Erdélyi Múzeum

    folyóiratok   » Erdélyi Múzeum
  szerzõk a b c d e f g h i j k l m n o p r s t u v w  
  keresés á é í ó ö õ ú ü û ã â ş ţ
  összes lapszám » Erdélyi Múzeum1999/3-4 »
 


| észrevételeim
   vannak


| kinyomtatom

| könyvjelzőzöm


 
 



 
   
 
Erdélyi Múzeum - 61. kötet, 1999. 3-4.füzet
A változatok változatossága

Dávidházi Péter: Per passivam resistentiam. Változatok hatalom és írás témájára. Bp. 1998. 409 lap

 Az elmúlt évtized olyan nagymonográfiái folytán, mint az „Isten másodszülöttje” A magyar Shakespeare-kultusz természetrajza (1989) vagy a Hunyt mesterünk. Arany János kritikusi öröksége (1992; javított kiadása 1994),mára már-már eseménnyé vált egy-egy Dávidházi Péter-tanulmány megjelenése. Hátha még egyazon évben két kötet is napvilágot lát szerzõnk tollából, mint 1998-ban, amikor a The Romantic Cult of Shakespeare. Literary Recepcion in Anthropological Perspective-et a Per passivam resistentiam. Változatok hatalom és írás témájára címû, írásom tárgyát képezõ tanulmánykötet követte.

A Dávidházit ért kritikák egyik része arra vonatkozik (fõként a Hunyt mesterünket tartva szem elõtt), hogy szerzõnk olyannyira figyel a normák érvényesítésének következetességére és folytonosságára, hogy figyelmen kívül hagyja a normák koegzisztálásának, diszkontinuitásának eseteit, holott a normaérvényesítés törésének/töréseinek szemrevételezése rendkívüli fontosságú lehetne mind az értelmezések néhol túlságosan erõteljes konstrukciójának fellazítása, mind pedig az irodalomról szóló beszéd normáinak még komplexebb vizsgálatát illetõen.

Nos, ha a bírálatot a kötet elsõ tömbjét (Mentalitástörténeti változatok: az ellenállás magyar hagyománya) nyitó tanulmányra („Per passivam resistentiam”. Egy politikai magatartásforma értékeléséhez) vonatkoztatom, jóllehet hogy irányultságával Dávidházi alapvetõ kritikatörténeti mestermunkáját illetõen magam is egyetértek, kellemesen kell csalódnom. A tanulmány jelentékeny részét teszi ki ugyanis az a vizsgálódás, amelynek során Dávidházi nemcsak a Deák nevéhez kapcsolt magatartásforma önkényuralom elõtti megnyilvánulásformáira figyel (az 1843-ban felkínált követi mandátum visszautasítása; válasza Széchenyi unszolására, mely az udvarba való beépülést és ily mód a sikeres szubverzív magatartást célozta meg), hanem a normaérvényesülés azon (látszólagos) megbicsaklására is, miszerint „az önkényuralommal szembeni passzív rezisztencia nem volt mindenestül passzív; kortársak tanúsítják, hogy meghirdetõje lankadatlanul munkálkodott a Gazdasági Egyesület, az Akadémia, a Pesti napló és más (legföljebb közvetlenül nem politikai) fórumok befolyásolása révén” (kiemelések az eredetiben), sõt: „indokolt esetben Deák nyíltan politikai hivatal elvállalását sem ellenezte, legyen az akár magas kormányzati állás, mint Szõgyény-Marich László birodalmi tanácsosi kinevezése”(32). A tanulmány kitûnõen, ugyanazon rendszer részeként értelmezi a transzgressziót, rámutatva a norma autorizációjának velejárójára: hogy érvényességi köre alól épp az mentesülhetett, aki meghatározta tartalmát, kijelölte eseteit, szankcionálta áthágásait, nevezetesen maga Deák.

Amennyiben viszont a tanulmány a normát a hozzákapcsolt és némiképp indexikusan kezelt szerzõi név függvényeként értelmezi, nem lép ki alapvetõen a korábbi (irodalom)történetírás által követett nyomvonalból, amely elfödi a normában való közösségi és egyéni részvétel, tehát a hozzá való viszonyulás fokozatainak vizsgálását. Igaz, ez rendkívül hosszadalmas feladat, nem a szóban forgó tanulmány kereteibe és kérdésfelvetésébe kívánkozik, meg aprólékos és kiterjedt forráskutatást is kíván.  

