Erdélyi Múzeum

    folyóiratok   » Erdélyi Múzeum
  szerzõk a b c d e f g h i j k l m n o p r s t u v w  
  keresés á é í ó ö õ ú ü û ã â ş ţ
  összes lapszám » Erdélyi Múzeum1999/3-4 »
 


| észrevételeim
   vannak


| kinyomtatom

| könyvjelzőzöm


 
 



 
   
 
Erdélyi Múzeum - 61. kötet, 1999. 3-4.füzet

Tóth Zsombor

Bethlen Miklós Imádságoskönyvének
puritánus sajátosságai

„Minden nap tanitatz Uram engemet, és a napnak járásábul változandó életemnek rövid voltát elõmbe adod. Mitsoda az én életem? csak ollyan, mint most nyiló s majd hervadó virág szál... folyó ez s patak s lengedezõ meleg szél, mostani tetezõ s már elenyészõ füst, köd és csak pára, ollyan mint álhatatlan sasnak, nyílnak és hajónak a nyoma. Merõ árnyék s hamar fordul mint takáts karikája.”[1]

 (Szõnyi Nagy István)

A kimondott puritanizmuskutatás, néhány kivételt leszámítva, megmaradt recepciótörténet-kutatásnak. Így a Zoványi[2]–Berg[3]–Makkai,[4] kevésbé Bodonhelyi[5] képezte tradíció vonalán haladva a legújabb publikációk is csupán adalékokkal vagy szövegközzététellel gazdagítják e téren elért tudományos eredményeinket.[6] A kutatás, irányát mintegy kanonizálva, az angliai és kisebb részben  németalföldi hatások felderítésére, regisztrálására összpontosított, elhanyagolva a mozgalom és a létrejött irodalom hazai (utó)életét. Bár a korszakkal kapcsolatos retorikatörténeti kutatások (Bartók István,[7] Kecskeméti Gábor[8]) vagy szociológiai szempontú megközelítések (Molnár Attila[9]) révén a magyar puritanizmust érintõ kérdések, sõt megállapítások is születtek, a legfontosabb puritánus életmûvek még feltáratlanok, néha ismeretlenek, illetve ezek viszonya más mûfajokhoz (pl. emlékirat-irodalom), irodalmi kontribúciójuk a 17. századi barokkhoz továbbra is megválaszolásra vár.

Ennek fényében jelen dolgozat kettõs célkitûzést vállal fel: részint Bethlen Miklós puritanizmusához igyekszik adalékokat szolgáltatni, részint pedig az emlékirat (Imádságoskönyv)[10] és a kortárs puritánus irodalom alkotásainak összehasonlításán keresztül szándékszik új fénybe állítani a puritánus kegyesség irodalmi realizációit.  Ugyanis a kérdés – tisztán hermeneutikai vonatkozásában is – rendkívül izgalmas (az emlékirat mint az angol puritánus irodalom magyar olvasatának olvasata), hiszen az emlékírókban az angol példák alapján író/fordító/kompiláló magyar puritánus szerzõk olvasóit kell felfedeznünk. Következésképpen az emlékiratokban jelentkezõ kegyességeszme, néha ugyan kiegészülve „õsforrásokkal” is (Bethlen esetében pl. Perkins), alapvetõen  az angol elõzményekre visszamenõ magyar szerzõk mûveibõl származó befogadásélmény eredménye. Így az olvasatok mint interpretációk – akár rekonstruálható (ez esetben sajátosan spirálszerû) megértésvonulata rajzolódik ki, a puritánusok elsõ generációjától egészen az emlékírókig (pl. Medgyesitõl Bethlenig, azaz a Praxis pietatistól az Imádságoskönyvig).

A kegyességi irodalom retorikai-szellemi hagyományának visszakereshetõ/igazolható jelenléte az emlékiratokban a mûfaj történeti alakulásáról alkotott képünket is árnyalhatja. Éppen ezért nem alaptalan a mûfaj  alakulásának történetében – a humanista történetírástól a barokk emlékírás alkonyáig[11] – számottevõ állomásként felfogni a kegyességi irodalom találkozását az emlékírással. Ezzel kapcsolatosan pedig Gyenis Vilmos  egyenesen  olyan közös mûfaji alapokról beszél, amelyekbõl a jellegzetesen puritánus meditációk vagy Rákóczi Vallomásai származnak.[12] E gondolatnak folytatása, illetve árnyaltabb bemutatása érdekében vizsgálódásaim – a puritánus sajátosságok kielemzése – lényegében a személyes kegyesség problematikája köré szervezõdnek.

A személyesen megélt kegyesség puritánus gyökerei

 „Fides et  conscientia bona sunt junctae.”

(William Perkins)

A személyes kegyesség vizsgálatakor megkerülhetetlen az a nehézség, amit minden 17. század végi és 18. század eleji életmû felad kutatójának, nevezetesen a lelki élet egyértelmûen és minden kétséget kizáróan  puritánus vagy  pietisztikus meghatározása. Bethlen esetében a lelkiség puritánus vonásainak[13] rekonstruálását az õáltala is emlegetett szerzõk (pl. Keresztúri, Apáczai, Pápai Páriz, Tofeus stb.), illetve a századvég kortárs puritánus alkotásainak elemzése, összehasonlítása révén kísérlem meg.

Szinte képtelenség a századvégen „vegytiszta” puritánus kegyességrõl beszélni, ami alól Bethlen alkotása sem  kivétel (bár dicséretére váljék, hogy az evangélikus Tofeus „soltár-resolutióiban” szintén talál puritánus kegyessége számára is applicálható tanítást). Továbbá nem könnyû az Imádságoskönyv kizárólagosan református hagyományának a körvonalazása  sem. Ugyanis „...nehéz kimondott református imádságról beszélni, mert a 16. században sokáig nincsen meg az elkülönítés református és evangélikus között még az egyházszervezetben sem, nemhogy az imádságban és az imakönyvek használatában; a 17. században pedig nemegyszer fordul elõ, hogy reformátusok evangélikus munkákat fordítanak és adnak ki magyarul”.[14]

Következésképp vizsgálódásaim hangsúlya nemcsak a konfesszionalitás (kálvinizmus) szférájában megmutatkozó sajátosságokat szándékszik kijelölni, hanem a pietas, vocatio – akár felekezet feletti – vonzásából építkezõ lelkiséget is.

