Somogyi Ambrus nézetei a történetírásról

Köszöntjük jeles klasszika-filológusunkat, a 80 éves Szabó György ny. egyetemi tanárt, az Erdélyi Múzeum-Egyesület egyik igazoltan legrégibb és egykori választmányi tagját.

Az alábbi eszmefuttatás bevezetés a szerzõnek Historia rerum Ungaricarum et Transylvanicarum ab anno 1490 usque 1606 (A magyar és erdélyi dolgok története 1490–1606) címû latin nyelvû munkájához. Somogyi Ambrus (Ambrosius Simigianus) a hajdani Belsõ-Szolnok vármegye jegyzõje volt. Krónikája megírásához 1604-ben, húsvét ünnepén, születésnapja táján fogott hozzá, mûvét Kolozsvár akkori fõ- és királybírójának, valamint tanácstagjainak ajánlotta. (Szövegébõl kihagytuk azokat a részeket, amelyekben párhuzamot vont a zsidó nép hányattatásai és a magyarság megpróbáltatásai között.)

Sz. Gy.

A Nagy tekintélyû, és sok dolog tapasztalata folytán Jeles Férfiaknak, Gellyén Imre[1] fõbírónak, Szegedi Mihály[2] királybírónak, Kolozsvár mindkét nemzetbeli többi szenátorának, nagyrabecsült urainak a pannóniai Somogyi Ambrus, Belsõ-Szolnok vármegye jegyzõje sok üdvözletét és legkészségesebb szolgálatait ajánlja.

Sokan számos okot szoktak felhozni céljuk igazolására, Nagy bölcsességû és kiváló férfiak, valahányszor akár saját erejükbõl kidolgozott könyveiket, akár a másoktól írott mûveket cseppet sem haboznak közrebocsátani, vagy a polgári társadalom közös érdekében, vagy valamely – mind az Egyház, mind az Állam szempontjából jeles – elõny miatt. Ezzel a módszerrel egyrészt okosan elhárítják és kikerülik az önhittség bûnét, amennyiben bennük van, másrészt az õszinte és tisztességes olvasókba mondhatni némi ösztönzést oltanak, hogy így õket a mû buzgó olvasására és megismerésére hívják fel és lelkesítsék. Nekem azonban, Nagy tekintélyû Férfiak, nincs miért erõsen ajánlanom nektek mûvemet, s e megszerkesztendõ és megírandó históriát illetõ elgondolásomat sokak elõtt feltárnom, mivel az új történelem a halál után könnyebben terjed, szabadabban szokták olvasni és megítélni. Mindazonáltal én is röviden érintem, nehogy a rosszindulatú bírálók vakmerõséggel vádoljanak, vagy úgy véljék, hogy ékesszólásom fitogtatása és az ebbõl szerzendõ dicsõség vágya miatt adtam fejem a munkának erre a nemére.

Mikor tehát Báthory Zsigmond erdélyi fejedelemnek a Szilágyhoz tartozó goroszlói[3] csatamezõn történt legyõzetése után a császáriak ellenségként betörtek ebbe a tartományba, s Dés mezõvárosból kényszerültünk biztonságosabb helyekre menekülni, Besztercére jöttünk, ahol elég hátrányos tétlenségben és a szerencse kedvezõtlen széljárásában volt részünk csaknem tizenegy hónapon át. Amikor tehát arról elmélkedtem, hogy az unalmas idõt miképpen játsszam ki, s gyógyírt szerezzek javaim elvesztése miatt eléggé megszomorodott lelkemnek, erre fõként a történelem látszott alkalmasnak, amelynek olvasására kezdtem gyakrabban fáradságot fordítani, ami sajátos gyönyörûségével szinte mindenkit a maga megismerésére szólít fel, úgyhogy ennek olvasásától kevesen, még csak a közepesen mûveltek is alig tartózkodnak. Ha pedig minden tudomány ismerete hasznos és jótékony a halandók számára, a történelem ismeretét mindenki a leghasznosabbnak és a leggyönyörûségesebbnek tartja.

