Erdélyi Múzeum

    folyóiratok   » Erdélyi Múzeum
  szerzõk a b c d e f g h i j k l m n o p r s t u v w  
  keresés á é í ó ö õ ú ü û ã â ş ţ
  összes lapszám » Erdélyi Múzeum1999/1-2 »
 


| észrevételeim
   vannak


| kinyomtatom

| könyvjelzőzöm


 
 



 
   
 
Erdélyi Múzeum - 61. kötet, 1999. 1-2.füzet

Tóth Sándor

Egy félreértés természete

(Szeretettel Tapodi Zsuzsának)

Tudom én azt jól: úgy illik, hogy megbírált szerzõ ne szálljon vitába kritikusával. Ha valóban méltánytalanság érte, akkor talán lesz, aki sorompóba lép igazáért, az igazságért, és akkor helyreáll az erkölcsi világrend. Ha pedig nem, akkor írja a többihez, és gondoljon Mohácsra.

Tapodi Zsuzsa kritikájával (Erdélyi Múzeum 1998/1–2. 62–67.) kapcsolatban sajnos nem engedhetem meg magamnak ezt az eleganciát. Nem a megbántott önérzet, nem szerzõi hiúság ösztökél válaszra, hanem meggyõzõdésem szerint általános, közérdekû ügy. Nagy tehertétele T.Zs. dolgozatának a nálunk eléggé elterjedt manicheista múltszemlélet, kontrasztos fekete-fehér múltábrázolás, amelybe belemosódnak fontos részletek, különbségek, összetevõk. Igen fontosnak tartom az így keletkezett elszimplifikált, megtévesztõ ábrázolások kiigazítását is, de még fontosabbnak e szemlélet kritikáját, visszaszorítását oda, ahol a helye van, a mesék világába. Ezért szólok.

Ennek az általánosnak a szempontjából az már esetlegesség, hogy mondanivalóm szemléltetéséhez a Gaál-történet szolgáltatja a példát. Nem esetleges a Gaál-történet elõfordulása egy másik szempontból: a szóban forgó kritika az én könyvemrõl szól (Dicsõséges kudarcaink a diktatúra korszakából. Balassi Kiadó, Budapest 1997), az én könyvem pedig a Gaál-kutatás viszontagságairól a diktatúra évtizedeiben és e témától elválaszthatatlanul magáról Gaálról, a Gaál-problémáról. Ám Gaálról szólva – minthogy õ itt megkerülhetetlen – tulajdonképpen többrõl van szó, nagyobb a tét, mert általánosabb és idõszerûbb.

Mi közöm hozzá? Avagy a kompetenciáról

T.Zs. irodalomtörténésszé avat azzal, hogy irodalomfelfogást tulajdonít nekem (és ezt „premodernnek”, magyarán ósdinak minõsíti). De hát miért kellene nekem irodalomfelfogással rendelkeznem?

A szakkutató, esetünkben az irodalomtudomány kutatója, tárgya belsõ összefüggéseirõl, önmozgásáról halmozza fel ismereteit. Ennek eredménye a kutatás tárgyáról kialakuló fogalom, felfogás, esetünkben irodalomfelfogás. Az így kialakult irodalomfelfogás pedig mindig állásfoglalás is, mindig az adott szakág (irodalomtudomány) valamely törekvésének, irányzatának, iskolájának tudományágáról alkotott felfogása. Mint ilyen, egy szaktudomány belügye. Ám az irodalomjelenségek nemcsak irodalomtudományi aspektusát (belsõ összefüggései, önmozgása stb.) lehet tudományos igénnyel vizsgálni, hanem esetünkben azt (is), hogy hogyan funkcionál az irodalom abban a nagyobb egészben, amelynek része. A Gaál-jelenség pedig kiváltképpen az egészre kiható jelenség, nem fér el az irodalom-skatulyában. Aki ilyen vizsgálódásra vállalkozik, legyen tájékozott az irodalomfelfogások világában, de ne legyen irodalomfelfogása, mert más a dolga. Például annak a tisztázása, hogy adott valóság (hatalmi-politikai stb. viszonyok) feltételei mellett hogyan lehetséges egyáltalán irodalom, szellemi élet. (Ami azért az irodalom szakkutatója számára sem lehet közömbös kérdés.)

A kritika és tárgya

T.Zs. dolgozatában arra vállalkozik, hogy könyvemre hivatkozva megismételje azokat a Gaál ellen fordított vádpontokat, amelyek a hetvenes években még csak szóbeszéd formájában terjedtek irodalmárok szûkebb körében, késõbb kifejtettebb formában az irodalmi sajtóban is olvashatók voltak. A vádak elsõsorban azokra az írásokra hivatkoztak, amelyek Gaál pályájának utolsó hat évében (1946–1952) láttak nyomdafestéket. Ezek az évek nemzetközi síkon a kezdõdõ hidegháború, Romániában a kommunista diktatúra kiépülésének az évei voltak. Ezekben az években a nemzetközi síkon (is) „élezõdõ osztályharc” jegyében egy türelmetlen és gyanakvó, sok esetben bornírt kulturális politika nyomorította a szellemi életet. Nem csak Romá
niában. Végsõ soron Moszkvából diktálták. A koncepció kidolgozója és a gyakorlati végrehajtás legfõbb parancsnoka a hírhedt Andrej Andrejevics Zsdanov volt. Róla kapta nevét a dogmarendszer (zsdanovizmus), a dogmacsõsz pártirodalmárok (zsdanovisták), a kurzust leginkább megszenvedõ szovjetunióbeli írók, értelmiségiek róla nevezték el a szellemi-lelki-politikai terror 1953-ig tartó egész háború utáni idõszakát (zsdanovscsina). Gaál ez idõbeli publikációi (mások hasonló írástermékeivel egy sorban) általában megfelelnek a fenn jelzett követelményeknek. A legtöbb ma már olvashatatlan. Érthetõ, ha ilyen szövegeken megütközik a mai olvasó, és a jelenség magyarázatát keresi. E keresésnek két útja lehetséges.

