Erdélyi Múzeum

    folyóiratok   » Erdélyi Múzeum
  szerzõk a b c d e f g h i j k l m n o p r s t u v w  
  keresés á é í ó ö õ ú ü û ã â ş ţ
  összes lapszám » Erdélyi Múzeum1999/3-4 »
 


| észrevételeim
   vannak


| kinyomtatom

| könyvjelzőzöm


 
 



 
   
 
Erdélyi Múzeum - 61. kötet, 1999. 3-4.füzet
A „munkapad mellõl elõvett darabok”.
Erdélyi boszorkányperek kisgyûjteménye, újabb megvilágításban

Boszorkányok, kuruzslók, szalmakoszorús paráznák.
Válogatta, a bevezetõ tanulmányt írta és a jegyzeteket összeállította Kiss András.
Bukarest–Kolozsvár 1998. 395 lap

 „A vádló, a tanúk, a szomszédok és a boszorkánysággal vádolt személy kapcsolatainak tisztázása fényt deríthet arra is, hogy a boszorkányhitben gyökerezõ félelembõl eredõ társadalmi védekezés (vesd ki a gonoszt közüled) általános indítéka mellett, a vádemelés – mint a nyugati boszorkányüldözések esetében – anyagi vagy más okokra vezethetõ vissza.” – jegyzi meg Kiss András, a kötet szerkesztõje, az alapvetõ módszertani lépésrõl értesítve az olvasót. Tulajdonképpen ez a fõ szempont, amely vezérli a jelen kötet gondolatmenetét, illetve, az eddigi kutatások hiányosságát pótolandó, ezáltal próbál rávezetni olyan összefüggésekre, amelyek döntõek lehettek az egyes perek lezajlását, illetve kimenetelét illetõen.

A levéltáros precizitásával vizsgált anyag valóban újabb perspektívából láttatja a boszorkányok, paráznák, varázslók, házasságtörõk kérdését. Már a második oldalon leszögezi a hasonló levéltári anyagokkal való operálás mikéntjét, miértjét és tárgyát: nem a polihisztor szemléletének kell hódolni, mondja a szerzõ, és három pontban igyekszik megválaszolni a „mit keres a levéltáros?” kérdést. A válasz három feleletet különít el, amelyek ugyanakkor szervesen összetartoznak. Az elsõ ésszerû és egyértelmû: „lege artis levéltári forrásokat közöl, ami szakterületéhez is tartozik”. A második válasz a módszertani operativitást taglalja: „azokat a jogszabályokban is kikristályosodott erkölcsi, társadalmi normákat szeretné megközelíteni, amelyek alapján a vizsgált boszorkánysági, kuruzslási és paráznaságiügyekbena bírák, a törvényszékek ítélkeztek”, azaz azt a sajátos logikát kell megtalálnia, amely a perek lefolyásának mozgatórugója. Köztudott ugyanis, hogy mikro- és makroközösségekben egyaránt sajátosan mûködõ és irányító normák döntõ szerepet játszottak az egyes ítélkezésekben. Az egyes helységek, települések szervesen tagolódó, belsõ klikkekkel rendelkezõ csoportoknak is tekinthetõk. Ezeken a csoportokon belül minden egyénnek megvolt a maga szerepe. Az egyes egyén cselekedeteit a közösség szabályozta, ezért a szexualitás is a csoport ügye volt, a tiltott szeretkezés és következménye ugyancsak. A harmadik válasz ezt megerõsíteni látszik, ugyanis sajátos (és a szakirodalomban eddig kevésbé ismert) tényt vizsgál: a bíró, az ítélõszékek és a társadalom ítéletének a milyenségét, éppen a második válaszban említettek alapján.

