Erdélyi Múzeum

    folyóiratok   » Erdélyi Múzeum
  szerzõk a b c d e f g h i j k l m n o p r s t u v w  
  keresés á é í ó ö õ ú ü û ã â ş ţ
  összes lapszám » Erdélyi Múzeum2000/3-4 »
 


| észrevételeim
   vannak


| kinyomtatom

| könyvjelzőzöm


 
 



 
   
 
Erdélyi Múzeum - 62. kötet, 2000. 3-4.füzet

Keszeg Vilmos

Szórványsors a történetekben

Hozzászólásomban a szórványhelyzettel kapcsolatos, rendelkezésemre álló szövegek egy részét szeretném áttekinteni. 1990-tõl folyó, erdélyi és kollektív életpályák vizsgálatát célzó kutatásunk során olyan szövegek feltárását is végeztük, amelyeken a szórványsors megélésének és megítélésének módozatai is elemezhetõk. Az eddigiekben feltárt szövegek a következõképpen csoportosíthatók: 1. a szórványsors szépirodalmi feldolgozásai; 2. a szórvány gondjait felvállaló értelmiségiek (lelkészek, tanítók) önéletírásai és élettörténetei; 3. szórványban élõk önéletírásai és élettörténetei.

A két utolsó szövegcsoport a helyzetben benne lévõ személyeknek a helyzetérõl megkonstruált képét hordozza. A kép tartalmát, szerkezetét nem csupán a megélt helyzet, hanem a beszéléssel követett szándék is motiválja. Vizsgálódásom során tehát nem a szórványlétre kérdezek rá, hanem a róla való beszélésre. A történetben való beszélést olyan egyéni egzisztenciális stratégiaként definiálom, amelyben 1. az egyéni és kollektív helyzet felismerése, 2. narratív szövegben való megkonstruálása, reprezentálása és 3. közlése történik meg. A szórványhelyzeten kívül élõknek a szórványsorsról való, külsõ, általában tágabb összefüggéseket figyelembe vevõ szempontokat érvényesítõ diskurzusával ellentétben e szövegek a szórványsorsot élõ, azzal azonosuló személy perspektíváit, opcióit vagy neurózisát érvényesítik. Természetesen a beszélés a helyzettudat reprezentálásának csupán egyik formája, s a narratív megnyilatkozás ezen belül is csupán egyetlen lehetséges beszédmód. Az a szövegtípus, amely a tényeket, állapotokat és viszonyokat események formájában jeleníti meg, hangsúlyozva az esemény idõbeliségét, a kauzális összefüggéseket, az esemény következményeit.

A kutatásban, a szövegek értelmezésében a következõ kérdések vetõdnek fel:

1. Milyen motivációi vannak a szórványlétrõl való beszélésnek?

2. Milyen nyilvánosság elõtt, milyen módon történik a megszövegezés? Hogyan történik meg e történetek megítélése? Tragikusnak, heroikusnak, szégyellnivalónak vagy épp közömbösnek érzi-e õket a szórványban élõ személy?

3. Milyen súlya/relevanciája van egy szórványban élõ személy narratív gyakorlatában a szórványsorsról való beszélésnek? Más szóval a szórványsors mennyire válik egy életpálya és életforma metaforájává, a szórványban élõ személy mennyire tudatosan él szórványsorsot?

4. Milyen epikus sztereotípiák segítségével jeleníthetõ meg a szórványsors? Melyek azok az egyéni élet szintjén hozott individuális döntések, amelyek a megmaradáshoz vagy a beolvadáshoz vezettek? Milyen ezek megítélése? Hogyan viselhetõek el e döntések következményei?

5. Generációk, nemek, foglalkozási csoportok szerint milyen lebontásai vannak a szórványsorsnak? Mennyire azonos módon éli és jeleníti meg a szórványsorsot a (kihelyezett) értelmiségi és a (családi tradíciót folytató) bennszülött?

6. Történetek alapján hipotetikus módon hogyan konstruálható meg a szórványlét mint egyéni egzisztenciális lehetõség és korlátozottság?

Minthogy a fenti kérdések egy terjedelmes elemzés szempontjai, közülük ez alkalommal csupán néhányra próbálunk választ adni.

