Erdélyi Múzeum

    folyóiratok   » Erdélyi Múzeum
  szerzõk a b c d e f g h i j k l m n o p r s t u v w  
  keresés á é í ó ö õ ú ü û ã â ş ţ
  összes lapszám » Erdélyi Múzeum1999/1-2 »
 


| észrevételeim
   vannak


| kinyomtatom

| könyvjelzőzöm


 
 



 
   
 
Erdélyi Múzeum - 61. kötet, 1999. 1-2.füzet

Veress Károly

A tudományelmélet sepsiszentgyörgyi
mûhelyérõl

Éppen tíz évvel ezelõtt, 1989 tavaszán a Kriterion Könyvkiadó Századunk sorozatában egy szerény külsejû kis könyv látott napvilágot Tény és való címmel. A kötet tudományelméleti írásokat tartalmazott fiatal hazai szerzõktõl. Megjelenését hároméves csapatmunka elõzte meg és tette lehetõvé, amely Tudományelméleti Mûhely névvel vált akkoriban ismertté az értelmiségi körökben.

A történet

A Tudományelméleti Mûhely 1985 õszén jött létre Sepsiszentgyörgyön, és 1988-ig mûködött. Megalakításának lelkes kezdeményezõje és a csapatmunka mindvégig kitartó szervezõje Salat Levente fiatal rendszermérnök volt. A Mûhely résztvevõi az akkoriban Sepsiszentgyörgyön élõ és a fiatalabb generációhoz tartozó mérnökök és tanárok közül kerültek ki, akiket a tudományelmélet s általában a filozófiai kérdések iránti érdeklõdés hozott össze.[1]

A Mûhely rendezvényeinek a megszervezését mindvégig a Megyei Könyvtár támogatta, és a lebonyolításukhoz is a könyvtár helyiségei nyújtottak otthont. A rendezvényekre általában 15–20 résztvevõ, hallgató gyûlt össze. Állandó résztvevõkként általában azok voltak jelen, akik tudatosan vállalták a csoporthoz való tartozásukat.

A Mûhelyben kibontakozó teoretikus tevékenységet a résztvevõk egy közösen kigondolt és elõre megállapított programhoz igazították. Az októbertõl júniusig kéthetente tartott találkozókon egy-egy témára vagy mûre irányuló, problémafelvezetõ szándékkal készült elõadások, beszámolók, referátumok hangzottak el, melyekhez általában egy vagy két koreferátum is kapcsolódott.[2] A többszempontú megközelítések mindig jó lehetõséget kínáltak az elõadásokat követõ vitákra, problematizáló beszélgetésekre.

Már a csoportmunka elsõ évében érlelõdni kezdett egy közös kötet összeállításának a terve az elõadások anyagából. A csoport tagjai 1986 tavaszán kötetjavaslatot nyújtottak be a Kriterion Könyvkiadóhoz. Az 1987 végére elkészült kötet, az eredeti elgondolástól eltérõen, önálló írásokat tartalmazott. Megírását a Mûhely tagjainak egy bemutatkozó összeállítása elõzte meg 1987 tavaszán, amelyet A tény megragadása címmel 1987 novemberében publikált A Hét címû hetilap. A könyv 1989 kora tavaszán jelent meg Salat Levente elõszavával és szerkesztésében Tény és való címmel.

A kötet megjelenésével egy idõben a Mûhely – a résztvevõk érdeklõdési körének fokozódó differenciálódása, valamint az élet egészére mind jobban ránehezedõ politikai-ideológiai nyomás következtében – beszüntette a rendszeres mûködését.

A körülményekrõl

A helyszín: Sepsiszentgyörgy.

Az érdeklõdõk általában fel szokták tenni a kérdést, hogy miért éppen ott és akkor jöhetett létre egy ilyen csoportosulás. Hogyan válhatott egy megyeszékhellyé avanzsált vidéki kisváros jelentõs szellemi teljesítmények otthonává?

Ez nagymértékben összefüggött az egyetemet végzett fiatal szakemberek akkori kihelyezési politikájával. A nagyvárosok, kultúrközpontok ún. „zárt városoknak” számítottak, ezért az olyan kisvárosok, mint Sepsiszentgyörgy – amely egyelõre még mûködõ magyar iskolákkal és kulturális intézményekkel rendelkezett –, az értelmiségi állások és lakhelyek megválasztása szempontjából vonzó helységnek bizonyultak. Itt kedvezõ feltételek alakulhattak ki a hasonló érdeklõdésû fiatal értelmiségiek összetalálkozására, kapcsolattartására, kommunikációjára.

A külsõ szemlélõben a „vidékiség” kérdése is felmerül. Merész vállalkozásnak tûnik aktuálfilozófiai kérdésekkel foglalkozni egy kisvárosban, ahol a könyvtár – egyébként tekintélyes – könyvállománya alig tartalmazott néhány figyelemre méltó filozófiai mûvet. Ez a kérdés terjedelmesebb elemzést érdemelne, de néhány lényeges vonatkozása itt is megemlíthetõ. A Tudományelméleti Mûhelyt mint csoportosulást nem a vidékiség termelte ki magából, és nem a vidéki állapotokhoz kívánt igazodni. Sokkal inkább a vidékiség ellenében, azzal szembeszegülve formálódott. A résztvevõk magukkal hozták s mintegy „átmentették” a Mûhelybe az egyetemi évek alatt kialakult szellemi beállítódásukat, és mindvégig megõrizték és fenntartották kapcsolataikat az egyetemi központokkal, volt tanáraikkal, a kiadókkal, a kultúra életét szervezõ és irányító értelmiségiekkel. Ily módon a Mûhely inkább a centrális kulturális törekvések vidékre kihelyezett szigeteként mûködött. Ezt a Mûhely tagjainak a személyes részvételi motivációja, valamint a hagyományostól eltérõ értelmiségi credója is elõsegítette. A hetvenes évek végén, a nyolcvanas évek elején az egyetemisták körében – a bölcsészhallgatóktól a mérnökökig a legkülönbözõbb szakokon – nagymértékben megnövekedett az elméleti, kiváltképp a filozófiai problémafelvetések és szakirodalom iránti érdeklõdés. Ezzel együtt járt a népnemzeti értékeket kultiváló hagyományos értelmiségi magatartás ideologikus tartalmainak és a fennállót legitimáló szerepének kritikai felülvizsgálatára irányuló törekvés is. A fiatal értelmiségiek egy olyan új típusú értelmiségi magatartást igyekeztek kialakítani a maguk számára, amelyben a szakmai kompetencia és a morális elkötelezettség komoly filozófiai-szociológiai képzettségen alapuló világ- és társadalomszemlélettel társul. Ez biztosíthatta az adott viszonyok között a szellemi fennmaradás és túlélés esélyeit. A kibontakozásnak indult új értelmiségi önszemléletet számottevõen befolyásolta a fennálló kritikájára összpontosító másként gondolkodási mozgalom életre kelése a térség egészében, melynek szamizdat irodalma a személyes kapcsolatok útján nálunk is hozzáférhetõvé vált.

