Erdélyi Múzeum

    folyóiratok   » Erdélyi Múzeum
  szerzõk a b c d e f g h i j k l m n o p r s t u v w  
  keresés á é í ó ö õ ú ü û ã â ş ţ
  összes lapszám » Erdélyi Múzeum1999/3-4 »
 


| észrevételeim
   vannak


| kinyomtatom

| könyvjelzőzöm


 
 



 
   
 
Erdélyi Múzeum - 61. kötet, 1999. 3-4.füzet
Filozófiai tradíció és erkölcsbölcseleti alternatívák

Ungvári Z. Imre: Változó értelemben. kvár 1998. 174 lap.

 A Komp-Press (Korunk Baráti Társaság) kiadásában megjelent kis tanulmánykötet két szerkezeti egységet foglal magában. Ami a kötet elsõ, Közelítések a filozófiához címû részének alapgondolatát illeti, vissza kell utalnom egy pár évvel ezelõtt a Kellékben megjelent interjúra, melyben a magyar filozófia státusára vonatkozó kérdés kapcsán Ungvári Z. Imre a következõképpen fogalmazott: „Természetesen idõrõl idõre szembetaláljuk magunkat azzal a kérdéssel, hogy mi is a filozófia feladata egy adott kultúrán belül. Talán megkockáztatható az a vélemény, hogy bármely nép, nemzet szellemi élete csak akkor igazán életképes, ha a kultúra minden területe saját belsõ erõtartalékaira támaszkodhat.” Talán, ha megengedhetõ egy kis Larry Steindler-féle pszichologizálás, egy effajta kijelentés annak a valószínûleg mindannyiunkban meglévõ „romantikus sóvárgásnak” a megfogalmazása, mely az önálló filozófiai tradíció, a más nyelvterületek filozófiájának milyenségéhez viszonyított és viszonyítható filozófiai tradíció igényére irányul. Hogy felmutatható-e egy ilyen „saját belsõ erõtartalék”, nem feladatom most tisztázni. Ungvári Z. Imre mindenesetre a kötet elsõ részében ezen feltételezett tradíció két elemét mutatja be, illetve próbálja argumentálni: Apáczai és Böhm munkásságát.

Apáczai kartezianizmusa, illetve a kartezianizmus erdélyi meghonosodása (?) három Apáczai-mûvön keresztül kerül elemzésre: a Magyar Encyclopaediáról, A bölcsesség tanulása c. orációról, valamint a Philosophia naturalisról van szó. Mindaz, ami az elemzés során konklúzióként körvonalazódik, a következõkben foglalható össze:

1. Apáczai kartezianizmusa nem tekinthetõ egységes és következetesen érvényesített álláspontnak. A descartes-i eszmék mellett ugyanis hatottak rá mind a protestantizmus és puritanizmus tézisei, mind a Descartes nagy ellenfelének számító Gisbert de Voetius antikartezianizmusa is. Ehhez talán hozzátehetjük azt is, hogy amikor a puritán teológia szellemében Apáczai a megismerés forrásainak kettõsségérõl – azaz észrõl és isteni kegyelemrõl – beszél, valahol azt mégis Descartes szellemében teszi. (Gondoljunk csak a descartes-i Isten-képzetre, valamint ennek lehetséges értelmezéseire.)

2. Másodsorban, már csak a fentiek alapján is, Apáczai álláspontja nem jelent eredeti felfogást, még kevésbé önálló filozófiai alkotást. A szerzõ azonban itt kiemeli, hogy Apáczai kartezianizmusának jelentõsége sokkal inkább abban áll, hogy munkássága révén a magyar nyelvû filozófiai irodalom az újkori filozófia alapmunkájával indulhatott, s így kiindulópontját az Énfilozófia, az „én gondolkodom” filozófiája képezhette.

Ami Böhmöt illeti: a kötetben szereplõ három Böhm-tanulmány már csak terjedelménél fogva is jelzi a téma fajsúlyát s egyszersmind a szerzõ kutatásainak irányát. A három írásban átfogó képet kapunk Böhm életérõl és munkásságáról, ám a továbbiakban csak néhány mozzanatra szeretnék kitérni.

