Erdélyi Múzeum

    folyóiratok   » Erdélyi Múzeum
  szerzõk a b c d e f g h i j k l m n o p r s t u v w  
  keresés á é í ó ö õ ú ü û ã â ş ţ
  összes lapszám » Erdélyi Múzeum1999/1-2 »
 


| észrevételeim
   vannak


| kinyomtatom

| könyvjelzőzöm


 
 



 
   
 
Erdélyi Múzeum - 61. kötet, 1999. 1-2.füzet

A 19. század eleji mezõgazdaság tõkés átalakulásának kérdéséhez

Dáczer Károly: A kamarai dohánykertészségek telepítése a Dél-Alföldön.
 Szeged 1998. 264 lap + térképmelléklet

 A Blazovich László szerkesztette s a Csongrád megyei levéltár gondozásában megjelenõ Dél-Alföldi Századok sorozatban tizedik kötetként jelent meg Dáczer Károly könyve.

Címét tekintve apróságnak tûnik a magyar mezõgazdaság történetében, de tárgyánál és tartalmánál fogva mégis lényeges. Mindenekelõtt azért, mert a magyar dohánytermesztésrõl Takács Sándor könyvén kívül alig-alig találunk a kérdést érintõ feldolgozást, eltekintve néhány apró történeti s néprajzi jellegû cikkecskétõl, illetve néhány falumonográfiától.

Lényegesebb azonban, hogy a dohánykertész közösségek telepítése fontos társadalmi mozzanat volt (ezt a szerzõ jó szemmel alaposan ki is elemzi). Mind a magán, mind a kamarai telepítések esetében a telepesek szerzõdéses viszonyban álltak akár a kamarával, akár a bérlõvel vagy késõbb a kamarai jószágok eladása után az új tulajdonosokkal is (pl. Nákó, Csekonics vagy br. Sina birtokainak esetében). Következésképpen a dohánykertész közösségek nem úrbéresek. Bár az összeírásokban zsellér kategóriába sorolják õket, a valóságban azonban szabad bérlõk, dézsma- és robotterhektõl mentesek. Valójában a tõkés rendszer úttörõi, komoly rést ütnek a földesúri–jobbágy függés rendszerének egészében.

A szerzõ 12 fejezetre osztja munkáját.

Az elsõ fejezetben a magyar kamara és birtokigazgatás szerveirõl ír summás bevezetõt, ami hasznos útbaigazítás a késõbb tárgyalt fejezetek megértéséhez. Elemzi a magyar kamara dohánykertész telepítési szándékának hátterét, illetve a kamarához benyújtott konkrét javaslatok tartalmát (II. és III. fejezet). A IV. fejezetben br. Ambrózy sajátos szerepét taglalja a kertészségek telepítésében, míg a következõ, V. fejezetben a legfelsõbb körök szándékaitól eltérõ nézeteket ismerteti a kincstári dohánytermesztéssel kapcsolatban. A VI. fejezet Geöcz László szerepérõl szól, kirõl az egyik új telep nevét is kapta.

A legsikerültebb fejezetek lényegében ezután következnek. Ezek érintik igazában 19 község telepítését, tisztázzák a telepítések körülményeit, részletes leírást nyújtanak a betelepítendõ dohánykertész falvakról. Különösen jók és hasznosak a 36 pontos szerzõdések részletes leírásai, melyekbõl kitûnik a határmûvelés rendszere, továbbá a szerzõdéses telkek nagysága (általában fél jobbágyteleknek megfelelõ terület, a hármas, illetve négyes nyomáskényszer feltételei között). A szerzõ elemzi a megkötött szerzõdések értékét a kertészek és a kincstár szempontjából. Végezetül a telepítések következményeinek ismertetésénél kiváló adatokat találunk az egyes kertészközségek gazdálkodásáról a jövõ évtizedekre vonatkozóan is.

A szerzõ forrásaiban mindenekelõtt közöletlen levéltári anyagra támaszkodik, és hasznos táblázatokat mellékel munkájához. Igyekszik áttekinteni az ide vonatkozó szakirodalmat is.

