Erdélyi Múzeum

    folyóiratok   » Erdélyi Múzeum
  szerzõk a b c d e f g h i j k l m n o p r s t u v w  
  keresés á é í ó ö õ ú ü û ã â ş ţ
  összes lapszám » Erdélyi Múzeum2000/3-4 »
 


| észrevételeim
   vannak


| kinyomtatom

| könyvjelzőzöm


 
 



 
   
 
Erdélyi Múzeum - 62. kötet, 2000. 3-4.füzet

Albert Ferenc

Falu és modernizáció

A társadalom mint globális rendszer egészét érintõ átmeneti idõszak egyik különös fontosságú részfolyamata az elitekkel kapcsolatos, éspedig elitváltás, új elitek megjelenése, régiek kooptálása vagy periferizálódása, különbözõ elitcsoportok szembenállása vagy konvergenciája, az elitcsoportok erõviszonyainak dinamikája, átrendezõdése. E folyamatban az elitek egyidejûleg a változások alanyai és „tárgyai”, az átalakulások szerzõi, építészei, kivitelezõi és azok termékei is.

Mindenkori szerepük, fontosságuk természetszerûen növekszik a társadalom átalakulási szakaszaiban, s ez a növekedés egyenesen arányos az átalakulások  mélységével. A rendszerváltozások idején a felértékelõdés a szokásost messze meghaladja, különösen amikor a tét a szovjet típusú totalitarizmusból a piacgazdaságra való át(vissza)térés.

Történelmileg egyedülálló helyzet. A „visszatérõ”: egy mesterségesen és jórészt erõszakkal létrehozott, merõben rendhagyó társadalmi képzõdmény. Ennek megfelelõen ismeretlen a visszatérés pályája is, amint ezt az utóbbi közel egy évtized tranzíció elméleti és gyakorlati útkeresései, buktatói, ritkább sikerei, annál gyakoribb kudarcai példázzák.

Kétségtelen: ez az átalakulás jellegében páratlan, közvetlen súlyát és hatásait tekintve világjelentõségû folyamat, melynek során az egyes országok nagyon rövid idõtávon belül rajtolnak. Ebbõl következik elsõsorban az érintett országokban, de szélesebb körben is az elitek kérdésének (szerepvállalás, képzés, váltás stb.) megfelelõ felértékelõdése is.

A jelenséggel kapcsolatos romániai sajátosság, hogy itt a totalitarizmus különösen kemény formája az utolsó pillanatig tartott. Ez más, hasonló országok enyhülési idõszakaitól eltérõen szinte kizárta a változásokat elõsegítõ, majd a véghezvitelükben részt vevõ új, alternatív elitek kialakulását. A fennmaradását mindinkább – joggal – féltõ hatalom éppen utolsó éveiben tanúsított maximális éberséget hírhedt káderpolitikájában, keményen félreállítva és szemmel tartva mindazokat, akiknek rendszerhûségében szemernyit kételkedni lehetett. Ez a figyelem széles fronton mûködött – rostált és emelt – a képzés valamennyi szakaszában, különösen a felsõfokú oktatásban, de lenyúlt a középiskolákba is.

A kiválogatás, majd pedig az elõmenetel kritériumai a pártállam iránti feltétlen lojalitást, figyelmet, parancstiszteletet – lényegében a személyiség teljes feladását – követelték meg, kiegészítésül pedig egy narcisztikus, agresszív, intoleráns hazafiságot, kommunizmus és nacionalizmus zavaros keverékét. Ez utóbbi követelménynek megfelelõen évtizedeken át mind szûkebbre záruló kapuk  gátolták a kisebbségek, fõleg a magyarok soraiból kikerülõk képzési lehetõségeit. (A felsõoktatásban részt vevõ hallgatók közt a magyarok – a lakosságbeli hányadukhoz képest – fele annyian sem voltak jelen.) A végtermék a hatalom képére és hasonlatosságára kialakított, végrehajtó, szolgáló, összetételében túltengõen mûszaki jellegû, etnikailag kellõen „megszûrt” elit.

Vele szemben számottevõ alternatíva lényegében nem létezett. Így a hatalomváltást követõ elitváltás – legalábbis a kezdeti szakaszban – valójában tárgytalan volt. Ehelyett a régi elit átszínezõdése következett be – szerepvállalás az új pártpalettán valahol, profilváltás (pl. az állambiztonság, az elhárítás szerveibõl a kereskedelembe), átlépés más struktúrákba, illetve éppen helyben maradás, magasabb vagy alacsonyabb pozíciókban.

Az összképen belül komor tónusaival ébreszt külön figyelmet a falu, a mezõgazdaság az eliteket illetõen is.

Sok évszázados fejlõdése során, a változó feltételek közepette, különbözõ térségek és kultúrák adottságaihoz igazodóan a falu az elitek vonatkozásában is külön világ volt és maradt, vagy igyekezett maradni.

Európa-szerte – s így nálunk is – a falusi elit számbelileg és szerkezetében a viszonylag kis közösségek és a 20. század elejéig döntõen a mezõgazdasági struktúrák terméke. Ezt tükrözte az alacsony, lassan növekedõ lélekszám, szerkezetileg pedig a viszonylag szûk keresztmetszet. Kulturális téren messze kimagaslik az egyház és iskola mint központi intézménypár a falu életét  teljességében átszövõ szerepével: tudás, nevelés mûhelyei, erkölcsi értékek plántálói és gondozói, a közösség hitelesen emberi arculatának kialakítói és nemesítõi.

Társadalomlélektani, szociológiai, gazdasági (sõt büntetõjogi) kutatások nehezen törleszthetõ adóssága bár megközelítõleg is kimutatni: a gazdasági-társadalmi felemelkedés mekkora forrása, hajtóereje volt és lehet a legmodernebb jelenben is a tanító és a lelkész. Valójában mennyit ér a tudás megalapozása, a föld, a természet, a munka tiszteletére, fegyelemre, takarékosságra, megbízhatóságra, pontosságra, becsületre, szolidaritásra, emberségre, családi életre, áldozatvállalásra, találékonyságra, a szépség érzékelésére stb. való nevelés.

A hagyományos falu gazdasági elitje a közösség élenjáró földmûvelõibõl és néhány mesteremberbõl állt. Ez utóbbiak jelenléte és súlya olyan mértékben növekedett, ahogyan a helységben fokozatosan kialakult és fejlõdött a második és harmadik szektor (ipar, illetve kereskedelem, szolgáltatások). Ez a – növekvõ mértékben nem mezõgazdasági – elit képezte a falu technikai, gazdasági élgárdáját, mûszaki-gazdasági korszerûsödésének kezdeményezõ és lendítõ erejét. Az egykori falu általában mindössze néhány fõt jelentõ gazdasági elitje fontos szerepet töltött be a helyi közösség életének szervezésében, irányításában, a közrend fenntartásában, a helyi viszonyokhoz idomuló szabályozások, normák stb. kikristályosodásában, érvényesítésében. Az általános törvények, elõírások keretében gondoskodott a közösségi területek (legelõk, erdõk stb.) okszerû felhasználásáról, karbantartásáról, a falu határának rendjérõl, utak, közutak karbantartásáról, piaci-vásári rendtartásról.

