Az 1999. június 5-i közgyûlés iratai

Benkõ Samu elnöki megnyitóbeszéde

Tisztelt Közgyûlés! Hölgyeim és Uraim!

A múlt évi tisztújító közgyûlés óta eltelt idõ bõséggel hozott reánk, a tudomány körül forgolódó erdélyi magyarokra olyan eseményeket, melyek hol reménységgel, hol aggodalommal töltöttek el. Aggodalomra több volt az okunk, mint a reménységre. Ha a megelõzõ évek közgyûlésein ismétlõdõen a pangás, az egy helyben topogás láttán keseregtünk, ma már nem kell túlságosan mélyre látó tekintet annak felfedezéséhez, hogy a tudományos teljesítményeket is meghatározó gazdasági-szellemi és erkölcsi viszonyaink már nem panganak, hanem folyton-folyvást romlanak. Közállapotaink nem csak a mi kis erdélyi magyar mikrovilágunkban, hanem az országos és a kontinentális dimenziókat tekintve is sok kedvezõtlen jelenséget mutatnak. Ha romló gazdasági feltételek között, a közszolgálattól való félrehúzódást mint általános társadalmi jelenséget tapasztalva, sõt azt napról napra megszenvedve valamit mégiscsak elvégeztünk az elmúlt évben, azt a fõtitkári jelentés tartalmazza, s ami hiányzik belõle, azt a napirend szerinti szóbeli kiegészítés, illetõleg az Önök felszólalásai a tanácskozás rendjén bizonyára felszínre hozzák.

Elnöki megnyitómban nem eredményeinkrõl kívánok beszélni – hiszen ha valaki ezekkel elégedetlen, az mindenekelõtt én vagyok –, hanem néhány szót fordítanék kívánatos, illetõleg lehetséges tudománypolitikánkra.

A nagybetûs TUDOMÁNYPOLITIKÁNAK megvannak a jól meghatározható mûködési szintjei és cselekvési körét kirajzoló határvonalai. Ezért beszélhetünk egyetemes, kontinentális, állami, illetõleg nemzeti, intézményi (ezen belül vállalati és köztestületi), végezetül a kutató személyiség által konstruált (legalább önmaga számára megfogalmazott) egyéni tudománypolitikai szintekrõl vagy típusokról.

Politika és tudomány létezett már az ókorban, természetesen a kettõ egymástól függetlenül. A két tevékenység egymásra találása és fogalmi megjelölése egy összetett szóval (vagy más nyelvekben jelzõs szerkezettel) csak a 18. század folyamán, a polgárosodásnak s ezzel összefüggõen a felvilágosodásnak köszönhetõen következett be. Azt is látnunk kell, hogy a tudománypolitika egy-egy szintje annál fiatalabb, mentõl nagyobb a befogadó körének az átmérõje. Értelemszerûen a legfiatalabb szint az egyetemes tudománypolitika. Szinte a szemünk elõtt született. A mi korunkban teszi elsõ tipegõ lépteit, annyira, hogy ezredfordulónk idején az útját keresõ egyetemes tudománypolitikának egyelõre még csak halványan kirajzolódó filozófiai alapvetése tünedezik fel a szellemi élet (a közgondolkozás) láthatárán. Legitimációs alapja az 1948-ban elfogadott Emberi Jogok Egyetemes Nyilatkozata. Az általános emberi jogok egyikérõl, a gondolkodás és az ismeretszerzés szabadságáról lévén szó, a Nyilatkozat közzététele után szervezeti intézkedés is történt abba az irányba, hogy az ismeretszerzésnek – így a tudománynak – egyetemes organizációs támasza legyen. Így jött létre az Egyesült Nemzetek Szervezete Nevelési, Tudományos és Mûvelõdésügyi Szervezete, angol nevének rövidítésével megnevezve: az UNESCO. Az egyetemes tudománypolitikáról szólva jóreménységgel tölthet el, hogy három hét múlva, június 23-án kezdõdik Budapesten az UNESCO rendezésében a Tudomány Világkonferenciája. A körülbelül 2500 fõs zártkörû rendezvénynek értesülésem szerint egyéni meghívottja lesz egyesületünk néhány tagja is. A konferencia a Tudomány a 21. századért: új elkötelezettség programcímet írta tájékoztatója címlapjára. Felhívással kíván fordulni a világon mindazokhoz a tényezõkhöz, akiknek tehetségük és lehetõségük van arra, hogy a tudományt mint hatalmas szellemi erõforrást a hatékony kihasználás ösvényére vezéreljék. Tudatosítani kívánja az egyetemes tudomány nagy felelõsségét abban, hogy égitestünk és nemünk megmaradjon, hogy az emberi létfeltételek javuljanak. A tennivalók természetesen kontinensek, országok és régiók szerint bomlanak mindennapi teendõkre.