Nem hagyhatók figyelmen kívül a kisvárosi szellemi életre való berendezkedést közvetve megkönnyítõ ideológiai körülmények sem. Az alkotó és a másként gondolkodásban kifejezésre jutó értelmiségi törekvéseket elfojtó politikai-ideológiai nyomás ebben a környezetben talán kevésbé hatékonyan mûködött, mint a nagyobb szellemi központokban. Itt még viszonylag könnyen ki lehetett alakítani s nyilvános és legális körülmények között mûködtetni is lehetett egy ilyen mûhelyszerû csoportosulást, különösen akkor, ha a tematika és a mondanivaló a külsõ megfigyelõ számára a napi politika eseményeitõl távolabb esett, de látszólag mégis kellõen közel állt a fõ ideológiai szólamok valamelyikéhez: ez esetben a „tudományos-mûszaki forradalom” fogalma köré kiépült pártpolitikai frazeológiához. Ebben rejlik egy lehetséges magyarázata annak, hogy a nyolcvanas évek közepén létrejöhetett és a Megyei Könyvtár rendezvénysorozataként viszonylag zavartalanul és nyilvánosan mûködhetett a Tudományelméleti Mûhely, az ún. „tudományos-mûvelõdési egyetem” keretében. Témaválasztása és megszervezési formája kifelé tudománynépszerûsítõnek álcázta, ami a korabeli propagandaérdekekkel is egybevágott (tudományos-materialista világszemlélet terjesztése, tudományos-ateista propaganda stb.). Fennmaradásához az elõadások és viták sokszor szándékosan is túlbonyolított, magas elvonatkoztatási szinteken kifuttatott, de a metaforikus kétértelmûségeket is magába építõ és mûködtetõ ezoterikus nyelvezete is hozzájárult.

A mûhelytevékenység viszonylag hosszú idõtartamú mûködtetésének egy korántsem elhanyagolható belsõ tényezõje is volt: a csoportmunka. A Mûhely tagjai a szó igazi értelmében vett önképzõköri csapatmunkát végeztek, ami az adott kontextusban példamutatónak számított arra nézve, hogy miként lehet egymást tanítva tanulni, hogyan sikerülhet különbözõ képzettségû és érdeklõdésû embereknek egy, a mindennapi foglalkozásuktól többnyire távol esõ témakörben szabadon és alkotó módon együttmûködni úgy, hogy közben az önmaguk számára magasra állított mércét, egyszersmind a vitaetika íratlan szabályait betartsák. Ezt a problémák szakszerû ismertetésével, a viták dokumentált és tárgyszerû tartalmával, a vélemények ütköztetésében a személyeskedések elkerülésével sikerült elérni. E csoportmunka lényegét egy közös és nyitott szellemi horizont és az ezzel társuló fokozott problémaérzékenység kialakítására irányuló törekvés képezte, amely a kérdések sajátos felvezetési módjában, a használt nyelvezet és fogalomrendszer közössé formálásában, valamint az ismeretkritikai beállítódás következetes érvényesítésében is megnyilvánult. Mindez a résztvevõk szûkebb érdeklõdési körének, egyéniségének, szellemi szabadságának messzemenõ és kölcsönös tiszteletben tartásával társult. Ily módon a Mûhely, az adott viszonyok között, a szokásostól elütõ színezetû, a zárt és elkötelezõ jellegû intézményi formákon túllépõ, a szellemi autonómiát érvényesítõ laza keretû önszervezõdésként mûködhetett.[3]

Miért éppen a tudományelmélet?

A tudományelmélet a csoport értelmezése szerint – miként az Salat Leventének a Mûhely tevékenységét megnyitó szövegében elhangzott – „az önmagára reflektáló tudomány diskurzusa”.[4] A Tény és való c. kötet elõszavában még pontosabban és körültekintõbben megfogalmazódik, hogy mit nem jelent és mit jelent a Mûhely munkatársai számára a tudományelmélet. Mindenekelõtt nem jelent „valamilyen szentesített fogalmi keretet és rögzített problémahorizontot”.[5] Sokkal inkább egy olyan „szellemi égtáj”, amely alatt lehetõvé válik a tudomány természetére, mûködésére és alapjaira, valamint a társadalmi kapcsolataira való „rákérdezés”, az ehhez fûzõdõ „problématudat”.[6] Ugyancsak e szöveg szerint a csoport szellemi arcélére a „radikális és intranzigens ismeretkritikai irányultság” jellemzõ.[7]

A Mûhely munkatársai által felvállalt problématudat és a vele járó ismeretkritikai beállítódás több körülmény együttes hatásaként jelentkezett. Egyrészt a 20. századi tudomány helyzetének alakulása általános értelemben is felkeltette a figyelmet, ami e térség országaiban még egészen sajátos ideológiai színezetet is öltött. Másrészt a nyugat-európai filozófiában egyre szembetûnõbbé vált a tudományelmélet gyors felfejlõdése és az a törekvés, hogy a tudománnyal szemben új és határozott követelményeket támasszon, ami könnyen magára irányította az elméleti szakirodalom iránt amúgy is növekvõben levõ, odafigyelõ érdeklõdést.