A falu elitjének különösen fontos csoportját képezte a civil szervezetek – dalárda, zenekar, olvasókör, gazdakör, nõegylet, önkéntes tûzoltók – tagsága, vezetõsége. Ezen törvényesen nem elõírt, de formailag szilárd, tartósan mûködõ, öntevékeny szervezeti formák szerteágazóan egészítették ki a „hivatalos” községi intézményrendszert, át- meg átszõve a falu életét; elöljáróik, tagságuk hatása meghatározó volt a falu életére.

Lényeges körülmény, hogy ez az elit, ha nem is kizárólagosan, de túlnyomórészt helyiekbõl toborzódott, ami messzemenõen biztosította mély emberi kötõdését az adott faluközösséghez, annak múltjához, jelenéhez, egész életéhez. Ebbõl következett elit és faluközösség sokrétû, szoros kapcsolatrendszere, érdekközössége, az a társadalmi, emberi, lelki közös nevezõ, amelyre épült az elitet és a falut összefogó „mi”-tudat, a falu lelki összetartó és mozgató ereje, belülrõleredõ és belsõként  megnyilvánuló építkezése.

Az elitcsoportok kialakulása, szerkezete, mûködése, fejlõdése városon és falun egyaránt merõben új helyzetbe került a negyvenes évek végén. Drámai törés volt, amit a politikai rendszer gyökeres változása, a szovjet típusú totalitarizmusra való áttérés idézett elõ. A negyven éven át tartó folyamat elsõ, rövid szakasza fõleg a meglévõ elitcsoportok szétverését jelentette. Ugyanakkor megkezdõdött az elitváltás, az új rendszer elitcsoportjainak kialakulása, „bejáratása”, pozícióinak megszilárdítása. Falvakon ez a folyamat széles fronton, kisebb-nagyobb fáziseltolódásokkal a teljes elit lecserélését, félreállítását, elsõsorban gazdasági-társadalmi-kulturális, nemritkán pedig fizikai felszámolását jelentette.

E társadalmi-politikai hadjáratban a hatalom megkülönböztetett figyelmet fordított a parasztság  középsõ, tehetõsebb rétegeire. A nagy „érdeklõdés” magyarázata abban rejlett, hogy a parasztság ezen rétegeibõl került ki, nemzedékeken áthúzódó, kemény szelekció révén, a falvak gazdasági elitje, annak derékhada, ez a klasszikus középgazda, földmûvelõ és állattenyésztõ, jó szakember és egyúttal vállalkozó, aki sikeresen kezelte és gyarapította gazdaságát a piac és a verseny feltételei közepette. Fõ jellemzõi: a földhöz való mélységes ragaszkodás, alapos szakképzettség, erõs dinamizmus, az új iránti nagy fogékonyság, szakmai-gazdasági rugalmasság stb. Ez a típus volt a falu gazdasági, társadalmi és általános modernizációjának éltetõ ereje, eleven emberi modellje. A század elsõ évtizedeiben, a második világháborúig, a Bánságban és másutt sok szempontból közel állt nyugat-európai társaihoz, azzal a reális távlattal, hogy sikeresen haladjon tovább a mai, modern farmer szakmai, gazdasági, társadalmi státusa felé vezetõ úton.

Erre azonban nem kerülhetett sor, mert ez a paraszttípus elfogadhatatlan volt a kommunista totalitarizmus számára. A tulajdonosi minõségében szilárd alapokon nyugvó, gazdasági, társadalmi, politikai függetlensége, autonóm beállítottsága és magatartása, szervesen liberális irányulása zavaró, ellenszenves volt, élõ, hús-vér ellenérvként valóságos tagadását jelentette azon kollektivizálási terveknek, amelyek már az 1945-ös földreform másnapján ott lapultak hatalmi fiókokban. Tehát megindult ellene mint az önzés, a kizsákmányolás megtestesítõje ellen a támadás, az erkölcsi lejáratás. Következett a gazdasági bekerítés, megszorítás, legyengítés, majd a társadalmi-politikai elszigetelés, megbélyegzés és felszámolás. Kiûzés a házából, a helységbõl, deportálás, kényszermunka, börtön, el egészen a fizikai megsemmisítésig. És emellett a családtagok, rokonok megtörése, iskolák zárt kapui, tilos szakmák és életpályák. Másfél évtized, de fõbb mozzanatait tekintve mindössze pár év mérlege: a hazai parasztság régi, természetes elitje szinte nyomtalanul eltûnt a falu színterérõl.

Helyette került elõtérbe a termelõszövetkezetek és az állami gazdaságok számára technikailag, szervezésileg és gazdaságilag óhajtott „szakosított” paraszt: „állatgondozó” vagy csak „fejõ”, a csoport- vagy brigádtag a zöldségesben, a szántóföldi növénytermesztésben, gyümölcsösben, a fogatos, a gépkezelõ, irodaszolga vagy éjjeliõr, a kollektivizált falu vagyonától megfosztott, kiszolgáltatott bérmunkása. Közülük a legjobbak, a leginkább rátermettek is a mezõgazdasági termelés futószalagaihoz láncolva, a tervutasításos gazdaság igényeinek megfelelõ távolságra a koncepciós, gazdálkodási, döntési, vezetési kérdésektõl. A számukra kiosztott szerepek: a végrehajtás, idõnként fegyelmezetten megszavazni messze felülrõl jövõ, megfellebbezhetetlen utasítások alapján összeállított terveket, a politika pillanatnyi hangulatát, szeszélyét igazoló beszámolókat.

A falusi elitek vonatkozásában  a „veszteség”  rovat külön súlyos tétele volt és maradt a közép- és felsõfokú szakemberek képzése, amiben messze túltengett a technikai szempont. Mûszakilag lelkiismeretesen felkészült agrárszakemberek tízezrei kerültek a mezõgazdaságba, falura minimális menedzseri képzés nélkül. Erre a hatalomnak egyáltalán nem is volt szüksége, mert – ezen a szinten sokkal inkább, mint az egyszerû bérmunkások esetében – zavaró lett volna a gondolkodó, gazdálkodó szakember, aki netalán kritikusan (is) viszonyulhat bizonyos „felsõbb” döntésekhez, elképzelésekhez.

A falu veszteséglistája azonban itt nem ér véget. Az erõszakolt kollektivizálás és iparosítás páros folyamata alapjaiban rendítette meg a falut, ahonnan milliók keltek útra.  Egyfelõl kitaszította õket a falu, ahol a nagyüzemi, gépesített mezõgazdaság számára tömegesen váltak fölöslegessé, miközben más területen – ipar, szolgáltatások – nem kínálkozott munkaalkalom. Másfelõl vonzotta õket a város, az ipar, az építkezések, magasabb, biztos kereset, a szakmai érvényesülés, egyéni boldogulás ígérete. A távozók: zömében fiatalok, rátermettek, tehetségesek, a falu legjobbjai. Ami maradt: gyorsan elöregedõ falu, ahonnan a fiatalokkal jórészt a jövõ is „távozott”.