Bár elsõ látásra helytörténeti jellegûnek tûnik Dáczer Károly könyve, a maga valóságában azonban annál tágabb, mivel a kamarai gazdálkodást érintõ általánosabb és átfogóbb kérdésrõl van szó. A telepítések egy olyan korszakban zajlottak le, amikor a kamara sorra eladja birtokait, ugyanakkor azonban a megmaradt kamarai birtokok gazdálkodását is igyekszik korszerûsíteni a különbözõ tiszttartóságok (ménesi, pécskai, temesi, temesvári, csanádi, szentandrási, dettai, zombori stb.) keretében.

Az 1843–1844-ben telepített dohánykertészségekrõl a szerzõ pontos statisztikai adatokat közöl. Ezek a kertészségek többnyire Csanád és Arad megyében keletkeztek. A következõ falvakról van szó: Kübekháza, Újhely, Almáskamarás, Kisszentpéter, Kistelep, Ószentiván, Nagymajlát, Csanádapáca, Geöcztelep, Csanádalberti, Fakert, Ambrozfalva, Királyhegyes, Mednyánszkyháza, Töviskes, Kovácsi, Beka, Ürményháza, Aurélháza.

Ugyanakkor hasznos adatokat találunk más, dél-alföldi dohánykertészségek létrejöttére is, mint például Magyarszentmárton, Magyar- és Németszentmihály, Majlátfalva (nem azonos Nagymajláttal), Pitvaros, Bánkút, Zimánd, Csebza, Medgyesháza. Csak egyetlen példára hivatkozzunk. Mindmáig mit sem tudtunk arról, hogy például Nagykamarást a korábban több évtizedig szerzõdéses alapon gazdálkodó eleki németek alapították.

Engedtessék meg néhány kritikai észrevétel is, noha Dáczer Károly hosszú évekig tartó kutatómunkájának értékét kellõképpen becsülöm.

Jóllehet a szerzõ által felhasznált irodalom bõséges, talán hasznos lett volna az egyes megyemonográfiák (Márki, Borovszky) alaposabb elemzése. Történetesen Arad megye esetében Gaál Jenõ gazdasági monográfiája helyett hasznosabb lett volna Márki Arad megyére vonatkozó monográfiájának gondos áttekintése, ebben ugyanis kiváló adatokat találunk a megyei dohánykertész falvakra vonatkozóan (Tornya, Elek, Glogovác, Szenttamás, Kis- és Nagyiratos, Varjas, Zimándpuszta, Bánkút, Almáskamarás, Medgyesháza, Medgyesbodzás). Hasonlóképpen sok értékes adatot talált volna Borovszky Samu bánáti megyemonográfiáiban az olyan magánuradalmakra vonatkozóan, amelyek maguk is termesztettek dohányt, illetve telepítettek dohánykertészeket (a Nákó-, Csekonics-, Karácsonyi-, Lázár-, Gyertyánffy-, Zichy-, Buttler-, Batthyány-, Sina-féle uradalmakra gondolunk).

A szerzõ minduntalan kitér nemcsak a Kübek-féle telepítésekre, hanem az elõzményekre is (Majlátfalva, Németszentmihály, Ürményháza stb.). Mégsem látjuk tisztán, hogy a korábbi magántelepítések s a kamaraiak is miként indultak meg. E tekintetben hasznos lett volna az 1828-as általános összeírás statisztikai adatainak felhasználása, hiszen ebben sok jó adat található a korábbi telepítésû dohánykertészségekre is.

Dáczer Károly statisztikai adatai jól használhatók. Tisztázza a területmértékeket is, megmagyarázza a különbözõ holdak nagyságát (1100, 1200, 1600 stb. négyszögöles), a kérdés bonyolultsága miatt azonban hasznos lett volna bõvebb magyarázattal kiegészíteni. A területmértékeknél például a Marostól délre a réteket is kataszteri holdakban mérték, a Marostól északra pedig, az 1767-es úrbéri törvénynek megfelelõen, embervágóban (kb. 1000 négyszögöl).