E két alapvetõ körülményen kívül még egy sor sajátos, objektív és szubjektív természetû tényezõ is közrejátszott. A mindennapi élet történéseinek átélése, az ott szerzett tapasztalatok tartalmaival szembeni problémaérzékenység az adott helyzetben a csoport tagjai számára is mondhatni állandósította a valóság és a látszatok összemosódásának szubjektív élményét, a tényekkel való manipulációk perverz játékában szövõdõ illúziókat, az értelmesen belátható határok idõnkénti szem elõl tévesztését. A helyzet süllyesztõjébõl való menekvésként, egyedüli egyéni vagy kollektív túlélési stratégiaként csakis az elméleti tisztánlátás irányában tett erõfeszítés ígérkezett. Ez bizonyult egyetlen járható útnak az alapok felderítése, az egész helyzetet kiváltó és fenntartó mechanizmusok feltárása és megértése felé.[8]

A tudományelméleti érdeklõdés felkeltését és fenntartását nagymértékben elõsegítették a román nyelven egyetemi szinten is erõteljesen beindult tudományelméleti kutatások és a hozzájuk kapcsolódó könyvkiadás. A hetvenes-nyolcvanas években a Politikai, valamint a Tudományos és Enciklopédiai Könyvkiadónál sorra megjelentek az alapvetõnek számító mûvek román fordításai, amelyeket a romániai szerzõknek a témakör fontosabb problémáira kiterjedõ összefoglalói, ismertetõi, egyéni munkái egészítettek ki.

A tudomány helyzete

A 20. század folyamán egész sor olyan átalakulás ment végbe a tudomány világában, amely nemcsak a tudományon belül volt észlelhetõ, hanem a külsõ szemlélõ számára is szembeszökõ átrendezõdések formáját öltötte. Ezek a változások annyira mélyrehatóan érintették a tudomány egész építményét, hogy egyes szerzõk „forradalmiaknak” minõsítették õket. Olyan új jelenségek álltak elõ a tudományon belül, mint az interdiszciplinaritás, a határtudományok, az alapkutatások és alkalmazások szétválása; egy egész sor új tudományág megjelenése; erõteljesen felfejlõdtek a társadalomtudományok (szociológia, antropológia), és szerepük lényegesen megnövekedett a tudomány egészén belül; élénk viták tárgyává váltak az alapvetõ módszertani kérdések. Ezeknél is fontosabbnak bizonyul azonban két másik tény. Egyrészt a jelenkori tudományok számára egyre elkerülhetetlenebbnek mutatkozik és a hagyományos tudományágakban sorra be is következik a teljes fogalmi apparátus és a klasszikus (pozitivista) módszertani szemlélet revíziójának szükségessége. Másrészt alapvetõen megváltozik a tudomány és a társadalom viszonya, ezáltal megnövekednek a tudományos eredmények alkalmazásával járó kockázatok, és elõtérbe kerül a tudósok felelõsségének kérdése.

A jelenkori társadalomban élõ ember számára a tudomány ellentmondásos tapasztalatok forrásává válik. Egyrészt a társadalom és a szakemberek tudatában még él egy hagyományos tudománykép, miszerint a tudomány egy „minden kételyen felül álló racionalitás által kitermelt, ellenõrzött, legitimált ismerethalmaz, amely a lineáris folytonosság közepette és kizárólag kumulacionista alapon fejlõdik.[9] Ez a tudománykép a mindenek fölött álló racionalitás mint abszolút kognitív autoritás képzetére támaszkodik, amely az univerzális kompetencia-kritériumok és relevancia-szempontok forrása. E szemléletmód az autonómia, az érdekmentesség, a társadalmi semlegesség látszatával ruházza fel a tudományt. Másrészt viszont a tudományon belül és kívül egyaránt és egyre nagyobb mértékben észlelhetõ a tudomány társadalmi függõsége, kiszolgáltatottsága, integrációja és intézményesülése. Ebben a kontextusban a tudomány éppen hogy nem mutatkozik függetlennek, semlegesnek vagy érdekmentesnek. Autonómiája csupán megtévesztõ látszatnak bizonyul.

A „létezõ szocializmus” társadalmában mindehhez hozzáadódott még a tudomány egyfajta ideologizálása és mitizálása is. A tudományosság külsõdleges formai szempontjainak harsány hangoztatása, a tudományra való folytonos hivatkozás éppen ott, ahol a tudomány a maga hagyományos értelmében a legilletéktelenebb volt, vagyis a hivatalos ideológia „tudományos” tartalma terén, a tudományt a fennálló hatalmat látható módon legitimáló tényezõvé változtatta. A hatalom a tudomány tekintélye által vélte megnövelni a saját tekintélyét. Ugyanakkor a hivatalos ideológiának egy jól bejáratott másik tétele – a tudomány mint termelõerõ – viszont éppen a tudomány vélt társadalomfölöttiségével és autonómiájával helyezte szembe a tudomány gazdasági és társadalmi integrációjának elvét, szintén jól kivehetõ ideológiai megfontolásból. Ezúttal az ideológia a tudományt a szocialista haladáskoncepció alapjait képezõ hivatalos gazdaságpolitika legitimációs bázisaként kezelte.