A mennyiségi, demográfiai vonatkozásokon túl a faluközösségek vesztesége nagymértékben emberi, forrása pedig a tulajdon mély erkölcsi válsága. Az úgynevezett szocialista közösségi (szövetkezeti vagy állami) tulajdon bevezetése által az elidegenült, mindenkié – tehát senkié lett tulajdon fölött egy szûk vezetõ réteg rendelkezett, és lényegében közpréda tárgyává vált. A tulajdon tisztelete úgyszólván pillanatok alatt szertefoszlott, évszázadokon át kialakult és rögzült értékek és magatartásformák mentek feledésbe, a falu erkölcsi tartópillérei omlottak össze.

A falu erkölcsi szétesésének lényeges feltétele volt az egyház félreállítása és az iskola szigorú alárendelése a párt, az állam, a közigazgatás helyi és felsõbb szerveinek. A kollektivizáláshoz képest „egyszerû” feladatot a hatalom példás gyorsasággal oldotta meg, amivel a falu gazdasági, demográfiai, emberi, erkölcsi leépülése történelmi ténnyé vált.

Az 1989-es hatalomváltás után a falu (és az egész társadalom) mély erkölcsi válsága különös módon nyilvánult meg. A hirtelen beállt tekintélyi, törvénykezési vákuum, a tranzíciós folyamatok kuszasága, a kórosan túlméretezett bürokrácia dzsungelviszonyai fölöttébb kedvezõ táptalajt jelentettek a falu egészét sújtó bizonytalanság, kilátástalanság fokozására. Mély válságából hogyan találhat kiutat a falu, milyen reális lehetõségei nyílnak a talpraállásra, sorsának jobbra fordítására? Kutatásunk alábbi vázlatos eredményei ehhez az útkereséshez nyújthatnak néhány támpontot.

Demográfiai változások

Egy átfogó, a falu egészére kiterjedõ vizsgálat keretében külön kutatás tárgyát képezte a nem mezõgazdasági jellegû tevékenységet folytató  kis- és középvállalkozások elemzése. Elsõ közelítésben jogosnak tûnhet a kérdés: mennyire indokolt a figyelem e két szektor (ipar és szolgáltatások) iránt olyan falvak gazdaságában, ahol mind a tevékenység termelési értékét, mind pedig a foglalkoztatott munkaerõt tekintve ezek részaránya csekély, olykor szinte elhanyagolható?

A válaszadáshoz szolgáljon egyik kiindulópontként az ország lakosságának alakulása és megoszlása települések szerint 1930-tól napjainkig.

(1) A lakosság megoszlása települések szerint (1930–1992)

      Év

Lakosság

Városi  lakosság

Falusi  lakosság

összesen

%

%

1930

14 280 729

3 051 253

21,4

11 229 476

78,6

1948

15 872 624

3 713 139

23,4

12 159 485

76,6

1956

17 489 750

5 474 264

31,3

12 015 186

68,7

1966

19 103 163

7 305 714

38,2

11 797 449

61,8

1977

21 559 910

9 395 729

43,6

12 164 181

56,4

1992

22 810 035

12 391 819

54,3

10 418 216

45,7

Forrás: Románia Statisztikai Évkönyve, 1994

 

Az hat népszámlálás adatai a lakosság folyamatos növekedését tükrözik. Hatvankét év alatt a többlet 8,530 millió, az adott idõszakban Európában az egyik legmagasabb. Ezen belül rendhagyó jelenség az 1966 utáni 3,7 milliós növekedés. Ennek nagy része az 1966-os, a mûvi abortuszt szigorúan tiltó s a fogamzásgátló eszközök használatát, forgalmát minimálisra szorító hírhedt elnöki rendelet hatásának tulajdonítható. A rendeletet követõ években az élve születések száma az 1966. évi, eleve magas 273 678-ról 1967-ben 527 764-re, 1968-ban 526 091-re, 1969-ben 465 764-re emelkedett. A természetes népszaporulat még a hetvenes évek végéig is tíz ezrelék körül mozgott, s a nyolcvanas években állandósult a továbbra is magas, átlagosan 5,5 ezrelék körül, tehát immár az 1965. évi 6,0 ezrelék alatt. 1990-tõl, amikor az új hatalom egyik elsõ intézkedéseként hatályon kívül helyezték az 1966-os rendeletet, a természetes népszaporulat már az évben 3,0 ezrelékre, 1991-ben 1,0 ezrelékre csökkent. 1992-tõl kezdõdõen pedig fogyásról kell beszélni: 1992 – 0,2 ezrelék, 1993 – 0,6 ezrelék, 1994 – 0,8 ezrelék, 1995 – 1,6 ezrelék, 1996 – 2,6 ezrelék, ami kezdetben évi pár ezres, az utóbbi években pedig 35–55–75 ezres fogyást jelent.

A pronatalista dekrétum 1966 –1990 között, különbözõ demográfiai elemzések szerint, másfél–két és fél milliós népességtöbbletet kényszerített ki. 1992 az ország történetében éles demográfiai fordulat kezdete. Románia lakossága megindult lefelé a lejtõn, mégpedig az eddigi évek tanúsága szerint gyorsuló ütemben.

A változás azonban nem szüntet(het)i meg az elõzõ évtizedek erõszakos pronatalista demográfiai politikájának élõ következményét, a másfél–két milliós fiatal lakosságtöbbletet, amelynek gazdasági-társadalmi nyomása óriási az összeroppant nemzetgazdaságban, amivel a vizsgálatoknak föltétlenül számolniuk kell.

A folyamaton belül külön figyelmet érdemel a városi lakosság növekedése: az 1948. évi 3,7 millióról 12,391 millióra 1992-ben, vagyis 8,961 milliós többlet, 3,3-szoros növekedés negyvennégy év alatt. Az ok túlfeszített iramú, kényszerpályára terelt, szinte kizárólag a városra összpontosult iparosítás, azon ismert, primitív képlet jegyében, miszerint az ipar és a szolgáltatások helye a város, a mezõgazdaságé pedig a falu. Izgalmas, máig alig kutatott kérdés, hogy ez a viharos „városiasodás” mekkora mértékben járt a meglévõ városok ruralizálódásával. Ezzel párhuzamosan csökkent a falusi lakosság hányada: az 1948. évi 76,6 %-ról az 1992-es 45,7 %-ra. A nyolcvanas évekig a falusi lakosság számbelileg nagyjából állandó – kb. 12 millió körül –, tehát évtizedeken át az itteni lakosság növekménye áramlott a városokba. Korábban a falusi lakosság természetes szaporulata magasabb volt. Ám e téren is változás állt be: közel húsz esztendeje a természetes szaporulat immár alacsonyabb, mint városon, s ez a különbség ma már nagyságrendi. Míg 1995-ben a városi lakosság természetes szaporulata –0,2 ezrelék volt, ez a mutató falvakon –3,1 ezrelék. A nyolcvanas években megindult a falusi lakosság abszolút értékekben kifejezhetõ csökkenése: az 1977-es 12,164 millióról 10,418 millióra 1992-ben; a csökkenés 1,931 millió. Tekintetbe véve a korfa általánosan, falvakon pedig különösen beszûkülõ alapját, a falusi lakosság erõsen negatív természetes szaporulatát, a következõ század elsõ évtizedeire szóló prognózis a falusi lakosság további 1–1,5 milliós csökkenését vetíti elõre. Ez egyben az ország összlakosságának csökkenését fokozza jelentõs mértékben, lévén a város természetes népszaporulata már évek óta növekvõ mértékben negatív. A demográfiai fordulat fontos vonatkozása, hogy a falu, amely a legutóbbi évtizedekig a népesség növekedésének szinte kimeríthetetlen forrása volt, ma a népességcsökkenés fõ tényezõje.