Az egyik az ominózus idõszakban keletkezett ominózus írásokból indul ki, valamint abból az adatból, hogy a szerzõ már régóta baloldali, kommunista szimpatizáns volt. Errõl meggyõzõ módon tanúskodnak korábbi írásai is. Ezek az írások továbbá tartalmaznak olyan idézhetõ szövegeket, amelyek a késõbbi odiózusokkal rokoníthatók. Következtetés: ami eleve adott volt benne, az teljesedett ki akkor, amikor megvalósult az a rendszer, amiért küzdött, amivel azonosult.

A másik, a fáradalmasabb úton induló, az életmû egészét a maga teljesebb kontextusában vizsgálja. Ennek során szembeötlik egy markáns cezúra, amely a Korunk szerkesztõjét elválasztja a zsdanovi szocreál népszerûsítõjétõl. Olyan cezúra ez, melyet a politikai meggyõzõdéssel nem lehet megnyugtató módon áthidalni, következésképpen a probléma megoldását máshol kell keresni.

Ezen az úton jutottam régebbi Gaál-tanulmányaim eredményeihez. Majd, amikor a diktatúra bukása után újra jelentkezett a hangulatkeltõ vádaskodás, elhatároztam, hogy megírom a Gaál-kutatás történetét, közzétéve benne azokat a dokumentumokat, tényeket és adatokat és az ezekbõl következõ érveket, amelyeknek döntõ szerepük volt Gaál-képem kialakításában, s amelyeknek közzétételét a diktatúra cenzúrája akadályozta meg ötven éven át.

Ezzel az anyaggal T.Zs. sajnos nem néz szembe. El nem fogadja, de arra már nem vállalkozik, hogy módszeres kritika útján mutassa ki érveim, állításaim tarthatatlanságát. Megismétli a Gaál elleni rég ismert vádakat, s ha ennek során könyvembõl valami útjába kerül és zavarja, azt félresepri. Ettõl lesz mondanivalója kinyilatkoztatás. Hinni kell benne, Tertullianus receptje szerint.

A T.Zs írásából kihámozható álláspont a következõ három tételben foglalható össze:

1) Az 1946–52 közötti hat évben közzétett írások szerzõjére, továbbra is fenntartva a kultúra és irodalom dogmatikus diktátora minõsítést, még a párttagságát féltõ karrierista címkéjét is rátûzi. (Ezt szûrte le könyvemnek a Gaál elleni hajszáról szóló fejezetébõl, és derék, gerinces emberek bezzeg-példáját sorolja, Márton Árontól Kohn Hillelig hogy, lám, így is lehetett – tanúsítván, hogy nem érti vagy nem akarja érteni azt, amit olvasott.)

2) Gaál áldatlan kritikusi-teoretikusi tevékenysége „napjainkig hatóan zsákutcába viszi irodalomtermelésünket”, rendkívüli tekintélyével ráoktrojálta tévtanait a fiatal irodalmárokra (akik ezt nyilván stafétaszerûen adták tovább a következõ nemzedékeknek). Nem derül ki, hogy ez a közvetítés nyilvános publikációk útján történt-e, vagy pedig titkos tanként szájról szájra (ahogy általában zsarnokságellenes kritikus eszmék terjedni szoktak).

3. A Korunk szerkesztõje és az 1946 utáni Gaál, a két idõszak Gaál-szövegei között nincs cezúra. Ellenkezõleg, a két idõszak közötti szerves folyamatosság a korábbi Gaál-szövegekkel igazolható.

A következõkben e három tétellel s ezzel kapcsolatban óhatatlanul bírálóm módszerével foglalkozom.

Önként, dalolva – avagy még úgy se

Egy általános bevezetõ után, melyben könyvem érdemeit méltatja, bírálóm idézi azt a javaslatomat, hogy a pálya 1952 nyarával záródó utolsó hat évében keletkezett Gaál-szövegeket „tekintsük az életmû szempontjából jelen körülmények között értelmezhetetleneknek, az életmûbõl egyelõre elkülönítendõnek” – ami így, az egészbõl kiragadva, mintegy a maga lábán álló tétel igencsak meredeknek tûnhet a meglepett olvasó számára. T.Zs. pedig olvasója meghökkentését a következõ bekezdésben ki is aknázza, olyasmit mond, hogy hogyisne, hiszen: 1) az a „szövegkorpusz” „az életmû közel egyharmadát” teszi ki; 2) ezek az írások Gaál álmai megvalósulásának az éveibõl valók.

(Mielõtt még az idézetre visszatérnék, két megjegyzés, fordított sorrendben – nyomukban eléggé feltûnõen módosul az ábra. Ad 2) azok az évek [1946–1952] dokumentumokkal igazolhatóan Gaál tragédiába torkolló vesszõfutásának az évei voltak – a megvalósuló álmok jegyében? Ad 1) ha a pályát az elsõ publikációktól számítjuk [1911], akkor az a hat év egyhetede [!] a pályán eltöltött idõnek, ha pedig Gaál munkásságát nem az évek számával, hanem a „megtermelt szöveg” mennyiségével mérjük, akkor a cikkíró még nagyobbat tévedett. És még ez sem minden: kortársai, munkatársai egybehangzó állítása szerint Gaál több volt, mint írásai, és ez a több fontos, de nem-mérhetõ része életmûvének. Levelei õrzik halvány nyomát tehetségkutató, -nevelõ munkásságának. Ez a munkásság materializálódott a Korunk évfolyamaiban: joggal tekintette ezt életmûve gerincének.)