A három kérdésre adott válasz módszertani irányítóelvnek is nevezhetõ. Ezeknek a kérdéseknek a vizsgálata más szempontot javasol a boszorkányperek és szexuális büntetõperek kutatását illetõen. Az itt megfogalmazott kutatási igény valóban egy más irányba mozdítja el a boszorkányperekkel és természetesen a más említett perekkel való foglalkozást, egy sajátos stratégiát ajánlva a hasonló kutatásra elszántaknak: a társadalmat egészében és viszonyhálózatában kell vizsgálnunk, nem elég csak részösszefüggésekre hivatkoznunk. Nem elég csupán a hiedelmeket elemezni ezekkel a perekkel kapcsolatban, jóllehet a boszorkánysággal szembeni magatartást kialakító tényezõkhöz tartoznak az ezekrõl tartott nézetek, elképzelések. A korábbi kutatásokban nem történt meg viszont a másik oldal részletes vizsgálata: annak a normarendszernek a kutatása, amelyhez az ítélkezõ bíró igazodott, „amelybõl fakadóan jogosítottnak érezte magát súlyos, elmarasztaló ítéletének kimondására, tehát a közvélemény erejének és hatékonyságának a vizsgálata rendkívül fontos a kutatás folyamatában.

A szerkesztõ továbbá azt ajánlja, hogy a boszorkányságot a kornak megfelelõ társadalmi jelenségként kell tekintenünk, nem csupán „hitvilági tünetként”. Kissé elmarasztalóan hangzik ez a jelzõs szószerkezet. Tudjuk, mirõl van szó. A boszorkánypereket illetõen ténylegesen nagyobb hangsúlyt fektettek a néprajzkutatók a hiedelemvilág feltérképezésére, mint a társadalmi, etikai stb. vizsgálatokra. Tény, hogy a hiedelemlényekkel és hiedelemrendszerekkel kapcsolatban számos tanulmány született és születik manapság is, és talán több is, mint társadalmi vonatkozású, azonban bizonyára nem szükséges ilyen mereven szétválasztanunk ezeket a fizikai mivoltukban korántsem megragadható, hanem inkább elméleti, jobbára a kutatók által felállított kategóriákat, mint a társadalom, hiedelem, norma stb. A boszorkányokat a hiedelmekbõl ismerjük, különbözõ mesék, rém- és „igaztörténetek” elmondása során bukkanunk rájuk, illetve levéltári hagyatékok lapozgatása közben. A szerkesztõnek abban valóban igaza van, hogy hasonló kutatások (fõleg ami az erdélyi boszorkánypereket illeti) nem születtek, azonban nem lehet ilyen kategorikusan szétválasztani a hiedelemszövegeket, a „hitvilági tüneteket” az úgymond társadalmi jelenségektõl, ezek ugyanis szervesen összefüggnek, összetartoznak.

A vizsgálódás sajátos és újszerû.

Ezt az újfajta és egyben teljességre törekvõ igényû megközelítést az teszi ilyenné, hogy a szerzõ nem pusztán a boszorkány alakjával, hiedelmével foglalkozik (csupán utal ezekre), ellenben nagyon sok más kérdés megválaszolására vállalkozik, és mintegy ösztönzi a kutatókat hasonló stratégiák követésére. Ez az újszerûség az eddigi perspektívákhoz és kutatási eredményekhez egyfajta szükségszerû hozzá-, illetve mellérendelést jelent. Törvények és ítéletek változatos módozataival ismerkedhetünk meg, illetve azokkal az eljárásformákkal, amelyek többé-kevésbé követték ezeket. Az a problematizálás, hogy miért és hogyan ítél a bíró, mit vesz figyelembe, ez hogyan érinti az elítéltet, a nagytömeg hogyan viszonyul az egyes ítéletekhez, egy új szempontú vizsgálatot jelez. A néprajztudomány, a jogtudomány körében ismert és alkalmazott módszertani, kutatási problémákat egységesíti és egészíti ki. Ezekbõl az ötletekbõl és paradigmákból pedig elkészül egy kötet, amely figyelemreméltó az erdélyi tudományosságban.