Úgy gondolom, az értelmezés különleges érdeme annak az implicit szóba hozása, ahogyan a per passivam resistentiam normája a szolgálatra mint végsõ etikai célértékre vonatkoztatva nyeri el érvényét.

Sem jelen tanulmány, sem a soron következõ (Az együttmûködés örök dilemmája. Példázat a hatalomról Széchenyi és Deák vitájában) nem von le következtetést arra vonatkozólag, hogy a szolgálat mint célérték (amely az utóbbi írásban az „utilisálás” fogalma mint e célérték értelmezése felõl válik implicite újra beláthatóvá) mekkora eltérést enged meg az értelmezésben. Ami számomra  belátható a szolgálat deáki és Széchenyi-féle hivatkozott értelmezései alapján: az értelmezésbeli eltérés jóval nagyobb, mint például a nyelvhez, a néphez, a nemzethez vagy akár az államhoz hasonló 19. századi célértékek egyidejû értelmezései esetében.     

Jómagam tanulságosnak tartanék egy olyan vizsgálatot is, amely a deáki elképzelés által mûködtetett normarendszert viszonyát firtatná az 1850–1860-as évek irodalmában megnyilvánuló alanyisághoz (példának okáért a kiváltképpen alanyiságot implikáló mûfajokhoz, illetõleg épp ezen alanyiság gyakran vehemens elutasításához), hisz az ez irányú vizsgálódások épp a korabeli magyarországi kultúrának mint rendszernek az irodalommal mint részrendszerrel való összefüggéseit hagyták figyelmen kívül.

A bevezetõ témavázlatot követõ és a Mentalitástörténeti változatok: az ellenállás magyar hagyománya címet viselõ tanulmánytömb közelsége a jézusi példázatot értelmezõ felvezetéstõl nemcsak szándékolt variációjellegében (lásd a kötet alcímét) érzõdik, hanem mûfajában is: mindhármuk tüntetõen példázatszerû. S nemcsak Az együttmûködés örök dilemmája. Példázat a hatalomról Széchenyi és Deák vitájában címû, az MTA 1991-es Széchenyi-ünnepségén elhangzott tanulmány vállalja tematizáltan azt, hogy a címbéli példázat „ma különös aktualitással tanít” (64.), hanem a Teve, menyét, cethal. Ellenállásunk (felhõ)próbái Shakespeare-tõl Aranyig is.  Anélkül, hogy e megjegyzéssel valamit is levonnék a jelzett írások értékébõl, de eltekintve az írásoknak a megszólalás beszédhelyzete felõl való értelmezõ szóba hozásától is, a tömb utolsó tanulmányát venném szemügyre. A Teve, menyét, cethal… egy látszólag ugyanolyan kevésbé jelentékeny mozzanatból indul ki és hoz izgalmas és jelentékeny eredményeket, mint az értelmezések java része: a Hamlet harmadik felvonása második színének egyik párbeszédérõl van szó, amelyben a királyné hírnökeként érkezõ Poloniusnak tesz fel Hamlet látszólag szeszélyes kérdéseket a felhõk alakját illetõen. „A megegyezés tárgyi alapja kétes […] két színlelõt hallunk beszélni valamirõl, amit nincs módunk ellenõrizni […] Ismeretszerzési példázatként a jelenet semmi bizonyossal nem kecsegtet; sugallt filozófiája, ha van, mélységesen agnosztikus” (67.). A jelenet agnosztikus természetének a felismerése nem új keletû: Dávidházi kiindulópontja Arany Jánosnak az elhibázott mûvek értelmezési kételyeit példázó interpretációja (ma már tudjuk, épp Dávidházi Péter Hunyt mesterünkjének köszönhetõen, hogy ez „a jelentés megkötésének” igencsak következetesen érvényesített Arany János-i normája). Szerzõnk úgy különbözteti el értelmezésének másságát Arany interpretációjától, hogy közben az utóbbi minõségi többlet voltának is érvényt szerez: úgy értelmezi a jelenetet a mindenkori értelmezés által implikált hatalmi viszonyok tudatosításaként, hogy önnön értelmezése felõl belátja annak indítékát, amiért Arany – sokszoros sérelmei ellenére – „csupán” a határozatlan költészet ismeretelméleti és irodalomkritikai problémájaként vizionálja ugyanazt a mozzanatot: írónknak „a mûvészet leigázhatatlanságba vetett hite” (77.) volna eszerint az említett hozzáállás elsõdleges indítóoka.

