Erdélyi Múzeum

    folyóiratok   » Erdélyi Múzeum
  szerzõk a b c d e f g h i j k l m n o p r s t u v w  
  keresés á é í ó ö õ ú ü û ã â ş ţ
  összes lapszám » Erdélyi Múzeum1999/1-2 »
 


| észrevételeim
   vannak


| kinyomtatom

| könyvjelzőzöm


 
 



 
   
 
Erdélyi Múzeum - 61. kötet, 1999. 1-2.füzet

Egy igaz könyv 1848–1849 erdélyi sorskérdéseirõl

Egyed Ákos: Erdély 1848–1849. I. Csíkszereda 1998. 354 lap;
II. Csíkszereda 1999. 363 lap

 Az 1848–1849-es magyar forradalom és szabadságharc másfél évszázada a történetírás homlokterében áll. Könyvtárnyi irodalma van. És még mindig sok a fehér folt, rengeteg a tennivaló.

Az állítás fokozottan érvényes a forradalom és szabadságharc erdélyi vonatkozásaira. Az elsõ kapavágásokat maguk az események résztvevõi (Czetz János, Jakab Elek, Kõváry László) tették. Ám Trianon óta különféle akadályok gátolták a megkezdett feltárómunka folytatását.

Egyed Ákos azon kevesek közé tartozik, akik a tiltás évtizedeiben is dolgoztak az asztalfióknak, s a politikai szorítás lélegzetvételnyi szüneteiben elõadásokkal, tanulmányokkal, könyvekkel állt az igazságra szomjazók elé (Háromszék 1848–1849-ben. Buk. 1978; Falu, város, civilizáció. Buk. 1981; A korszerûsödõ és hagyományõrzõ Erdély. Csíkszereda 1997).

És most megszületett az összefoglalás. A történetírás eddigi eredményeinek summázásával végigkíséri a társadalmi, politikai, katonai csatározásokat 1848 tavaszától 1849 õszéig, miközben új források bevonásával igyekszik kitölteni a fehér foltokat. A kronológiai bemutatás módszere az ok-okozati összefüggések kimutatása kitûnõ eszközének bizonyul. Eleve elveti a teljesség igényét, s bevallottan elsõsorban az erdélyi magyarságot érintõ kérdéseket boncolgatja. Nem egyszerûen átveszi az elõdök eredményeit, hanem ütközteti a véleményeket. Ezért lehetõleg visszanyúl az eredeti forrásokhoz. Tépelõdéseinek bevallott célja a hiteles, tárgyilagos történeti igazság felmutatása.

A magyar forradalom erdélyi kezdeteit tárgyaló fejezet Kolozsvár békés forradalmának, az ún. kolozsvári programnak az elemzésével indul. A gyûlés hitet tett a pesti pontok mellett, amelyek közül kiemelte az unióról szóló tizenkettediket, és sürgette az országgyûlés összehívását, amelynek hivatásaként az annyira szükséges reformok elfogadását jelölte meg. A szerzõ új és alig ismert források bevonásával bemutatja a vármegyék és a Székelyföld csatlakozását a kolozsvári programhoz. Elégtételt szolgáltat az eseményekben irányító szerepet vállaló, mára méltatlanul elfeledett személyiségeknek, mint a nagy taktikus hírében állt id. Bethlen János, Tarcsafalvi Pálffy János, az udvarhelyi események vezéralakja, késõbb a népképviseleti országgyûlés elsõ alelnöke, az OHB tagja.

A történetírás elhanyagolta a békés forradalom gyõzelmét kiteljesítõ utolsó erdélyi rendi és az elsõ magyar népképviseleti országgyûlés erdélyi vonatkozásainak tanulmányozását. Az elõbbi részletes elemzését más helyen már elvégezte a szerzõ, itt a törvényhozó munka rövid összefoglalását adja. Kihangsúlyozza, hogy az uniótörvényt a román és szász küldöttek is megszavazták (bár utóbb ez vita tárgyát képezte). A jobbágyfelszabadító törvény életképes, egy évszázadig fennálló kisbirtokrendszert hozott létre, ezért a diéta legmaradandóbb alkotásaként értékeli. Aláhúzza, hogy mindkét törvény egyúttal kimondta a lakosok nemzeti, nyelvi és vallási megkülönböztetés nélküli jogegyenlõségét.