A puritánusoknál oly gyakran hangoztatott õszinteség (sinceritas) jegyében fogant Imádságoskönyvet tekinthetjük úgy is – gyónó jellegénél fogva –, mint Bethlen penitenciatartását, ahol a személyes bûnbánat/bûnvallás (privata confessio) a puritánus lelki élet centrális elemévé a lelkiismeretet (conscientia), illetve ennek állandó vizsgálatát (casus conscientiae) teszi meg. Hiszen maga Bethlen jelenti ki: „...jobb így nékem, hogy én ebben a szomorú tömlöcben az én édes nemzetségem, hazám és abban kivált a te házadnak és az enyimnek s magamnak sok bûnét s romlását sirassam és Felségedet böjtölés, könyörgés, penitenciatartással mindnyájunkhoz engesztelni igyekezzem...”[15] (Itt és a következõ idézetekben kiemelések tõlem, T.Zs.)

     A puritánusok számára „a penitenciatartás a gyakorlatban szigorú lelkiismeret-vizsgálódással egybekapcsolt törvényeskedést jelentett. Fontossá tették a hívõ számára a törvény, az Írás állandó magára szabását.”[16] Sõt a devotio igazi mélységét a penitenciatartás  eleme,  a bûnvallás adta meg azáltal, hogy kifejezte emberi nyomorúságunkat, tehetetlenségünket és a legfájdalmasabb felismerést: önmagunkban mindenestül menthetetlenek vagyunk az isteni igazságosság elõtt. Bethlen  arról gyõz meg, hogy igencsak tudatában van ennek: „ha érdemem és a te igazságod szerént fizetnél énnékem, nem ez volna rég az  fizetésem, hanem e világon ennél is nagyobb romlás és ezután az örök kárhozat.”[17]                       

A penitenciatartás nemcsak a  bûnvallás és õszinte bûnbánat kifejezõje, hanem a megtérés mozzanatát is implikálja, hiszen a bûnök bevallása, megbánása valójában bûnös énünk megtagadása is. A Szent Pálra visszamenõ „ó ember megöldöklése és az új ember megszületésének” gondolata illusztrálja ezt, amit a puritánus gondolkodás a mortificatio/vivificatio terminuspárral jelöl. A kései  puritanizmus olyannyira azonosul ezzel a gondolattal, hogy a penitenciatartás mint bûnbánat néha azonos jelentésûvé válik a megtéréssel. A helvét irányt követõ puritanizmus eme gondolatának természetesen megvan a kálvini elõzménye: „az én véleményem szerint a bûnbánat helyesen úgy határozható meg, hogy az nem egyéb, mint életünknek Istenhez való igaz megtérése, mely az Isten iránt való õszinte és komoly félelembõl ered, amely testünknek és a régi embernek a megöldöklésébõl és a léleknek megelevenítésébõl áll.”[18]

Az angol puritánus kegyesség és a kálvini teológia hatása alatt álló magyar puritanizmus a katolikus középkor „idevágó” szellemi hagyatékát (Szent Bernát) is integrálja: „Mert az igazán bûneit sirató embernek megtérését jelentõ könnyhullatásival ugyan meg-újulnak s mint kedves itallal eltelnek az Angyalok, Lk 15 v. 7. 10. Ugyanis a Penitentia-tartoknak könnyhullatása bora az angyaloknak, jó illattya az életnek, ízi a kegyelemnek, kóstolója az engedelemnek, ékessége a meg-békélésnek, az újonnan vissza jövõ ártatlanságnak épsége és gyönyörûsége a csendes lelki  isméretnek. Bernhard. Serm. 30. in Cant.”[19]

A jelentõs magyar recepciót magáénak tudó Perkins  szinonima értékû terminusként használja a megtérést. A megtérés és bûnbánat ilyen egyértelmû megfeleltetésének  gyakori következménye, hogy a megszentelõdés gondolata is (és ezáltal az egész üdvözülési folyamat /gratiagradus vagy via salutis/, a megtérés pillanatától, az elhívás/kiválasztás felismerésén keresztül, a megdicsõülés momentumáig) hozzárendelõdik. A korabeli magyar (Perkins) fordításban  olvashatjuk: „Az harmadik dolog, mely az idvösségre szükséges, a Megtérés. Ez pedig két dolgot foglal magában. Elsõt, a melly ennek tsak kezdeti, az Isten szerént való bánatot. Másodikot, ez bánat után következõ változást, mely valósággal õ maga a megtérés... ”[20]

Ebbõl a szempontból releváns a Bethlen-féle Imádságoskönyv indítása is, hiszen a nagy életgyónás – mint a bûnbánat és megtérési szándék kifejezõje – a keresztség ürügyén már említi a kiválasztottságot, az üdvözülés bizonyságát (certitudo salutis) mint a via salutisállomásait: „a keresztségben szerelmetes Fiad  vérével kimosál minden bûneimbõl,fiaddá fogadál és a te házad cselédi közé béállítál... Így hívál engemet még az gyermekségemben, szent igédet kezembe adád, szent fiadban megígazítál, szent testével s vérével lelkemben az örök életretáplálál...”[21]

A penitenciatartás – mint a bethleni kegyesség alapdimenziója – valójában egy centrális elemre épít: a lelkiismeretre, illetve  ennek vizsgálatára. A lefegyverzõ õszinteség, önigazolási szándék vagy az Istenre mint tanúra való hivatkozás (a Bethlen-szakirodalom gyakori, az egész Önéletírásra érvényes szólamai) mind erre az egyértelmûen puritánus gyökerû lelki folyamatra vezethetõk vissza. Szó sincs a világirodalmi léptékû õszinteség, kitárulkozás – pl. montaigne-i – változatáról, ez az önmagához következetes, de ugyanakkor könyörtelen sinceritas sokkal inkább a kegyes lélek mindennapi vívódása önmagával és a halandó világgal, üdvössége érdekében.

A kálvini teológiai tradíciót továbbvivõ angol puritanizmus nagyjai (Amesius, Perkins) hangsúlyozzák az igaz lelkiismeret fontosságát, illetve a lelkiismeret naponkénti vizsgálatának gyakorlását (praxisát). Már itt jelentkezik az a gondolat, miszerint a lelkiismeret és munkája Istenre vonatkoztatható. Perkins – aki egy teljes (már a 17. században  magyarul is olvasható) könyvet szentel a kérdésnek – úgy véli, hogy Isten törvénye beíratott a lelkiismeretbe. A kései puritanizmus felöleli a perkinsi hagyományt, nemcsak azáltal, hogy  megõrzi a conscientia privilegizált helyét a praxispietatison belül, hanem törvény és lelkiismeret viszonyáról értekezve  a transzcendens isteni törvény immanens formáját vagy reflexióját fedezi fel a lelkiismeretben.