Dávidházi nem ódzkodik a „sokszoros sérelmek” részletezõ leírásától, úgy, ahogy – személyiség- és mélylélektani szempontok gyakori érvényesítése folytán – általában nem kerüli meg a biográfiai érvelést. Azon túlmenõen, hogy nem gondolom Foucault és Barthes után figyelemre méltatlannak akár a biografikus jellegû érvelésmódot, akár magát a biográfiaírást (annál is inkább, mivel az elõbbiek az irodalomról való gondolkodásnak csak egy – igaz, ma már egyáltalán nem elhanyagolható – paradigmáját jelentik, továbbá jómagam inkább a szerzõfogalom változását, semmint „halálát” vélem látni akár a jelzett paradigmán belül is; ez utóbbi egyik legizgalmasabb eredménye lehet 19. százados vonatkozásban is a szerzõrõl mint szövegrõl való beszéd meghonosodása), meg, hogy számomra inkább vannak elhibázott kérdések és gyenge értelmezõk, mint elavult kutatási szegmentumok, úgy vélem, hogy Dávidházi ismét alapozó jellegû értelmezéseket ír. Immár nem (vagy nemcsak) a kritikatörténeti vagy a kultusztörténeti jelenségek interpretációja minõsül fontosnak, hanem a szerzõi névhez és a biográfiai mozzanatokhoz kapcsolódóké is. Mindez nem igazán akkor mutatkozik meg, ha a kötet tanulmányait szemléljük (fõként olyan, a második tömbbe foglaltakat, mint a szószólói költõszerepek körül vizsgálódó „Az Úrnak útait az emberek elõtt igazgatni”. A Bessenyei fivérek és a vindicatio szerephagyománya, A Hymnus paraklétoszi szerephagyománya vagy az Õseinket felhozád), hanem akkor, ha azokat az írásokat, amelyek jelzetten kimaradtak a válogatásból: a majdani Toldy-nagymonográfia néhány elõtanulmányáról van szó.

A tanulmánykötet harmadik részét (Tudománytörténeti változatok: a tudós felhatalmazása és lehetõségei) túlnyomórészt valamilyen módon a szövegkritikához kapcsolódó írások teszik ki. Örvendetesnek tartom, hogy a tömb élén épp az 1989-es, textológiai jellegû Helikon-szám (azóta már újabb is van a tavalyi évrõl, benne épp egy, a Dávidházi kötetének hatalomfogalmának bírálatától indító írással a genetikus textológia szövegfogalmáról) egyik legnívósabb írása áll (A hatalom szétosztása. Klasszikus, modern és posztmodern a szövegkritikában), s helyet kap a Stoll Béla alapkönyvérõl (Szövegkritikai problémák a magyar irodalomban) 1989-ben publikált recenzió is. Hisz nem vagyunk híján ugyan sem a gyakorlati textológiai kérdésfelvetéseknek és eredményeknek (a 19. századi magyar irodalom vonatkozásában elég például a Fontes köteteire gondolnunk), sem pedig a lekicsinylõ és becsmérlõ megjegyzéseknek (inkább nem élnék példákkal ez utóbbi esetet illetõen), ám igencsak érzõdik az utóbbi évtizedek teoretikus gondolkodásának a hiánya a magyar szövegkritikában is. A posztmodern szövegkritika irányairól szól ugyan mára már nem egy, a Dávidháziéhoz hasonló értelmezõ tanulmány, és Pierre-Marc de Biasi vagy Gabler neve sem ismeretlen, de genetikus jellegû szövegkiadás-kísérletet is csak egyet ismerek (és azt sem övezte túlontúl nagy recepció), és a népszerû kiadások (hogy a kritikaiakról ne is szóljak) elméleti kérdéskörében sem nõtt a magyar nyelvû közlések száma.