Ezek után vissza a fejemre olvasott javaslatomhoz, hogy az utolsó hat évet egyelõre tegyék zárójelbe az életmû megítélésekor. Kiknek szól e javaslatom? Az idézett szövegrész egyetlen mondatnak a második fele. A mondat elsõ fele szerint ezt azoknak ajánlom, akiket nem elégítene ki „jelen kísérletem” a Gaál-rejtély értelmezésére (59. lap). Amit itt „kísérletnek” mondok, azt könyvem elõzõ félszáz oldalán (I. és II. fejezet) tárgyalom, számos dokumentummal igazolom. Annak a két fejezetnek a legfontosabb mondanivalója nagyon tömören abban foglalható össze, hogy Gaál 1946 utáni, sajtóbeli és egyéb nyilvános szereplését nem ítélhetjük meg helyesen anélkül, hogy figyelembe vegyük a következõket:

1) Az RKP illetékesei 1946-ban úgy döntöttek, hogy a két világháború között Romániában magyarul megjelenõ Korunkot, román megfelelõ hiányában baloldali hagyományként nem vállalhatják, tehát exkommunikálni kell, eretnekségekben kell elmarasztalni (az eretnekségek skálája a trockizmustól a magyar nacionalizmusig terjedt). A támadást természetesen Gaálra, a lap szerkesztõjére, élõ szimbólumára is ki kellett terjeszteni. A Korunkról még csak pletykaszinten folyt a rágalmazás, amikor – 1946 õszén – Gaált már támadás éri a bukaresti România liberãban.

2) Történt ez akkor (1946-tól), amikor felelõsen gondolkodó, politikailag iskolázott kisebbségi magyar korábbi tapasztalatai nyomán a baloldaltól várt oltalmat a román nacionalizmus magyargyûlöletével szemben, akkor, amikor az a kisebbségi magyar, aki különben nem rokonszenvezett a baloldallal, azt a rossz baloldalt is, aminek a román kommunista kurzus hamarosan bizonyult, a fenyegetõ román nacionalizmushoz képest még mindig a kisebbik rossznak tartotta.

Gaált az a politikai hatalom vette célba, amelyet õ a magyargyûlölõ sovinizmus fékentartójának tudott. Ez vált csapdájává. Azért lehetett megzsarolni, mert tudta, hogy õ még gondolatban sem gyengítheti azt a gátat, amely a román nacionalizmust szorítja mederbe. Akkor sem, ha a gát építõi megvonták tõle a bizalmat. Így vált kiszolgáltatottá. (A valóságos helyzet ennél lehetett bonyolultabb, de ezek voltak a meghatározó tényezõi.) Aki úgy véli, hogy a könyvemben felhozott, ezt igazoló tények és értelmezések nem helytállóak, cáfolja meg tényekkel, érvekkel. Megvan ennek a módja. Ehelyett a nagy általánosságba belemosott holmi félelmeket, kényszereket emlegetni, ironikusan a mozgalom fegyelmének kiszolgáltatott mozgalmár szánalmasságára célozgatni – bizony átlátszó mellébeszélés.

(Ennyit errõl. Több olyan, tájékozatlanságról árulkodó bakiról, amilyen például a Gaál–Révai párhuzam abszurditása, azért nem szólok, mert legyek után nem kapkodok.)

„Napjainkig hatóan”

Annak, hogy Gaál tévtanai „napjainkig hatóan” megterhelik irodalmunkat, egyetlen értelmezése lehetséges: bizonyos tévtanoknak a Gaál Gábor tanításaként számon tartott, Gaál nevével hitelesített, megszakítatlan, folyamatos jelenléte, stafétaszerû továbbélése. Hozzátartozna ehhez valami Gaál-kultuszféle is: írásainak gyûjteményes kiadása, nevének tekintélyérvként való emlegetése, különbözõ írásokban a szerzõ mondanivalójának Gaál-szövegek idézésével való alátámasztása.

Ezzel szemben, könyvem II, III. és V. fejezete tényekre, statisztikai és egyéb adatokra alapozva azt bizonyítja be, hogy ennek éppen az ellenkezõje igaz. illetve a VII. és VIII. fejezet arról szól, hogy amikor (1964-ben) a körülmények véletlen alakulása következtében a Gaál-ügyben a román pártvezetõség le kellett hogy nyelje a békát, akkor hogyan folyamodott a Korunk szerkesztõjének a kisajátításához és meghamisításához. (Itt csak egyetlen adatot a kitagadottság korszakából: az 1956-ig terjedõ elsõ tíz évben a romániai sajtóban Gaálról összesen csupán kilenc közlemény jelent meg, ezek közül kettõ denunciálta a pártvezetõség felé, három csak az olvasók körében rontotta a hitelét, kettõ pedig nekrológ volt.)

Könyvemben egy helyütt – T.Zs. tévesen a 26. oldalt adja meg – az addig felsorakoztatott adatokra és kifejtett érvekre alapozva megállapítom: „Romániában már 1946-tól Gaál Gábor szellemének a köztudatból, személyének a közéletbõl való kiszorítása volt napirenden, s ezt 1950-re el is érték.” Bírálóm idézi e szavaimat azzal, hogy õt ez a kategorikus megállapítás „vitára serkenti”. Ám ha vitán tények és érvek ütköztetését értjük, ilyesmire nem kerül sor. T.Zs. nem vitatja azt, hogy Gaál szelleme, személye kiszoríttatott, csupán úgy véli, hogy ez a folyamat túllépett 1950-en, tovább tartott. De ha elismeri a kiszoríttatás tényét, akkor ezzel az õ konstrukciója omlik össze. De erre nem figyel fel, ennél fontosabbnak tartja azt, hogy kiszorításához a mintát „õ maga szolgáltatja”, vagyis hogy azelõtt õ szorított ki másokat. Neveket nem említ, de még ha említhetne is, ennek semmiféle szerepe nincs annak a tisztázásában, hogy vele mi történt. Egyébként pedig, ha én most átvenném T.Zs. vitamódszerét, akkor például azzal tromfolhatnék, hogy felhánytorgatnám a Gaál ellen intézett elsõ sajtótámadást: 1946 õszén a România liberã címû országos napilapban azzal vádolták meg, hogy új, demokratikus irodalmunkba be akarja csempészni Horthy volt külügyminiszterét, Bánffy Miklós grófot. Szóval „vitatkozni” mifelénk így is szoktak. Ezt mondják süketek párbeszédének. Ehelyett inkább szembesíteném egymással T.Zs. két állítását, azt, hogy „napjainkig hatóan”, azzal, hogy „kiszoríttatott” (ehhez képest sem az nem érdekes, hogy elõbb-e vagy utóbb, sem az, hogy akkor a hóhért akasztották-e), és megállapítom, hogy itt baj van a logikával, a kettõ egyszerre nem lehet igaz.