Mivel sokat köszönhetünk valamennyi írónak, aki – úgy hisszük – nemcsak magának élt, hanem az utódoknak is, nem tagadhatjuk, hogy a legtöbbel mégis a történetíróknak tartozunk, akiknek a munkája elérte azt, hogy minden kor, minden nemzet, minden nép tettei, minden híres cselekedetei ismeretesek; mi megértjük õket és megismerjük, hogy valamennyi kiváló férfi minden emlékezetre méltó esetét és mondását szemügyre venni, megtanulni és megjegyezni lehessen. E dolognál ítéletem szerint semmi szebbet, kedvesebbet és nagyszerûbbet nem lehetett kitalálni. Mert amint Cicero[4] fenségesen írta, semmit sem tudni azokról a dolgokról, amelyek születésünk elõtt történtek, annyi, mint mindig gyermeknek maradni, viszont megismerni a régi idõk eseményeit, megérteni az ókor társadalmát, minden példák ismeretét bírni szép, dicséretes és majdnem isteni. Mert a történelem semmi egyéb, mint a tettek dicsérettel vagy helytelenítéssel való elmesélése, amely a nagy dolgok tervét, lefolyását, a királyok és nagy férfiak tetteit az idõk és helyek sorrendjében való leírásával, mint valamely élõ festmény, a szemek elé állítja. Ismeretes, hogy ezért ezt mintegy az élet mesterének és annak tanítására leghasznosabbnak véli csaknem mindenki, mert a sok esemény példázatával egyrészt a legjobbakat az érdem és a név halhatatlansága és dicsõsége miatt jeles tettekre ösztönzi, másrészt mert a gonoszokat és rosszakat az örök gyalázat félelmével a bûnöktõl elrettenti. Itt ugyanis nehézség nélkül könnyû megtalálni, amit mások fáradságosan egybegyûjtöttek, és innen meríteni tudunk s felismerni a jók erényeit is, a gonoszok bûneit is, s az emberi élet különbözõ változásait és benne a dolgok fordulatait, e világ állhatatlanságát s a birodalmak gyors bukását. És, hogy szinte egy szóban fejezzem ki, a gonosztettek büntetéseit, a jók jutalmát, amelyek közül amazokat kerülni kell, nehogy az isteni igazság kezére jussunk, emezeket felkarolni, hogy elnyerjük a jutalmakat, amelyek ezeket kísérik.

Ezek ugyan polgári szempontból nagyon hasznosak, de nem az egész történelem. Valamint aranyat nem ad az egész föld, ugyanúgy különbségtevés nélkül ezek sem táplálják a polgári okosságot. Éppen ezért egyebek mellett, amelyek akkor kézügyben voltak, én is jónak láttam népem történetét kifejteni, amirõl Rogerius váradi kanonok,[5] Thuróczy János[6] és Antonio Bonfini[7] a maguk koráig elég pontosan és helyesen írtak. Ezért megvizsgálandónak látszott, hogy magyar õsatyáink hajdanában miképpen foglalták el, birtokolták és immár majdnem 858 évig uralták Pannóniát, az utódok pedig, a nép páratlan szégyenére, mekkora balgasággal vesztették el – a végsõkre kényszerülve – a sok vérrel, küzdelemmel, tömérdek veszéllyel szerzett dicsõséget és a halhatatlan hírnevet. Kétségkívül tehát, mint mondják, mindarról, amit megírtak és írni fognak, nemcsak az egyháziak, hanem a világiak is, azt kell tartani, hogy legnagyobbrészt a mi hasznunkra íródott és íródik, csupán alkalmazzuk a józan ítéletet és bennük jámborul, józanul válogatva és érett ítélettel alkalmazva forgolódjunk [...].