A népképviseleti országgyûlés, amelyre Erdély 73 képviselõt küldött, megerõsítette ezeket a törvényeket. Ám sajnos itt is nyitva maradtak bizonyos kérdések. Összerdélyi viszonylatban a jobbágyok és zsellérek 15–16 százaléka függõségben maradt. A jobbágyfelszabadító törvény hatálya a székely jobbágyoknak csak a 10 százalékára terjedt ki, a székely örökségen lakók nem jutottak földhöz. Törvény mondta ki a székely határõri intézmény megszüntetését, ám helyébe új katonai erõt nem állított, ezért egyelõre megtartotta, s ráadásul a nagyszebeni osztrák parancsnokság hatáskörében. Törvénytervezet született a román nemzetiség és nyelv, az ortodox egyház elismerésérõl, de a szeptemberi ellenforradalmi hangulatban megvitatása elmaradt.

Minthogy a békés tavaszi forradalom sajnos hamarosan etnikumközi szembenállásba torkollott, a szerzõ alapos vizsgálat tárgyává teszi a nemzetiségek, fõképp a románság álláspontjának alakulását. Március 28-án román fiatalok Kolozsvárott összeállítottak egy higgadt programot, mely célkitûzéseit a pesti és a kolozsvári magyar pontokból, érvelését a Supplexbõl kölcsönözte. Vezetõ magyar politikusok semmi kivetnivalót nem találtak e tervezetben. Ám a román vezetõk hamarosan Bãrnuþiu köré tömörültek, aki a román nemzeti követelések megvalósulását a Béccsel kötendõ szövetségtõl várta. Törvényszerû volt ennek a programnak a magyar uniós törekvésekkel való szembekerülése. Egyed Ákos kihangsúlyozza azt – a román történetírástól többnyire elhallgatott – tényt, hogy a románság mintegy felét kitevõ partiumiak és bánságiak (Dragoº, Murgu) végig kitartottak a magyar forradalom ügye mellett. A készülõ polgárháború elsõ tragikus eseményérõl, a mihálcfalvi incidensrõl (június 2.) – amelyet a román történetírás egyoldalúan magyar vérengzésnek nevez – Egyed Ákos kimutatja, hogy valójában fegyveres összecsapás volt, mindkét oldali áldozatokkal. A helyi parasztfelkelés mögött az április óta szervezkedõ román nemzeti mozgalom állt, amely a tragikus esetet ürügyül használta az egész románság mozgósítására.

A szerzõ fogalmazása szerint „a bécsi ellenforradalmi fordulat nélkül bizonyosan nem lett volna polgárháború Erdélyben”. Ezt a sarkított állítást azzal a megállapítással egészíti ki, hogy a román és szász sérelmek viszont elõsegítették Bécs, a Román Nemzeti Komité és a Szász Universitas hármas szövetségének kialakulását.

Urban alezredes, a II. román határõrezred parancsnoka adta meg a jelt. A naszódi gyûlésen (szept. 13.) felmondta az engedelmességet a magyar kormánynak, s a román falvak küldöttei felesküdtek a császárra és a román nemzetre. A naszódival csaknem egy idõben szervezett harmadik balázsfalvi gyûlés, a románság katonai megszervezése kérdésében a szerzõ elfogadja Miskolczy Ambrus véleményét: a román vezetõk el szerették volna kerülni a Béccsel szembeni teljes alárendelõdést. Ezt követõen létrejött a két fél által ideiglenes erdélyi kormánynak tekintett román–szász pacifikációs bizottmány, majd pedig Puchner és a román komité közti paktum. Október 10. táján a naszódi és balázsfalvi központból elindított két mozgalom határai összeértek. Részben nemzeti, de inkább parasztfelkelésként indultak, egyéni magyar tragédiákkal. A magyar nemzetõrségek ellenállása nyomán a mozgalom polgárháborús jelleget öltött, a nemzetõrségek lefegyverzése után pedig megkezdõdött a magyar polgári lakosság tömeges gyilkolása.

Egyed Ákos kimutatja, hogy az események egyszerû idõrendi felsorakoztatása rendjén képtelenségnek minõsül a román történetírásnak az a csaknem általános állítása, hogy az agyagfalvi székely nemzeti gyûlés (okt. 16–18.) lett volna a polgárháború elindítója. Ellenkezõleg, a gyûlés célja „a magyar nemzetet és alkotmányt bármely megtámadás ellen” megvédeni. Történelmi pillanat részesei vagyunk: a székelység „akkor mondott le külön csoportérdekeirõl, s vállalta tudatosan a közös sorsot a magyarsággal, amikor Erdélyben a magyarok végveszedelemben forogtak” (I. 207). Ez azért volt lehetséges, mert a gyûlés egyidejûleg csatlakozott az országgyûlés jobbágyfelszabadítást, közös teherviselést kimondó törvényeihez, továbbá kinyilvánította a gyûlölt határõrrendszer megszüntetését.