Ennyivel azonban még nem jutottunk a dolog végére. Tudnivaló, hogy az a dogmarendszer, amelyet egyesek mindenáron Gaál számlájára írnának, valóban folyamatosan jelen volt, és nyomorította szellemi életünket. Népes csapat, szellemi életünk ideológiai csendõrsége pártfunkcionárius irodalmárok vezénylete mellett gondoskodott arról, hogy lehetõleg más szóhoz ne jusson. Õk oktatták ki az írókat arról, hogy mit hogyan kell írni, õk vonták felelõsségre perzekútori kritikáikkal azokat, akik nem tanulták meg a leckét.

Mármost ha valóban Gaál lett volna nálunk a pártideológia, a szocreál nagymestere, hazai pápája, akkor legjobb tanítványai éppen e funkci kritikusok lettek volna. Õk viszont ily hírbe hozásuk ellen hevesen tiltakoztak volna. Rangidõseik közül többen éppen a Gaál „leleplezésében” szerzett érdemeikkel próbálták volna igazolni magukat. Az õ számukra ugyanis a Gaál-tanítványok voltak „a gyom, amit irtani kell”, hogy annak az Elõre-cikknek a címét idézzem, amely, ha jól emlékszem, Bajort meg Földest denunciálta. (A funkci kritikusra, aki e hírhedt cikket írta, már nem emlékszem.)

Kik voltak hát azok a Gaál-tanítványok? Azt nem tudhatom, hogy ma ki mit és mennyit vállal a múltjából, annyit azonban tudok, hogy aki 1954 õszén, az akkori tartós ellenszélben, Csehi és Kacsó hívására beállt a csapatba, hogy kalákában (önkéntesen, szabad idejében, saját költségére) kigyûjtse a könyvtárak lap- és folyóirat-gyûjteményeibõl Gaál kallódó írásait, akik e gyûjtés anyagából 1956 és 1958 között az elsõ Gaál-válogatás (meghiúsított) kiadását megszerkesztették, és vállalták, hogy nevük a szerkesztõbizottság listáján szerepeljen, nos azok, akkor Gaál-tanítványokként húztak ujjat a Gaál-ellenes kampány hatalmasaival. Kik voltak ezek a tanítványok személy szerint? '71-ben megjelent G.G.-könyvem 7. lapján a következõ nevek szerepelnek: Bajor Andor, Benkõ Samu, Csehi Gyula, Földes László, Gálfalvi Zsolt, Hajós József, Jancsó Elemér, Szarvadi Tibor, Széll Zsuzsa, Tordai Zádor. Mások másként vették ki részüket a Gaál-rehabilitáció munkájából. Közéjük tartozott: Antal Árpád, Balogh Edgár, Bodor Pál, Jordáky Lajos, Majtényi Erik, Méliusz József, Páll Árpád, Sütõ András, Szász János, Szilágyi András és mások.

E nevek viselõi kétségtelenül akkori szellemi életünk jobbik feléhez tartoztak. Azok közé, akik már igen korán fontos kritikai következtetésekre jutottak a hatalom természetérõl. Olyan elõfordult, hogy kényszerhelyzetben egyik vagy másik késõbb hibásnak bizonyult kompromisszumokba bonyolódott, de a megalkuvók, a renegátok nem a Gaál-tanítványok közül kerültek ki. Ott voltak viszont a Gaál-tanítványok – a minden fennálló következetes kritikáját sugalmazó régi Gaál-szemináriumok jegyében – a hatalommal szembeni szellemi ellenállás elsõ, korai partizánjai között. De hát akkor mégis: mit tanultak a Gaál-tanítványok mesterüktõl?

És mit tanul e történetbõl az, aki újra meg újra olyan adatokkal, tényekkel szembesül, amelyek ellentmondanak Gaálról kialakult korábbi, elutasító véleményének? Ha csak nem foglya prekoncepciónak, ideológiai elõítéletnek, egyszer be kell hogy lássa: munkahipotézise nem igazolódott, mert túlságosan sematikus volt. Ajánlhatnék a Gaál-jelenség értelmezéséhez egy másik munkahipotézist, az exoterikus és ezoterikus Gaál kettõsségérõl szólót, aki más kell hogy legyen a fórumon, mint amilyen a mûhely meghitt légkörében lehet. Nem lehet ez ismeretlen szituáció olyan kutató számára, aki rendelkezik némi tanári-nevelõi tapasztalatokkal a diktatúra korszakából.

A cezúra kérdése

Recenziójában T.Zs. – akár tudatában van ennek, akár nincs – egy kiváltképpen politikai (és nem irodalomtörténeti) koncepciót képvisel: baloldalisága okán lejáratni Gaál egész irodalmi-mûvelõdéstörténeti életmûvét, tekintet nélkül arra, hogy milyen értékek halmozódtak fel benne. Az az 1946 utáni „szövegkorpusz” csak az ugródeszkát kínálta ehhez. A Gaál-életmûrõl sugalmazott kép eszerint arról szólna, hogy 1946 után csak kiteljesedik az a negatívum, ami Gaál irodalmi munkásságának mindig is lényegi jellemzõje volt. Nincs tehát semmiféle cezúra a Korunkot szerkesztõ Gaál és a zsdanovi szocreált népszerûsítõ Gaál között. (Ennek ellenpontja szerint éppen irodalmi munkássága terén észlelhetõ az a cezúra, amelyet csupán politikai baloldaliságának a folyamatossága hidalna át.)

Tételének igazolását T.Zs. az 1950-ben megjelent Valóság és irodalom címû Gaál-válogatásban véli felfedezni. De más, általánosabb vonatkozásban is megkülönböztetett jelentõséget tulajdonít ennek a kiadványnak. Elõbb errõl egy bekezdésnyit. T.Zs. szerint ez a kiadvány eleven cáfolata annak, hogy kényszerítõ körülmények szorításának szerepe lehetett abban, hogy miket publikált Gaál azokban az években. Hiszen – mondja – ez a kötet is ugyanolyan, számunkra elfogadhatatlan írásokkal van tele, mint amilyenekkel az Utunk számait is megtöltötte. Márpedig – szól a sántító érv – ezt a kötetet nem megrendelték tõle: õ állította össze azokból az írásaiból, amelyeket legfontosabbaknak tartott. Hát ezek azok. Sõt még túllicitált is, újat is írt a már meglévõkhöz: „a kötet számára készül a Szovjet valóság, szovjet irodalom címû tanulmány stb.” – írja. Vagyis – sugalmazza T.Zs. – nem a császárnak járó adóobulusok kényszerû lepengetésérõl van szó, hanem a túlbuzgó Gaál stréber rálicitálásáról.