A tudomány látszatai és valója között észlelhetõen növekvõ távolság – ami egybeesett az érvényes tudományképben kifejezõdõ tudományszemlélet, a tudományos önszemlélet, illetve a tudomány valós társadalmi helyzete közötti növekvõ távolsággal – a tudománnyal szemben felébredõ elméleti kételyek forrásává vált. Az ezzel kapcsolatos kérdések a Tudományelméleti Mûhely munkatársai számára is alapvetõ problémákként merültek fel. Mi bizonyul a tudomány egész jelenségegyüttesében pusztán látszatnak, és mi a tudomány a maga valójában? Hogyan rejtõdik el a tudomány szembeszökõ látszataiban az igazi valója, és hogyan lehet e látszatokat lebontani, a tudomány valós természetét feltárni és megérteni? Hogyan válhat a tudomány e kettõs és belsõleg ellentmondásos természetébõl kifolyólag külsõ ellentmondások kitermelõjévé és annak kiszolgálójává, amitõl éppen saját önszemléletében igyekszik elhatárolni magát?

Az ilyen és hasonló kérdések feltevésével vállalt kritikai beállítódást a Tudományelméleti Mûhely mindvégig egy konstruktív program ösztönzõjeként fogta fel. A kortárs tudományos jelenségeket elemezve és a tudománnyal kapcsolatos elméletek nézõpontjait egymással összevetve a résztvevõk igyekeztek egy olyan mûködõképes és viszonylag egységes fogalmi apparátust és szemléletmódot kialakítani, amely alkalmasnak mutatkozott egy sor – az idõk folyamán jól bejáratott, de a jelzett tapasztalatok értelmében egyre kétségesebbé váló – ismeretfilozófiai elõfeltevés és evidencia kritikai felülvizsgálatára. E foglalatoskodást animáló felismerés tartalmát Salat Levente fogalmazta meg a legfrappánsabban: „Az a tudás/megismerés/tudomány, amely fölszámolja saját dogmatizálódásának körülményeit, jobban megérti tulajdon természetét, és fölfedi természetes környezetéhez: a társadalomhoz való szoros kötõdéseit, ha nem is jut közelebb az abszolút igazság eszményéhez, de több eséllyel és eredményesebben szegõdhet az önmaga tökéletesítésére törõ és adottságaira reflektáló gyakorlat szolgálatába.”[10]

Tudományelméleti problémafelvetések

A Tudományelméleti Mûhely a saját szellemi horizontját és kritikai alapállását a kortárs nyugat-európai szellemi irányzatokkal és teljesítményekkel való megismerkedés során alakította ki. A résztvevõk fõ törekvése nem egyszerûen valamiféle szellemi importra irányult, hanem sokkal inkább a tanulmányozott módszerek és ismeretek olyan jellegû feldolgozására és integrálására, ami a sajátként vállalható álláspont kialakítását teszi lehetõvé. Ezért az elõadások, viták, beszélgetések keretében végzett szellemi erõfeszítések – a puszta ismeretszerzésen túllépve – a különbözõ álláspontok és nézetek kritikai szembesítésére és megértést eredményezõ értelmezésére irányultak. Ez a foglalatosság a résztvevõk számára egyúttal egy valóságosan is átélt hermeneutikai élményt jelentett, mert a vizsgált értelmek és jelentések esetenkénti lefordítását feltételezte a saját kulturális-szemantikai közeg nyelvezetére.

A több mint három évig tartó együttmunkálkodás folyamán sorra került mindazoknak a fontosabb irányzatoknak és szellemi teljesítményeknek a megbeszélése, amelyek valamiképpen érintkeztek a tudomány jelenségegyüttesével, mint: a neopozitivista-analitikus tudományfilozófia, a Popper-féle tudományelmélet, Umberto Eco szemiotikai koncepciója, a husserli fenomenológia, a szociologizáló-historicista szemléletû tudományelméleti „radikálisok” nézetei (Kuhn, Feyerabend), a gadameri filozófiai hermeneutika, a frankfurtiak kritikai elmélete (Horkheimer, Adorno), Habermas kommunikatív cselekvéselmélete s az egésznek mintegy összefoglaló és irányadó vonatkoztatási rendszereként: a tudásszociológia. A számottevõ irányzatok ezen belül is gondosan elkülönítõdtek és artikulálódtak a mannheimi tudásszociológiai koncepciótól Schütz, majd Berger és Luckmann fenomenologikus szociológiáján át a hetvenes évek „kemény vonalát” képezõ Edinburghi Iskoláig (Bloor, Barnes).

Az irányzatok és koncepciók puszta felsorolása is jelzi, hogy a Tudományelméleti Mûhely által felvállalt problématudat „meglehetõsen messzire esik a tudományelmélet klasszikusnak számító hagyományától”, attól a Bolzano-féle úttól, melyen az ismeretfilozófiák szokásos kérdéseit fogalmazták újra az újabb tudományos teljesítmények szellemében.[11] Ehelyett a Mûhely érdeklõdésének homlokterében elsõsorban a tudományelmélet tudásszociológiai fordulata állt. Tagjai ebbõl a nem hagyományos nézõpontból reflektáltak arra a hagyományos ismeretfilozófiák sorsát beteljesítõ jelenségre, amelyet Habermas nyomán a „tudatfilozófiai paradigma kimerüléseként” szokás megnevezni.[12]

A Mûhely tagjai idejekorán felismerték azt a tényt, hogy a jelenkori tudománykép problematikussága által motivált kételyek gyökerei a szembetûnõ tudományos jelenségek megtapasztalásánál mélyebbre nyúlnak. A tudomány önértelmezési és legitimációs zavarainak indítékait e tapasztalat túloldalán, a jelenkorba átnyúló modern tudományképet (és tudományeszményt) kitermelõ újkori ismeretfilozófiák elõfeltevéseiben kell keresni. E vizsgálódás menete a Mûhely munkatársainak hozzáállásában nem csupán egy ismeretfilozófiai paradigmaváltás belátására és közérthetõ leírására összpontosított. ennél jóval tovább léptek: egy, a tudomány önrevíziója szempontjából fontos irányba.