Bõvebb magyarázatra szorul a sessio (jobbágytelek) kérdése is, mely szintén változó. Az úrbérrendezés nagy általánosságban ezen a vidéken 2 pozsonyi mérõben szabta meg a belsõ telket, 26–32 kisholdban (1100 négyszögöl) a szántóföldet (a föld minõségének megfelelõen) s 8–12 embervágóban a kaszálókat. A szõlõket és kenderföldeket nem számították be a telekbe. Persze az egész telek osztódik. Ebben a tekintetben talán meg lehetett volna említeni az úrbéri terheket is, annál is inkább, mert ezektõl a dohánykertészek mentesek voltak. Az 1780-ban hozott bánsági úrbértörvény már másképpen döntött. Mint a szerzõ is megemlíti, a Bánságban a telkeket kataszteri (1600 négyszögöl) holdakban mérték, a réteket is, s itt csak három osztályt különböztettek meg, szemben a Marostól északra alkalmazott négy osztállyal. A Bánságban egy egész telek tartozéka 1 hold házhely (kert), 24 hold szántó, 6 hold rét és 3 hold legelõ (1600 négyszögöles holdakban), ami lényegesen több, mint a Marostól északra. A szerzõ nem hagyja figyelmen kívül az úrbéres földeken kívüli, sok esetben bérelt paraszti földeket sem (az úgynevezett überlandot).

Talán árnyaltabban lehetett volna megítélni a kamara és Bécs szerepét. A Habsburg-adminisztráció nem csak ártott, a kameralista elveknek megfelelõen igyekezett rendet is teremteni. Az államérdek fontos tényezõként jött számításba. Végeredményben a kamara bérletrendszere, sõt a birtokok elidegenítése is jótékonyan hatott a gazdasági fejlõdésre, rést ütött a hûbéri viszonyokon. Maga az a tény is, hogy a telepesek szerzõdéses alapon gazdálkodtak, mentesek voltak a jobbágyokra nehezedõ úrbéri terhektõl, bár ezen a vidéken s különösen a Bánságban már eléggé elterjedt a jobbágyterhek pénzbeni megváltása. Igaz, az állam bõven lefölözte a szerzõdéses dohánykertészek jövedelmét, alapjában véve azonban a dohánykertészetek a tõkés fejlõdést szolgálták.

Dáczer Károly a dohánykertészeket általában szegényeknek tekinti. Igaz, nem hasonlíthatók a bõséges állatállománnyal rendelkezõ, szolgákat és napszámosokat is alkalmazó egész- vagy többtelkes jobbágyokhoz, mégis az északi vagy erdélyi megyék jobbágyságához viszonyítva jóval módosabbak. Hiszen maga a szerzõ is aláhúzza az új községek rendezettségét, tisztaságát, a telepesek szorgalmát, községi önkormányzatát. De ha beletekintünk az 1828-as összeírás adataiba, meglepõen bõséges állatállományról szerezhetünk tudomást. Íme csak egyetlen kirívó példa. A Taynaiak által 1806-ban telepített Torontál megyei Szaján 462 zsellérként összeírt családnak állatállománya 437 jármos ökör, 1011 tehén, 204 növendékmarha, 904 ló és 298 tenyészsertés. De hasonló a helyzet az állatállomány tekintetében a többi szerzõdéses közösség esetében is. Ugyanakkor a korabeli viszonyokhoz képest az új telepesek haladó gazdálkodási rendszert vezettek be (vetésforgó, lóval való mélyszántás, rendszeres trágyázás, takarmánytermesztés stb.). Ez mind felemelkedõ paraszti rétegre utal. Másképpen alig érthetõ, miként tudták késõbb megváltani magukat.

Mindezt összegezve a szerzõ rendkívül érdekes és tanulságos kérdést vizsgált, s agrártörténetünk egyik fontos fejezetének tisztázásához járult hozzá.

Kovách Géza

kapcsolódok
» Erdélyi Múzeum Egyesület
 
további folyóiratok

» A Hét
» Bázis
» Ellenpontok
» Erdélyi Fiatalok
» Erdélyi Gyopár
» Erdélyi Irodalmi Szemle
» Erdélyi Mûvészet
» Erdélyi Társadalom
» Glasul Minoritãților
» Glasul Minoritãților
» Helikon
» Hitel
» Kellék
» Korunk
» Közgazdász Fórum
» Látó
» Magyar Kisebbség
» Proiectul “Digitalizare pentru interculturalitate II”
» Provincia
» Romániai Magyar Jogtudományi Közlöny
» Székely Közélet 1928-1937
» Székelyföld
» Székelység 1905-1915
» Székelység 1931-1944
» Web

 
   
(c) Erdélyi Magyar Adatbank 1999-2017
Impresszum | Médiaajánlat | Adatvédelmi záradék