A szórványtérben az értelmiség körébõl utolsónak bentmaradó vagy bejáró papság egy része a maga ténykedését áldozatként, misszióként fogta fel. Az õ részükrõl származnak a rendelkezésünkre álló élettörténetek.

A lelkészi élettörténetek meghatározó komponense az egyházi és nemzetiségi érdekekkel való azonosulás, ezek képviselete és védelme. A lelkész iskolában tanít, a felekezeti oktatás számára iskolaépületrõl gondoskodik, a konfirmációi elõkészítõbe belopja az iskolai oktatásból hiányzó magyar történelmet, iskolást toboroz veszélyeztetett anyanyelvû osztály számára. Számon tartja az ortodox környezetbe került híveit, az Igével együtt a Szót is elviszi hajlékukba.

„Áthozattam [ti. a román környezetben élõ református lányokat] a magyar faluból való férfiakkal, hogy menjenek férjhez azokhoz. Kissármásra mentek férjhez öten, magyar faluból. S jüttek magyar fiúk Kissármásra magyar faluból. És akkor azt olvasta Károlina [konfirmandus] nekem... Járt oda a magyar iskolába, én tanítottam egy kistáblával. A tábláért is baj volt, me fel voltunk jelentve. Még egy magyar gyermek jelentett fel. S akkor mondtam Ágnis néninek. Ágnis néninek megsúgták a gyermekek, hogy máma jönnek ide. Mit csinál a táblákkal, tiszteletes úr? – azt mondja. Semmit. Oda né a harmónium megé. Oda tettem a harmóniumot a falhoz, oda tettem a táblát, amin tanítottam a kisbetûket nekik. S aztán keresték, de nem kapták meg. Há hogy kapják meg a harmónium háta mögött? Há nem kapták meg. S akkor olvasta szegény Károlina a kátét. S hallgatta a nagynénje, mert az volt a harangozónõ, Ágnis néni, tudott jól magyarul. Nagyapám tanította meg õt is, budavölgyi volt. És a Budavölgybõl jártak be Tusonba. Száll alá a pokrócra, nem azt olvasta, a pokolra, száll alá a poklokra. A többiek nevették, jaj, Karolina, mondd el, fiam. Ne nevessenek, sírjanak, mondom, inkább, látjátok, hogy szegény Karolina kínlódik a magyar szavakkal, s nem tudja... Jaj, de bolondokat olvastok, mondom, elment az eszetek. Há nem tudunk olvasni magyarul. [...] Na aztán ilyen kínlódások között, mégis konfirmáltattam õket szépen, egyháztörténelmet is tudtak, voltak, ki megmondta a magyarok megtérését. (Hermán János, Nagysármás)

Ha ezt a tömör epizódot megbontjuk, a következõ lelkészcsaládi tradíciót találjuk benne: a nagyapa magyar szóra tanítja Ágnest, a nagynénit; a tiszteletes a szórványban élõ magyar lányokhoz magyar udvarlókat irányít; szórványmagyar közösségbe magyar legényeket házasít be; a fiatalokat magyarul írni és olvasni tanítja; az egyháztörténettel párhuzamosan a magyar nép történetét tanítja a konfirmandusoknak.

Ez az azonosulás kétszeresen is meghatározza a lelkészi sorsot. A szórványban a nemzetiségi intézmények leépülnek, az egyének, szórványközösségek és a nemzet, nemzeti kultúra összekötõ csatornái elzárulnak.[i] A szórványban élõ egyén számára a lelkész egy személyben reprezentálja a tõle távol került kultúrát, intézményeket és nemzeti közösséget. A politikai és adminisztrációs intézmények a maguk során ugyanígy, a szórványközösség reprezentánsaként kezelik a lelkészt.