A falusi lakosság továbbra is sokmilliós tömeg. A hivatalos adatok szerint 10,4 millió, de tekintettel arra, hogy a helységek hosszú sorát emelték városi rangra, így igazítva a város/falu arányát a tegnapi politika igényeihez, valószínû, hogy az igazi falusi lakosság hányada még mindig közel jár az 50%-hoz, körülbelül 11 millió. Ez a lakosság a belátható csökkenése ellenére még mindig hatalmas tömeg, a következõ három évtizedben még mindig körülbelül 8–9 millió fõt jelent.

Gazdasági szerkezet

1948–1949-tõl kezdõdõen az iparosítás és a kollektivizálás következményeként a gazdaság mélyreható szerkezeti változásokon ment át, ami kifejezésre jut az aktív lakosság összetételében.

(2) Az aktív lakosság összetétele

Forrás: Románia Statisztikai Évkönyvei, 1976, 1995, 1996

 

A szerkezeti átalakulások jellemzõi: az I. szektor (lényegében a mezõgazdaság) nagyarányú térvesztése, a II. szektor (ipar és építkezés) gyors felfutása a kezdeti szerény 14,2%-ról 43% fölé és a szolgáltatások kezdetben lassú, majd gyorsuló növekedése a kezdeti 11,5%-ról 27,5%-ra 1990-ben.

A gazdaságfejlesztés eredendõen téves felfogása szerint a szektorokat térbelileg, a településtípusok szintjén is elválasztották. Az ipar és a szolgáltatások túlnyomóan a városon fejlõdtek, s az adott gazdaságpolitikai forgatókönyv a falunak a mezõgazdasági hátország szerepét juttatta. Ez itt nem csupán a mezõgazdaság  elsõbbségét jelentette, hanem a régebben létezõ nem mezõgazdasági egységek felszámolását s az ilyen jellegû tevékenységek, fõleg a mezõgazdasági termékeket feldolgozó ágazatok összevonását és városra telepítését. Az eredmény: visszafejlõdés, a második és harmadik szektor mesterséges elsorvasztása, ami csaknem teljesen kizárta a mezõgazdaság korszerûsítése nyomán keletkezõ munkaerõfölösleg elhelyezkedését, fokozva annak kiáramlását a városokba. Csakhogy viszonylag rövid idõ alatt az ipar (a város) egyre inkább a kifáradás jeleit mutatja. A mélyülõ válságba került ipar a hetvenes évek végén  hirtelen megtorpant, gyakorlatilag képtelen számottevõ munkaerõ felvételére, miközben a falu tovább termeli a fölösleget, s áramoltatná a túltelített ipar, a város felé.

A folytatás elkerülhetetlen. Amint a fenti grafikon tanúsítja, 1980-tól kezdõdõen az iparban foglalkoztatottak száma 1990-ig változatlan, s a helyzet hasonló a mezõgazdaságban is. Az 1989-es fordulat után az egy évtizeddel korábban kezdõdött válság visszaszoríthatatlan. Pár év leforgása alatt a II. szektor munkaerõ-létszáma több mint egymillióval csökken, e szektor részaránya már alig 38% (valahol a hetvenes évek közepének szintjén). Ugyanakkor a mezõgazdaságban dolgozók létszáma szembetûnõen növekszik, úgyszintén a szektor súlya is (34,4 %-ra, ami szintén a hetvenes évek közepének felel meg). A II. szektor, azon belül pedig különösen az ipar, továbbra is magas létszámfölösleggel terhelt, ijesztõ méretekben termeli a veszteségeket, újratermelve saját s az egész nemzetgazdaság válságát.

A mezõgazdaság helyzetének súlyosságát tükrözõ adatok: 1995-ben 9,337 millió hektár szántóra 3,265 millió munkaerõ jut, egy fõre 2,86 hektár. A valóságban ennél is jóval kevesebb, ha tekintetbe vesszük, hogy kb. 1,5 millió hektár állami tulajdonban van, s a fennmaradó 7,8 millió hektár szántó kb. 6 millió tulajdonos közt oszlik meg. Az eredmény egy hihetetlenül szétaprózott mezõgazdaság, törpebirtokok tengere, ahol a jelenlegi üzemszerkezetben magától értetõdõ a munkaerõ részleges kihasználása, a termelékenység rendkívül alacsony foka, az aktív lakosság több mint egyharmadát érintõ, a szerénynél is kisebb jövedelmek. Ott van továbbá pár millió kistulajdonos, akiknek földjét általában valamilyen bérlet formájában mûvelik meg (ha kerül bérlõ s a föld nem marad éveken át parlagon). Számukra a föld másodlagos, harmadlagos, nem lényeges jövedelmi forrás, a hozzá fûzõdõ érdekeltség rendszerint csekély, az emberi ragaszkodás pedig annál is kisebb. A tulajdonukban levõ föld nagy része hovatovább gazdát cserél, ami egyik reális útja a nagyobb gazdaságok kialakulásának.

Egyre élesebben és sürgetõbben tevõdik fel a kérdés: mi legyen, mi lehet a mezõgazdaság, általában pedig a falu sorsa?

Nyilván a változások közt elsõ helyen áll a mezõgazdaság fejlesztése, korszerûsítése. Ennek azonban szinte áthághatatlan gátja a földtulajdon szétaprózódottsága: pillanatnyilag a magángazdaságok 73,15%-a 3 hektárnál kisebb földdel rendelkezik (de közel 10%-a 1/2 hektárnál kevesebbel!), és csupán 0,24% mondhat magáénak 10 hektár vagy annál több földet. Ilyen körülmények között a mezõgazdaság korszerûsítése legfeljebb jámbor óhaj, valóságalap nélkül.

E törpegazdaságok számára kiút lehetne a társulás valamilyen formája (fõleg a beszerzés és értékesítés, esetleg a termelés terén), erre azonban nincs korszerû, hiteles szövetkezeti tapasztalat, a régi pedig (lásd téesz) rossz emlékû, allergia forrása a társulási elképzelésekkel szemben.