Elõször is: a könyv utolsó oldalán Gaál azt közli az olvasóval, hogy másik kettõvel együtt a szóban forgó írás „teljes egészében” a kötetben jelenik meg elõször. Ez pedig más, mint amit T.Zs. állít. Másodszor: el kell oszlatnom T.Zs. illúzióit. Az akkori szerzõ, ha lehetõsége nyílt kiadni összegyûjtött írásait, azokat nem mindig állíthatta össze úri jókedve szerint. Errõl megkésve Gaál is meggyõzõdhetett. Akit érdekel, az utánajárhat. A Gaál-archívum 1945 utáni anyaga Kolozsvárt van, talán éppen a Múzeum-Egyesület birtokában. Keresse ki a Valóság és irodalom iratcsomóját (zsineggel van átkötve). Legfelül megtalálja Aszódy János és Robotos Imre lektori jelentését. Azokban számos konkrét javaslat olvasható arról, hogy a szerzõ által összegyûjtött írásokból melyeket vélnek „nem jellemzõnek” vagy „nem idõszerûnek”, másrészt, hogy milyen témákat hiányolnak a gyûjteménybõl. Elegendõ adat, melynek segítségével rekonstruálható, hogy mit tartalmazhatott és mit nem Gaál eredeti válogatása. Bizonyára igen tanulságos lenne ennek összevetése a megjelent kötet tartalomjegyzékével. Megérne egy kis kutakodást.

És most arról, hogy miként véli igazolni T.Zs. a Valóság és irodalom Korunk-anyagával azt, hogy Gaál korábbi írásai attitûd dolgában semmivel sem különbek azoknál, amelyeket az Utunkból ismerünk, szóval hogy nincs szó semmiféle cezúráról.

A Valóság és irodalomba (annak elsõ felébe) a Korunk-korszak termékének nyilván csak a töredéke kerülhetett be (180 lap). Ettõl azonban az a válogatás még lehetne reprezentatív is. Nem az! Továbbmegyek: elvben az is lehetséges, hogy egyetlen, hat lap terjedelmû írás, mint a tengernek cseppje, annak minden lényeges összetevõjét tartalmazza. Ha tehát recenziója terjedelmi korlátaival való viaskodásában T.Zs. rálel valami ilyenszerû pars pro totóra, semmi kifogás nem emelhetõ az ellen, hogy igazán ezen demonstrálja. Ám amihez írásában folyamodik, a Gyávák-e az erdélyi írók? címû vitacikk (elõször a Korunk 1929/11. számában jelent meg), bármennyire is jellegzetes Gaál-írás, erre a célra nem bizonyul alkalmasnak: nem az a csepp, amely a tenger minden lényeges összetevõjét tartalmazza. Mindjárt kiderül ez, amint mellé tesszük az ugyanazon évben (1929) keletkezett A tények vagy az álmok költészete címû írását. Vitára serkent? Ha a vitafelek nem képesek belátni, hogy ezek nem egymást kizáró, hanem egymást kiegészítõ írások, akkor kezdõdhet is a „de igen – de nem”- szerû meddõ vita, és nem jutunk semmire.

Ez a szûrõpróba tehát nem bizonyult szerencsésnek: a demonstrációra kiválasztott vitacikknek nincs paradigma-értéke. Még valami, aminek azonban már csak a megemlítésére futja: vitatott tételeket idézetekkel rendszerint sem bizonyítani, sem cáfolni nem lehet. Vitában az idézetek rendszerint csak illusztráló példára jók. Ez alól ritka a kivétel. Nem számítanak ilyen kivételeknek azok a fragmentumok sem, amelyeket T.Zs. idéz Gaál vitacikkébõl. Ennek konkrét megokolása azonban nagyobb teret kívánna.

E módszertani észrevételek után most már magára a tárgyra, a tartalmi lényegre térve: ha azt a tételt, hogy a Korunk szerkesztõje és a zsdanovi szocreált népszerûsítõ Gaál között nincs különbség, T.Zs. nem kinyilatkoztatásnak, hanem munkahipotézisnek tekintené, akkor a dolognak úgy járhatna utána, hogy mindenekelõtt tisztázná a zsdanovi szocreál fogalmát, annak alapvetõ differentia specificáját (kritériumait), és ehhez mérné a korunkos Gaál irodalomkritikusi koncepcióját és szerkesztõi gyakorlatát. Egy ilyen mûvelet lelkiismeretes végigvitelének az eredménye T.Zs. kiinduló elõfeltevésének a cáfolata lenne. Egyébként egy ilyen eredmény tudományos szempontból semmiképpen sem minõsül kudarcnak. T.Zs.-t azonban mint irodalomtörténészt nem az érdekli, hogy a korszak irodalmának a kategóriái hogyan viszonyulnak egymáshoz (hogyan szembesülnek és miképp érintkeznek egymással). Ehelyett vesz egy az adott rendszertõl idegen, kívülrõl hozott etalont, és ahhoz méri (azon méri) a korszak (a rendszer) egy kiszemelt irodalmi jelenségét. Ezzel aztán bele is mossa azt az adott korszak irodalmának egészébe, sõt az adott egészen belül is összemos mindent, minthogy etalonja nem alkalmas e tagolt egész összetevõ tagjainak egymás közötti megkülönböztetésére. Lássuk konkrétebben.