A nagy család, a sok gyerek vállalása a lelkészek életében ideológiai viselkedéssé válik. Az életpálya és az élettörténet egymáson való elcsúsztatása ezen a ponton a legszembetûnõbb. Míg a más gyermekével való foglalkozás mindenik történetben nagy teret kap, a család, a gyerekek sorsa, a magánélet egy-egy eseménye csak ritkán szûrõdik át a lelkészi élettörténetek cenzúráján.

a gyülekezeti hajlék megépítése további gondja a szórványlelkésznek. A mezõújlaki református lelkész, Földes Károly döbbenten tapasztalja, hogy hívei a faluba költözése után is a görög katolikus templomot látogatják. Templomuk negyven éve összeomlott, az istentiszteletekre a papilakon kerül sor. Felelõsségrevonására hívei a következõképpen válaszolnak: „Mi csak a templomban tudunk imádkozni. Nekünk nincs templomunk, negyven éve összedûlt. Ez a szoba, ahol a tiszteletes úr prédikál, nem templom. Nem lakik ebben az Isten.”[ii] E döbbenetes válasz hallatán vállalkozik imaház felépítésére. Ennek befejezése után írja: „Felépült a mezõújlaki templom. Csak a jó Isten tudja, hány álmatlan éjszakámba került. Mennyit koldultam, mennyit dolgoztam. Most, utólagosan csodálkozom rajta, hogy hogy is mertem nekikezdeni.[iii]

Nyitrai Mózes lupényi unitárius lelkész a következõképpen örökítette meg a maga és felesége, a szintén lelkész és tanítónõ Deák Berta gondjait:

„Hanem 1940. augusztus 29-én, a mohácsi vész napján megtörtént a bécsi döntés.

A székelység megindult tömegesen Magyarországra esett területekre... haza.

Az iskolánk még teljes létszámmal beindulhatott. De napról napra apadtak iskolásaink. Hamar elértük a létszám alatti határt.

Újabb fordulat: a református iskola tanerõ nélkül maradt, mert mind a két tanítót elvitték a frontra.

A fejlemények maguktól jöttek: az unitárius iskolának nincs elegendõ tanulója, a református iskolának nincs tanítója. Össze kell hát költöztetni iskoláinkat. Az unitárius gyermekek járjanak a református iskolába tanítóstul, a református gyermekek saját iskolájukban unitárius tanító elé járjanak órákra.

Zökkenõmentes volt ez a fúzió, ez az átalakulás.

A mi híveink közel teljes egészében kivándoroltak. Ebben az idõben tombolt leghatalmasabb erõvel a nácizmus.

Kilátástalan a jövendõ:

– Ne szülj rabot, te szûz, Anya, ne szoptass csecsemõt!

Gyakran fenyegettek, felsõbb parancsra, községházára idézve:

– Ha valami zendülés lenne, csak maguk lesznek a felelõsök. Az életükkel is fizethetnek. De amíg csend és rend van, semmi okuk a félelemre.

Az elsõ megrettentõ rossz hír hamar megérkezett. Egy cédula: Engem visznek, Nyitrai helyettesítsen! Weress B.

Tehát Petrozsény is a nyakunkba szakad. De ez még csak a kezdet. Igazgató tanító nélkül maradt Petrozsény is. Jött az egyháztól a felszólítás, hogy amíg W. B. hazakerül, Ny. D. B. végezze el a petrozsényi felekezeti iskolában is az igazgatói teendõket. [...] Még súlyosabb lesz a helyzet.

Nemcsak rémhír, igaz is: Weress Béla megszökött letartóztatásából, a vonatról. Feleségének már írt is. Tehát nincs lelkésze sem Petrozsénynek. Jön hát a felszólítás Ny. D. B. okleveles unitárius lelkészhez, hogy pásztorolja további intézkedésekig lelkészi jogkörrel a petrozsényi egyházközségünket. Tehát: Deák Berta petrozsényi unitárius lelkész is. [...]

Ennyi feladat teljesítése csak úgy lehetséges, ha én is megosztok vele mindenféle munkát: iskolai oktatás, lelkészi munka, családi teendõk. Párosan, két palásttal az »Isten igájában«!

Jó, hogy ketten voltunk.

Nagy volt a pasztorációs körzetünk. Vulkánban minden vasárnap délután, Hátszegen minden hónap egyik vasárnapján, alkalmi szükség szerint Hunyad megye szerte, Déván, Aradon, Temesváron jelentem meg mint lupényi lelkész.

Boldog visszaemlékezéseim vannak a szórványmunkából is.”

