Erdélyi Múzeum

    folyóiratok   » Erdélyi Múzeum
  szerzõk a b c d e f g h i j k l m n o p r s t u v w  
  keresés á é í ó ö õ ú ü û ã â ş ţ
  összes lapszám » Erdélyi Múzeum2000/1-2 »
 


| észrevételeim
   vannak


| kinyomtatom

| könyvjelzőzöm


 
 



 
   
 
Erdélyi Múzeum - 62. kötet, 2000. 1-2.füzet

Évforduló

Tánczos Vilmos

A kilencvenéves Lükõ Gábor köszöntése*

 

Mélyen tisztelt Tanár Úr!

Tisztelt ünneplõ Egybegyûltek!

 

A kultúra fogalmának számos meghatározása létezik. Egyik értelmezés a kultúrát közlésfolyamatként határozza meg, vagyis egy olyan élõ, mûködõ, állandóan átalakuló szerkezetként, amit alapvetõen a történelmi korok kihívásai hívnak életre és irányítanak. A kulturális folyamatokban kétsíkú változás figyelhetõ meg: bizonyos kulturális elemek funkciójukat elveszítve lebomlanak, nem játszanak már szerepet az emberek közötti kapcsolattartásban, miközben nap mint nap új elemek is keletkeznek és épülnek be ebbe az élõ szerkezetbe.

Az állandó lebomlásnak és az állandó beépülésnek ez a természetes folyamata a tudományos és a mûvészeti-irodalmi élet eredményeire is érvényes: lexikonokat, kézikönyveket lapozva óhatatlanul az az érzésünk támad, hogy a kultúrtörténet nem egyéb, mint idõbõl kiesett kulturális javak hatalmas temetõje. A múlt csak a funkcióval rendelkezõ értékeket adja át a jelennek: ami kiesik az idõ rostáján, azt könyörtelenül elfelejtjük.

Úgy gondolom, hogy akik ma Lükõ Gábor születésének 90. évfordulóját megünnepelni ide összegyûltünk, sokszor megkérdeztük már önmagunktól, és kérdezzük ma is: lehet-e mesterséges módon, politikai-hatalmi szóval, ideológiai jelszavak jegyében feledésre ítélni, a kultúra élõ folyamatából kiiktatni olyan hiteles tudományos vagy mûvészi értékeket, amelyek iránt a társadalom, a nemzet részérõl állandó igény mutatkozik? Nemcsak ez a mai ünnepség, hanem az egyik legnagyobb magyar néprajzkutató egész életmûvének eddigi és jövõbeni sorsa is bizonyság arra, hogy az effajta végleges elhallgattatások nem lehetségesek. A búvópatakként jelen lévõ valódi értékeket, amelyekre a mindenkori jelennek szüksége van, a kultúrközösség tagjai újra és újra feltámasztják.

Az értékek természetes továbbadásának folyamata azonban kétségkívül megzavarható. A kultúrát ugyanis nem lehet biológiailag örökölni, birtoklásáért minden megszületõ embernek, minden nemzedéknek meg kell küzdenie. Ha a kultúra átörökítésének feltételei az oktatásban, a tömegtájékoztatásban, a mindennapok világában nem biztosítottak – például mesterségesen megszüntetik az átörökítõ intézményeket, elveszik a társadalmi nyilvánosságot az értékeket képviselõ személyektõl –, akkor a kultúra átörökítésében törés következik be.

Természetes, hogy Lükõ Gábor módszertanilag és tematikájában is sokszínû, impozáns életmûvének lényegét ki-ki másban látja. A magam részérõl – néprajzkutatóként és tanárként – azt tartom a legfontosabbnak, hogy ez az életmû ráirányította a figyelmet a teljes magyar kultúra szellemi egységére, és kutatásmódszertanilag is megmutatta ezen egység tanulmányozásának lehetõségeit. Lükõ Gábor felfogásában a kultúra minden megnyilvánulása – a népmûvészet és a folklór, a nyelv és a költészet – egyazon magasabb szellemi valóság megnyilvánulása, szimbolikus üzenete, és mint ilyen, jelentést hordoz, sõt egyetlen összefüggõ rendszeren belül vizsgálható.

A nagy igazságok mindig egyszerûek. Számomra ennyi, ilyen egyszerû Lükõ Gábor igazsága, amit a legmagasabb szakmai színvonalon igazolt. Ennek az igazságnak a következetes vállalásáért egy nehéz történelmi korban, alkotóereje teljében félreállították, és megfosztották tanítványaitól is, akiket pedig megtaníthatott volna erre az igazságra és ennek az igazságnak minden következményére.

A magyar lélek formái címû fõmûvében a magyar nép szimbólumrendszerét tárta fel a népköltészet, a hitvilág, a díszítõmûvészet, a népi tér- és idõszemlélet, sõt a magyar költészet (Ady) alapján. Az 1948-ban történt kommunista hatalomátvétel után azonban az egyetlen egységként bemutatott nemzeti kultúra gondolata nem tartozott a kor „haladó” eszméi közé. A proletár internacionalizmus jegyében gondolkodó tudománypolitika Lükõ Gábornak sem bocsátotta meg azt, hogy könyvének már a címe is „polgári irracionalizmusra”, „miszticizmusra” és egy keleti (urál-altaji) gyökerû nemzeti kultúra létezésébe vetett hitre utalt. Ekkortájt a szellemi életnek azokat a képviselõit, akik ilyesfajta tudományos módszertan és eszmei elkötelezettség jegyében végezték kutatói vagy oktatói munkájukat, veszélyeseknek minõsítették és elhallgattatták. Lükõ Gábornak is ezért kellett a debreceni egyetemi ifjúság körébõl távoznia, és nyugdíjazásáig különbözõ kisvárosok (Gyula, Baja, Kiskunfélegyháza) múzeumaiban dolgoznia.