Természetesen nem számíthatunk olyasféle komplexitásra, mint a Bessenyei József, a Klaniczai–Kristóf–Pócs szerzõk által vagy akár Schram Ferenc által szerkesztett gyûjtemények esetében, lévén, hogy csupán kisebb térség kerül vizsgálat alá, ugyanis jobbára Kolozsvár és Kolozsvár környéki helységek peres iratait említi a szerkesztõ.

Egységes azonban ez a kötet többféle szempontból is: a bevezetõben az alaposan körvonalazott metodikai szempontok után mintegy bizonyítékként állanak a peres iratok, a könnyen kezelhetõ, átlátható és követhetõ kisebb szövegek.

A Törvények címû fejezetben Mózes második könyvétõl egészen az ítéleteket lazító 1768-as rendeletig találunk törvényeket, illetve törvénykezési szabályokat, törvénytöredékeket, amelyek elõírták az erkölcsi viselkedés koordinátáit. Ilyen például az egyik korai, Szent István II. könyvében található következõ törvényrendelet: „Ha valami boszorkány találkozik, vigyék a bírák törvénye szerint az egyház eleibe és bízzák a papra, hogy böjtöltesse és oktassa hitben, böjtölés után pedig menjen haza…”

Ezután a következõ rész: ...és ítéletek ízelítõt ad az egyes perek kimenetelérõl. (Ezek az eljárások gyakran drasztikusnak, kegyetlennek hatnak az olvasó számára, szélsõséges és durva megoldásokról számolva be.) Megtudjuk, hogyan mondják ki Sós Jánosnéra Kolozsvár tanácsosai a máglyahalált, vagy a paráznaságért elzárt asszonyt miként vesszõzik meg és ûzik ki a városból, illetve fenyegetik meg azzal, hogy egy következõ kihágás alkalmával nem lesz bocsánat, mert zsákba kötik és vízbe fojtják bele „minden törvény nélkül”.

A leghosszabb terjedelmû fejezet, az Akik megszegték a törvényt talán a legizgalmasabb is. Arra döbbent rá bennünket, hogy az idõvel megváltozott törvények és természetesen megváltozott normarendszer függvényében más-más esetekkel állunk szemben. Az egyes fejezetek címeiül választott idézetek a maguk frappáns archaikus nyelvezetükkel még inkább fölkeltik az olvasó érdeklõdését: a cím utáni rövid szövegkivonat pedig megkönnyíti az olvasás folyamatát, fõleg a korábbi (16–17. századi) szövegek esetében. Például az egyik irat fejezetcíme a következõ: „Világos az a fennírt módok szerint, hogy mind az alperes parázna lator, úgy a felperes-asszony is kurva, de nemcsak az alperessel, hanem katonákkal és más közemberekkel is paráználkodott, kurválkodott”– majd a fejezetcím után a helyszínt és az idõpontottünteti fel: „1791. november 28.–1792. június 21., Aranyosrákos, Bágyon, Székelykocsárd, Aranyospolyán”.Ezután pedig egy rövid jegyzet következik, amelyben megtudjuk, hogy a fõszereplõ egy Szegedi Kata nevû nõ, akinek gyereke lesz egy legénytõl, a legényt pedig 12 forint büntetésre ítélték, a felperes asszonyt pedig „25 kemény korbácsütésre”. Ezt követi a korabeli szöveg, a peres irat egy része. Tovább már a mi feladatunk a szöveget vizsgálva más összefüggéseket is megállapítani, illetve úgy olvasni a szöveget, ahogy azt a textus maga megköveteli. Ezzel a módszerrel végigkísérve a szövegeket, mintegy beavattatunk ezek sajátos világába, a szövegek kezelhetõkké válnak, érthetõek lesznek.