A lelkészi pálya elõírta hivatali kötelezettségek fölülvállalása olyan heroikus munkát igényel, amely felemészti a lelkész egészségét, nyugalmát, gyakran családi életét is. Hányódik, nélkülöz, híveinek apró gondjait viseli. A „szellemi partner hiánya” megviseli, maga is leválik a kultúra csatornáiról. A memoárok, a készségesen elmondott élettörténetek motivációja ebben keresendõ. Az áldozatos munka popularizálása egyfajta rekompenzatorikus érték. A megélt küzdelmeket nyilvánosság elé szánják. A megszövegezésben lehetetlen nem észrevenni a tragikus pátoszt és az én-ontológia megteremtését.

Ezzel ellentétesen szervezõdik a paraszti memoár.

A szórványsorsról való beszéd feltûnõen kerüli a nyilvánosságot. Máig emlékezetes egyik tóháti (Maros megye) kiszállásunk. A tiszteletes ajánlásával idegenként, vasárnap délután érkeztünk meg házigazdáinkhoz. A háziasszony örömmel fogadott. Bennünket a nyári konyhában ültetett le, maga az ajtó elõtt, az udvaron foglalt helyet. Õ a román szomszédai számára a belátható, ellenõrizhetõ térben maradt, vendégeit viszont, akárcsak hátizsákjainkat, elrejtette a szemük elõl. Így került sor a beszélgetésre.

A lelkésznek megadatik mind a vállalni, maradni, mind a nem vállalni, nem maradni alternatíva. A parasztember a szüleitõl is örökölt modell szerint egy stabil társadalmi környezetben való megélés érdekében választ stratégiát. A mobilitás hiánya több területen termeli ki a hátrányos helyzetet. Ez egyaránt kihat a gyermekek iskoláztatására, gyakran a vallásos élet intézményes megélésére, továbbá a párválasztásra, a nemzetiségi intézményekkel való kapcsolattartásra. Az életben állandósulnak a pillanatnyinak, átmenetinek tûnõ megoldások (az ortodox vallási szertartás látogatása, a gyerek román tannyelvû óvodába, majd iskolába való beiskolázása, a román intézmények látogatása, igénybevétele). A bûntudat elhárítása, a lelkiismeret megnyugtatása végett születnek meg az olyan hibrid megoldások, mint a két vallásba való beavatódás, a nem etnikai alapon mûködõ vallásos csoportosulás választása, két pap meghívása a temetésre, ortodox templomlátogatás utáni református temetési szertartás igénylése. Hasonló funkciót töltenek be azok a nyelvi klisék, amelyek a viták lezárására szolgálnak: Az anyja román, vele van többet, az õ nyelvét tanulta meg. Az apja román, román iskolába kellett adni. Az anyja ortodox, vele fog templomba járni.

A történetek egységesen arról szólnak, hogy egyéni és egyedi kezdeményezésbõl szórványban nehéz a kisebbségi identitást õrizni. A szomszédsági viszonyok között lehetetlen az elhatárolódás taktikáját követni. A több nyelvet és vallást használó rokonságban s még inkább családban a kompromisszum megítélése nem lehet következetes. Az érzelem és ráció segítségével ugyanaz a személy is másként ítéli meg saját és családtagja életének alakulását. Olyan paradox viselkedések termelõdnek, mint a vegyes házasságra lépõ gyermek elsiratása, a csupán román nyelvet beszélõ és ortodox valláson lévõ unokától való idegenkedés.

– Vegyes házasságban a házastársak között van-e viszály? Vagy békésen megvannak?

– Hát békésen, mert ha az asszony román, a gyermekek is románul beszélnek. Ha magyar az asszony, úgyis románul beszélnek. Akkor megvan a békesség, akkor nem veszekednek. Pedig hánynak s hánynak mondom, mért nem beszélsz, te, vele magyarul. – Az uram, vagy apósom... – Há nincs mindig otthon.

Most látom, hogy itt van N. D.-éknél a kicsi leány, má inkább beszél románul, mint magyarul. Most a mostohaapja román. Az édesapja magyar vót s az édesanyja is. S a fia evállatt egy magyartó, s az is románt vett el.