Mindezt Bethlen Imádságoskönyvére mint a kegyességgyakorlás elõírta lelki folyamatok, vizsgálódások illusztrációjára vetítve, azt látjuk, hogy Bethlen nemcsak szintén így közelít a lelkiismeret(vizsgálat) problematikájához, hanem tudatában van annak is, hogy „a lelkiismeretet meg kell tisztítani naponta a bûn terhétõl”.[22] A puritánusok által körülírt lelkiismeret-fogalommal – miszerint a lelkiismeret és munkája Istenre vonatkoztatható – találkozunk Bethlen mûvének elõszavában: „magában az emberben lévõ Isten vicéjének, a lelkiismeretnek ítéleti és beszédi...”[23] Így válik érthetõvé a lelkiismeret megkerülhetetlen, ellenõrzõ funkciója a becsület esetében is: „Ami pedig legnagyobb, eszes, keresztyén ember elõtt nagy kérdés és casus conscientiae lehet, az: aki valamely tisztre in conscientia elégtelennek ismeri magát, veheti-é fel avagy nem, még mikor kéretlen, erõvel adják is reá, nem hogy még õ maga ambiálja, ûzze?”[24]  Körvonalazódik tehát a bethleni koncepció, mely a lelkiismeretet – pontosan isteni eredete és érintetlensége következtében – minden cselekedet, gondolat vagy szándék helyességének egyedüli és kizárólagos visszaigazolójává teszi. Mert: „az Isten hármas zabolájának, melyeket az ördög soha az emberi nemzetség szájából ki nem szakaszthatott, egyike... a lelkiismeret”.[25]

Továbbá a Biblia alapos ismerete és állandó hivatkozása, illetve argumentációs anyagként való rendkívül gyakori citálása azt bizonyítja, hogy rendszeres lelkiismeretvizsgálata a puritánus elõírásokat követte. Vagyis lelkiismeretét Isten törvényéhez mérte hozzá, és azzal ellenõrizte. Ennek a vizsgálatnak célja a jó lelkiismeret megõrzése vagy megnyerése volt.[26] 

A lelkiismeretnek a fentiekben vázolt puritánus definíciója a kortárs magyar kegyességi hagyományból is rekonstruálható. (Bethlen nemcsak olvashatta, de akár prédikációikat is hallgathatta ezeknek a szerzõknek.) Bethlen tanítómestere, Keresztúri Bíró Pál jelzi az isteni törvény és igazságosság jelenlétét a lelkiismeretben: „a te lelked-ismereti oly igazat itilõ bírája az Istennek, hogy vagy megment, vagy pedig megsentenciáz érdemed szerént.”[27] Szintén  õ az, aki a jó lelkiismeret megõrzését vagy megnyerését a penitenciatartás révén véli elérhetõnek, ha a bûnbánat/bûnvallás az Isten törvényeinek szigorú figyelembevétele által történik. „...valaminémû dolgot magadban fel-találsz az Istennek mind az õ tíz parancsolattya ellen, eggyül eggyig mind el-vesd tõled: mert ha el nem veted, csak egy vétket ne vess-is-el tõled, im ez három gonosz rajtad mindörökké. 1. Egy vétekkel az Istennek igasságát megrontod. 2. Egy vétekkel az örök kárhozatra méltóvá teszed magad. 3. Egy vétekkel az örökké való halálban ejted magadat.”[28]

A  Perkinst is fordító/kompiláló Csúzi Cseh Jakab ugyanezt a szemléletet képviseli, mikor az isteni törvény áthágásáról értekezik: „Az Isten törvényének megrontója átkozott s kárhozatra méltó... Midõn akképpen maga felöl ítéletet tött az ember, akkor származik õ benne nagy törõdés és keserves félelem az Istennek igaz ítéletének súlyosságától; mely lelki-isméret fulánkjának avagy szivnek megdobbanásának és bádgyasztó meg-keseredésének neveztetik.”[29] Medgyesi Pál némiképp az ellenkezõ végletet mutatja be, mikor a kegyes ember boldogságának Istentõl származó ajándékait sorolja fel: „Az Isten Szent Lelkét adgya õnéki... Bé-tölti õtet Lelkiisméretnek csendességével.  A Sz’ Léleknek örömével: mellyre nézve minden földi örömök haszontalanoknak és semmire kellõknek látszanak õ néki.”[30]

A lelkiismeret csendességének fontosságát emeli ki a Bethlen egyik állandó olvasmányának számító Tofeus-féle Soltár-resolutio: „lelkünk isméretit meg-oltalmazzuk s ne cselekedgyünk úgy, mint sokan: hogy akármi alá való híjja való dolgot-is a lelkekre fogadnak; hanem amit lelkünk isméretire apellálunk, az úgy légyen, edgyezzen lelkünk isméretinek tanúbizonyság-tétele az Istennek tanúbizonyság-tételével: ha edgyez, csendes lélekkel szállhatunk a koporsóban...”[31]

Végül pedig Tsepregi Turkovitz (Perkins mûvének magyar nyelvû tolmácsolása által) ad kimerítõ definíciót: „Mi légyen a lelkiismeret? ...ezáltal ismérjük meg mi magunk felõl, a mit annak elõtte mi felõlünk ismert az Isten, mert a mi gondolatainknak két bizonysági vagynak: az Isten és a magunk lelki-ismereti: Az Isten az elsõ és fõ, a lelki-ismeret a második, a melly az Istennek, hogy úgy szollyak alá van rendeltetvén, néki bizonyságot tészen avagy az emberért avagy az ember ellen... a lelkiismeret a méltóságra és a hatalomra nézve az Isten és ember között köz helyre tétettetett, ugy annyira, hogy jóllehet az Istennek alája tétettetett, de az emberen felyül helyheztetett.”[32]