A szerzõ alapos monográfiát szentelt Háromszék önvédelmi harcának. Most tovább lép, s választ keres arra a kérdésre, hogy miért nem sikerült megszervezni a többi székely szék önvédelmi harcát. Maros- és Udvarhelyszéken nem létezett határõrszervezet, ezért a császári hadsereg s a román és szász népfölkelõ alakulatok akadálytalanul hódoltatták a népet. Udvarhelyszéken Puchner hadsegéde, Heydte õrnagy – a kétségtelenül létezõ társadalmi ellentétekre építve – jobbágy- és zsellérmozgalmakat provokált, amelyekhez szegény szabadok is csatlakoztak.

Csík – Háromszékhez hasonlóan – a határõrvidékhez tartozott, s már novemberben kísérlet történt a két szék önvédelmének együttes megszervezésére, december elsején pedig a csíksomlyói népgyûlés elhatározta az önvédelem vállalását. Ám Csíkban hiányzott a háromszéki Kiskomitéhoz hasonló elszánt forradalmi csoportosulás. Tért nyertek az óvatoskodó, kétkulacsos széki vezetõk. A katonai ügyek intézése kezdettõl a taktikázó Dorschner ezredparancsnok kezében összpontosult, aki megbénította a Védelmi Bizottság mûködését. A pacifikálás feltételeként mégis sikerült elérni, hogy a szék területére ne lépjenek ellenséges seregek. „És ez nem volt jelentéktelen eredmény” – szögezi le Egyed Ákos (I. 250).

A kötetben kiemelt helyet kap a magyar vezetés erdélyi politikájának tárgyilagos elemzése. A magyar marxista történetírás felületes értékelése szembeállította egyes politikusok tevékenységét, a román történészek pedig a vadászcsapatok túlkapásaiért is a magyar kormányzatot tették felelõssé.

A szerzõ tisztázza, hogy a kormánybiztosok és a parancsnokok valamennyien a magyar kormány utasításaihoz igazították magukat. Váradi és kolozsvári kiáltványában Bem amnesztiát hirdetett (és alkalmazott is), ám erélyes fellépést ígért minden jövendõ vétséggel szemben. Félreérthetetlenül kijelentette, hogy politikája egybeesik „a kormány eltökélt szándéká”-val. Fölötteséhez hasonlóan Czetz János is az amnesztia híve volt, a románság lefegyverzése érdekében csak második lehetõségként vetette fel a fegyveres fellépést. Beöthy Ödön erdélyi fõkormánybiztos nem szólt ugyan amnesztiáról, de hangsúlyozta, hogy feladata a „kibékítés”. A románság lefegyverzése és az elrabolt javak visszajuttatása céljából alakított vadászcsapatok önbíráskodása ellen kemény fellépést helyezett kilátásba.

Ez a politika érzékelhetõen módosult Nagyenyed fájdalmas pusztulása után: a békés útkeresést az erõteljes fegyveres fellépés alternatívája váltotta fel. Az OHB kiáltványa így fogalmazott: a fellázított románok „vérbe, lángba borították Erdélyt [...] Csordultig telt az irgalom pohara” (II. 41). Czetz úgy látta, hogy a hasonló tragédiák megelõzése érdekében nincs más megoldás, mint a felkelõk teljes kiirtása és a havasi falvak felgyújtása. Beöthy most már bírálta Bem túlzó amnesztiapolitikáját, s belátta, hogy maga is délibábot kergetett. Betegségére való hivatkozással benyújtott lemondását a kormány elfogadta.

A Beöthy helyébe lépõ Csányi László mindenben a Kossuthtól kapott utasításokhoz tartotta magát: legyen tekintettel a helyi sajátosságokra, ám szükség esetén használja az „erélyes szigor s kérlelhetetlen eljárás” eszközeit. Ezért újabb amnesztiarendeletet tett közzé, háttérbe szorította a katonai közigazgatást. Ugyanakkor az alkotmányos rend ellen izgató, fegyvert fogó bûnösök ellen felállította a törvény elõírásainak megfelelõen mûködõ vésztörvényszékeket. A román történetírás propagandisztikus beállításával ellentétben ezek nemcsak románok ellen léptek fel, s a halálos ítéletek óriási többségének rablás, gyilkosság volt az oka. A kevés politikai jellegû ügy sorába tartozik a Stephan Ludwig Rothé, akinek az esetében a hatályos jogszabályok szerint a halálos ítélet nem volt elkerülhetõ (lefegyverezte a magyar nemzetõrségeket, fegyvert osztott a románok és a szászok között), ám elsietett kimondása ártott a beindult megbékélési folyamatnak. Sajnos Csányi nem tudott kellõ ellenõrzést gyakorolni a vadászcsapatok felett.