A szövegek úgy vannak válogatva, hogy boszorkányságért, paráznaságért, csecsemõgyilkosságért, vérfertõzésért elítélt nõk perei szinte egyfajta elbírálási, csoportosítási kategóriába kerülnek. (jóllehet az ítélkezõ és az ítélet szempontjából ez nem mindegy!) Nagyon sok közös vonás van a boszorkányperek és a szexuális büntetõperek közt, bár a büntetési rituálék határozottan elválasztják ezeket a kategóriákat, ha ugyanarról a személyrõl van is szó. Nemcsak az azonos kor, ítélõszékek, egyházi, társadalmi és gazdasági körülmények teszik hasonlatossá a kétfajta pertípust, hanem a kor erkölcsi szemlélete alapján bûnösnek ítélt paráznák és boszorkányok közt is rendkívül sok volt az egyezés.

Mert mi is jellemzi a boszorkányokat? Norman Cohn elmélete alapján a boszorkány sztereotípiája több tényezõbõl ötvözõdött, mint pl. a következõk: olyasvalaki, aki malefíciumot ûz, vagyis természetfeletti erõvel rendelkezik, és természetfeletti úton ártani is tud, olyasvalaki, aki az ördög szolgálatába szegõdött, félelmetes lény, aki éjnek idején a levegõben repül, gonosz szándékkal, aki vad, kietlen helyeken otthonos, illetve olyan társaság vagy szekta tagja, amely bizonyos idõszakonként boszorkányszombatokat szervez. (vö. Norman Cohn: Európa démonai. Bp. 1994.) Ezek a tényezõk azonban az idõk során változtak – bizonyítja ezt a kötet anyaga is –, egy-egy tényezõ szerepe felerõsödött, mások meg kikoptak a döntõ jogformulák közül, így például a 18. század végén nem kellett föltétlenül rábizonyítani valakire a levegõben való repülés képességét: elég volt, ha ártó malefíciumot ûzött, és esetleg „sírba tett” néhány számára nem kedves embert.

A feslett erkölcsû nõszemély fogalma is rendkívül változó. A 18. század végi jog különbséget tesz a paráználkodás (stuprum) és a szajhálkodás (fornicatio) között. E különbségtételnek az az alapja, hogy az illetõ nõ ,,tisztességes hajadon”, illetve özvegy vagy pedig partnereit sûrûn váltogató, ,,testével rútul kereskedõ”. A kötetben megdöbbentõ módon utalnak erre az egyes szövegek – az ítélet keménysége, illetve a ,,bûnöshöz” való hozzáállás mind azt bizonyítja, nem mindegy, hogy a ,,parázna nõszemélyt” elûzik a helységbõl, vízbe dobják, láncra verik, vagy csupán pénzbírságra kényszerítik.

Módszertani és vizsgálódási probléma viszont az ítélet. A kutató magatartása, viszonyulása nagyon fontos a problémák megközelítésében (legyen az levéltáros vagy antropológus, szociológus vagy néprajzkutató). A kötet elõszavában elhangzó néhány szerkesztõi megjegyzés ítéletnek hat. Ez pedig nem tud egyezni a kor erkölcsi felfogásával, ugyanis háromszáz év távlatából a kutató kijelentése egy személyre vonatkozóan, miszerint „bõvérû, ringyóskodó asszonyról” van szó, minden bizonnyal nem fedi az 1600-as évekbeni, szexualitásról szóló diskurzus „bõvérû, ringyóskodó nõ” kategóriáját. Az ítéletek efféle keresztezõdése/ütközése jókora zavart okozhat. Ebben a kötetben nem rendszeresen, de helyenként elõfordul egy-egy hasonló ki/beszólás a 20. századból. Hasonlóképpen az erkölcsi vonatkozású „eltorzulását” egy társadalomnak ajánlatosabb lenne a „változás” szóval helyettesíteni. Az eltorzulás valaminek a degradálódása lévén, a kultúra valamiféle süllyedését jelentené. Bármiféle tudományos megalapozottsággal rendelkezünk is, nem közeledhetünk így egy kultúrához, akár kulturális jelenséghez vagy szubkultúrához, ekképpen értékelni egy tényleges társadalmi változást nem áll jogunkban. Egy kultúrát vagy társadalmat ha a maga fejlõdésében (akkor is, ha éppen visszafejlõdésében) látunk, nem tekinthetjük ezt egy negatív elõjelû folyamatnak, eltorzulásnak. Noha a normakövetés, illetve a normaszegés modern társadalmunkban is szerepet játszik, ez a szerep merõben különbözik attól, amelyet a korábbi társadalomban kellett betöltenie. Ez az elcsúszás más perspektivikus látásmódot eredményez, és a kutatók számára sem kis feladat ennek leküzdése.