Jaj, Istenem, beleháboradik az ember, miko hallja. Az a kicsi is má jobban beszél románul, mint magyarul. (Felvinc)

Korábban említettem, hogy a szórványsorsról való beszélés elhatárolódik a nyilvánosságtól. A beszélés annyira a személyes sérelmek és intimitások felemlegetését, a környezet megítélését implikálja, hogy a beszélõ a helyzet függvényében az elhárítást vagy a szelekciót alkalmazza. A papi memoároktól eltérõen a paraszti memoárok kerülik a pátoszt, sokkal intellektuálisabb jellegûek: a meditáció, az argumentálás, a tanácstalanság sokkal nagyobb szerepet játszik bennük.

A történetben való beszélés epikus sztereotípiái a sérelmek (a név, az anyanyelv használata miatti sérelmek), az emlékezetes megfélemlítések, konfliktusok, az intézmények általi elhanyagoltság (nincs pap, aki eltemesse a halottat), a jogoktól való megfosztottság (pl. rossz minõségû föld kiutalása 1990 után), a vegyes házasság, a nyelvhasználat konfliktusai.

Alább két ilyen történet következik.

Szentmihályt vót egy romány elnök, 60 romány családot hozott le Szentmihályra. Amég õ elnök vót. 71–72-be. Ment fe, beszélte rá õket, gyertek, má mérek ki nektek kertet a magyarakébó. Dógozatt két évig a kollektívbe, akko bément Tordára a gyárba, most emeletes háza van. S megmaradt a háza is a havasan. Segítve vótak. (Aranyosrákos)

Ebbe a környékbe itten veszélyesek a magyarok. S fõleg azon a módon, hogy ne halljon meg magyarul beszélni vagy ketten magyarul diskuráljunk. Felszökik azonnal, hogy akarsz engemet szidni...

Problémája vót Karcsikának szegénnek az iskolába. Vót egy tanárja, hogy cserélje át a nevét. Problémája vót. Ez veszélyes, ez a név veszélyes.

Figyeld meg. Megkaptam az elsõ osztályú jegyet. Vót egy nagyon jó osztálytársom, barátom, amelyik akko ilyen szindikátfõnök vót. Engem béhínnak az irodába, s nekem azt mondja a fõnök: megjött a jegyetek. Jön Podaru, nem is zárta be maga után az ajtót, s azt mondta, mi kell ennek a magyarnak. Ce-i trebe la bozgoru ãsta? Trãbã bilet de clasa întâia?[iv] Bé se zárta jól az ajtót. És akkor azt mondta a fõnök neki, hogy ember, eztet nem én adtam, a kolozsvári regionala[v] adta. Ha neki adta, itt van.

Nem beszélt vellem két kerek évig még egy szót se. Osztálytársak vótunk, egy padan ültünk, egy padan ettünk. Két kerek évig vellem nem beszélt egy szót se. Ezér az ügyér. (Székelyföldvár)

 

[i] E témáról korábban írt Keszeg Vilmos: Mûvelõdés és szórvány. = Bodó Barna (szerk.): Jelen és jövõ a szórványkutatásban. Temesvár 1996. 56–60.

[ii] Földes Károly: Jajszó a pusztuló szórványból. Nagyenyed 1934. 10.

[iii] Uo.

[iv] Mi kell ennek a magyarnak? kell elsõ osztályú jegy?

[v] Tartomány.

kapcsolódok
» Erdélyi Múzeum Egyesület
 
további folyóiratok

» A Hét
» Bázis
» Ellenpontok
» Erdélyi Fiatalok
» Erdélyi Gyopár
» Erdélyi Irodalmi Szemle
» Erdélyi Mûvészet
» Erdélyi Társadalom
» Glasul Minoritãților
» Glasul Minoritãților
» Helikon
» Hitel
» Kellék
» Korunk
» Közgazdász Fórum
» Látó
» Magyar Kisebbség
» Proiectul “Digitalizare pentru interculturalitate II”
» Provincia
» Romániai Magyar Jogtudományi Közlöny
» Székely Közélet 1928-1937
» Székelyföld
» Székelység 1905-1915
» Székelység 1931-1944
» Web

 
   
(c) Erdélyi Magyar Adatbank 1999-2017
Impresszum | Médiaajánlat | Adatvédelmi záradék