A tudásszociológiai koncepciók tanulmányozása során körvonalazódó és megfoghatóvá váló új paradigma nézõpontjából a Mûhely tagjai számára kézenfekvõnek mutatkozott a hagyományos ismeretfilozófiák elõfeltevéseinek és tételeinek, valamint a hozzájuk kötõdõ hagyományos tudományképnek az ezeket kitermelõ társadalmi-kulturális körülményekkel való szembesítõ elemzése. ily módon kimutathatóvá válnak az evidensnek látszó elõfeltevések és a „tiszta” tételek mélyén meghúzódó ideologikus tartalmak és a velük összefüggésben mûködõ társadalmi-kulturális mechanizmusok. Ez az eljárás ébresztheti fel – a Mûhely munkatársainak felfogása szerint – a tudomány belsõ önreflexióját, melynek folyamatában önmaga következetlenségeivel és ideologikus kiszolgáltatottságával szembesülve beláthatja az újkorból átörökölt és manapság már egyre korszerûtlenebbnek mutatkozó ismeretfilozófiai alapjai meghaladásának a szükségességét. Ugyanis a korszerû tudományelmélet feladatát a Mûhely résztvevõi a tudomány egy új „öntudatának” a megalkotásában és a tudomány mûvelõi általi tudatosításában látják. Ennek az egyszerre kreatív és emancipatív jellegû feladatnak a kivitelezése a tudományra irányuló újszerû filozófiai reflexió, valamint az ezzel egy idõben a tudományban is kiváltódó új szempontú filozófiai önreflexió beindulása/beindítása révén valósulhat meg, amelynek eredményeként egy reálisabb, a tudomány tényleges valójának inkább megfelelõ új tudománykép jöhet létre.

Ebben az elemzõ-tisztázó folyamatban a Mûhely munkatársai érdemesnek tartották külön is foglalkozni az újkori ismeretfilozófiai hagyomány néhány olyan problematikus elemével, melyek nem simulnak bele zökkenõmentesen egy leegyszerûsítõ episztemológiai összképbe. Ilyen jellegû vizsgálódásaik tárgyát képezte a Berkeley-féle idealizmus, a hume-i okság-koncepció, a kanti kriticizmus, a kierkegaard-i szubjektivizmus. Mindezeket megkísérelték az ismeretfilozófiai hagyománynak a paradigmaváltás felé mutató fontos elemeiként értelmezni.

A Mûhely koncepciója szerint a tudásszociológiai nézõpontot magáévá tevõ tudományelmélet lényegében két olyan alapvetõ problémát kifogásol az ismeretfilozófiai hagyományban, melyek a tudatfilozófiai paradigma alapvetõ ismérveinek bizonyulnak.

a) Az egyik a szubjektum–objektum viszony kettõsségében, a megismerés dichotóm modelljében rejlõ ismeretfilozófiai problematika, amely eleve megszabja a megismeréssel kapcsolatban feltehetõ kérdések rendjét, és elkerülhetetlenné teszi azt a kérdést, hogy megfeleltethetõ-e az ismeret a tárgyának. Más szóval egy bizonyos objektivitás-eszmény horizontjába helyezi az ismeretet.

b) A másik az elmélet–gyakorlat dichotómiája, amelyben kialakul a megismerési folyamat kontemplatív-teoretikus alapállása, és az ismeret a racionalitás-eszmény horizontjába helyezõdik. Ebben a modellben az ismeret és a tudás a maga természetes szociális közegébõl és empirikus megalapozottságából kiragadva idõ- és társadalomfeletti, érdekszempontoktól mentes „tiszta” tudássá alakul át. Ez a modell, nem számolva a megismerés szociális környezetével, kognitív módon „megrövidíti” a tudást.[13]

Mivel ezeket az újkori ismeretfilozófiai elõfeltevéseket a 20. század elsõ felében a neopozitivista és popperiánus tudománykoncepció – eltéréseik ellenére – tovább éltette, a hatvanas években körvonalazódó új alternatíva ezek kritikájaként és meghaladásaként jelentkezett. A fordulatot egyrészt a Kuhn-, Feyerabend-féle tudománytörténeti felfogások, másrészt a fenomenológiai megalapozottságú tudásszociológia teremtette meg.

Ez utóbbi a tudás erõteljes szocializáltságának tételét helyezi szembe a hagyományos elgondolásokkal. Felfogása szerint a tudás a mindennapi élet interszubjektív jelentésvilágában cselekvõ szubjektum folytonosan képzõdõ produktuma. Ebbõl a nézõpontból feltárhatóvá válnak a tiszta teoretikus tudás végsõ értelme mögött meghúzódó csoportérdekek, a tudás normakövetõ és normastatuáló természete, intézményesülésének menete.

A fenomenológiai tudásszociológiával egy idõben a frankfurtiak egy más értelemben is elvégzik a hagyományos tudománykoncepció kritikáját. A társadalomtudományok objektivitásigénye felõl közelítve a kérdéshez kimutatják, hogy az empirikus tudomány az adottat reprodukálja, ahelyett hogy meghaladná. „A hagyományos tudomány feltételezi, hogy az éppen adott világ alapelveiben a lehetõ legjobb, és a felajánlott változtatások csak preventív stabilitását célozzák. Az a mód, ahogyan a világot megpróbálja tudatilag elsajátítani, hozzájárul reprodukciós feltételeinek újratermelõdéséhez.”[14]

A tudományelméleti „kemény vonal” képviselõi néhány lépéssel még tovább mennek a tudománykép átalakításában. Szerintük a tudomány a tudás és a vele összefüggõ kompetencia társadalmilag hozzáférhetõ forrása. A tudomány nemcsak egyszerûen elméletek, eljárások, módszerek tárháza, mely eredményessé teheti a gyakorlatot, hanem az intézményesült kognitív autoritás forrása is egyben, amely egyedüli elbírálója lehet az ismeretpretencióknak és a kompetenciaforrásoknak.