A kontinentális szintû tudománypolitika ma már ugyancsak erõs szervezeti keretek között az Európai Unió keretprogramjaiban valósul meg. A keretprogramok feladata, hogy kiemelt módon támogassák az államhatárokat, nemzeti kultúrákat átlépõ tudományos tevékenységet. Az Európai Unió integrálódást szolgáló keretprogramjai 1984-ben vették kezdetüket, és 1998-ban már az ötödik tematikus programot tették közzé a brüsszeli központ szakemberei. A most kezdõdõ program kulcsakcióként jelöli meg az élet minõségének a javítását, a felhasználóbarát információs társadalom létrehozását, a versenyképes és fenntartható növekedés támogatását, földrészünk ökoszisztémájának a megõrzését. Részletezve a feladatokat, különös hangsúlyt helyez a keretprogram az egészség megóvását szolgáló tudományos kutatásokra, a biológiai folyamatok kölcsönhatásainak a vizsgálatára. Az Európai Unió tudományos keretprogramjai nem terveznek létrehozni nemzetközi vagy nemzetek feletti intézményrendszert, hanem a meglévõ nemzeti intézmények modernizációjával igyekeznek egységes fejlõdési mederbe terelni a kontinentális tudománymûvelést. Ezért a kirajzolódó koncepció szerint a jövõben sem csökken a tudománypolitika állami, illetõleg nemzeti szintjének a rádiusza. Verseny viszont lesz a tudományban is, s annak mérhetõ programadó eszköze a jó pályázat. Pályázni elsõsorban természetesen a tagállamok intézményei pályázhatnak, de már most is megvan a lehetõsége, hogy a várományos, belépni készülõ országok tudományossága is pályázatok útján különbözõ európai programokban részt vehessen.

A mi esetünkben különleges jelentõsége van annak, hogy a következõ szinten különbséget tegyünk a tudománypolitikában is az állami és a nemzeti szféra között. Nekünk állami tekintetben a román, nemzeti tekintetben a magyar tudománypolitikára kell figyelmeznünk. Tekintettel arra, hogy az integrálódási folyamatok nem a nemzeti jelleg minimalizálása irányába akarják terelni az európai kultúrát, hanem ellenkezõleg, éppen a nemzeti sajátosságok megõrzésével és a nemzeti értékek felszínre hozatalával kívánnak globalizációs folyamatot elindítani, nekünk, erdélyi magyaroknak különleges érdekünk, hogy a román és a magyar integrálódási akarat egy irányba mutasson, és lehetõleg nagy idõbeli diszkrepancia se válassza el õket egymástól. Egészen drasztikus jelenségek, így például árvizek, a fokozódó környezetszennyezõdés, hagyományos agrárkincseinknek a folyamatos pusztulása figyelmeztetnek a közös és lehetõleg egyidejû cselekvés elodázhatatlanságára.

Századokon keresztül megõrzött össznemzeti értékeink, elsõsorban a nyelvünk jövõbeni birtoklása érdekében a romániai mellett a korszerûen koncipiált magyar nemzeti tudománypolitika célirányaihoz is igazítanunk kell a magunk tevékenységét. Az erdélyi magyarság tudományos teljesítményeinek a potenciális fenntartása, illetõleg fokozásának támogatása a két államnak egyaránt érdeke lenne. A természettel való emberi kiegyezésünk csak egy olyan romániai természetóvó programnak a keretében lehetséges, melynek egyformán haszonélvezõje kell hogy legyen a máramarosi erdõmunkás, a székelyföldi állattenyésztõ vagy az erdélyi Hegyalján jó hírû bort termelõ magyar és román szõlõmûvelõ. Amikor tudománypolitikai tennivalóinknak a magyar nemzeti célirányokhoz való alkalmazkodását említjük, akkor például annak természetes voltát hangsúlyozzuk, hogy nincs szükségünk a Magyar Tudományos Akadémiájáétól eltérõ magyar helyesírási szabályozásra, nem osztjuk a szociolingvisztikának azt a megállapítását, miszerint a magyar nyelv többközpontúvá vált, s az egyik „központnak” nevezett jelenség éppen itt Erdélyben lenne. S arra sincs szükségünk, hogy az összmagyarságétól eltérõ nemzettudatunk legyen. A nyelvi, mûvészeti, intézménybeli regionalizmusainkat nem kívánjuk letagadni és nem kívánjuk elsorvasztani, de ezeket sohasem az anyanemzettõl elválasztó jegyekként valljuk a sajátunknak és kívánjuk átmenteni a jövõre, hanem azért, mert ezek is szerves alkotóelemei, építõkövei, olykor egyenesen ékkövei a magyar örökségnek.

