteletem és mély nagyrabecsülésem kifejezését, amellyel

vagyok

Sorban Raoul

Kolozsvár, 1940. november 24.

 

 

 

Eredeti gépirat a levélíró aláírásával Bánffy Miklós hagyatékában a budapesti Ráday Gyûjteményben.


* A Bánffy Miklós születése 125. évfordulója alkalmával rendezett megemlékezésen Kolozsváron elhangzott elõadás.

* Elõadásom szövegéhez függelékben mellékelem Raoul ªorban 1940. november 24-én kelt levelét.

kapcsolódok
» Erdélyi Múzeum Egyesület
 
további folyóiratok

» A Hét
» Bázis
» Ellenpontok
» Erdélyi Fiatalok
» Erdélyi Gyopár
» Erdélyi Irodalmi Szemle
» Erdélyi Mûvészet
» Erdélyi Társadalom
» Glasul Minoritãților
» Glasul Minoritãților
» Helikon
» Hitel
» Kellék
» Korunk
» Közgazdász Fórum
» Látó
» Magyar Kisebbség
» Proiectul “Digitalizare pentru interculturalitate II”
» Provincia
» Romániai Magyar Jogtudományi Közlöny
» Székely Közélet 1928-1937
» Székelyföld
» Székelység 1905-1915
» Székelység 1931-1944
» Web

 
   
(c) Erdélyi Magyar Adatbank 1999-2017
Impresszum | Médiaajánlat | Adatvédelmi záradék