Miért éppen a tényrõl?

A Tudományelméleti Mûhely munkatársai Tény és való címû közös kötetükben olyan írásokat jelentettek meg, amelyek a maguk módján a hároméves csapatmunka egyénileg leszûrõdõ eredményeit tükrözik.

Miért választották éppen a „tény” fogalmát a megírás egyéni módjában messzemenõen elütõ szövegek közös témájául? A válasz tudományelméleti nézõpontból kézenfekvõ mind a tudomány, mind pedig a közvetlenül megtapasztalt léthelyzet vonatkozásában. Egyrészt a 20. századi tudományelméleti koncepciók számbavétele során megszerezhetõ egyik legtanulságosabb tapasztalat a tényfelfogás átalakulására vonatkozik, melynek során a szilárd pozitív és objektív tények fokozatosan emberi-társadalmi készítményekké minõsülnek át. Másrészt – Fehér Márta megállapítása szerint – az „orwelli »létezõ társadalmak« szolgáltatták (történetileg és elméletileg is) a tudásszociológiai felfogás legalkalmasabb kiindulópontját és bizonyítékait, mert láthatóvá tették, hogy a »tények« szférájának körvonalazása és monopolizálása hatalmi kérdés, továbbá hogy ahol a minimális társadalmi konszenzus hiányzik, ott a kognitív konszenzus szövete is felbomlik.”[15]

A tényekre való folytonos hivatkozás korában, ami az objektivitás látszatát kelthette, és az elmélet legitimitásának forrásaként mûködhetett, igazi tudományfilozófiai kihívásnak számított kritikai reflexió tárgyává tenni a tényeket. E reflexió révén tárható fel a tények természetében rejlõ kettõsség. Másmilyennek tûnnek a tények, ha gondolkodunk róluk, mint ha csak gondolunk vagy hivatkozunk rájuk. Hasonlóképpen szembetûnõvé válik a tények „önmagukon túlmutató” jellege is, és megkerülhetetlenné válik a kérdés: mire mutatnak a tények önmagukon túl? És önmagukat ott túl miként mutatják? A válaszkeresésben az elméleteket is szóra kell majd bírni...

A Mûhelyben kialakult közös szellemi horizontra utal a tényeknek az emberi világgal való kapcsolatát kifejtõ gondolat is, amely a kötet majd minden írásában jelen van. Sommás megfogalmazásban: „A tények az ember jelenlétét feltételezik.”[16]

A tények vizsgálatának tudományelméleti aktualitását így összegezi a könyv egyik recenziója: „Mindenesetre az olvasó – többek között – azzal a konklúzióval zárhatja a kötet tanulmányozását, hogy az állandóan változó tényvilág nem választható el az emberi szubjektivitástól, s a tények nem olyan értelemben végsõ adottságok, hogy az ismeretkritika rákérdezéseitõl mentesíthetõk lehetnének.”[17]

A problématudat jelentõségérõl

A Mûhely munkatársai számára – saját megfogalmazásuk szerint – a tudomány természetének és társadalmi kapcsolatainak vizsgálata egy sajátos „problématudatként” jelentkezett. Megkérdezhetõ: miben állt e problématudat lényege olyan értelmiségiek számára, akik mindennapi képzettségük, elfoglaltságuk és életvitelük, valamint a létüket meghatározó politikai-ideológiai kontextus tekintetében egyaránt „távol estek” azoktól a központoktól, ahol a tudományt és a tudományelméletet professzionális szinten mûvelték?

E problématudat lényege két irányból is megközelíthetõ. 1) A tudomány felõl nézve úgy fogható fel mint a tudomány önmagáról alkotott képe – illetve a társadalomnak a tudományról alkotott képe – és a tudomány tényleges mikéntje közötti egyre fokozódó eltávolodás észlelése, valamint ennek lereagálása a különbözõ tudományelméletek átértelmezési törekvéseiben. 2) A gondolkodók léthelyzete felõl nézve, akik számára éppen akkor és ott fontossá vált a tudományról gondolkodni, a tudománnyal kapcsolatos diskurzust fenntartani és mûködtetni.

A Tudományelméleti Mûhelyt összetartó problématudat sajátossága véleményem szerint éppen abból adódik, hogy az elsõ megközelítésben megmutatkozó dimenziója nem önmagában, hanem a második megközelítés összefüggéseiben nyeri el tényleges értelmét. Az elsõ megközelítésben mutatkozó problématudat a Mûhely mint szellemi vállalkozás számára készen kapottnak tekinthetõ. Egy hároméves kollektív és egyéni tanulási folyamat során kész, illetve éppen alakulóban lévõ elméletek, koncepciók tartalmi és módszertani összetevõinek megismerése és értelmezõ megértése révén épült be fokozatosan a saját, személyes gondolkodási erõfeszítésekbe és szellemi stratégiákba. Ugyanakkor viszont e tanulási folyamatban bejáratódott és személyiség-, illetve magatartáskomponenssé vált egy sor olyan intellektuális készség, mely az újabb tudományelméleti gondolkodás antidogmatizmusának, nézõpontváltási törekvéseinek volt a velejárója: olyanok, mint a beállítódás megváltoztatása, vagyis a hagyományos szemlélettõl és gondolkodásmódtól eltérõ szellemi áthangolódás; a rákérdezõ viszonyulás a hagyományhoz fûzõdõ elfogadó, reprodukáló, a tényszerûséget adottként kezelõ viszonyulással szemben; a kritikai hozzáállás, amely során egy, a hagyománytól elütõ nézõpontból az addigi evidenciák és elõfeltevések is megkérdõjelezhetõkké válnak. Mindez együtt a filozófiai perspektíva megnyitását, a filozófiai reflexió beindítását és gyakorlását eredményezi egy olyan területen, amely az elõzõ idõszakokban egyre fokozottabb mértékben elidegenítette magától a filozófiai megközelítéseket (olyannyira, hogy a filozófiát mint „metafizikai” értelmetlenséget szerette volna végképp önmagán kívül helyezni).