Egyszerre figyelmezve az állami és a nemzeti tudománypolitikából következõ sajátos helyzetünkre, ím eljutottunk a magunk szûkebb feladatkörének, az intézményi tudománypolitikának a szemrevételezéséhez. Történelmi tapasztalatban ezen a téren sem vagyunk szegények. Hiszen e két szféra alkotóelemét: a köztestületit (az egyesületit) vagy a vállalatit már hosszú ideje ismerjük. Nemzeti fejlõdésünk sajátossága következtében az egyesületi önszervezõdés bizonyult az egyetlen olyan formának, amely a 18. századtól kezdõdõen fölvetette a tudományok mûvelõinek összefogását, szervezetben való egyesülését. Közel százesztendõs tudománytörténeti elõzménye van egyesületünk 1859-es megalakulásának is. Hasonlóképpen a modern gyáripar tette társadalmi szükségletté azt Erdélyben is, hogy az egyes vállalatok tudományos kutatásokat kezdeményezzenek és finanszírozzanak saját ipari potenciáljuk emelése, illetve versenyképességük javítása érdekében. A két világháború közötti magyar érdekeltségû erdélyi vállalatok saját kutatólaboratóriumokat hoztak létre a festékgyártás, a bõripar, a fémmegmunkálás stb. technológiai módszereinek a korszerûsítésére. Természetesen, az államosítással ezek a feladatok a magántudomány szférájából átkerültek az állami kutatóintézetek munkaprogramjaiba.

Egyesületi életünk múltjának is tanulsága az, hogy az általános európai tudományszervezési gyakorlatnak megfelelõen 1872-tõl, vagyis a kolozsvári tudományegyetem felállítási évétõl kezdõdõen a tudományos kutatásnak a legjobban dotált és a legnagyobb eredményeket elérõ intézménye maga az egyetem lett. Régi szóhasználattal a tanszékeket intézeteknek nevezték, és ezekben folyt nemcsak az utánpótlást biztosító pedagógiai tevékenység, hanem a tudósképzés is. Persze idõvel mifelénk is, akárcsak Európában, megszülettek az egyesületek és az egyetemek mellett az állami vagy alapítványi vagyonból dotált önálló tudományos intézetek is. Erdélyi magyar tudományosságunk múltjában a legjobb szervezõdési lehetõség akkor adódott, amikor egymás mellett létezett magyar tudományegyetem, Erdélyi Tudományos Intézet és az EME.

Újjászervezõdésünk jelszava lett, hogy tudománymûvelésünknek két alappillérre, az egyetemre és egyesületünkre kell támaszkodnia. Az a körülmény, hogy az elmúlt kilenc esztendõben az önálló magyar egyetem visszaállítása körül semmilyen érdemleges eredményt nem értünk el, és belátható idõn belül nem számíthatunk arra, hogy a tudománymûvelésünk otthonai a professzorok által vezetett egyetemi kutatóintézetek legyenek, magunknak kellett vállalkoznunk arra, hogy elkezdjük szervezni egyesületi kutatóbázisainkat.

140 év történelmi tapasztalata és a közelebbrõl elmúlt év idején egyre markánsabban körvonalazódó erdélyi magyar tudományos igények együttesen határozzák meg mai feladataink rangsorolását és a vállalhatóságukhoz nélkülözhetetlen anyagi javak minimumának a meghatározását.

Történelmi távlatból tekintve és napjaink közvetlen parancsainak hallatán és láttán az Erdélyi Múzeum-Egyesületnek posztulátuma volt és marad, hogy a tudományok egészének magyar nyelvû mûvelésére kell vállalkoznia. Ennek a tudománymûvelésnek a tudásgyarapítás (kutatás) és megõrzés (a muzeális tevékenység) mellett, mindaddig, amíg nem rendezõdik az önálló magyar egyetem ügye, óhatatlanul bizonyos oktatási feladatokat is támogatnia kell.

