Alapkönyv a Téka alapítójáról

Deé Nagy Anikó: A könyvtáralapító Teleki Sámuel.
Az Erdélyi Múzeum–Egyesület kiadása. Kvár 1997. 456 lap

 A jelenlegi mûvelõdéstörténet szívesen vizsgál méréseken alapuló társadalmi jelenségeket múltértelmezõ munkája közben. Ugyanakkor az Annales-iskola már vissza is tért az általa valaha kárhoztatott hagyományos módszerek egyikéhez: a reprezentatívnak tekintett egyéni teljesítmények leíró-értékelõ vizsgálatához.

Ezt a tendenciát ismerjük fel a Teleki-témához évtizedek óta hûségesen visszatérõ Deé Nagy Anikó legújabb könyvében is. Noha a teljes Teleki-portré megrajzolására bevallása szerint nem vállalkozhat, a híres és máig mûködõ könyvtár, a marosvásárhelyi Teleki Téka megalapítójáról szóló, gazdagon dokumentált könyve természetesen jelzi egy gazdag életút egyéb aspektusait is.

A szerepteória segíti ebben a különbségtételben a kutatót; tehát a személyiséget beállítódásokban, magánemberi és társadalmi szerepekben tudja és akarja megragadni. Mindvégig megtart valami rokonszenves távolságot vizsgált tárgyával szemben: a beállítódás motívumaira utal, az egyes döntések pszichológiai alapját nem feszegeti indiszkréten. A bemutatott értelmiségit rokonszenvvel ábrázolja, de pozitív elfogultsága érthetõ; kutatót (Deé Nagy Anikó) és tárgyát (gróf Teleki Sámuel) összekapcsolja a közös preferencia: a könyvek iránti pozitív elfogultság. Hasonló empátiával közelített Eszterházy Károlyhoz mint kultúrapártoló egyházi emberhez nemrég Bitskey István (Könyvek, könyvtárak, mecénások. 1996). Ugyanakkor a párhuzamosság a lokálpatrióta hajlamban is kimutatható (Marosvásárhely, illetõleg Eger kulturális színvonalának emelése a mecenatúra módozatai által).

A kulturális színvonal emelése a 18. században elsõsorban a könyvek kiválasztásától és terjesztésétõl függ; ilyen értelemben a Teleki Sámuelrõl szóló monográfia a könyv 18. századi kelet-közép-európai történetérõl is megbízható ismereteket kínál.

Deé Nagy Anikó valaha a Kriterion Könyvkiadó Téka-sorozatában Teleki Sámuel levelezésébõl kínált azóta sokak által haszonnal forgatott válogatást (Teleki Sámuel és a Teleki-Téka. A leveleket válogatta, bevezetéssel és jegyzetekkel ellátta Deé Nagy Anikó. Buk. 1976). Ha annak címe „Teleki Sámuel, a levelezõ” lett volna, most már csak egy könyvvel adósunk a szakma a részportrék jegyében: meg kellene kísérelni a politikus Teleki Sámuel pályáját értelmezni, mert egy kancellár döntései és értékrendje, viszonyrendszere önmagában is tanulságos, másrészt mert a politikus Teleki Sámuellel kapcsolatban pillanatnyilag több az egymásnak ellentmondó vélemény, mint az apró megfigyeléseken alapuló céltanulmány.

A könyv önálló egysége a monografikus tanulmány; 227 számozott oldal.

Az ezzel párhuzamosan (vagy ettõl függetlenül) olvasható második „könyv” az iratoké. Levelek, leltárak, háztartási költséglisták, évi bevételekrõl készített feljegyzések, adományok okmányai, a Téka építésével kapcsolatos és a könyvtár használatára vonatkozó iratok. Itt az intézménytörténész kápráztat el válogató ízlésével, a gyûjtemények értõ megközelítésével. Teleki Sámuelt a könyvritkaságok, tudománytörténeti alapkönyvek érdekelték elsõsorban.

A valamikori könyvtár két könyvének sorsára külön is kitér Deé Nagy Anikó, ezek a gyûjtõ tudásán, értékrendjén kívül utalnak egyrészt az európai (tárgyiasult) kultúrértékek vándorlására, másrészt a központ és a periféria viszonyára a (nem csak könyv) kincseket illetõleg.