Gaál kiszemelt vitacikke egyértelmûen deklarálja egy baloldali elõjelû elkötelezett irodalom igényét. Olyannyira, hogy T.Zs. részérõl szinte elszalasztott ziccernek számít, hogy errõl nem jut eszébe Zsdanov pártosság-követelménye, holott ez valóban amannak az elfajzása. Ehelyett Kulcsár Szabó Zoltánra hivatkozva Gaál álláspontját a reformkori irányköltészettel (Toldy Ferenctõl Eötvös Józsefig) rokonítja, elmarasztalván mindkettõt azért, mert – szerinte – az irodalom esztétikai és szórakoztató funkcióit feláldozzák a tanítás és a hasznosság oltárán. Nos, szerintem, az irodalom öncélúságának itt és így megfogalmazódó elve az az inadekvát etalon, amirõl az elõbb beszéltem. Rögtön kiderült volna ez T.Zs. számára is, ha megtette volna azt a kötelezõ lépést, amit elmulasztott, és ama vitacikket, melyet igazának példázására alkalmasnak vélt, megvizsgálta volna annak a vitának a kontextusában is, amelynek a szerves része volt. Az a vita ugyanis nem volt más, mint a híres „vallani és vállalni”-vita, amelynek már az elnevezésében, Berde Mária vitaindító cikkének a címében is az erdélyi magyar írónak kisebbségi közössége iránti elkötelezettsége fogalmazódott meg. És nem volt olyan résztvevõje annak a vitának, aki kétségbe vonta volna a kisebbségi irodalom e követelményének jogosságát. A vita a mulasztásokról szólt, meg a hogyan kérdésérõl. Így aztán T.Zs. az esztétikai öncélúság jegyében nemcsak Gaál Gábort, hanem az egész „vallani és vállalni”-vitát, annak résztvevõit leckézteti meg (akiknek egyébként a túlnyomó többsége helikonista volt).

Más hasznát is látta volna T.Zs. annak, ha Gaál cikkét a vita korábban megjelent cikkei ismeretében ítélhette volna meg. Nem hitte volna már el, hogy az, amit olvas, „a helikonisták kipécézése” lenne. Mert Gaál cikke – tessék csak ellenõrizni – egy addigra sok elfogultságtól megterhelt, ingerültté vált vita temperálására, akadémiai mederbe terelésére vállalkozott azzal, hogy az addiginál általánosabb szintre, európai összefüggésekbe emelte a témát.

Van itt még más is, az alkalmatlan mérce jegyében. Nevezzük T.Zs. nyomán a fikcionalitás kérdésének. „Ellensége ez a felfogás a fikcionalitásnak is” – írja Gaál irodalomfelfogásáról, és idéz három sort tõle, amely bizonyos irodalmi kitalációk haszontalan voltáról vagy ehhez hasonlóról szól. És ha én háromszor három sort idéznék Gaáltól, amely az írói képzelõerõ, a kreatív fantázia dicséretét zengi (igazán csak helyszûke miatt nem teszem), akkor ebbõl megint csak az derülne ki, hogy idézetekkel ritkán lehet valamit bizonyítani. Néha azért valamit lehet. Például. Recenzorunk kijelenti, hogy „a fikcionalitás lehetõségének elvetése az irodalmat jegyzõkönyv, kordokumentum szerepre redukálja, melyben a mûvészi érték ugyanúgy nem érték, mint a kérdezõ, kétkedõ attitûd, csupán a deklaráló, kinyilatkoztató, iránymutató diskurzusforma”.

Nos, akárhonnan nézem, ez a kissé homályos szöveg egy dologban félre nem érthetõ: a fikciót minden lehetséges szépirodalom sine qua non kritériumának nyilvánítja. Kategorikusan és visszavonhatatlanul. Nem azt mondja, hogy bizonyos avantgárd törekvéseket (a Neue Sachlichkeit és továbbfejlõdésének formái), illetve ezeknek produktumait nem szereti (az ízlésítélet mindenkinek szuverén személyes joga), T.Zs. itt mint illetékes szakértõ zárja ki a szépirodalomból a mindenféle non fiction formákat, természetesen azon értékekkel együtt, amelyek e formák jegyében jöttek létre. Ennek során olyan mûvek rekednek kívül a szépirodalom keretein, mint: Illyés Gyula: Puszták népe, Nagy Lajos: Kiskunhalom, Sütõ András: Anyám könnyû álmot ígér vagy a magyar irodalmon túlról Alfred Döblin: Berlin, Alexanderplatz, John Dos Passos: A 42-ik szélességi fok, Curzio Malaparte: Kaput, Truman Capote: Hidegvérrel stb. Gondolta volna? Pedig így van!

Így jár az, aki elhiszi a szocreálról, hogy az realizmus, aztán a róla szerzett rossz tapasztalatai alapján ítéli meg, veti el azokat a húszas-harmincas években fellépõ, avantgárd fogantatású irodalmi formákat (Neue Sachlichkeit, tényirodalom, dokumentum-montázs, riport, irodalmi szociográfia stb. – Gaál egy helyütt „barbár formák”-nak mondja õket, de nem elítélõleg), amelyeket azért nevezhetünk gyûjtõnéven új realizmusnak, mert amiként a 19. századi klasszikus realizmusnak, ennek is lényegi vonása a valóság kritikai megragadása, a belletrisztikai igényû valóságbírálat. Ezzel szemben az a doktrína, amely nálunk a negyvenes évek közepétõl szocialista realizmus néven fungált, antirealizmus volt: dicsõítette azt a valóságot, amelyet bírálnia kellett volna. Persze ez ennél egy kicsit bonyolultabb történet, de aki a személyem helyett a szövegemmel foglalkozott volna, az könyvem 153–155. lapjain, valamint az ide tartozó 108–111. számú jegyzetekben (s az ott található további hivatkozásokban, a magyar nyelven tudomásom szerint legbõségesebb forrás, a Helikon Világirodalmi Figyelõ 1965/2 számában, avagy mindettõl teljesen függetlenül a magyar Világirodalmi Lexikon e témát érintõ szócikkeiben) elegendõ információt találhatott volna arról, hogy egy olyan terminust, amely a megelõzõ tizenöt évben a szovjet írók és irodalmárok állandó vitájának tárgya volt, hogyan „einstandoltak” Zsdanovék 1934-ben a harkovi írókongresszuson.

