Dr. Demény Pál

(1913–1999)

Egyedül élt, de nem volt társtalan. Akik szép számmal megjelentek végtisztességén, valamennyien a barátság, a tisztelet – gyakran a rokoninál erõsebb – szálaival kötõdtek hozzá. Ezek közé tartoztak az Erdélyi Múzeum-Egyesület tagjai is, akik ravatalánál vettek búcsút Egyesületünk önzetlen, segítõkész tagjától, barátjuktól. A koporsót körülállók és az elhelyezett koszorúk feliratai pedig azt tanúsították, hogy az igaz embert tisztelõket nem választották el nyelvi határok.

Élete Gyulafehérváron sarjadt ki, abban a fejedelmi városban, ahol már a 17. századtól törvény biztosította az országban kereskedõ zsidók állandó megtelepedését. Apja, a jónevû, izraelita vallású magyar ügyvéd ahhoz a polgári réteghez tartozott, amely annyi értékkel gazdagította a magyar társadalmat. Mint annyi polgártársa, a fõhatalomváltozás után hûségesen és öntudatosan vállalta a kisebbségi sorsot. A nagy iskolafenntartó erdélyi püspök, gróf Majláth Gusztáv Károly jogtanácsosaként a már katolikus vallásban nevelkedett fiát a gyulafehérvári római katolikus líceumba íratta be. Demény Pál elkerülte tehát azt, hogy annyi magyar ajkú kortársához hasonlóan, az akkoriban bevezetett diszkriminatív iskolai szabályok értelmében megtilthassák neki is magyar (felekezeti) iskola látogatását.

Sikeres érettségi vizsgája után a kolozsvári I. Ferdinand Tudományegyetem jogi karára iratkozott be, ahol akkoriban olyan kiváló egyetemi tanárok adtak elõ, mint a magánjogász Camil Negrea vagy a büntetõjogász Traian Pop. Jogász- és gyakorló ügyvédként fõleg a magánjogi kérdések felé vonzódott. Széles körû jogi mûveltségre tett szert, német és francia szakmunkákat is olvasott. Természetesen a román mellett követte a magyar szakirodalmat is. Azon ma már kevés jogász közé tartozott, aki még Grosschmid Béni munkáiban is elmélyült, sõt egykori tanára, Camil Negrea mellett telekkönyvi jogi munkájához hasznosította is a nagy magyar magánjogász nézeteit.

Öntudatos polgár volt, aki egész életében az ügyvédi erkölcsi normák szerint élt hivatásának, méltatlanoknak tartotta az ügyvédi pályára a pénzhajhászó kijárókat, zugügyvédeket.

1989 decembere után abban reménykedett, hogy helyreáll a polgári jogrend, megtörténik a magántulajdont sértõ hatalmi intézkedések orvoslása. Beadványokban, véleménynyilvánításokban elutasította a magántulajdonnak nem egységes intézménykénti kezelését. A megsértett tulajdonjog orvoslásának elõsegítése érdekében újraközölte és értelmezte az ingatlannyilvántartás és tulajdonjogi biztosítás nagyszerû intézményére, a telekkönyvre vonatkozó jogszabályokat (Telekkönyvi jog. Bukarest 1993; Legea cãrþilor funciare nr. 115/1938 comentatãºi adnotatã. Cluj 1995).

Csalódottan tapasztalta, éppen az Erdélyi Múzeum-Egyesület jogainak helyreállításáért végzett munkája során, hogy elképzelései nem váltak valóra.

Az Erdélyi Múzeum-Egyesület újraindulásától önzetlenül, minden tisztség nélkül odaadóan járt el az Egyesület ügyeiben. Az indulás elsõ szakaszától kezdõdõen mellettünk volt, ezt bizonyítja az is, hogy az Egyesület jogi személyként történõ bejegyzésének bírósági eljárásában neve ott szerepel a bejegyzést elrendelõ tárgyalás jegyzõkönyvében is. Ezt követõen élete utolsó napjaiig tanáccsal, véleményezéssel, különbözõ indoklások megszerkesztésével részese volt az Egyesület jogaiért folytatott eljárásoknak. Példaadó lelkiismerete, kitartása nemegyszer lendítette elõre ügyünket.

Emlékét nemcsak azok mulandó emlékezete õrzi, akik tanúi voltak munkájának, tisztelték és becsülték, hanem írásos hagyatéka is beszédesen tanúsítja az Erdélyi Múzeum-Egyesület jelenkori történetével foglalkozó majdani kutató számára azt, hogy mit tett Demény Pál önzetlenül Egyesületünkért.

Kiss András