A korszerûsítés lehetõsége a 10 hektáros és az annál nagyobb gazdaságoknál kezdõdik, ott is szerény mértékben, sokkal inkább a nagyobb, saját, de ma még inkább, bérelt földön gazdálkodók esetében. E két réteg a parasztgazdaságok számbelileg elhanyagolható töredékét jelenti, kialakulásuk és megszilárdulásuk rövid-, de középtávon még inkább, a holnapi versenyképes mezõgazdaság felé vezet. Ez azonban vajmi keveset javít a mai és holnapi több millió törpegazda sorsán, mivel többségük számára elkerülhetetlen a lemorzsolódás, a nyugati mezõgazdasági trendek szerint.

További probléma, hogy – egyáltalán nem paradox módon – éppen a mezõgazdaság korszerûsítése csökkenti a mezõgazdasági munkaerõ-szükségletet. Az ok világos: egy mezõgazdasági termelõ egyre több személyt lát el élelmiszerrel; ez a mutató néhány nyugat-európai országban: Belgium 34, Dánia 17, Franciaország 16, Olaszország 11, Németország 24. Ennek megfelelõen a mezõgazdaságban foglalkoztatottak hányada az aktív lakosságban: Belgium 8,5%, Dánia 5,7%, Németország 3,0%, Franciaország 4,8%, Olaszország 7,9%, az Európai Közösség 15 államának átlaga 5,5%. Ehhez képest Romániában egy mezõgazdasági termelõ 3,6 személy számára biztosít élelmiszert, a mezõgazdaságban dolgozók részaránya pedig az aktív lakosság mintegy 35%-a, vagyis a nyugat-európai átlagnak több mint hatszorosa. Feltéve, hogy a jövõben (10–15 év múlva, esetleg késõbb?) ez a hányad lecsökken a szlovákiai (12,4%) vagy magyarországi (13,2%) értékekre a hazai mezõgazdaság korszerûsítése folytán, ez körülbelül kétmillió ember átáramlását jelenti a nem mezõgazdasági szektorokba.

Egyelõre a mezõgazdaság korszerûsödése várat magára, ami egyben szerencse is, mert az ipar még mindig nagy létszámfölösleggel küszködik, és jó ideig képtelen lesz másutt felszabaduló munkaerõ befogadására. Sokatmondó, hogy például a bányászatban leépített tízezrek számára azt javasolták, próbáljanak kisvállalkozást alapítani, vagy térjenek vissza a mezõgazdaságba.

A falu és az egész ország mai adottságai közepette az imént vázolt többszörösen nehéz helyzetbõl nincs kiút, csak  részmegoldások, változatok vannak, amelyek összessége segíthet a falu és az ország talpra állásához, kezdetben lassú, majd remélhetõleg gyorsabb fejlõdéséhez.

E változatokból természetesen nem lehet kiiktatni a mezõgazdaság fejlesztését. De a ma általános szántóföldi gabonatermesztés (búza, kukorica) szinte elkerülhetetlenül vezet a csõdhöz, mégis ennek alternatívái kerülnek a figyelem homlokterébe. A kisüzemi állattartás, zöldségtermesztés, gyümölcstermesztés, a fokozottan munkaigényes és nem tõkeigényes termelés legalábbis egy szerényebb, kezdeti szakaszban lehetõvé teszi bizonyos munkaerõ-fölösleg hasznosítását. Ugyanakkor továbbra is a változások listáján maradnak a társulási formák (családok, rokonság vagy jogi keretek között), nem csupán a beszerzés-értékesítés, hanem a termelés szintjén is, ami lehetõvé teheti a kisbirtokok huzamos túlélését.

A falut s vele az országot fenyegetõ nagy munkaerõ-fölösleg csökkentésére nyújt lehetõséget falun a nem mezõgazdasági vagy a mezõgazdasághoz kapcsolódó, II. és III. szektorba tartozó (ipari, szolgáltatási) tevékenységek kifejlesztése. Ez a változat segítheti elõ a munkaerõ szektorok közti áramlását nem a falu–város (nálunk jelenleg nagyon is lezárt) útvonalán, hanem a falusi gazdaság és társadalom keretein belül.

Reális-e az utóbbi változat, s ha igen, hol tart most a megvalósulása, milyenek a kilátásai a közeli vagy távolabbi jövõben, és fõleg milyen emberi erõforrásokra támaszkodik ma és támaszkodhat a továbbiakban? Néhány kérdés, amelyekre a vizsgálódás összpontosult.

Vállalkozó falu

Területileg a kutatás Temes megyére szorítkozott, és amennyire a megye jellemzõ a nyugati országrészre, annyira elfogadható bizonyos, középhatósugarú általánosítás a felmérésekbõl származó adatok alapján, azok érvényességének bármilyen túlértékelése nélkül.

A megyén belüli fõbb jellegzetességek alapján történt a helységek kiválasztása: sík-, illetve dombvidék, a földek termõképessége és a nagyváros közelsége/távolsága. Ezen ismérvek alapján a kijelölt helységek:

– Varjas: síkság, elsõ osztályú talajok, várostól távol;

– Újszentes: síkvidék, közepesen jó talajok, városközelben;

– Máslak: dombvidék, közepes – gyengébb termõképesség, távol a várostól.

A vizsgálatba bevont családok, kisvállalkozások nem tekinthetõk mintának a szokásos értelemben, mert – mivel viszonylag kevés esetrõl van szó – csaknem minden vállalkozó bekerült az adatfelvételbe.

(3) A lakosság megoszlása nemek és korcsoportok szerint

Lélekszám

Összesen

0–14 éves

15–60 éves

60 év fölött

Összesen

Ebbõl nõ

Összesen

Ebbõl nõ

Összesen

Ebbõl nõ

Összesen

Ebbõl nõ

Románia

22 810 000 100,0 %

11 596 000 50,7 %

5 182 000 22,7 %

2 537 000 49,0 %

13 886 000 60,9 %

6 938 000 50,0 %

3 742 000 16,4 %

2 121 000 56,7 %

Temes
megye

700 033

100 %

361 066

51,6 %

149 543

21,4 %

72 950

48,9 %

435 714

62,2 %

224 626

50,9 %

114 776

16,4 %

66 490

57,9 %

 

Temes megyei
városok

425 129 100,0 %

221 041 52,0 %

89 368
21,0 %

43 673
48,9 %

279 232 65,7 %

144 210 51,6 %

56 529
13,3 %

33 158
58,7 %

Temes megyei községek

274 904 100,0 %

140 025 50,9 %

60 175
21,9 %

29 277
48,7 %

156 482 56,9 %

77 416
49,5 %

58 247
21,2 %

33 332
57,2 %

Újszentes

2400
100,0 %

1229
51,2 %

380
15,8 %

176
46,3 %

1463
61,0 %

730
49,9 %

557
23,3 %

323
58,0 %

Máslak

3913
100,0 %

2012
51,4 %

921
23,5 %

465
50,5 %

2171
55,5 %

1064
49,0 %

821
21,0 %

483
58,8 %

Varjas

6059
100,0 %

3054
50,4 %

1584
26,1 %

764
48,2 %

3412
56,3 %

1670
48,9 %

1063
17,6 %

620
58,3 %

Ú+M+V

12 372 100,0 %

6285
50,8 %

2885
23,3 %

1405
48,7 %

7046
57,0 %

3464
49,2 %

2441
19,7 %

1426
58,4 %

Forrás: 1992-es népszámlálás adatai (Recensãmântul populaþiei ºi locuinþelor, vol.I.p.971.p. XX.)