Mindezekrõl jó hosszan és sokat töprengve és elmélkedve, valamely természetes hajlamtól indíttatva, mivel felismertem, hogy a mi korunk eseményei sem méltatlanok a megörökítésre, s irodalmi alkotásokban nincsenek feljegyezve, az említett történetíróknak a kiegészítését óhajtottam, hogy mindazt, ami hiányzik, ámbár tehetségem csekély erejét jól ismertem, mégse késlekedjem történetileg folytatni, elõször csak a magam kedvéért. Valóban reméltem, hogy a doktorok és tudósok oly nagy bõségébõl – mert ez a század igen gazdag bennük – valaki a mieink közül választékosabban és érthetõbben megvilágítja elõadása fényével korunk történetét, amit – erõsen bízom benne – többen meg fognak tenni. Éppen ezért, mint mondottam, elõször is tehetségem gyakorlása végett, hogy próbát tegyek, mire képes, mivel életem foglalkozása is ezt és hasonlókat látszott tõlem követelni. Továbbá, mivel fiacskámnak, Istvánnak, akit egyedül a tudományoknak nevelek keblemen, ha az ifjúkorba ér, valamilyen példát és ösztönzést akarok hagyni, hogy nagyobbat és mûvészibbet merjen, rávettem lelkemet az írásra. Mert semmit sem tartunk szerencsésebbnek annál, ha a férfinak megadatik látni fiait, s látni engedtetik nemcsak a világi és mulandó javakat, hanem a szellemi kincsek és adományok örökösét. Harmadsorban, hogy a mieink közül a választékosabban írni szándékozók legyen ahonnan az elbeszélésnek és a leírandó dolgoknak az igazságát merítsék, másoktól pedig, akik elég sokan fognak jelentkezni, vagy elragadjam a hazudozás ürügyét, fõleg a magyarországi és erdélyi dolgokat illetõen, vagy, ha ezt nem tehetem, hagyjam örökségül a méltányosabbaknak azt, hogy én minden esemény sorrendjét, pontosságát, egybehangzását és igazságát, amennyire megtudhattam, lelkiismeretesen adtam elõ, s szükségesnek tartottam és véltem, hogy sem balra, sem jobbra ne akarjak az enyéim felé hajolni kíméletbõl; sõt maga a téma is arra szorított, hogy amelyeknek a lefolyásánál gyakran jelen voltam, a jeles és feltárásra méltó dolgokat sötétben lappangani vagy alaptalan és hamis dolgokat közéjük keveredni ne engedjek, hanem a történelmi igazságot írjam le röviden, amint végbement, s a közhaszon érdekében a képességem szerinti egyszerû stílusban írásba foglaljam. Úgy vélem, mindenki elõtt ismeretes, hogy – az eset nagyságához, fontosságához és igazságához mérten – a távol lakó népekhez az emberek beszéde útján nem jut el minden, sok alaptalan és hamis tény szokott belekeveredni, amint nemrégiben meg is történt egyesekkel, akik a szomszédos és majdnem hazai eseményekrõl téves és hamis dolgokat írtak. A természetes ellenségeskedés folytán, amely a németek és magyarok közt szinte az elsõ idõben keletkezett a szokások különbözõségébõl, azoknak az uralkodási vágy, ezeknek a megvédendõ szabadság volt a tét, amint most is a németek hatalmától leigázott népektõl rosszat hallunk, és a mi nevünket mindenütt emlegetik.

Midõn tehát az ily módon megkezdett munkához serényen hozzáláttam, s néhány kidolgozott lapot olvasás és véleménymondás végett más becsületes, mûvelt férfiaknak is átadtam, akadtak egyesek, akik a munka folytatására biztattak, s állhatatosan kértek, hogy a mûvön végezzem el a végsõ simításokat, s Nektek és Neveteknek ajánljam, akik egykor tisztességes tanulmányaitokhoz ebben a tartományban néhányszor mecénásokat találtatok, mert illõnek látták, hogy könyvtáratokban ezt a mûvet is elhelyezzétek és megõrizzétek, mivel ezek a leírt események jórészt Rátok tartoznak. Kezdetben ellene szegültem ezek kérésének, mivel alaposan ismertem gyengeségemet, azt, hogy a mûveltségbõl kevés vagy semmi sincs meg bennem ahhoz, és így – amint illõ volna – nem felelhetnék meg a Tartomány minden igényének, amit vállaltam, s a legkevésbé sem bízhattam abban, hogy érett eredményeket mutassak fel, úgyszintén tudtam, hogy mindennek a csiszolása és javítgatása sok idõt kell hogy felemésszen. De miután meggyõztek, hogy hálátlan és istentelen az, aki elrejti Isten adományait, bármily csekélyek, s azokat csak saját hasznára fordítja, és amit Isten ajándékozott, azt illik másokkal is közölni, a pálmát a barátok akaratának nyújtottam, akik, úgy tûnt, inkább kicsikarták, mint kérték tõlem. Tehát amennyire rajtam állott, minden erõmmel azon dolgoztam, hogy a történelem még hiányzó adalékait, a végbement eseményeket, a szavakat és tetteket rendben, érthetõen és a legigazabban (aminél semmit fontosabbnak nem tartottam) átadjam akkora szorgalommal, amekkora tõlem telhetett.