Az üdvözülés folyamatának,
bizonyságának puritánus
megvalósulásai

Tovább építve ezt a potenciális puritánus etikamodellt[33]– a penitenciatartás mint a bûnbánat, bûnvallás, továbbá a megtérés jelölõje is –, a következõ szegmentumot a gratia gradusvagy via salutis stádiumai képezik, a megtérésnek  és a megszentelõdésnek már a penitenciatartásban való implicit jelenléte következtében. Ez a potenciális etikamodell, már „elméleti” változatában, feltételezi a folyamatszerûséget, ugyanis a penitenciatartástól (mint megtéréstõl) a predestináció tudatosításán és a kiválasztottság felismerésén keresztül a megdicsõítésig (tehát az örök élet elnyeréséig) a testi halál után történések, állapotok összefüggõ rendszere teremtõdik meg. Gyakorlati megvalósulásában, tehát a  praxis pietatisban az individuum számára megtapasztalható, az egyes stádiumokat egyenként elkülönítõ élményláncolatként definiálható. A puritánus lelkiség ez esetben is kálvini forrásokból merít, ugyanis a via salutis teológiai megformáltságában  az Institutióig megy vissza. Kálvin a fentiekben szemléltetett lelki folyamatot az elválasztás, elhívás, megigazulás, megdicsõítésegymásra következõ állapotaiban azonosította, mondván: „azt állítjuk ..., hogy a választottakban az elhívás az elválasztás bizonyítéka, azután, hogy a megigazulás az elválasztás megnyilvánulásának másik jele, amíg el nem jut az ember a dicsõségre, ami az elválasztásnak beteljesedése.”[34] A kálvini változat sajátos magyar olvasatait találjuk puritánus íróinknál, nyilván  az angol szerzõk recepciója következtében is. Nézzünk néhány példát:

Csúzi Cseh Jakab: (eleve elrendelés), elválasztás, megigazítás, fiúvá fogadás, megszentelés, megdicsõítés;

Tsepregi Turkovitz Mihály: elválasztás, elhívás, fiúvá fogadás, megigazulás, megszentelés, megdicsõülés;

Szõnyi Nagy István: kiválasztás, fiúvá fogadás, megváltás, újjászületés a Szentlélek által;

Mikolai Hegedûs János: elválasztás, megváltás, elhívás, megigazítás, megszentelés, megdicsõítés;

Bökényi Philep János: megigazítás, megszentelés, megdicsõítés.

A via salutisfentiekben vázolt folyamatának pontos illusztrációja az Imádságoskönyv legutolsó imájában (A léleknek Istennel, magával és a testével való beszélgetése, Vecsernyekori könyörgésem) elhangzó kijelentés: „(saját lelkérõl mondja) Így veté az Isten a te nyakadba amaz üdvösségnek minden arany és drágakövek felett való láncát, eleve elválaszta, elhíva,megigazíta, Szent fia testével, vérével az örök életre táplála, Szent lelkének templomává fogada, megszentele, zsengébenmeg is dücsõíte.”[35]

Mindezt figyelembe véve, talán nem alaptalan, a Perkinst[36], Amest[37] ismerõ  és ugyanakkor erõs kálvinista[38] Bethlenrõl azt feltételezni, hogy az eleve elválaszta, elhíva, megigazíta, örök életre táplála, megszentele, megdücsõíte terminusok használata több, mint a korban elterjedt vallásos frazeológia begyûrûzése mûvébe. Részint a terminológia jelenléte a penitenciatartást implikáló Imádságoskönyvben, részint az a tény, hogy e kiemelt szavakat visszahelyezve kontextusukba, egyértelmûvé válik a folyamatszerûség  az eleve elválasztástól a megdücsõítésig, arról gyõz meg, hogy a via salutisvagy gratia gradus jelenségével van dolgunk. Következésképpen, a Bethlen által használt kifejezések valóságos szinonimái a fentiekben idézett 17. századi szerzõk által használt terminusoknak. Tehát Bethlen az  eleve elválasztás, elhívás, megigazítás, örök életre táplálás, megszentelés, megdücsõítés kifejezésekkel, akárcsak a 17. századi magyar szerzõk, egyfajta olvasatát adja a Kálvin által leírt folyamatnak. Nyilván  a Bethlen-féle olvasat mögött feltételezhetõen ott van az angol és magyar puritanizmus – akár a fentiekben is idézett – kegyességi alkotásainak hatása. Bethlen lelkiségében – mintegy visszaigazolva ama lehetséges etikamodell jelenlétét – a gratia gradus/viasalutis arra a folyamatra utal, melyet például Mikolai Hegedûs János a következõképpen fogalmaz meg:

„Az Isten hat gráditsokon viszi az embert az üdvösségre. Mellyek azok?

1. Az elválasztás 2. A megváltás 3. Az elhívás 4. Megigazítás 5. Megszentelés 6. Megdicsõítés.

Mitsoda az elválasztás?

Istennek örökkévaló Decrétoma, melybõl õ szabadosan és megmásolhatatlanképpen elrendelte, hogy az õ neve ditsõségéért némely embereket az örök életre vigyen a Christus által.

Miben áll... a Megváltás, kit a Christus ...vitt véghez?

1. Az Isten igazságának lött elégtételben, melyet tött a bûn tellyes büntetésének szenvedése által...

2. Az Isten törvényének betöltésében, tökéletesen engedve annak.

3. A mi megszabadéttatásunkban a bûnnek hatalmátul és annak méltó átkátul, reánk ruházván, mind penig szenvedõ engedelmességeivel érdemlett jó-téteményeit.”[39]

„Mitsoda az Elhívás? Az Istennek olly szent és kegyelmes munkája, melyben az õ beszéde és lelke által a bûnös és kárhozat alá vettetett embereket kihíya az õ természeti és megveszett állapottyokból, hogy hidgyenek az Ur Jézus Christusban, és vitessenek az uy életre.

Mitsoda a Megigazítás? Oly kegyelmes tselekedete az Istennek, mely által a Christus igasságát tulajdonéttya minden igaz hívõknek: És úgy a Christus érdeméért, ingyen és szabadon feloldozza õket minden bûnöktõl és azontúl méltónak ítili õket az életre.”[40]                       

„Mitsoda a megszentelés? Külsõ és belsõ. Miben áll a belsõ megszentelés?

Az elmének és értelemnek felnyittatásában, mely által a tudatlanság elvétetik. Az akaratnak elváltoztatásában, midõn az késszé és állandóvá tétetik a gonosznak eltávoztatására és a jónak elválasztására. Az indulatoknak meguyéttatásában, mely által a megszenteltetett ember alkalmatoséttatik az õ indólatinak igazán és egyenesen hívásira és igazgatására...

Miben áll a külsõ megszenteltetés?

Az egész külsõ magaviselésének az Isten törvényével való egyezõségében...

Mitsoda a Megdütsõéttetés?