A román–magyar ellenségeskedés taglalását kiegészíti az érintkezési pontok felmutatása. Mert ilyenek is voltak. 1848 õszén Vizakna és Alvinc magyar és román vezetõinek felelõsségteljes álláspontja, megegyezése a békés együttélés, kölcsönös védelem szigetévé tette a két települést.

Ioan Dragoº önfeláldozó küldetésének kiterjedt irodalma van. Egyed Ákos összegyûjti, helyenként ütközteti a tanúvallomásokat, késõi értékeléseket. Kiemeljük Kossuthnak ez ügyben Csányihoz intézett levelét, amely – rácáfolva az ellentétes véleményekre – félreérthetetlenül bizonyítja a kormányzó-elnök jóhiszemûségét, õszinteségét. Iancu részérõl viszont felvethetõ a taktikázás szándéka. A tárgyalások tragédiába torkolló megfenekléséért felelõs Hatvani Imrével kapcsolatos újabb adatok megerõsítik azt a véleményt, hogy benne a „gyermekded naivság felelõtlen kalandorsággal keveredett”.

Kossuth, Bãlcescu és Bolliac Projet de pacificationját teljes terjedelmében olvashatja az érdeklõdõ. Milyen kár, hogy ez a történelmi jelentõségû megegyezés oly késõn került tetõ alá, s születése idején jóformán visszhangtalan maradt. Iancu fegyvernyugvást elrendelõ parancsa és a nemzetiségi törvény már nem befolyásolhatta a végkifejletet.

A polgárháború monografikus bemutatása a jövõ feladata. Az adatok hiányos, szétszórt jellege miatt a történetírást felületes magyarázatok, elfogult vélekedések terhelik. Egyed Ákos jórészt eredeti források megszólaltatásával felvázolja az etnikai belháború eseményeit. Az áldozatok számbavételét az indokolja, hogy a román politika és történetírás hamis adatokat sulykolt a köztudatba. Minimalizálja vagy elhallgatja a magyar áldozatok számát, ugyanakkor eltúlozza a román veszteségeket, összekeveri a fegyvertelen és a csatákban elesett áldozatokat.

A szerzõ ismerteti az õsforrást, a román vezetõk bécsi beadványát (1850), amely 40 000 román áldozattal és 230 elpusztított román faluval vélte igazolni kérései jogosságát. A mértékadó – pedig elfogult! – osztrák statisztikákkal való összevetés kétségtelenné teszi, hogy e számok légbõl kapottak. A szétszórt adatok összesítése alapján elmondható, hogy 1848–1849-ben Erdély polgári lakosságából 14 000–15 000 személy pusztult el, s ugyanennyire tehetõ a csatákban elesettek száma. A legnagyobb veszteséget a magyarság szenvedte (7500–8500 polgári áldozat). „Egyes magyar vidékeken olyan arányokat öltött a magyar nép pusztulása, hogy azt napjainkig sem tudta pótolni” (II. 303).

Egyed Ákos monográfiája nem készült a teljesség igényével. A jövõben a helytörténeti kutatások újabb tényeket hozhatnak napvilágra, amelyek tovább árnyalhatják a forradalom és szabadságharc kezdetérõl, a polgárháborúról alkotott képünket. Alapos tanulmányokat igényel a bánsági, partiumi, máramarosi románság és a magyar forradalom viszonya. A hadi események kutatása jóformán megrekedt Bem fõerõinek a számbavételénél. Rengeteg a tennivaló. Ettõl függetlenül Egyed Ákos könyve határkõ: Trianon óta elõször hallatja hangját '48-ról a hiteles erdélyi magyar történetírás.

Vincze Zoltán

kapcsolódok
» Erdélyi Múzeum Egyesület
 
további folyóiratok

» A Hét
» Bázis
» Ellenpontok
» Erdélyi Fiatalok
» Erdélyi Gyopár
» Erdélyi Irodalmi Szemle
» Erdélyi Mûvészet
» Erdélyi Társadalom
» Glasul Minoritãților
» Glasul Minoritãților
» Helikon
» Hitel
» Kellék
» Korunk
» Közgazdász Fórum
» Látó
» Magyar Kisebbség
» Proiectul “Digitalizare pentru interculturalitate II”
» Provincia
» Romániai Magyar Jogtudományi Közlöny
» Székely Közélet 1928-1937
» Székelyföld
» Székelység 1905-1915
» Székelység 1931-1944
» Web

 
   
(c) Erdélyi Magyar Adatbank 1999-2017
Impresszum | Médiaajánlat | Adatvédelmi záradék