Ami mindenképpen fontos hozadéka a szövegkritika magyar nyelvû teoretikus kérdésfelvetéseinek, az a szempont általi vezéreltség belátása a szövegkritikai mûveletekben, ahogyan épp Dávidházi mondja Szörényi László „Multaddal valamit kezdeni” címû könyvérõl írott kritikájában (izgalmas követni a bírált és a bíráló párbeszédét, legalábbis azt, ahogyan az elõbbi beépíti szerzõnk bírálatára való reflexióját újabb kötetébe, a Memoria Hungarorumba): „a múlt változatlan megõrzésének eszménye nem fér össze azzal, hogy kezdeni akarunk valamit a múlttal. Amivel kezdeni akarunk valamit, azt óhatatlanul meg fogjuk változtatni, még akkor is, ha csupán meg akartuk menteni a feledéstõl” (243.). A szövegkritikai mûveletnek a múlttal való „valamit kezdés” gesztusaként értelmezése (és annak belátása, hogy a megõrzés is mindig szempontfüggõ) fontos kiindulópontja lehetne egy olyan értelmezésnek, amely a 19 század (és nemcsak) szövegkritikai eljárásait választaná vizsgálati tárgyául. Hogy a szöveghez való viszonyulás módozatai révén többet és fõként mást mondhasson el a 19. századi magyar irodalom szöveg- és korpuszfogalmának mibenlétérõl, a hagyományhoz való viszonyáról, önszemléletérõl. Itt is a Toldy Ferenc-szövegközlések (illetõleg ezek szempontjainak) vizsgálata kecsegtet a leglátványosabb eredménnyel, de például Arany László Arany János-kiadásának szövegkritikai értelmezését sem tartom értelmetlen foglalatosságnak; ha meg a múlt századi tágabb irodalomfogalom történeti érvényesítését kíséreljük meg a javasolt perspektíván belül, akkor a történelmi forrásközlések normáinak vizsgálatát is izgalmas munkának látom.

A kötet utolsó tömbjébõl (Módszertani változatok: írás és szerkesztés mûhelyproblémái) „a Pilinszky-interjúk jogi és irodalomelméleti problémáit” firtató Kié a (megszerkesztett) beszélgetésrõl ejtenék néhány szót. Ma, amikor a világháló szövegei jelentenek néhol jogi, etikai (és akár irodalomelméleti) problémát, tipológiai tekintetben valamiképp analóg helyzet állt elõ a társadalmi nyilvánosságnak azzal a többé-kevésbé múlt századi változásával, melynek következtében állandósult a szerzõi neveknek a szövegekhez való hozzárendelése. A Pilinszky-interjúk többszerzõségû volta mellett érvelõ Dávidházi az interjú mûfaját vonja be annak az irodalomelméleti tételnek az értelmezési keretébe, mely az irodalmi szöveg eredendõen dialogikus (nem feledvén el megjegyezni, hogy a textológiai kutatás a látszólag egyszemélyes mûvek eredetét is többszemélyes megállapodásra vezeti vissza). Persze nem valamiféle elméleti tétel illusztrációjáról van szó, hanem változatos korpuszt és árnyalt szempontrendszert felvonultató vizsgálódásról, mely termékeny dilemmákat vet föl. Akárcsak a tanulmánykötet egésze, mely épp kérdezõ jellegében lép túl a kötet alcímében megfogalmazott kettõs irányultságú variánsjelleg „szûk” körén.

Szabó Levente

kapcsolódok
» Erdélyi Múzeum Egyesület
 
további folyóiratok

» A Hét
» Bázis
» Ellenpontok
» Erdélyi Fiatalok
» Erdélyi Gyopár
» Erdélyi Irodalmi Szemle
» Erdélyi Mûvészet
» Erdélyi Társadalom
» Glasul Minoritãților
» Glasul Minoritãților
» Helikon
» Hitel
» Kellék
» Korunk
» Közgazdász Fórum
» Látó
» Magyar Kisebbség
» Proiectul “Digitalizare pentru interculturalitate II”
» Provincia
» Romániai Magyar Jogtudományi Közlöny
» Székely Közélet 1928-1937
» Székelyföld
» Székelység 1905-1915
» Székelység 1931-1944
» Web

 
   
(c) Erdélyi Magyar Adatbank 1999-2017
Impresszum | Médiaajánlat | Adatvédelmi záradék