Hogy mit keres a levéltáros a peranyagokban? Valamit, ami, bár történetiségében távol áll attól az idõtõl, amelyet mának neveznek, mégis közel hozható önmagához, a kutatókhoz, illetve egy szélesebb olvasóközeghez.

Kiss Andrásnak sikerült a 20. század végén rávezetnie bennünket arra, hogy olyan megközelítéssel olvassuk a 300–400 éves iratokat, illetve képesek legyünk ezeket úgy olvasni, hogy közelieknek érezhessük akár 300–400 év távlatából is. Úgy sikerült a szerkesztõnek ezeket összeválogatni és értelmezni, hogy hozzáférhetõ legyen egy hozzá nem értõ számára is. A bevezetõben vázolt kis módszertani kitérõvel, illetve Dengeleghi Mihályné 1614-es perének rövid interpretálásával sikerült szinte korszerûvé tennie ezeket és rávenni az olvasót, hogy tovább kutasson más szövegekben is, hasonló szakszerûséggel

Éppen ezért ez a sajátos megvilágítás rendkívül modern. Nemcsak didaktikai szervezettsége és nemcsak szakmai téren hozott újításai miatt, hanem elsõsorban azért, mert a levéltári anyagokat úgy teszi közzé, hogy a szövegkorpusz korántsem penész- vagy porízû, hanem élõ és dinamikus. Megfontolt módszertani lépései, amint a felsorolt példákon is láthatjuk, tudatosan irányítják az olvasás folyamatát. Szakszerû interpretációi ugyancsak ezt a célt szolgálják. A szövegek pedig rávilágítanak egyes problémákra, amelyek évszázadok során meghatározóak voltak a társadalom életében.

Mert bár társadalmi tényösszefüggésekrõl és bonyolultabbnál bonyolultabb kapcsolathálókról van szó, mégis a szöveg, a textus az, amely nemcsak a közvetítõ, hanem a közvetített is. Írott szövegeink sajátos ízét, kultúránkban elfoglalt helyét közvetíti.

Vagy talán – ahogy a szerkesztõ mondja – csak lehullott, korábban félreismert vagy leértékelt emlékek fölszedegetése a munkapad mellõl… Mindenképp sikeresen végzett munka ez.

Bokor Zsuzsa

kapcsolódok
» Erdélyi Múzeum Egyesület
 
további folyóiratok

» A Hét
» Bázis
» Ellenpontok
» Erdélyi Fiatalok
» Erdélyi Gyopár
» Erdélyi Irodalmi Szemle
» Erdélyi Mûvészet
» Erdélyi Társadalom
» Glasul Minoritãților
» Glasul Minoritãților
» Helikon
» Hitel
» Kellék
» Korunk
» Közgazdász Fórum
» Látó
» Magyar Kisebbség
» Proiectul “Digitalizare pentru interculturalitate II”
» Provincia
» Romániai Magyar Jogtudományi Közlöny
» Székely Közélet 1928-1937
» Székelyföld
» Székelység 1905-1915
» Székelység 1931-1944
» Web

 
   
(c) Erdélyi Magyar Adatbank 1999-2017
Impresszum | Médiaajánlat | Adatvédelmi záradék