A bûnbakképzés

Van egy három lábon álló – szóval nem billegõ – munkahipotézisem. Már régóta megvan. Ha egyetemi pályám során nekem is megadatott volna az, ami más kollégáimnak megadatott, bizonyára akadt volna doktorandus, aki témaajánlatomat szívesen fogadta volna. És akkor most széles statisztikai alapozással és elemzésekkel igazolt eredményekre hivatkozhatnék. Sajnos nekem egyetemi pályám során ilyen lehetõség nem adatott meg. Akik ott voltak, tudják, hogy miért. A téma különben nem volna költséges. Az egész a kolozsvári Egyetemi Könyvtár periodikaanyagával megoldható.

A téma: irodalmi sajtónk (beleértve a napilapok irodalomrovatát) ideológiai szempontból való exhausztív feldolgozása (1944 õsz – 1953) az anyag mûfajonkénti párhuzamos, illetve komparatív vizsgálatával. Ajánlottam volna a különbözõ mûfajok ideológiai szempontból való rangsorolását is. Illetve annak a megvizsgálását, hogy észlelhetõ-e valamiféle szerkesztõségi, illetve agitprop szempontú preferencia a mûfajok között (például: fontosabbnak mutatkozik-e az irodalomkritika, mint a novella vagy a líra stb.). Feltevésem fõként az Utunk szóban forgó évfolyamainak olvasásán (nem folyamatos, hanem idõnkénti és mozaikszerû, ennek során egyes periódusoknak – a legtöbbnek – többszöri elolvasásán) alapul. Azért mégis csak feltevés, mert ezeket az évfolyamokat én mindig valami meghatározott más téma ügyében böngésztem, annak a kiszûrésére összpontosítottam, amiért azokat a kollekciókat éppen kézbe vettem. Így aztán errõl az általánosabb aspektusról kialakult, egyébként nagyon határozott benyomás, amire itt alapozok, mégis csak háttér információként halmozódott fel bennem.

Egy ilyen, fennebb körvonalazott vizsgálódás tehát, eddigi tapasztalataimra épülõ hitem, meggyõzõdésem szerint, azt fogja igazolni, hogy szerzõkre való tekintet nélkül a sajtóban egyszólamú kórus zengi a hatalom dicséretét, valamint mindazt, ami ebbõl a traktoristáktól a horgászokig minden kategória számára következik, íróknak, irodalmároknak például a szocreál vonulat dogmáit. Igazolni fogja egy ilyen számbavétel azt, hogy például az irodalomban, minél inkább ideológiai töltetû a mûfaj, annál inkább hasonlítanak egymásra az írások, nemcsak tartalom, mondanivaló tekintetében, de stílusukban is, egészen a közhelypatronokig terjedõen.

Azt már tanúként fûzöm az elõbbiekhez – ott voltam –, hogy egy ilyen kórusba nem sokan jelentkeztek önként és örömmel, de nem volt tanácsos hiányozni (egy idõ múlva pedig már nem is lett volna helyes, ez azonban itt nem tárgyalható, bonyolultabb téma). Néha bliccelhetett, akinek már túl sok volt, de ez csak az õ magánlelkén könnyített, mert csak akkor tátoghatott némán, ha a többiek fújták helyette is. És ilyesmit csak az engedhetett meg magának, aki nem volt nagyon szem elõtt. (Gaál nem tartozott ebbe a kategóriába.)

A negyvenes-ötvenes évek sajtójának egyszólamúságáról meg tollba mondott szövegeirõl szólok itt, és akik a hetvenes-nyolcvanas években szocializálódtak, azok számára ismerõsnek tûnik ez az egész, az õ életüket is kezdettõl ez keserítette meg. Hát nem egészen. Az õ számukra az õ kommunizmusuk volt a botrány non plus ultrája, holott az már, Prága és Helsinki után egy defenzívába szorított, fogatlan kommunizmus volt, legalábbis az 1953 elõttihez képest. Azokban a sztálini–zsdanovi években, tehát Gaál utolsó hat aktív évében: 1) durvább volt a diktatorikus irányítás módszere és stílusa, mint késõbb; 2) a megingathatatlan dogmák szorításában sokkal szûkebb volt a szellemi élet mozgástere, mint késõbb; 3) a tisztességes értelmiségiek jelentõs részének körében nemcsak a megfélemlítés volt nagyobb, mint késõbb, hanem – bármily paradoxnak és abszurdnak tûnik is ma – a rendszernek, a pártnak, kiváltképp a párt egyes prominens egyéniségeinek a presztízse, a népszerûsége is. Más volt az idõ akusztikája. A késõbbiekhez képest lehengerlõ agresszivitással harsogott az az egyszólamú kórus. És különösen a teoretikus jellegû írások terén (Gaál mûfajában) tartalom dolgában szerzõtõl függetlenül az írások úgy hasonlítottak egymásra, mint egyik tojás a másikra. Nos hát szerintem ez az az eset, amikor egy ilyen homogén módon jellegtelen kásahegy szövegbõl egyetlen szerzõ írásait kiemelni, felmutatni, pellengérre állítani – tökéletesen kimeríti a bûnbakképzés klasszikus ismérvét. A „kollektív bûn” ezzel a túl korán távozott egyetlen Gaál fejére száll, és ettõl kezdve mindenki más sokkal enyhébb elbírálásban részesül.

Nagyon helyes – mondja e pellengérkoncepció szószólója –, hiszen azokban az években – és itt az következik, amit könyvemben éppen megcáfoltam – Gaál volt az, aki hatalmával és tekintélyével az irodalmunk romlását okozó szocreál doktrínát mindenki más szemében hitelesítette. Mindenki más az õ példáját követte, az õ csábítására kárhozott el.