Az elsõ a Mátyás király corvinái közül származó Tacitus-kódex esete, amelyet Teleki Sámuel 1805-ben 10 Lajos-aranyért megvásároltat egy strasbourgi egyetemi tanártól könyvtára számára. (A könyvet 1935-ben vitték el Marosvásárhelyrõl, ma New Havenben, a Yale Egyetemen található.)

A másik könyv szintén ritkaság volt: Szervét Mihály Cristianismo Restitutio címû könyve, amelyet a bécsi császári könyvtár elkívánt, és amelyet Teleki 1786. január 27-én fel is ajánlott a könyvtárnak.

A könyvek emberek tárgyai, emberi viszonyokat is kifejeznek, sõt alakítanak. Miközben e ritkaságok sorsának alakulását követjük, ne veszítsük szem elõl a tényt, hogy hazai olvasók hasznára nyitotta meg másokat megelõzve magánkönyvtárát Teleki. (Ebben a péceli könyvgyûjtõ, Ráday Gedeon szándékaival mutathatók ki párhuzamosságok, csakhogy Ráday közvetlen leszármazottai nem követték az apai nagylelkû gesztust.)

Teleki Sámuel életútjára azért tér ki a szerzõ, mert keresi a könyves szakemberré válás meghatározó élményeit.

Fontosnak tartja a Teleki-sarj celnai éveit. Lécfalvi Orbán Péter volt a magántanítója; Tõke István könyvébõl tanult természettant – ez a karteziánus és a kísérleti fizika összeegyeztetésére tett kísérlet –, Maróthi Debrecenben kiadott matematikakönyvével is rendelkezett apja jóvoltából. De egyéb tankönyve is volt: egy latin–német–magyar Orbis Pictus (Comenius: Orbiis Sensualium Trilingvis. Szeben 1738).

Az utazások során alakult ki igényes életstílusa, nemesi életformáját érdekes módon hangolták át külföldi tapasztalatai. 1759-tõl 1763-ig tartott külföldi utazása (A szerzõ ismételten felhívja a figyelmet a külföldjáró erdélyi nemesek útinaplóira; Telekié 1908-ban nyomtatásban is megjelent [Gróf Teleki Sámuel úti naplója 1759–1763. Sajtó alá rendezte ifj. Biás István. A bevezetést írta dr. Imre Sándor. Maros-Vásárhely 1908]. Az 1906-ban elõkerült kötet ismét elveszett az iratrengetegben; a MOL levéltár-anyagában korábbi iratok közé sorolva Deé Nagy Anikó talált rá ismét.)

Nagy sikernek számított az utazás lehetõsége.

„Így váltja fel a még a reformáció idején kialakult szegény vándordiák típusát lassan-lassan a 18. századi utazó nagyúr típusa, aki a hazai földön megkezdett tanulmányait külországban fejezi be.” A kötet szerzõje szerint Mária Terézia a rendi mûveltség eszményének szerez érvényt azzal, hogy a vagyonos nemeseket a saját maga által bevezetett szigorítások ellenére külföldi tanulmányútra engedi.

Aztán hazatérve nem is volt olyan könnyû Telekinek a könyvszeretõ-könyvgyûjtõ életformát folytatni: a nagyváradi kerület biztosa és Bihar megyei fõispán (1785), alkancellár (1787), újra Bihar megyei fõispán (1790). Az erdélyi adminisztrációs ügyek intézõje volt elsõsorban Teleki kancellár, de a könyv szerzõje jó érzékkel finomítja tovább Mályusz Elemér feladatkör-leírását: Deé Nagy Anikó szerint nem mellékes tény, hogy a kancellár megbízatásának mintegy kétharmada alatt háborús ügyek rendezésével kényszerült foglalkozni. És ez – tesszük hozzá a könyv magánlevél-anyagából is inspirálódva – egy könyves embernek a legnagyobb nyomorúság.