Mindenekelõtt, egy pillanatra még Apáczaira is utalva, úgy vélem, hogy bár idõben és korban meglehetõsen távol esnek egymástól, mind Apáczai, mind Böhm példája egyazon jelenségre hívja fel a figyelmet. Arra gondolok – s erre a szerzõ is rámutat –, hogy mind Apáczai, mind Böhm munkássága a maga korában kultúrkörökben egyáltalán nem keltette azt a visszhangot, melyet jelentõségük érdemelt volna. Ez – többek közt – azzal is magyarázható, hogy maga a filozófia nem rendelkezett önálló vagy legalábbis szempontértékû kulturális szerepkörrel, s úgy vélem, hogy sokszor ez ma is így van. Hogy mi, filozófusok (vagy legalábbis filozófiában érdekeltek) miként segíthetünk ezen? Ha a filozófiamûvelõ és a potenciális befogadó viszonyában szemléljük a kérdést, úgy gondolom, hogy a befogadóról elég nehezen tudunk nyilatkozni. Ami viszont a magyar nyelven mûvelt filozófia mibenlétének kérdéseit illeti, igen idõszerû lenne lépnünk. Ez a lépés pedig véleményem szerint két paradigmatikus követelményt foglal magába:

1. Meg kell próbálnunk túllépni végre a magyar nyelvû filozófia identitászavarain

2. Az erdélyi hagyományok sokszor oly üres retorikájának felemlegetése mellett el kell végre végezni mindazokat a kutatásokat, melyek a tényleges erdélyi filozófiai hagyomány tisztázásához vezetnek.

Ungvári Z. Imrének a kötetben foglalt ez irányú kutatásai minden bizonnyal hozzájárulnak ennek a hagyománynak a tisztázásához.

Visszatérve Böhmhöz, még egy vonatkozást szeretnék kiemelni. Az ember kivételes státusának argumentálásában Böhm kitüntetett szerepet ad az értékelésnek. Az értékelés során az alany kiemelkedik a világból, és a „dolgok rendje” fölött mond ítéletet. A böhmi premisszák alapján a szerzõ megfogalmazza azt a hipotézist, hogy a böhmi filozófia középpontja az axiológiában keresendõ, s hogy ehhez képest a létezési és „ismerési” mechanizmus inkább egyfajta módszertani-ismeretelméleti elõtanulmány szerepét tölti be. Böhm számára az értékelés sematizmusai örök érvényûek; rangsorolásuk történelmi, társadalmi vagy kulturális módosítása pedig elképzelhetetlen. Hierarchiájuk lényegi hierarchia, s ehhez képest a különbözõ egyéni és közösségi változatok csupán a rangsoron belüli átmeneti jelenségek, amelyek magát a sémát nem érintik.

Ungvári Z. Imre rámutat, hogy éppen e transzcendentalitás miatt Böhm értékelmélete leszûkítõ jellegû. Többek között ezzel is magyarázhatók azok a kategorizációk – írja –, melyek során egész népek, kultúrák, történelmi korszakok egyazon meghatározott értékelésmód képviselõiként szerepelnek.

A kötet architektonikájában a tézist rögtön követi az antitézis is. A nietzschei–helleri személyiségetikával foglalkozó, Az emberi meghaladásának programja címû tanulmány a tág értelemben vett értéktan/erkölcstan új alternatíváját korvonalazza. Nietzsche személyiségetikája ugyanis jelentõs felszabadító hatást gyakorolt a metafizikai befejezettségre irányuló erkölcsi gondolkodásra, s leginkább újszerû benne – mutat rá a szerzõ –, hogy az egyedit az egyetemessel egyenrangú, sõt azt meghaladó lehetõségnek mutatja fel.