A hagyományos és az új feladatok vállalásának feltételeit elsõsorban anyagi viszonyaink határozzák meg.

Az EME ingatlanainak és gyûjteményeinek román állami tulajdonból való visszaszerzésére az Egyesületnek nincs ereje. Ez csak a romániai magyarság egészétõl támogatott politikai döntések útján érhetõ el. Ehhez egyaránt szükséges a romániai magyar politikai élet közszereplõinek az igényeink melletti kiállása, a politikai partnerségre igényt tartó román vezetõk megértése, valamint a magyarországi diplomácia illetékeseinek jótékony közremûködése. Ebben a tekintetben az EME igényeire éppen annyira kell figyelnie minden illetékesnek, mint a történelmi egyházak jogos követeléseire. Errõl már 1993-ban megjelent, A romániai magyar tudomány helyzete és az Erdélyi Múzeum-Egyesület feladatai címû dolgozatomban írtam. Visszhangja – egyetértõ magánvéleményeken túlmenõen – alig volt.

Gyûjteményeinkrõl szólva a hagyományosakról csak annyit mondhatunk, hogy azok a nacionál-bolsevizmus államosítási gyakorlata következtében változatlanul román állami kezelésben vannak, tárgyai a legkülönbözõbb intézmények: Babeº–Bolyai Tudományegyetem tanszékei, a kolozsvári Központi Egyetemi Könyvtár, az Állami Levéltár, a Román Akadémia Kolozsvári Fiókjának könyvtára, a Történelmi Múzeum, a kolozsvári Képzõmûvészeti Múzeum, a kolozsvári Néprajzi Múzeum stb. levéltárában vannak bevezetve. Ezekrõl külön nem beszélek, hiszen vagyoni ügyeink rendezésének körében folyamatosan hangoztattuk gyûjteményeink tulajdonjogának a fenntartását.

Szólanom kell viszont mai gyûjtési feladatainkról. Elmúlt közgyûléseinken beszámoltunk azokról az örvendetes eredményekrõl, melyek annak következményei, hogy erdélyi tudós személyiségek örökösei a megboldogult tudományos hagyatékát egészében vagy részben Egyesületünkre testálták. Ezeknek értékét és magának az adományozásnak az erkölcsi üzenetét nem lehet túlértékelni. Szûkös anyagi lehetõségeink ellenére néhány erdélyi mûvelõdéstörténeti emléket (kéziratokat, könyveket, fotógyûjteményt) meg is vásároltunk.

Mi az, amit elmulasztottunk?

Az alaposan megváltozott viszonyok között nem tisztáztuk az Erdélyi Múzeum-Egyesületre háruló mai gyûjtési feladatokat. Vélhetõen azért, mert gyûjteményeink egész állományának visszaszerzésében reménykedve azzal kecsegtettük magunkat, hogy elõbb-utóbb gyarapítani tudjuk valamennyi gyûjteményünket. Csakhogy idõvel maguk a körülmények is sokat változtak. Nemcsak anyagiak híján nem vállalkozhatunk mindarra, amire a 19. század folyamán Egyesületünknek egymagában vállalkoznia kellett, hanem azért sem, mert idõközben létrejöttek olyan intézmények, melyeknek határozott gyûjtési feladataik is vannak. Ezek között vannak már régtõl mûködõk, de vannak az utóbbi idõben születettek is. Csak példának említem, hogy a székelyföldi múzeumok – éppen magyar személyi állományuk vállaló készsége folyományaként -- a maguk területén becsülettel végzik a muzeális értékmentés munkáját is. A képzõmûvészeti értékek megõrzése terén pedig az EMKE tett dicséretes lépést azzal, hogy elfogadta a Györkös Mányi-hagyatékot is, és az is elég széles körben ismert törekvés, hogy a Barabás Miklós Céh tervezi egy Kolozsváron létesítendõ magyar képzõmûvészeti gyûjtemény létrehozását. Az 1918 utáni romániai magyar irodalmi örökség õrzésére vállalkozott az EMKE azzal, hogy a Szabédi-emlékházat találta alkalmasnak a hagyatékok befogadására.