A kancellár erdélyi népszerûtlenségét a szerzõ azzal magyarázza, hogy Teleki „rendíthetetlen aulikus” volt. Kimondhatjuk, továbbgondolva a Deé Nagy Anikó által leírtakat, hogy a jozefinizmusnak Erdélyben voltak hívei és alkalmazói, és ezeket nem kell feltétlenül a nem magyar lakosság értelmiségi rétegével azonosítanunk.

Itt az „értelmiségi” kifejezésnél hadd idõzzünk el. Teleki életformáját valóban külföldi utazásának tapasztalatai határozták meg (ebbe a külföldön tartózkodó erdélyi kolónia szokásai és értékrendje is belevonandók). Nem túlozunk a kifejezés Telekire való alkalmazásával; ahogyan a tudáshoz magán- és közemberként viszonyult, ahogyan arra áldozni is folyamatosan hajlandó volt: ezekre a viselkedésmódokra találóbb kifejezést, mint az értelmiségiét, hiába keresnénk.

Visszatérve az indulás problémáira (amelyeket a késõbbi erudíció és mecénáskodás ellensúlyozni kívánt), az ifjú Telekinek nem tudománya volt korszerûtlen, hanem gyakorlati képzettsége, pontosabban nyelvismerete. A nyelvbezártság élményét éli át már Bécsbe kerülve is: magyarul és latinul tud. De naplót vezet: nemcsak kiadásairól (ennek késõbbi, átírt változata maradt fenn). A tudni vágyó erdélyi nemes 1760. január 2-án érkezett Bázelbe; matematikai (Daniel és Johann Bernoulli révén), jogi, elektromosságtani, egyetemes történelmi elõadásokat hallgatott; ezeket maga választotta ki nagyobb kínálatból.

Bázelben magyar kompániáról (magyar társaságról) beszél, amelyet bátyjával, a Párizsból érkezõ Teleki Józseffel meglátogattak. Vívó-, fuvola- és táncleckéket vett; ezeknek késõbb mint mûvelt magánember vette hasznát. (A könyvgyûjtõ mûveltségeszménye a reneszánszban gyökerezik – mutatja ki érvelésével Deé Nagy Anikó.)

Ez a könyv „közszolgálatban” is ábrázolni kívánja könyvszeretõ hõsét; pedáns hivatalnokként mutatja be, akinek eszmerendszere nincs ellentétben hivatali teendõivel.

Janus Pannonius mûveinek sajtó alá rendezése is Teleki Sámuel érdeme. A könyvek szakértõjérõl, gyûjtõjérõl, de a könyvtárépítõrõl is vallanak a korabeli okmányok. Bethlen Zsuzsannáról mint a kancellár könyvgyûjtésben is méltó társáról emlékezik meg a szerzõ.

Figyelemmel követhetjük a máig eleven marosvásárhelyi olvasóhely kialakulásának mozzanatait. Ritka könyvek, korszerû irodalom helye lett a Téka a kancellár tervei alapján, amely a közmûvelõdés célja mellett régi kéziratok, másolatok õrzési helye volt; a teremkönyvtár pedig az olvasói viselkedésre tanított. (A könyvtár katalógusát kétszáz példányban küldi Teleki a debreceni vásárra, 2 rénes forintot kér darabjáért.)

A könyvtárhasználat szabályzatából 1798-ból egy, az alapító bölcsességére utaló cikkelyt idézünk (eredetije persze latin nyelvû): „A közhatalom által betiltott könyvek a javaltaktól választassanak külön, egy helyre összegyûjtve rostély mögé zárassanak, és csak az érett ítéletû férfiaknak, tudósoknak, doktoroknak és közhivatalt viselõknek engedtessen meg használni és olvasni azokat” (434).

Az iratok önmagukban is (a nem kommentált okmányok közvetlenségével) beszélnek a címben felvetett problémáról. Névmutató, forrásjelzések egészítik ki a könyv anyagát.

Adatgazdag és inspiratív könyv; tagolása, az összefüggések könyvgrafikai megjelenítése lehetne karakteresebb.

Összességében azonban ez a Teleki-breviárium régen várt, komoly teljesítmény; a 18. század kutatója számára ezentúl nélkülözhetetlen mûvelõdéstörténeti szakkönyv. Köszönet érte.

Egyed Emese