Az erkölcsök történelmileg változóak, s már Nietzsche páldája is érzékelteti az erkölcsök abszolutizálásával, örökérvényûségével való leszámolást. Ezeken az elvi alapokon fogalmazza meg a szerzõ a kötet második, Korjelenségek címet viselõ egységének irányadó tézisét: „Az 1989-es évvel elkezdõdött közép- és kelet-európai történelmi korszakváltás e társadalmak erkölcsi önértelmezésének elengedhetetlen feltételévé teszi saját közállapotaik, illetve a moralitás kortárs világbeli állapotának a számbavételét. A számbavétel azonban nem egységes »világtörténeti perspektívát«, hanem sajátosságokra, különösségekre érzékeny szemléletmódot igényel.”

Az elvet tett követi. Gilles Lipovetsky terminológiáját parafrazálva – aki a korai modernitás kötelességközpontú, a késõ- vagy posztmodern társadalmak boldogságelvû, posztmoralista orientációjáról beszél – Ungvári a posztkommunista társadalmak állapotához egy új magatartásrendet társít: a premoralizmust. Ennek elõzményeként elsõsorban a kommunista társadalmakra jellemzõ „minimál-erkölcsöt” jelöli meg, mely olyan maximákban jutott kifejezésre, mint pl. „semmi többet, csak amit más is vállal”, vagy „nem mindig tehetjük meg azt, ami kell, de kötelességünk megtenni azt, amit lehet”. A premoralista állapotra az alapértékek konszenzusának a hiánya jellemzõ, s ennélfogva az állampolgárok morális és jogi tudata a közerkölcs követelményeit illetõen bizonytalan; „úgy tûnik számukra, hogy nincsenek áthághatatlan, szigorú szabályok, amelyeket mindenki betartana, s e benyomást a társadalmi gyakorlat is megerõsíti. Az erkölcsiség ilyen feltételek mellett képlékennyé válik” – s ez lényegében a premoralista állapot legfõbb jellemzõje.

A fent említett „képlékenység” – jóllehet teljesen más vonatkozásban – az ezredvég kultúrájának is sajátja, mégpedig azáltal, hogy nem állapítható meg egységes karaktere, uralkodó szelleme. Ennek a „képlékenységnek” a hatását járja körül a kötet utolsó tanulmánya – Mûvészi látásmód és világtapasztalat – a mûvészi, ám egyszersmind a filozófiai világlátás módozataiban. A mûvészet halálához vezetõ „jelentésburjánzás” és „szétszóródás” vélelmével Ungvári egy jóval konzervatívabb, olykor megkérdõjelezhetõ, ám értelmes és józan emberhez jóval közelebb álló tézist helyez szembe: „az alkotás jelentõsége éppen abban áll, hogy általa valami teljesen új jelenik meg a világban, mégpedig nem csupán olyan valami, ami a világ fennállásából és létviszonyaiból elõreláthatóan következhetett volna, és ami e viszonyok rendszerét teljesen változatlanul hagyná, hanem épp ellenkezõleg, olyasmi, ami önmagában e viszonyok újraértelmezését, sõt sajátmaga megítélésének feltételeit is tartalmazza.” Ungvári Z. Imre tanulmánykötete minden bizonnyal egy ilyen elv kiaknázására tett sikeres kísérletnek tekinthetõ.

Tonk Márton

kapcsolódok
» Erdélyi Múzeum Egyesület
 
további folyóiratok

» A Hét
» Bázis
» Ellenpontok
» Erdélyi Fiatalok
» Erdélyi Gyopár
» Erdélyi Irodalmi Szemle
» Erdélyi Mûvészet
» Erdélyi Társadalom
» Glasul Minoritãților
» Glasul Minoritãților
» Helikon
» Hitel
» Kellék
» Korunk
» Közgazdász Fórum
» Látó
» Magyar Kisebbség
» Proiectul “Digitalizare pentru interculturalitate II”
» Provincia
» Romániai Magyar Jogtudományi Közlöny
» Székely Közélet 1928-1937
» Székelyföld
» Székelység 1905-1915
» Székelység 1931-1944
» Web

 
   
(c) Erdélyi Magyar Adatbank 1999-2017
Impresszum | Médiaajánlat | Adatvédelmi záradék