Hallgatólagosan tehát a mi számunkra egyelõre a felajánlott tudományos örökségek befogadása és szakmai õrzése a feladat. Sajnos még nem jutottunk oda, hogy az érvényben lévõ román törvényeknek megfelelõ gyûjteményi szabályzatot szerkesszünk, és megfogalmazzuk azokat az irányelveket, melyek szerint a felajánlott adományokat, hagyatékokat fogadnunk kell. Mit tegyünk például egy olyan apáink korából való orvosi könyvtárral, melynek csak tudománytörténeti jelentõsége van? Fogadjuk el, és minden kötetet õrizzünk meg? Meg sem próbálok itt erre a kérdésre válaszolni, mert ezer összefüggése van – de az ilyen és hasonló kérdésekrõl egész gyûjtési tevékenységünkre való tekintettel kell meditálnunk és döntenünk.

A tudományos munkálkodás legjobb intézményes kerete kétségen kívül a tudományos intézet. Ezért hoztuk létre közvetlenül az 1994. évi tisztújító közgyûlésünk után kutatócsoportunkat. A rendelkezésre álló anyagi keret három kutató felvételét tette lehetõvé: egy nyelvtörténészt, egy az erdélyi írásbeliség múltjával foglalkozó történészt és egy a romániai magyar értelmiségi állomány összetételét és teherbíró képességét vizsgáló társadalomkutatót. Kezdettõl fogva hangsúlyoztuk – és a királyi többes szám mellett legyen szabad egyes szám elsõ személyben is mondanom: hangsúlyoztam, hogy kutatócsoportunkat úgy kell intézménnyé fejlesztenünk, hogy az eljövendõ tudományos munkálkodás fokozatosan kiterjedjen mindazokra a szférákra, ahol az új ismeretek feltárása nincs összekötve nagyarányú infrastrukturális beruházásokkal – laboratóriummal, kísérleti teleppel, klinikával stb., idõrendben pedig élvezzenek elsõbbséget az erdélyi magyarságot egzisztenciálisan érintõ kérdések, így a népesedési, népállomány-javító gazdasági, közegészségügyi kérdések. Dolgoznunk kell olyan témákon, ahol anyanyelvûségünk a dolgok természetébõl következõen különösen hátrányos helyzetben van, mint például a mûszak, a jog, a közigazgatás területén. A szakszótár-szerkesztés ebben a tekintetben különös figyelmet érdemel. Folyó költségvetésünk bemutatásakor látni fogja a Tisztelt Közgyûlés, hogy ez év folyamán sikernek kell tartanunk, ha meglévõ alkalmazottainkat fizetni tudjuk. Ezért bõvítésrõl ma itt felelõsen gondolkodva nem beszélhetünk.

Persze a bõvítéshez az anyagi háttéren kívül megfelelõen felkészült szakemberek is szükségeltetnek. S már el is érkeztünk egyik fájó kérdésünkhöz. Említettem, hogy az EME-nek nem volt hagyományosan kijelölt feladata a felsõoktatásban, illetõleg a posztgraduális képzésben való részvétel. Mindezekre akkor vállalkozott, amikor a Magyar Mûvelõdési és Közoktatási Minisztérium 1990-ben erre felkérte.

A döntésekben való részvételünk azonban évrõl évre csökkent, de a közvéleményben a számonkérés és felelõsségünk hangoztatása egyre gyakoribb lett. Ma már ott tartunk, hogy kimondjuk: az ösztöndíjrendszernek az a formája, melyet a magyar tanügyi hatóságok meghonosítottak, a romániai magyar tudományosságnak kevés hasznot hozott, és az agyelszívás hatékony eszközének bizonyult. Az évrõl évre kapott egyéves akadémiai ösztöndíjak is – melyeknek odaítélése kizárólag a mi feladatunk volt – kevés közösségi hasznot hajtottak. Igaz, ebben nagy része volt annak, hogy a hazatérni kívánók egy része a létezõ tudományos intézményrendszerben nem tapasztalt fogadókészséget. – Az elmúlt pár évben egyéves akadémiai ösztöndíjra csak olyan romániai magyar fiatalokat javasoltunk, akik itthon már beiratkoztak, illetõleg sikeresen felvételiztek doktori képzésre. A korábbi akadémiai ösztöndíjak helyébe a Domus Hungarica- és a Bolyai-ösztöndíjak lépnek, melyeknek odaítélésére a magyarországi kuratóriumok vállalkoznak. Csak remélni tudjuk, hogy ezek a kuratóriumok ígéretükhöz híven messzemenõen tekintettel lesznek a mi ajánlásainkra, pontosabban szólva azokra, melyeket az EME szakosztályai, illetõleg az azokban tevékenykedõ egyetemi oktató tagtársaink adnak. Általános vélemény, hogy a legjobb szellemi befektetésnek a 3—6 hónapos ösztöndíjak ígérkeznek, melyeket a doktorátusra itthon beiratkozott olyan fiatalok kapnak, akik disszertációjuk elkészítéséhez veszik igénybe a megfelelõ magyarországi tudományos mûhelyek lehetõségeit – a személyieket és a technikaiakat egyaránt.