 

A községi, megyei és országos adatsorból kitûnik, hogy nemek és korcsoportok tekintetében nagyon hasonló a helyzet, ilyen szempontból mind a megye, mind a kiválasztott három helység reprezentativitása kielégítõ.

Az iskolázottság tekintetében már eltérõ a helyzet. Országos szinten a felsõfokú végzettek száma 8,6-szor nagyobb városon; a középiskolát végzettek aránya városon 74,0%, falun 58,0%. Ezzel szemben Temes megyében a felsõfokú végzettek aránya városon 6,25-ször magasabb, mint falun, a középiskolát végzettek aránya városon tíz százalékkal magasabb, mint falun. Eszerint Temes megyében az emberi erõforrások minõsége érezhetõen jobb.

Nézzük meg a minta további jellegzetességeit.

(4) A minta megoszlása nemek és korcsoportok szerint

 

Összesen

Korcsoportok

Átlag
életkor

Nr.       %

20–29

Nr.     %

30–39

Nr.     %

40–49

Nr.     %

50–59

Nr.     %

60 és +

Nr.   %

Minta össz.

74

100

9

12,2

29

39,2

21

28,4

11

14,9

4

5,4

40,5

Varjas

35

47,3

3

8,6

18

51,4

10

28,6

3

8,6

1

2,9

41,8

Máslak

12

16,2

2

16,7

5

41,7

3

25

1

8,3

2

16,7

37,3

Újszentes

27

36,5

4

14,8

6

22,2

8

29,6

7

25,9

1

3,7

43,9

Férfiak

53

71,6

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

Nõk

21

28,4

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

A férfiak többségi helyzete világos, a nõk 28,4 százalékos aránya a tevékenység jellegét tekintve figyelmet érdemel. Egyértelmûen jelzi a kitörést a hagyományos „háziasszony” státusból, az érvényesülést egy számukra – fõleg falun – tegnapig nehezen megközelíthetõ területen. Ez fontos irányváltást jelez a falusi társadalom fejlõdési pályáján. Közvetlen jelentõsége, hogy a munkanélküliség veszélyének jobban kitett csoportról van szó. Külön említésre méltó, amit (falu)szociológiai kutatások egyöntetûen igazolnak, hogy falun a nõk munkahelyének biztosítása nagymértékben kihat a férfi munkaerõ helyben tartására, a falusi családok stabilitására, a faluközösségek életére. Az 1989-es fordulat és az azt követõ esztendõk egyik értékes hozadéka a falu kimozdulása a multiszektoriális gazdasági szerkezet felé, amiben növekszik a nõk szerepvállalása, ezáltal pedig a helyi, nem csupán gazdasági elit átalakulása. Pár esztendõ tapasztalataiból messzemenõ következtetéseket levonni nem lehet, a kezdet azonban magában hordozza a folytatást, egy új falusi elit létrejöttének ígéretét. Jóllehet ez az elit döntõen gazdasági meghatározottságú, nem kétséges, hogy súlya, szerepe hovatovább a falusi élet más szintjeire is kiterjed, éppen mert a falu gazdasági-társadalmi korszerûsítésének fontos emberi erõforrása és lendítõje.

Ezt a reményt erõsíti a vizsgált csoport összetétele korcsoportok és iskolázottság szerint. A minta átlagos életkora 40 év körüli, jóval alacsonyabb az illetõ községek, falvak átlagánál. A most kialakuló elit ilyen szempontból is a falu jövõjének hordozója és ígérete.

(5) Iskolai végzettség szerinti megoszlás

 

Összesen

Elvégzett  iskola

5–8 osztály

Szakiskola

Líceum

Egyetem

N.

%

N.

%

N.

%

N.

%

N.

%

Minta össz.

74

100,0

16

21,6

16

21,6

27

36,5

15

20,3

Varjas

27

36,5

6

22,2

5

18,5

9

33,3

7

25,9

Máslak

12

16,2

4

33,3

6

50,0

2

16,7

Újszentes

35

47,3

6

17,1

11

31,4

12

34,3

6

17,1

Férfiak

53

71,6

13

24,5

14

26,4

16

30,2

12

22,6

Nõk

21

28,4

3

14,3

2

9,5

11

52,4

3

14,3

 

Megkülönböztetett figyelmet érdemel az iskolázottság. Sokat mond, hogy a csoport nagy többségét (56,8%) a felsõfokú iskolák végzettjei (20,3%) és az érettségizettek (36,5%) képezik, mellettük pedig 21,6% szakiskolát végzett, és csak a fennmaradó, szintén 21,6% végzett 5–8 osztályt. Ilyen szempontból a csoport városi mércével mérve is magas képzettségû.

Fontos kérdés: ez az elit mennyire helybeli vagy városból származó „import”?

(6) Származás szerinti összetétel

 

Összesen

Származás

Helybeliek

Mások*

N.

%

N.

%

N.

%

Összesen

74

100,0

59

79,7

15

20,3

Újszentes

27

36,5

19

70,4

8

29,6

Máslak

12

16,2

8

66,7

4

33,3

Varjas

35

47,3

32

91,4

3

8,6

* A Mások csoport a megye más helységeibõl vagy más megyébõl származó személyeket jelent, összesen 15 személyt. 1956-ban 1, 1968-ban 1, 1980-ban 12, 1990-ben 1 személy költözött be.

 

A nagy többség (kb. 80%) helybeli. Községek szerint bizonyos eltérés észlelhetõ. Varjason a helybeliek aránya meghaladja a 90%-ot, Újszentesen 70% körüli, Máslakon pedig 66 %. Lényeges, hogy a többi is falusi, szomszédos vagy távolabbi faluból, és egy személy kivételével, aki 1990 után telepedett meg az illetõ faluban, a többi betelepedõ 18 éve (12 személy) vagy annál korábban talált otthonra a három helység valamelyikében.

Mindebbõl következik, hogy – legalábbis a vizsgált helységekben – létezik az a minõségi/emberi erõforrás, amely szakmai-kulturális szempontból hordozója lehet a falu sokoldalú fejlõdésének, fõként a II. és III. szektorokban betöltött szerepe alapján. E távlatokat illetõen fontos kérdés, hogy a falusi kisvállalkozók mennyire szilárdak az új gazdasági pálya választásában, mennyire kötelezik el magukat ebben az irányban. A kérdésre részleges választ ad az adott tevékenység súlya a kisvállalkozó életében. A mérés alapja a vállalkozásra fordított idõ (teljes idõs vagy részidõs tevékenység), ami közvetetten, egyetlen mutató révén közelíti meg a jelenséget.