Mindezek a problématudatnak az egzisztenciális szituáció oldaláról történõ megközelítése vonatkozásában is jelentõssé válnak, több értelemben:

a) A beállítódásváltás, rákérdezés, kritikai hozzáállás a nyolcvanas évek második felében a sepsiszentgyörgyi környezetben gesztusértékûnek számított. Az adott létszituációban és kulturális-ideológiai kontextusban a Mûhely tevékenységének tárgya – a tudományról és a tudományelméletrõl való rendszeres, problematizáló gondolkodás – a szokásostól eltérõnek, majdhogynem mellékesnek és mindenképpen egzotikumnak számított, aminek a környezet nem tulajdonított különösebb jelentõséget, esetenként nem vett róla tudomást. E tárggyal foglalkozni tehát, önmagában véve, nem bírt különösebb kommunikatív jelentõséggel, s talán éppen ennek köszönhetõen lehetett vele foglalkozni. Viszont ezen a tárgyon – és lehet, hogy éppen ezért – kiválóan meg lehetett mutatni azt, hogy az elfogadó, reproduktív magatartástól eltérõen, a dolgokhoz másképpen is, vagyis kérdezõleg, kritikailag lehet viszonyulni. E tárgy kapcsán – éppen azért, mert maga a tárgy viszonylagos kommunikatív jelentéktelensége okán nem fedte el a hozzá való viszonyulás módját – jelenlevõvé és mûködõképessé lehetett tenni a kérdezõ, kritikai viszonyulást.

Ez a felmutatás és jelenvalóvá tétel ebben az esetben – a Mûhely tevékenységében – nemcsak szimbolikus értékû gesztus formájában valósult meg, hanem a tényleges mûvelés, a másról és a másként való gondolkodás mûvelésének formájában is.

b) A jelzett problématudat lényegét – az egzisztenciális és a kulturális-ideológiai kontextus felõl közelítve hozzá – éppen abban lehet megragadni, ami megmutatkozott és jelenvalóvá vált ebben a folyamatban. Az, ami ily módon a Mûhely egész tevékenységében megmutatkozott, egy fontos felismerés eredménye volt. Annak a felismerése, hogy a tudomány az önmagáról való beszélés nyelvezetébe reflektálatlanul beépítheti a róla szóló ideologikus beszélés nyelvezetét és szemantikai tartalmait. A Mûhely tevékenységét körülölelõ ideológiai környezetben ez talán még élesebben és közvetlenebb módon volt felismerhetõ – hisz a tudománnyal szemben explicit pártpolitikai elvárásként fogalmazódott meg –, mint a nyugati társadalmak tudományképei esetében. Itt határozottan szembetûnt, hogy a tudományról egy bizonyos nyelven lehet és ajánlatos beszélni, és ennek a nyelvezetnek a szelleme és jelentéstartalmai magának a tudománynak az önértelmezésébe is fokozatosan beivódtak, beépültek. Ezzel szemben a problématudat konstitutív elemeként éppen az mutatkozik meg, hogy íme a tudományról, a tudomány kapcsán lehet más nyelven is beszélni. Lehetséges egy, a hivatalos, uralkodó ideológia nyelvétõl eltérõ nyelvezet mûködtetése, mely a maga nyelvi kompetenciáit erre az ideologikus nyelvezetre való rákérdezésben és a vele kapcsolatos kritikai vizsgálódásban fejleszti ki és járatja be. E megmutatkozás alanyi oldalán kirajzolódó csoportkép is számottevõ volt: mi, akik más nyelven szólunk a felvetett problémákról, mi magunk is mások vagyunk, és ezt a másságunkat érvényesítjük azokkal szemben, akik számára az ideologikus nyelvezet használata a természetes; más nyelven beszélve egyúttal a környezettõl elütõ, másfajta identitást is tulajdonítunk magunknak.

Mindez anélkül mutatkozott meg és vált jelenvalóvá a Tudományelméleti Mûhely tevékenységében, hogy explicite megfogalmazódott és kimondódott volna. Az adott helyzetben csakis annak köszönhetõen mutatkozhatott meg, hogy nem mondódott ki.

c) A jelzett problématudat jelentõsége egy harmadik irányból is megközelíthetõ. Egy ilyenszerû tevékenységben, mint amilyen a nyolcvanas évek második felében a Tudományelméleti Mûhelyben folyt, nem mindenképpen a kitûzött eredmény volt a fontos – sem a maga ténylegességében, sem gesztusértékében –, hanem a problématudat által motivált beszélés maga. E tevékenység horizontján – a kötet összehozását leszámítva – nem létezett konkrét, kézzelfogható, kitûzött cél, valamiféle realizálandó eredmény. A résztvevõk nem kívántak sem kollektíve, sem egyénileg valamiféle végérvényes álláspont birtokába jutni, amelyet kizárólag a sajátjuknak tekinthetnének. Sokkal inkább az a hermeneutikai teljesítmény volt a fontos az egészben, amely egy más nyelvi világba való belehelyezkedés, bennelevés, újabb megértések felé való elõrehaladás formájában konkretizálódott. A menet közben felmerülõ fogalmi-kategoriális jellegû tematizálások többnyire addig voltak érdekesek, amíg nem kerültek újabbak a helyükbe. Amennyiben e folyamatban mégis leülepedtek ismétlõdõ, állandósuló, sajátos álláspontot körvonalazó gondolati elemek és jelentéstartalmak is, azok minden bizonnyal a megjelentetett kötet írásaiban felismerhetõk.