Nos ezen okvetetlenkedõk számára tartogatok én egy perdöntõ kontrollcsoportot, a bukaresti írók, irodalmárok párhuzamos gyakorlatát. Tessék ugyanazt a vizsgálatot elvégezni ugyanazon évek bukaresti román irodalmi sajtója, a Contemporanul és a Flacãra lapjain is: ugyanazok a diktandó szövegek, ugyanazon unisono kórus. Ha Gaál Gábor „irodalmunk újraolvasása” jegyében Arany János vagy Vörösmarty költészetében mutatja ki, hogy „egyrészt” meg „másrészt” (Jordáky Lajos pedig Jókaival, mások mással teszik ugyanezt, de ezeket már senki sem tartja számon), hát a román kollégák a román klasszikusok mûveit vizsgálják „osztályszempontból”, és mutatják be egyéb áldozataikat a szocreál oltárán. Köztük olyan nevek, mint G. Cãlinescu, Camil Petrescu, Tudor Vianu, ma már a román irodalom nagyrabecsült klasszikusai. Valahai zsdanovi „elkárhozásuk” ma már a monográfiaíró számára is inkább a kort, semmint a személyt jellemzõ adalék.

Amiként a mi portánkon is, akik túlélték azokat az ínséges idõket, és amikor már lehetett, alkotásokkal, tisztes teljesítménnyel gyarapították kultúránkat, mindazoknak e késõbbi (illetve 1946 elõtti) teljesítményét tartja számon az utókor, senki nem kéri már számon rajtuk a zsdanovi éveket. Csak aki belepusztult, annak számára nincs bocsánat. (Pedig ha túléli, nem maradt volna el tanítványai mögött.)

És ha már ráléptem a „mi lett volna, ha” ingoványosnak mondott talajára (pozitivista professzorok holbachiánus babonájának tartom, hogy ez tudománytalan kérdés lenne), akkor tovább kérdezek: mi történt volna egy olyan szerepcsere esetén, hogy miközben Gaál életben marad, és akkor nyilván méltó módon fejezi be, teljesíti ki életmûvét, Szabédi László, az általam 1947 óta nagyon tisztelt és nagyon szeretett Szabédi László, mondjuk 1951-ben belehal egy banális influenza szövõdményébe, és így mártírhalála helyett a Sokan szólunk címû verskötetével búcsúzik tõlünk (hadd ne idézzek a kötetbõl), akkor most Szabédi László lenne a prügelknabe?

És mi alakult volna másként irodalmunkban, ha Gaál nem élte volna túl a hadifogságot? 1946 után Gaál nélkül – különös tekintettel pártideológiára, szocreálra – kedvezõbben alakult volna irodalmunk menete? Ezek úgynevezett szónoki kérdések. A szónoki kérdés azonban valójában nem kérdés, hanem a vitatott állítás abszurditását bizonyító érv.

 

Végül egy utolsó megjegyzés, személyes ügyben.

Megint egyszer, Tapodi Zsuzsától is megkaptam a vállon veregetést, ami kijár hûségéért az Akéláját csodáló, emlékét „kegyelettel felidézõ” kiscserkésznek.

Az ilyen ad hominem izéknek nem tulajdonítok különösebb jelentõséget. Jobb esetben amolyan szellemi pótcselekvésnek tartom a vészes érvszegénység kompenzálására.

Egyébként pedig, ami a hûséget illeti, azt én vállalom is. Csakhogy ez esetben nem egy személy, még csak nem is csupán egy eszme, hanem egy közösség iránti hûségrõl van szó.

Aki könyvemet olvasta, annak tudnia kéne: a Gaál Gábor-témát nem én választottam. Azt rám osztották 1965-ben a kiadó szerkesztõi, Kacsó Sándor és Domokos Géza. Olyan megokolással, hogy az adott helyzetben cserbenhagyásnak minõsült volna nem vállalni a feladatot. Választani én a Korunk-témát választottam tizenkét évvel korábban, 1953 szeptemberében.

Választottam pedig már akkor annak világos tudatában, hogy e választásom legfõképpen azoknak nem fog tetszeni, akiken hivatásbeli – tehát egyetemi és tudományos – tevékenységem hivatalos – tehát jutalmakkal, elõnyökkel, elõmenetellel honorált – elismerése múlik.

Pedig finnyásabb filozófia szakos adjunktusként követhettem volna én is azon ugyancsak finnyás tanszéki kollégáim példáját, akik, hogy szakmai munkájukat lehetõleg távol tartsák a pártideológiától, a filozófia semlegesebb diszciplínáinak (gnoszeológia, axiológia, filozófiatörténet stb.) területérõl választottak maguknak rangos kutatási témát. Kényelmesebb élet mellett mutatósabb az, amit produkáltak, és menet közben még különbözõ elismerésekben is részesültek.

Amikor én 1953-ban nem Kant vagy Hegel erdélyi recepcióját, esetleg a Heisenberg-féle bizonytalansági reláció filozófiai implikációit, hanem a Korunk-kutatást választottam, tudtam, hogy göröngyös út lesz, hogy ez a téma nem fogja megkönnyíteni – legalábbis az akkor belátható idõn belül – a boldogulásomat.

Választottam pedig, Szárazajta árnyékában, a Korunk-témát azért, mert a fasizmus – akkoriban súlyos következményekkel fenyegetõ – kollektív vádját megcáfolandó fontosnak tartottam bebizonyítani, hogy nemzeti kultúránknak szerves alkotó része, egy erdélyi illetõségû gazdag és értékes antifasiszta szellemi teljesítmény. Ennek számontartását azóta is, ma is fontosnak tartom. És természetesen a Gaál Gáborét is. És nem csak azért, mert nélküle a Korunk nem élte volna túl a harmadik évét.

 

Budapest, 1998. december

kapcsolódok
» Erdélyi Múzeum Egyesület
 
további folyóiratok

» A Hét
» Bázis
» Ellenpontok
» Erdélyi Fiatalok
» Erdélyi Gyopár
» Erdélyi Irodalmi Szemle
» Erdélyi Mûvészet
» Erdélyi Társadalom
» Glasul Minoritãților
» Glasul Minoritãților
» Helikon
» Hitel
» Kellék
» Korunk
» Közgazdász Fórum
» Látó
» Magyar Kisebbség
» Proiectul “Digitalizare pentru interculturalitate II”
» Provincia
» Romániai Magyar Jogtudományi Közlöny
» Székely Közélet 1928-1937
» Székelyföld
» Székelység 1905-1915
» Székelység 1931-1944
» Web

 
   
(c) Erdélyi Magyar Adatbank 1999-2017
Impresszum | Médiaajánlat | Adatvédelmi záradék