Az Isten népének boldog állapattya ez élet után, melyben õk szabadosak és üresek lesznek minden bûnöktõl és nyavalyáktul és a kegyelemnek s a ditsõségnek tellyes tökéletessége lészen mind lelkekben, testekben.”[41]

A gratia gradus/via salutis folyamatának ilyen részletes illusztrálása azért is fontos, mert a Bethlen által használt terminológia implicit módon jelöli ezt a folyamatot. Másrészt pedig e leírás alkalmazása a Bethlen mûvére, folyamat jellegébõl adódóan,  rendszerezi és egyetlen egész struktúrába szervezi Bethlennek a predestináció (ennek megfelelõje az elválasztás), az unio mystica vagy más a gratia gradus folyamatára utaló vagy annak egyik állapotaként (gradusaként) felfogható megjegyzéseit. Tehát ennek köszönhetõen Bethlen lelkiségében is – az imádságoskönyv utalásait és a fenti modellt figyelembe véve – teljességgel rekonstruálható az a folyamat (gratia gradus/via salutis), amelyet a  Mikolai Hegedûs változata illusztrál. Ugyanakkor elkerülhetjük azokat a tévedéseket is, amelyeket – e probléma ürügyén – a Bethlen-szakirodalom némely szerzõi elkövetnek. Szávai például felfedezi a predestinációt, illetve az üdvözülés bizonyságát, tehát a folyamat egyik alkotóelemét (gradusát), ám a teljes rendszert (gratia gradus/via salutis)  már nem látja meg.[42]

A predestináció tana szervesen beépül a gratia gradus/via salutis folyamatába, tehát Bethlen idevágó kijelentését is így kell értenünk, annál is inkább, mivel az Imádságoskönyvben kibontakozó lelkiség is mint potenciális puritánus etikamodell erre enged következtetni.

„Áldassál... én Uram ... hogy engemet világ fundamentomának felvettetése elõtt az Úr Jézus Krisztusban  ingyen kegyelmedbõl választál a szent, fegyhetetlen és azután az örök életre.”[43] 

A predestináció tanának receptálása a puritanizmus kegyességében nemcsak a tan elfogadásában nyilvánult meg, hanem az üdvözülés bizonyságának (certitudo salutis) mint a lelki életben megtapasztalható – Isten által sugallt – élménynek a hangsúlyozásában.  Ezzel párhuzamosan a puritánus kegyességi irodalom kidolgozta a hívõ számára a kegyességgyakorlás azon vonatkozásait, melyek hozzásegíthették, hogy megtapasztalja kiválasztottságát. Az üdvérdemek, a kiválasztottság jeleinek felkutatása, a lelkiismeret vizsgálatának kapcsolódó vonatkozásai a korabeli conduct bookok népszerû témáit képezték, amelyek programszerûen megfogalmazták a tennivalókat: „Az üdvbizonyosság hitében a kereszténynek cselekedeteivel is meg kell próbálnia magát. A választottságnak meg kell nyilatkoznia az Isten dicsõségére való keresztény életben. Ez azt jelenti, hogy a hívõ lemondva saját igazságáról, minden emberi erõfeszítésrõl, terveirõl, saját képességben való bizakodásról, mindenestõl odaszánja magát hitben a lélek által Isten szolgálatára.”[44]

A kegyességgyakorlás[45] mellett a misztikus élmények[46] is nagyban hozzájárultak a kiválasztottság felismeréséhez, bizonyságként való elkönyveléséhez. Fõként az unio mysticagondolata, illetve élménye vezethetett el ilyen felismerésekhez. A magyar puritanizmus lelkiségében az Istennel vagy Krisztussal való misztikus egyesülés (communio cum Deo/Christo) gondolata két változatban írható le: vagy  az egyház és Krisztus egyesülése (fej és tagok szimbolikája),[47] vagy a középkori hagyományt továbbvivõ individuum és Isten/Krisztus  egyesülése (az Énekek énekére visszamenõ jegyesi misztika szimbolikája) alapján.[48] Eltekintve néhány kivételtõl[49] megállapítható, hogy az unio mystica gondolata – mint a certitudo salutis kifejezõje – leggyakrabban az úrvacsora kérdésköre ürügyén került tárgyalásra. Ennek magyarázata abban rejlik, hogy részint a praxis pietatis egyik legfontosabb „utasítása” a hívõk számára  a szentségekkel való élés (tehát üdvérdem), másrészt pedig ugyancsak gyakori az a gondolat, miszerint a szentségekkel való élés révén lehet felfedezni az üdvbizonyság jeleit.

Bethlen lelkiségére is  jellemzõ a misztika iránti affinitás. A Krisztussal való misztikus egyesülés gondolata/élménye nemcsak kegyességének alapvetõ fontosságú elemét képezi, hanem ugyanakkor Imádságoskönyvének legbensõségesebb mozzanatait teremti meg. Az úrvacsora jelentõsége is puritán olvasatban jelentkezik, hiszen ennek fontosságát nemcsak a misztikus élmény, hanem elsõsorban az üdvérdem, üdvbizonyság perspektívái felõl hangsúlyozza. Bethlen lelkiségének alapvetõen puritánus voltát igazolja az is, hogy az úrvacsoravétel hiánya  rendkívül érzékenyen érinti. Itt azonban többrõl van szó, mint egy már állandósult, hagyományszerûen gyakorolt rítus hiányolásáról, sokkal inkább a kegyességgyakorlást végzõ ember azon kétségbeesésével szembesülünk, mely szerint  nem adatik meg az üdvbizonyság megszerzésének lehetõsége egy misztikus élményben való részesülés által (úrvacsoravétel). Ez magyarázza az álom – mint Isten-látás (visio beatifica), illetve az üdvbizonyságot, kiválasztottságot megválaszoló misztikus élmény – rendkívüli fontosságát. (Önéletírásában és Imádságoskönyvében is részletesen elmeséli álmait, sõt õ maga is utal erre, mintegy utasítva eljövendõ olvasóit, hogy akár ellenõrizhetik is e rendkívüli történések hitelességét.[50]) Az úrvacsoravétel biztosította misztikus élmény hiányában Bethlen az álmok ajándék értékû isteni gesztusában, illetve az álmok konkrét történésében véli megtalálni kiválasztottságának, üdvözülésének bizonyságát. (Ne feledjük, Bethlen álmaiban Krisztussal és a Szentlélekkel szembesül!) Hiszen ki is jelenti: „az Isten az õtet igazán félni igyekezõ híveit kiváltképpen való módon álom vagy látások által is meg... vigasztalja, és elõttök álló magok kétséges dolgokban... igazgassa ma is...”[51] Érvelésének következõ szegmentuma az, hogy álmainak isteni eredetét igazolja, tehát eloszlatja minden kételyünket afelõl, hogy ezek az álmok voltaképpen az ördög megtévesztõ, félrevezetõ praktikái lennének.[52] Döntõ érve az, hogy a csodálatos álomlátás után pontosan két év és hét hónap múlva ugyanazon a napon megengedik, hogy úrvacsorát vegyen. Következésképp Bethlen azt véli felfedezni, hogy álomlátásai az isteni kegyelem ajándékai voltak, illetve azt, hogy álomlátásai az úrvacsoravétel bizonyságteremtõ élményének megelõlegezését jelentették. Sõt arra enged következtetni, hogy kiválasztottságából adódóan Isten mintegy kárpótolni akarta õt az álomlátásokkal – mint misztikus és üdvbizonyságot teremtõ élményekkel – azért, mert neki nem adatott meg az úrvacsoravétel. Ha az általa bemutatott álmokat alaposabban megvizsgáljuk, felfedezhetõvé válnak a kortárs puritánus kegyesség irodalmi hagyományának legfontosabb – a fentiekben ismertetett – jegyei. Az unio mystica gondolatának mindkét változata, legalábbis terminológiai szinten, megtalálható. A Krisztussal való találkozás líraian õszinte, igaz keresztényi alázatosságot sugalló jelenete (Bethlen nem merészeli megcsókolni Krisztus feléje kinyújtott kezét, ezért hát sebhelyes lábát csókolja meg) még az újramesélés alkalmával is eksztatikus érzelmi kitöréshez vezeti: „Jöszte, nézd meg... Ne a lábom, látod, sebes teéretted. Fejed vagyok én. Ó én mátkám! Ó én szépem! Ó én galambom! Sebes lábom vagy te, ó ecclesia! Ó bûnös lélek!... De eredj, menj el békességgel. Csak amikor itt ezt a faciest írtam, az Isten lelkének kiváltképpen való gerjedezéseit tapasztaltam magamban, kiért hála Istennek.”[53] Ha ebben a részletben, az ecclesia emlegetése ellenére is, a személyes élménybõl adódóan a misztikus egyesülés individuum és Isten/Krisztus változata volt az erõteljesebb, az egyház és Krisztus hasonló viszonyára utal Bethlen Mindennapi reggeli imádságában: „mivel tartoznánk Felségednek a te egyetlenegy fiadért... akit a bûnös testnek hasonlatosságában  asszonyi állat által kibocsátál  e világra, hogy légyen az õ Anyaszentegyházának feje, váltsága, võlegénye...”[54]