Ezen túlmenõen azoknak, akik minduntalan elcsodálkoznak azon, és különbözõ magyarázatokat próbálnak találni arra, hogy egy valamikor annyira életképesnek és hatékonynak bizonyuló csoporttevékenység egy idõ után miért számolja fel önmagát, csak azt lehet válaszolni: csodálkozásuk merõben más nyelvi fogantatású.

 

[1] A Mûhely létrehozói és rendezvényeinek állandó résztvevõi Bíró Béla újságíró, Demény István Pál néprajzos, muzeológus, Gábor Béla fizikatanár, Király Béla filozófiatanár, Lorenzovics Rozália filozófiatanár, Lõrincz Csaba nyelvtanár, Lõrincz József vállalati fordító, Salat Levente mérnök, Török Ernõ matematikus, Várhelyi Attila fizikus, Veress Károly filozófiatanár voltak.

[2] A Mûhely tagjai 1985–1986-ban 16, 1986–1987-ben 19, 1987–1988-ban 7 és 1988–1989-ben 4 elõadást tartottak. Rajtuk kívül meghívott elõadók is gyakran megfordultak a Mûhely körében. Az elõadások témaköre az általánosabb ismeretelméleti, episztemológiai kérdésektõl a konkrétabb tudományfilozófiai, tudásszociológiai és módszertani problémákig terjedt, de elhangzottak szemiotikai, nyelvfilozófiai, antropológiai, társadalomelméleti, valamint a fizika filozófiájával foglalkozó elõadások is.

[3] Itt azt is érdemes megjegyezni, hogy a Tudományelméleti Mûhely a vidéki mûvelõdési életben megszokott, hagyományos formájú irodalmi köröktõl mind tartalmában, mind pedig szervezési formájában elütõ kezdeményezésként jött létre. Ez a különbség a „Mûhely” megnevezésben is kifejezõdött, amelynek jelentéstartalma – átvitt értelemben – egy pontosan körülhatárolt (= tudományelméleti) szellemi tevékenység „színhelyére”, szervezeti kereteire utalt. Ugyanakkor a „mûhely” kifejezés mélyebb értelme ennek a (szellemi) tevékenységnek a voltaképpeni jellegére is rámutat: egy meghatározott rendben és módon végzett vizsgálódás, munkálkodás, amely a meglévõ szellemi „eszközök” és „nyersanyag” mozgásba hozását, illetve feldolgozását jelenti valamilyen szellemi „termék” elõállítása érdekében. A szónak egy további jelentésrétege arra is utal, hogy nem valamiféle „nagyüzemi”, az egyéni résztvevõk számára beláthatatlan, áttekinthetetlen elõállításról van szó, hanem egy olyan szûkebb körû, személyes érintkezésen alapuló résztvevõ együttmunkálkodásról, amelyben annak a módja, ahogyan ki-ki a maga képzettségének és beállítódásának megfelelõ feladatát ellátja, egyaránt kihat a társak tevékenységére és az együttmûködés közös eredményére. Az így értelmezett „mûhely”-jelleg tehát már eleve megszabta azt, hogy a Tudományelméleti Mûhely hasonló szellemi érdeklõdésû és beállítódású, egymás és a mûhelytevékenység minõsége iránt elkötelezettséget érzõ és vállaló egyének szabad és felelõs társulásaként mûködhetett.

[4] Salat Levente: Tudományelméleti Mûhely. Kézirat.

[5] Salat Levente: Tény és való. Elõszó. Buk. 1989. 5.

[6] Uo.

[7] Uo. 15.

[8] Talán ez is egy lehetséges magyarázatként szolgálhat arra, hogy miért nem maradt együtt a csoport 1989 után is, amikortól új és gyakorlatiasabb egyéni életstratégiák kezdtek körvonalazódni a horizonton.

[9] Salat Levente: Tudásszociológiai szempontok az ismeretrendszerek elkötelezettségének kérdéséhez. = Tény és való. 53.

[10] I.m. 57–58.

[11] Vö. Salat: Elõszó. 7.

[12] Vö. Salat: Tudásszociológiai szempontok... 18.

[13] I.m. 28.

[14] D. Lõrincz József: Tények és kritikai elmélet. = Tény és való. 138.

[15] Fehér Márta: Tény és való. Buksz. Budapesti Könyvszemle. 1990. õsz. 326.

[16] Király Béla: Levelek a tényrõl. = Tény és való. 167.

[17] Gáll Ernõ: A megkérdõjelezett tény. A Hét 1989. aug. 10. 33.

kapcsolódok
» Erdélyi Múzeum Egyesület
 
további folyóiratok

» Altera
» Altera
» Átalvetõ
» Bázis
» Ellenpontok
» Erdélyi Fiatalok
» Erdélyi Gyopár
» Erdélyi Irodalmi Szemle
» Erdélyi Magyar Hírügynökség Jelentései 1983–1989
» Erdélyi Magyarság
» Erdélyi Mûvészet
» Erdélyi Társadalom
» Erdélyi Tudósítások
» Glasul Minoritãților
» Glasul Minoritãților
» Hátország
» Helikon
» Hid
» Hitel
» Kellék
» Korunk
» Közgazdász Fórum
» L.k.k.t.
» Látó
» Magyar Kisebbség
» Provincia
» Romániai Magyar Jogtudományi Közlöny
» Székely Füzetek
» Székely Közélet 1928-1937
» Székelyföld
» Székelység 1905-1915
» Székelység 1931-1944
» Új Kelet
» Web

 
   
(c) Erdélyi Magyar Adatbank 1999-2024
Impresszum | Médiaajánlat | Adatvédelmi záradék