Az írás ugyanis lelkünk képmása. Mert mindenki azt állítja, hogy három dologban áll a helyes és tökéletes történelem: az Igazságban, mely a bölcsesség és okosság kezdete; a Kifejtésben, amelyrõl Polybius[8] azt mondja: ha valaki kihagyja a történelembõl azt, hogy miért, hogyan, mi végett és mi történt, és vajon elég ésszerûen történt, ami benne maradt, az inkább gúnyirat volna, mint tudomány. Harmadsorban: a Megítélésben, hogy a tényekhez kritika és megvilágítás járuljon, ezeket helyeselje, amazokat elítélje, de röviden és mintegy egyebet cselekedve [...].

Szükségesnek tartottam azt is jelezni és feltárni mindenki elõtt, hogy ezt a gyûjteményt honnan szedtem össze, nehogy utólag azzal vádoljanak, hogy idegen tollakkal ékeskedem: természetesen Zsámbokitól,[9] Paolo Gioviótól,[10] akik másokon kívül és egyebek mellett legtöbbet írtak a magyar történelemrõl. Amaz ugyanakkor Bonfinitõl átvett Toldalékaiba fölösleges és téves dolgokat elegyített a németek kedvéért, akiknek a védence volt; ez pedig, ámbár mindent helyesen írt, a nevek, emberek, helyek felidézésében mégis igen gyakran tévedett, egyben némely eseményekrõl hosszasabban írt, mintsem méltányos lett volna. Mind a kettõbõl tehát, ami helyesnek látszott, kijegyeztem magamnak és átvettem, s mintegy a magaméként írtam le, mivel az elbeszélés sorrendjét s a végbement események felidézését és anyagát máshonnan nem vehettem át, hozzátéve ehhez azt, hogy a tanulmányozott anyagból egyet-mást elhagytam, egyes kihagyott dolgokat beiktattam.

Továbbá, amikor az elbeszélés rendje a Báthory-család történetéhez érkezett, ezt egészen a saját anyagomból merítettem és tettem közzé, mert ebben néha vagy részt vettem, vagy pedig a legszavahihetõbb emberek jelentésébõl ekképpen hallottam és bizonyosként tudtam meg.

Ezért, Nagy tekintélyû és Nagy bölcsességû férfiak, ezt a nektek ajánlott és szentelt mûvecskét szívesen és igazságos lélekkel fogadjátok, és kövessétek a halhatatlan Istent, akit egy kevés tömjén kiengesztel, s nem fordul el a legapróbb ajándéktól sem, amely teljes szívbõl és õszinte lélekbõl fakadt. Ha ebben valami dicséretre méltót fogtok találni, azt a mindenható Istennek kell tulajdonítani, aki tetszése szerint osztogatta ajándékait az embereknek, és aki engem az írásra ösztönzött; ha viszont hibát találtok, a tárgy terjedelmének, gyengeségemnek s részben az idõ rövidségének, részben alkalmatlanságának, mely több ízben sok bajjal és kellemetlenséggel sújtott. Tudniillik saját lakóhelyemrõl elmenekülve, vendégként bujkáltam idegen helyeken, amikor ezeket a fonalakat szövögetve levezettem. A szellem, mint mondják, kiszárítja a csontokat, s a háborgatott lélek nehezen képes érett magzatokat nyújtani. Isten veletek tehát, boldog emberek, és mûvecskémet igazságosan és jó szívvel forgassátok és szemléljétek, s ne az ajándék alacsony házból útra kelt minõségét, hanem az adományozó szándékát vizsgáljátok.

Írtam Kolozsvárott, Erdélyben, húsvét ünnepén, születésnapom táján, amikor a negyvenedik évet tapostam, az Úr 1604-ik esztendejében.

Szabó György fordítása