A certitudo salutis gondolata kettõs megformáltságban van jelen. Implicit jelenlétét jelzi az álmoknak az isteni kegyelem kiáramlásaként való definiálása, illetve ugyancsak az álmok ürügyén Bethlen kiválasztottságának – az álmok isteni eredete kapcsán illusztrált – deklarálása. Továbbá részletes álomleírásaiban expliciten is megfogalmazza, kimondja vagy kimondatja a „jó hírt”. A fejérvári álom egyik csúcsmozzanatát képezte a bûnök bocsánatának Krisztus által való kijelentése. Bethlen szinte rögeszmés gyakorisággal idézi fel ezt a számára üdvbizonyságot eredményezõ kijelentést: „mondjad azt nekünk, amit annak az asszonynak s másoknak is sokaknak  mondottál a te igédben, amit a te lelked szüntelenül és most  is mond az én lelkemnek, mondjad... amit énnékem régen Fejérvárt és itt is mondál álmomban: Ne félj, fiam, mert megbocsáttattak a te bûneid, eredj, menj el békességgel, a tü hütötök megtartott, mert ez az én ajándékom. A tü adósleveleteket a keresztfára felszegeztem.”[55]   

A Krisztussal való csodálatos szembesülés, a kiválasztottság, az üdvözülés bizonyságának elnyerése szinte középkorinak nevezhetõ érzelmi lángolást, felszínre törõ mámort szabadít fel lelkében. Újra meg újra felidézi a csodálatos élményt, miközben elragadtatottságát is nehezen palástolja: „Akkor is mind álmomban, mind émetten azután is sokszor hol étel, hol egyéb dolgom közben, hírem nélkül is elmémbe ötölvén az a látás, nékem olyan vigasságot szerzett szívemben, hogy azt csak az hihetné el, aki magán hasonlót tapasztalna.”[56]

Spiritualitásának középkorias misztikája még erõteljesebben nyer kifejezést abban az álomleírásban, amely a Szentlélek látogatását örökíti meg. A „csudálatos szózat” és az elérkezõ „rettenetes, nagy, drága, jó szagnak illatja, nagy bõséggel”, az ezt követõ „rend és természet kívül s felett való”[57] szívrepesés mondhatni szinte a középkor látomásirodalmának  hagyományát idézi.

Összegzésképpen megállapítható, hogy a predestináció által implikált certitudo salutis gondolat irodalomesztétikai szempontból is legértékesebb illusztrációit az álmok/látomások adják. A misztika ilyen hangsúlyos jelenlétében is puritánus hatást kell felfedeznünk, hiszen Bethlen, akárcsak a korszak magyar (pl. Csúzi Cseh, Kézdivásárhelyi Matkó stb.) és angol (Reyner, Taylor, Owen stb.) puritánus szerzõi, az amor sanctus középkori hagyományának alkalmazásában találja meg  az ideális eszközt kegyességének bemutatására.

A Bethlennél rekonstruálódó lehetséges etikamodell tehát a következõképpen alakul: az alapot apenitenciatartás képezi, amely tartalmazza a bûnbánat és bûnvallás mellett a megtérést is; ezáltal kapcsolódik ehhez agratia gradus/via salutis folyamat, amelybõl a predestináció és certitudo salutis mozzanatai kerülnek elõtérbe a misztikus élmények közvetítése révén. Elsõ látásra is egyértelmû, hogy ama  lehetséges etikamodellnek a Bethlen-féle olvasatával van dolgunk, amely az egésznek mint folyamatnak nem minden elemét jelöli ki (sokkal inkább implicit módon odaérti), sõt néha elvonatkoztatva a folyamatszerûség diktálta kronologikus linearitástól, sajátságosan hangsúlyoz, részesít kitüntetett figyelemben bizonyos fázisokat. (Ilyen pl. a predestináció és a certitudo salutis, ezek kijelentésével, nem a megtéréssel kezdõdik az imádságoskönyv.) Ennek elsõsorban mûfaji magyarázata van, Bethlen ugyanis emlékírást, ezen belül, de ettõl elválaszthatatlanul imádságoskönyvet ír, nem conduct bookot. Tehát nem bemutatnia és nem gradusról gradusra kell egyenként leírnia, definiálnia e modellt, illetve ennek folyamatait, hanem sokkal inkább e modell sajátságos – egyénenként eltérõ – alkalmazását kell szemléltetnie. 