(7) A vállalkozásra fordított idõ

 

Összesen

Vállalkozásra  fordított  idõ

 

Teljes idõ

Részidõ

 

N.

%

N.

%

N.

%

Minta össz.

74

100

52

70,3

22

29,7

Újszentes

27

36,5

23

85,2

4

14,8

Máslak

12

16,2

9

75,0

3

25,0

Varjas

35

47,3

20

57,1

15

42,9

Férfiak

53

71,6

39

73,6

14

26,4

Nõk

21

28,4

13

61,9

8

38,1

 

A többség – kb. 70% – számára a kisvállalkozás fõ tevékenységi terület és a megélhetõség fõ forrása, a fennmaradó 30% részidõben foglalkozik a vállalkozással, fõ erejét a föld, a családi gazdaság, alkalmasint valamilyen más tevékenység köti le. Megemlítendõ, hogy a falusi kisvállalkozók közül számosan rendelkeznek általában kis földterülettel. Esetükben jórészt a falun belüli, szektorok közti mobilitás folyamata tükrözõdik, amelynek során a munkaerõ bizonyos – remélhetõleg növekvõ – hányada átáramlik a mezõgazdaságból az iparba és a szolgáltatásokba.

Ebben a fokozatosságban több tényezõ hatása lehetséges:

– az óvatosság: legalább részben megtartani a nemrég visszakapott földre épülõ kicsiny, de még életképes gazdaságot;

– az egyén, illetve a család idõmérlege: jól megfér egymás mellett a kétféle tevékenység, fõleg ha kis földterületen külterjes (pl. búza-, kukoricatermesztés) gazdálkodást folytat, ami csak részben köti le a rendelkezésre álló munkaerõt, másfelõl pedig a vállalkozás, ha az szerényebb méretû, nem igényli a teljes munkaidõt.

A jelenséget illetõen jól érzékelhetõ szóródás mutatkozik helységek és nemek szerint.

A helységek között élen jár Újszentes, ahol a kisvállalkozók 85 százaléka foglalkozik a vállalattal teljes munkaidõben, ami egyértelmûen jelzi a vállalkozás szilárdságát, jórészt valószínûleg a város közelségének köszönhetõen is. Viszonylag magas a teljes munkaidõben dolgozó vállalkozó Máslakon is, ez azonban kevésbé jelentõs, tekintve, hogy itt mûködik a legkevesebb kisvállalkozás. Varjason a teljes munkaidõben dolgozó kisvállalkozók alacsony részaránya – 57,1% – feltehetõen egyaránt tükrözi az itteni magas termelékenységû föld, a mezõgazdaság továbbra is érvényesülõ szerepét, ugyanakkor pedig a város távolságát, a helyi piac korlátolt felvevõképességét a II–III. szektor termékei és szolgáltatásai számára. Mindezt kompenzálja az ilyen vállalkozások nagy száma, ami (Újszenteshez hasonlóan) jóval meghaladja a minta átlagértéket.

Érdekes a kisvállalkozók nemek szerinti megoszlása a teljes, illetve részmunkaidõ mutató alapján. Az összehasonlításból kitûnik, hogy a vállalkozás mint részidõs tevékenység jóval gyakoribb a nõk esetében. Ebbõl valószínûsíthetõ, hogy a nõk közül számosan a családdal, a háztartással kapcsolatos elfoglaltságuk mellett – egyelõre, talán késõbb is – kiegészítõ tevékenységet és kereseti forrást látnak a kisvállalkozásban.

Megállapítható, hogy a falufejlesztést, azon belül a II. és III. szektor kialakulását és megszilárdulását célzó gazdaságpolitikai stratégiák keretében feltétlenül számolni kell a kiegészítõ státusban mûködõ részmunkaidõs kisvállalkozásokkal. Ezek egyik elõnye, hogy lehetõvé teszik a falun belül a szektorok közti fokozatos munkaerõáramlást, viszonylag kis kockázattal, a visszalépés vagy a profilváltás esélyeinek megõrzésével.

Továbbá az ilyen jellegû vállalkozás kiválóan alkalmas a munkaerõ- és munkaidõ-fölösleg levezetésére, fõleg, de nem kizárólag nõk számára, a változó egyéni, családi érdekek és piaci igények rugalmas kielégítésével, legyen szó falusi turizmusról, kereskedelemrõl, otthon vállalt bérmunkáról.

Mit jelentenek munkaerõ szempontjából a vállalkozások a három községben?

(8) Kisvállalkozások és munkaerõ

Vállalkozások száma

Foglalkoztatottak 
száma

A mezõgazdaságból jöttek

N.

%

Minta összesen

74

688

269

39,7

Újszentes

27

452

190

42,0

Máslak

12

72

27

37,5

Varjas

35

164

52

31,7

 

Az adatok meggyõzõek e kisvállalkozások gazdasági, társadalmi fontosságát illetõen. A felmérésben szereplõ 74 kisvállalat 688 fõ számára biztosít munkalehetõséget, ebbõl 85%-nak teljes munkaidõben, tehát egész éven át. A keresetek általában megközelítik, gyakran meghaladják a városi átlagokat. (A beszélgetések során a keresetet, illetve a munkaadó vállalkozó esetén a jövedelmet az ismert városi adatokhoz viszonyítva jelezték.) Lényeges, hogy szinte kivétel nélkül elégedetten nyilatkoztak a keresetrõl, illetve a jövedelemrõl.

Ehhez a kielégítõ anyagi helyzethez azonban, a hasonló keresetet nyújtó városi munkahelyekhez képest, egy sor más elõny is társul, mint például:

– a lakóhely és munkahely közötti kis vagy elhanyagolható távolság, ami kedvezõen hat az egyén és a család idõmérlegére;

– az esetek nagy részében az otthon végzett munka, rugalmas munkaidõ a családi kapcsolatok, a családi élet térbeni és idõbeni szétdarabolásának csökkenését vagy elkerülését eredményezi;

– a háztáji gazdaság fennmaradása mint értékes munkaalkalom és kereseti forrás;

– a földdel rendelkezõk számára jó lehetõség, hogy közvetlenül foglalkozzanak a kis gazdasággal, vagy közelrõl kísérhessék figyelemmel az esetleges egyéni bérlõ vagy társulás õket érintõ tevékenykedését.

Részben ide kívánkozó jelzés, hogy a kisvállalkozásokban foglalkoztatottak közel 40%-a közvetlenül a mezõgazdaságból jött, mellettük pedig számosan bár nem mezõgazdasági szakmában, de a közelmúltig valamilyen mezõgazdasági egységben dolgoztak. Ismételt igazolása ez annak, hogy a nem mezõgazdasági jellegû kisvállalkozások miként töltik be a híd szerepét az ipar és szolgáltatások, a multifunkcionális gazdasági szerkezet, a falu jövõje felé. De milyen sebességgel közeledik ez a jövõ? A válasz bizonyos mértékben kiolvasható az évente alapított kisvállalkozások számából a vizsgált helységekben.