Lükõ Gábor életpályájának elsõ szakasza elválaszthatatlan a Karácsony Sándor személye körül szervezõdõ tudományos mûhely, a Debreceni Társaslélektani Intézet eszméitõl. Tanítómesterének és szellemi atyjának 1950-ben történt kényszernyugdíjazása, majd halála után végleg megszûnt az a tudományos mûhely, amelynek tudományelméleti és módszertani irányultsága szinkronban volt a korabeli Európa tudományos érdeklõdésével. A magyar nyelv-, irodalom- és néprajztudomány roppant sajnálatos, szerencsétlen eseménye volt, hogy ennek a szellemi körnek az eszméi épp akkor – az ötvenes-hatvanas években – estek ki a magyar kultúra vérkeringésébõl, amikor Nyugat-Európában és Amerikában felvirágzott a hagyományos világ szimbolikus látásmódjának kutatása. A szimbólumkutatás mint tudományos irányzat a racionalizmus, a pozitivizmus, a szcientizmus ellenében jött létre, és az ötvenes és hatvanas években a megfelelõ pszichológiai és kulturális antropológiai alapozás után fénykorát élte az etnológiában és az irodalomelméletben. Nagyjából ekkor jelentek meg René Guénon, Gaston Bachelard, René Alleau, Georges Dumézil, Mircea Eliade, Erich Fromm, George W. Ferguson, Roland Barthes, Gilbert Durand, Claude Lévi-Strauss munkái, de ezzel a felsorolással a névsor korántsem teljes. Nos, amikor Nyugaton reneszánszukat élték azok a tudományos módszerek, melyek az etnológiai és nyelvi tények jelentését, a szimbólumok rendszerének törvényszerûségeit keresték, és amelyeknek egyikéhez vagy másikához a fent említett világnagyságok neve is kapcsolható (mindenekelõtt a különféle jungiánus pszichoanalitikus irányzatokra, az archetipikus szimbolizáció kutatására, az amerikai mítoszkritikára, a kognitív nyelvészetre stb. gondolhatunk), Kelet-Európában egyedüli hivatalos ideológia rangjára emelkedett az a pozitivista-materialista gondolat, hogy a kultúra empirikus tényei mögött nem áll semmiféle magasabb eszmeiség, és hogy minden ilyesfajta jelentéstulajdonítás irracionális, misztikus, vallásos és nacionalista, tehát üldözendõ. Ezen a szemléleti alapon az összegyûjtött néprajzi tények is értelmezhetetlenekké váltak, és a kultúrát hordozó nyelv sem lehetett több egyszerû, konvencionális jelkapcsolatnál.

Be kell vallanunk, hogy a rendszerváltás utáni mai kor sem kedvez a kultúra transzcendens megalapozottságát valló tudományos elméleteknek. A modern jóléti társadalom mindent megfosztott szellemi jelentésétõl, úgy tûnik, nem hiszünk már a szent szimbólumokban. De mert az ember Isten képére teremtetett, miközben profán módon, önmagunk lényegét megtagadva élünk, ellenállhatatlan elemi vágy él bennünk, hogy újra meg újra megéljük a nap mint nap megtagadott jelképeket, és ezáltal az igazi, végleges, valóságos értékekkel azonosuljunk.

Mivel ez a bennünk élõ vágy örök, mindörökre hitelesek maradnak, sõt egyre idõszerûbbé válnak az olyan elméletek is, amelyek az azonosulás lehetõségeit keresik.

Lükõ Gábor egész életmûve egyetlen kérdés körül forog: kik vagyunk mi, és hogyan lehetnénk valóban azokká, akik vagyunk? A kérdést nem délibábokat kergetve, hanem mindig a legszigorúbb tudósi következetességgel próbálta megválaszolni, még akkor is, ha hosszú évtizedeken át jobbára csak az íróasztalfióknak dolgozhatott, és nyilvános megmérettetésre nem számíthatott. Úgy vélem, ez eggyel több ok arra, hogy az általa teremtett egyedi szellemi értéket mi magyarok megbecsüljük, helyet biztosítva számára az egyetemi oktatásban és a tudományos élet információáramlásában.

Hát ezért nem lehetett és ezért nem lehet a jövõben sem elnémítani, a kultúra folyamatos megújulásának folyamatából kiiktatni Lükõ tanár úr életmûvének mindörökre korszerû igazságát, akinek ezen a mai ünnepélyen is sok-sok tisztelgõ tanítványa kívánja õszinte szívvel, hogy erõben, egészségben sokáig éltesse õt az Isten.

 

* Elhangzott 1999. december 12-én Budapesten, a Magyarok Házában a kilencvenéves Lükõ Gábor ünnepi köszöntésére és a Tûzcsiholó címû emlékkötet átadására rendezett ünnepségen.

kapcsolódok
» Erdélyi Múzeum Egyesület
 
további folyóiratok

» A Hét
» Bázis
» Ellenpontok
» Erdélyi Fiatalok
» Erdélyi Gyopár
» Erdélyi Irodalmi Szemle
» Erdélyi Mûvészet
» Erdélyi Társadalom
» Glasul Minoritãților
» Glasul Minoritãților
» Helikon
» Hitel
» Kellék
» Korunk
» Közgazdász Fórum
» Látó
» Magyar Kisebbség
» Proiectul “Digitalizare pentru interculturalitate II”
» Provincia
» Romániai Magyar Jogtudományi Közlöny
» Székely Közélet 1928-1937
» Székelyföld
» Székelység 1905-1915
» Székelység 1931-1944
» Web

 
   
(c) Erdélyi Magyar Adatbank 1999-2017
Impresszum | Médiaajánlat | Adatvédelmi záradék