Az Imádságoskönyv mint Bethlen puritánus lelkiségének  tükrözõje végkonklúzió gyanánt egy olyan paradoxont ajánl, amely a puritánus elit lelki életében és kegyességgyakorlásában is megmutatkozhatott. A reáliák és praktikus ismeretek vonzásában élõ Bethlen – aki Descartes kétkedõ szellemét oly közelinek érezte önmagához, és aki, mondjuk ki, Apáczai mellett valószínûleg a 17. századi Erdély legfelvilágosultabb figurája volt – érdekes módon az álmok irracionális, misztikusan-babonás, tapasztalatilag nem ellenõrizhetõ világában találja meg hite bizonyságát, szenvedései, tragédiája méltó kárpótlását. Az Imádságoskönyv legerõteljesebben keresztényi és puritán képeit az embléma értékû álmok képezik, az alázat és a puritánus tanítások maximális beteljesedését a Krisztussal való találkozás szentséges momentuma exemplifikálja. Mert a teológiai-dogmatikai argumentáció bizonyítható jelenlétének, a következetesen kálvinista szellemiség és puritánus életvitel kirajzolódásának meggyõzõ ereje elhalványul az álom, látomás csúcsjelenetének – a Krisztus sebes lábát csókoló Bethlen –  tanúságtévõ kisugárzása mellett.

 

  [1] Lásd Szõnyi Nagy István: Kegyes léleknek vezér csillaga. Debrecen 1681. RMK I. 1257. 36.

  [2] Lásd Zoványi Jenõ: Puritánus mozgalmak a magyar református egyházban. Bp. 1911.

  [3] Lásd Berg Pál: Angol hatások tizenhetedik századi irodalmunkban. Bp. 1946.

  [4] Lásd Makkai László: A magyar puritánusok harca a feudalizmus ellen. Bp. 1952.

  [5] Lásd Bodonhelyi József: Az angol puritanizmus lelki élete és magyar hatásai. Debrecen 1942.

  [6] Olyan könyvekre gondolok, mint: Ágoston István: A magyarországi puritanizmus gyökerei. Bp. 1997; illetve: Balogh Judit: Ama kegyelemnek mennyei harmatja. Válogatás a 17. századi magyar puritanizmus irodalmából. Kolozsvár–Bp. 1995.

  [7] Vö. Koltay Klára: Perkins és Ames recepciója Magyarországon 1660-ig. = Studia Litteraria XXVIII. Debrecen, 1991.

  [8] Vö. Kecskeméti Gábor: Prédikáció, retorika, irodalomtörténet. Bp. 1998.

  [9] Vö. Molnár Attila: A „protestáns etika” Magyarországon. A puritán erkölcs és hatása. Debrecen 1994.

[10] Olvasatomban az Imádságoskönyv az Önéletírás szerves része, ugyanannak a szellemiségnek és diskurzusnak a realizációja. A szöveget gondozó V. Windisch Éva szerint: „Bethlen Miklós Imádságoskönyve fogsága idején, az Önéletírással egy idõben íródott.” Lásd Kemény János és Bethlen Miklós Mûvei. Sajtó alá rendezte V. Windisch Éva, Bp. 1980. 1216.

[11] Vö. Bitskey István: História, emlékírás, önvallomás. = Uõ (szerk.): Eszmék, mûvek, hagyományok. Debrecen 1996.

[12] Gyenis Vilmos: Bethlen Miklós imádságoskönyve. ItK. 1957. 65.

[13] A puritánus jegyek vizsgálatát – ez esetben – részint az életrajzi adatok, részint Bethlen életvitelével, olvasmányaival, illetve politikai szemléletével kapcsolatos megjegyzései is indokolttá teszik. Levelezése is támpontokat szolgáltat puritánus kapcsolatai, kegyességgyakorlása, egyházszervezõi tevékenysége ilyen jellegû megítéléséhez. Vö. Bethlen Miklós levelei (Sajtó alá rend. Jankovics József.) Bp.1987.

[14] Incze Gábor: A magyar református imádság a XVI. és XVII. században. Debrecen 1931. 5.

[15] Bethlen Miklós: i.m. 997.

[16] Molnár Attila: i.m. 52.

[17] Bethlen Miklós: i.m. 1001. 

[18] Kálvin János: A keresztyén vallás rendszere. Bp. 1995. I. 571.

[19] Csúzi Cseh Jakab: Lelki bölcsességre tanétó oskola. Debrecen 1680. RMK I. 1242. 167. A penitenciatartásnak ilyenszerû olvasata gyakori elõfordulású a 17. századi magyar puritánus szerzõinknél. Pl. Mikolai Hegedûs János, Kézdivásárhelyi Matkó István, Martonfalvi Tóth György, Szatmárnémeti Mihály, Bökényi Philep János stb.

[20] Tsepregi Turkovitz Mihály: G. Perkinsiusnak a lelki-ismeretnek akadékirol irott drága szép tanitása... Amszterdam 1648. RMK I. 800. 66.

[21] Bethlen Miklós: i.m. 985–986.

[22] Bodonhelyi József: i.m. 157.

[23] Bethlen Miklós: i.m. 413.

[24] Bethlen Miklós: i.m. 418.

[25] Bethlen Miklós: i.m. 427.

[26] Bodonhelyi József: i.m. 156. Tökéletesen igazolja ezt a kijelentést a Rabságomban böjt és vasárnapi imádságom magam személyem és hozzámtartozóimért címû imádság bûnvalló része, ahol a bûnök bevallása implicit módon a bûnbánat, az igaz lelkiismeret megnyerése/megõrzése a tízparancsolat alapján (tehát Isten törvényéhez mérve) történik. Vö. Bethlen Miklós: i.m. 1008–1011.

[27] Keresztúri Pál: Egyenes ösvény a szent életre vágyódóknak...Várad MDCLIII. RMK I. 879. 62.

[28] Keresztúri Pál: i.m. 75. Keresztúri hatását Bethlen lelki életére – ennek puritánus jellegére – jól illusztrálja ez az idézet, hiszen Bethlennél a bûnvallás a tízparancsolat alapján történik. Lásd 23. jegyzet. 

[29] Csúzi Cseh Jakab: i.m. 61.

[30] Medgyesi Pál: Praxis Pietatis. Kolozsvár MDCLVII. RMK I. 1215. 99.

[31] Lásd Tofeus Mihály: A szent soltárok Resolutiója. Kolozsvár 1683. RMK I. 1302. 42.

[32] Tsepregi Turkovitz Mihály: i.m. 43–44.