A tudományos utánpótlásnak, úgy tûnik, egészséges biztosítéka lesz az a támogatási rendszer, melyet az induló Apáczai Alapítvány honosít meg. Most készülnek Egyesületünk körül csoportosult fiataljainknak a pályázatai, melyeknek jó megszerkesztéséhez Tonk Sándor alelnök úr ígérte támogatását, sõt azt is, hogy személyesen viszi azokat az Alapítványhoz.

Arról beszéltem, hogy a tudománypolitika végsõ vagy elsõ – attól függõen, hogy honnan nézzük – letéteményese maga a kutató, hiszen életreszólóan dönt arról, hogy milyen cél szolgálatába állítja tehetségét, munkaerejét. Az erdélyi magyar tudományosság évtizedeken keresztül úgy éldegélt, hogy annak egyetlen erõforrása, ha úgy tetszik, intézménye a magános ku­tató volt. Nem akarom sem az életbõl eltávozottak, sem a még élõk neveinek a felsorolásával bi­zonyítani állításom érvényességét, csak nagyon halkan emlékeztetnék arra, hogy az elmúlt évek jelesebb kiadványai is ezeknek az egyszemélyes mûhelyeknek a termékei. De az EME gondozásában megjelentek mellett egyéni kutatási stratégiáknak a mostanra beérett gyümölcsei a fehér könyveknek nevezett (legutóbb világoskékre változott) Kriterion-kiadványok és a
Téka-kötetek mellett azok a magyarországi kiadóknál megjelent tekintélyes mûvek is, melyeknek szerzõi kutatásaikat a mi köreinkben végezték.

Az EME, amikor ugyancsak napi igények parancsára könyvkiadási feladatokat is vállalt, nem tett egyebet, mint a tudományos könyvkiadás elsorvadása évadján vállalta, hogy háttérintézménye lesz azoknak a tudományos mûveknek, melyeket kéziratban megismerve valós értékek hordozóinak vél, és amelyek kiadására az EME-n kívül senki más nem vállalkozott. Nem akarom itt most ecsetelni, hogy egy-egy mû úgynevezett nullszaldós elõállításához milyen erõfeszítéseket kellett tennie azoknak, akikre Önök az Egyesület kormányzását bízták. Az érdem elsõsorban azoké, akik kilátástalan idõkben sem hagytak fel a tudományos kutatással.

Publikálási gondjainkról szólva külön fejezet lenne folyóirataink, illetõleg sorozataink sorsának a megtárgyalása. Hol van ezeknek a helye a mai romániai magyar nyomdai termékek sorában? mennyiben elégítenek ki reális szükségleteket, hol mutatkoznak az alkalomszerûség, a végig nem gondoltság jelei? Bátran szembe kell néznünk szerkesztési és terjesztési gondjainkkal. Kimondom, hogy a nyugdíj biztosította létminimum kétes biztonságérzetével nincs jogunk a fiataloktól önkéntes tudományteremtést elvárni. Csak azt nem tudom, hogy például tisztes honorárium fizetéséhez Egyesületünk vezetõi honnan szerezzenek pénzt. Kérem, a kérdésre ne azok válaszoljanak, akik elõszeretettel külföldön publikálnak.

1990-ben máig érvényben lévõ alapszabályaink szövegezésekor elsõsorban a történelmileg reánk testált tudománypolitikai feladatokra összpontosítottuk figyelmünket. Azóta egyre inkább az idõ parancsaira hallgatva vállaltuk az itt felsorolt, régebben nem egyesületi munkakörbe tartozó teendõk ellátását. És tettük ezt néhányan idõs fõvel azért, hogy azoknak a fiataloknak adhassuk át a stafétabotot, akik – úgy látszik – otthonuknak tekintik az Erdélyi Múzeum-Egyesületet. Jómagam minden bizalmamat a most induló, útkeresõ fiatalokba helyezem. Õket még nem sikerült elrontanunk. Remélem, nem is lesz már erre idõnk.