[33] A kifejezés annál is indokoltabb, mivel a puritánus kegyesség rendkívül komplex volta több modell megkonstruálását teszi lehetõvé, a különbözõ megközelítések függvényében. Molnár Attila például a Max Weber-i elmélet alkalmazása révén ajánl egy lehetséges modellt (két ideáltípus és alkotóelemei), ám azonos következtetést von le: „Természetesen  más szempontú ideáltípus is konstruálható a hazai puritán irodalomból.” Vö. Molnár: i.m. 81.

[34] Kálvin János: i.m. 213.

[35] Bethlen Miklós: i.m. 1069.

[36] Bethlen  fogarasi fogsága ürügyén említi ezt: „Perkinsiusnak egyik munkáját olvasom vala...” (Bethlen: i.m. 1032).

[37] Mikor önéletírásában tanulmányairól számol be, említi, hogy Apáczai „...publice a theológiában Amesiusnak aMedulláját... kezdé tanítani”. Vö. Bethlen: i.m. 552.

[38] Az Imádságoskönyv tartalmaz olyan kijelentéseket, amelyek arra engednek következtetni, hogy Bethlen ismerte a Dordrechti Zsinat által az 1618-ban az arminiánus rendszerrel szemben  megfogalmazott öt tételt, amelyet a kálvinizmus öt pontjának neveznek. Nagyon valószínû, hogy szerzõnk a második pontra – „A feltétel nélküli kiválasztás” tanára – utal, mikor kijelenti: „Áldassál...én Uram...hogy engemet világ fundamentomának felvettetése elõtt az Úr Jézus Krisztusban ingyen kegyelembõl választottál a szent, fegyhetetlen és azután az örök életre.” Vö. Bethlen: i.m. 985.

[39] Mikolai Hegedûs János:  Az mennyei igazságnak tüzes oszlopa. Utrecht 1648. RMK I. 812. 40.

[40] Mikolai: i.m. 42.

[41] Mikolai: i.m. 48, 60, 88.

[42] Szávai a következõket állapítja meg: „Bethlen ideológiája a predestináción s ennélfogva a belenyugváson alapszik.”  Szávai János: i.m. 89.

[43] Bethlen Miklós: i m. 986.

[44] Bodonhelyi József: i.m. 140.

[45] A Max Weber-i elmélet akár bekapcsolható is lehetne ezen a ponton, ám Molnár Attila már megvizsgálta a Bethlen és a kapitalizmus kérdéskört, tehát dolgozatomban nem térek ki e kérdéskör tárgyalására.

[46] Eltekintek a puritanizmus és a misztikus hagyomány viszonyának bemutatásától, a hitvallásoktól egészen Kálvinig történõ recepciójáig, mert túlságosan nagy kitérõt jelentene a  gondolatmenet számára. Azonban utalnék egy publikációmra, amely alaposan kifejti ezt a kérdést. Lásd Tóth Zsombor: A 17. századi puritanizmus lelkiségének egyetemes vonatkozásai. Keresztény szó. Kolozsvár X(1999). 3. sz. 7–10.

[47] Ezt a változatot illusztrálja a következõ citátum: „...midõn õ beléje oltatunk in unione mystica, lévén õ testébõl való testekké. Mert az õ testének tagjai vagyunk.” Lásd Kézdivásárhelyi Matkó István: Kegyes lelkeket idvességre tápláló mennyei, élõ kenyér. Kolozsvár 1691. RMK I. 1407.  Elöljáró beszéd.

[48] Medgyesinél olvashatjuk: „Az kenyérnek megh-étele és az Bornak megh-itala után igyekezzél azon, hogy az miképpen azok az külsõ jegyek az emésztõ meleghség által te testeddel lesznek: Azonképpen te az Hit és Szent lélek munkálkodása által, eggyé lehess az Christussal, az Christus is te veled, érezhessed az Christussal való közösülésednek meg erõsítésének naprul napra való öregbülését.” A fejezetet záró imádság egy fokkal még egyértelmûbb: „Tégyengemet mint egy pecsétet az te szívedre, és az te buzgó szerelmed maradgyon meg én raytam, hogy senkit te kivülled ne szerethessek.” Lásd Medgyesi Pál: Scala coeli, avagy egynehány bizonyos idõkre alkalmaztatott Istenes elmélkedések. Debrecen 1632. RMK I. 609. 126, illetve 137.

[49] Martonfalvi Tóth György az Ames és Vendelinus alapján készült mûvében érthetõ módon a  Krisztussal való egyesülést a gratia gradus/via salutis kérdéskörön belül tárgyalja. Ez a kivétel szerencsésen igazolja, hogy az úrvacsorai élmény mint a certitudo salutis kifejezõje (nyilván az unio mystica révén) miként implikálja a predestináció gondolatát, illetve hogy ez az egész konstrukció hogyan tagozódik be a gratia gradus/via salutis folyamatába mint egészbe. Vö. Martonfalvi Tóth György: Tanétó és Czáfoló theológia. Debrecen 1679. RMK I. 1231. 101–105.

[50] Miközben álomlátásának isteni eredetét hangsúlyozza, kijelenti: „Bõvebben leírom az életemben.” Vö. Bethlen Miklós: i.m. 1032.

[51] Bethlen Miklós: i.m. 1031.

[52] Bethlen teljes kis traktátust szentel ennek a rendkívül fontos kérdésnek, ahol skolasztikus részletességgel konstruálja meg argumentációját a „divinum somniumról”. Vö. Bethlen: i.m. 1029–1036.

[53] Bethlen Miklós: i.m. 1035.

[54] Bethlen Miklós: i.m. 1038.

[55] Bethlen Miklós: i.m. 1025.

[56] Bethlen Miklós: i.m. 1028.

[57] Bethlen Miklós: i.m. 1029.

kapcsolódok
» Erdélyi Múzeum Egyesület
 
további folyóiratok

» A Hét
» Bázis
» Ellenpontok
» Erdélyi Fiatalok
» Erdélyi Gyopár
» Erdélyi Irodalmi Szemle
» Erdélyi Mûvészet
» Erdélyi Társadalom
» Glasul Minoritãților
» Glasul Minoritãților
» Helikon
» Hitel
» Kellék
» Korunk
» Közgazdász Fórum
» Látó
» Magyar Kisebbség
» Proiectul “Digitalizare pentru interculturalitate II”
» Provincia
» Romániai Magyar Jogtudományi Közlöny
» Székely Közélet 1928-1937
» Székelyföld
» Székelység 1905-1915
» Székelység 1931-1944
» Web

 
   
(c) Erdélyi Magyar Adatbank 1999-2017
Impresszum | Médiaajánlat | Adatvédelmi záradék