(9) Kisvállalkozások létrejötte

A felmérésben szereplõ 74 kisvállalat közül 1990–1997 között létesült 71, s csak három létezett 1990 elõtt. Ez is ékesen példázza a pártállam falusi gazdaságpolitikáját. Ma már értelmetlen azon töprengeni, hogy normális fejlõdésmenetben hol tartana most a bánáti falu, amely a második világháború küszöbén, majd a kollektivizálás elõtt jóval közelebb állt Európához. Most, hosszú évtizedeken át tartó kényszermozgás és lemaradás után kell megpróbálni visszatérni a normális fejlõdési mederbe, gazdaságilag-emberileg megrokkanva, szinte kizárólag saját megfogyatkozott erõforrásokra támaszkodva. A helyzetet súlyosbítja az idõ sürgetése, a gyorsulás nyomasztó parancsa a felzárkózási igyekezetben.

Éppen ez a gyorsulás várat magára a kisvállalkozások területén, de a nemzetgazdaság egészében is: 1997-ben közel 7 százalékkal csökkent az egy fõre jutó bruttó nemzeti termék, 1998-ban az ipari termelés az elõrejelzések szerint nem nõ, a munkanélküliség igen. Így a falu és a mezõgazdaság úgyszólván semmilyen vagy elhanyagolható támogatásra számíthat a város, a költségvetés részérõl. Az általános megtorpanással hozható összefüggésbe a kisvállalkozások számának alakulása a vizsgált helységekben, ahol az 1992–1994 közötti tetõzés után fokozatos, majd gyorsuló csökkenés észlelhetõ. A folyamat helyi oka lehet a vállalkozásra kész réteg beszûkülése, az induláshoz szükséges – szerény – tõke hiánya, a piac fizetõképességének csökkenése az adott helységekben és azokon kívül.

Makrogazdasági szinten az országosan megnyilvánuló lassulás oka a gazdasági helyzet általános romlásán túl abban is kereshetõ, hogy megszûntek vagy minimálisra csökkentek a kisvállalkozások számára kezdetben biztosított kedvezmények, erõsen megszigorodtak az alapítás és mûködtetés jogi, pénzügyi stb. feltételei. Erre vall az, hogy pl. Temes megyében, 1992–1994-hez képest az utóbbi években az új vállalkozások alapítására kiadott engedélyek száma több mint 40 százalékkal csökkent, miközben számos kisvállalkozás az önfelszámolás sorsára jutott.

Kerülve bármilyen párhuzam csapdáját makro- és mikroszint, nemzetgazdaság és néhány falu helyzete között, nem kétséges, hogy a kisvállalkozások létesítésének – remélhetõleg átmeneti – mélypontján tartunk, a fellendülés új hulláma pedig egyaránt függ a gazdaság általános fejlõdésétõl és kedvezõ gazdaságpolitikai feltételektõl, amelyekkel egyelõre nagyon is adós a hatalom.

Mérleg és távlatok

Rövid, esetenként pedig nagyon rövid idõ telt el az indulás óta, az elsõ lépések mérlege azonban így is  megvonható, és szükséges is. A hitelesség megkívánná a mérlegkészítésnél szokásos mutatók felhasználását. Az ankét bizalmas jellegének megfelelõen a kérdésekben nem volt közvetlen utalás jövedelemre, profitra, keresetre, csak a velük kapcsolatos véleményre, a személyes anyagi helyzet értékelésére, az elégedettség fokának jelölésére stb. Így a mérleg szubjektív elemekre épül, amelyek azonban bizonyos fokig alkalmasak a valóság tükrözésére.

Az egyik kérdés például arra kért választ, hogy a kérdezett személy mennyire elégedett az anyagi helyzetével, a lehetséges változatok pedig: 1 – elégedett, 2 – részben elégedett, 3 – elégedetlen.

(10) Elégedettség az anyagi helyzettel

 

Összesen

Elégedettségi fok

Elégedett

Részben elégedett

Elégedetlen

N.

%

N.

%

N.

%

N.

%

Minta össz.

73

100,0

21

28,8

46

63,0

6

8,2

Újszentes

27

100,0

6

22,2

20

74,1

1

3,7

Máslak

12

100,0

6

50,0

4

33,3

2

16,7

Végvár

34

100,0

9

26,5

22

64,7

3

8,8

Férfiak

52

100,0

13

25,0

34

65,4

5

9,6

Nõk

21

100,0

8

38,1

12

57,1

1

4,8

 

A megkérdezettek többsége részben elégedett (63,0%), közel 29% elégedett és mindössze 8,2% elégedetlen. Némi szóródás mutatkozik a helységek között, ami nagyjából azok fejlettségi szintjével egyezik. Ennél érdekesebb, hogy a nõk válaszaiban sokkal magasabb az elégedettség mértéke, mint a férfiaknál. A magyarázat: talán valóban nagyobb az elégedettség a minõségileg új státusban elért elsõ, esetleg szerény, de saját, személyes sikerek láttán. Hasonlóan elképzelhetõ, hogy a nõk kevésbé igényes elvárásaikhoz mérik az eddigi eredményeket, s ezáltal derûlátóbbak is. Az eltérésektõl függetlenül az összkép határozottan pozitív, és bizonyos fokig a jövõre vonatkozó jelzésnek is tekinthetõ.

Ennél közvetlenebb utalás olvasható ki egy másik kérdésre adott válaszokból. Nevezetesen: az anyagi helyzetet tükrözõ tízfokú skálán (1 = legszegényebbek, 10 = leggazdagabbak) ki hova helyezi önmagát három idõpontban: 1990-ben, 1997-ben és 2000-ben.

 (11) A saját anyagi helyzet értékelése (1990–1997–2000)

 

Önelhelyezés az 1–10. fokú skálán

1990

1997

2000

1997/90

2000/97

Minta összesen

4,71

5,24

6,35

+0,53

+1,11

Újszentes

4,70

5,07

6,50

+0,37

+1,43

Máslak

3,58

4,83

5,45

+1,25

+0,62

Végvár

5,44

5,51

6,53

+0,07

+1,02

Férfiak

4,46

5,04

6,16

+0,58

+1,12

Nõk

5,57

5,76

6,85

+0,19

+1,09

 

Az elemzés szubjektív értékelésre támaszkodik, amelynek segítségével ezúttal a jelenség folyamatszerûségét igyekszik megragadni a múlt (a kezdet), a jelen és a közeli jövõ szintjén. Az indulópont (1990) tekintetében a községek között hangsúlyozottak az eltérések, pl. a Varjas (5,44) és Máslak (3,58) által képviselt szélsõ értékek között csaknem kétpontnyi a különbség a tízfokú skálán. A helységek adottságainak ismeretében ez reális értékelésnek tûnik. Az viszont meglepõ, hogy 1997-re vonatkozóan ez a különbség 0,68 pontra csökken, ami nem Máslak látványos felzárkózását jelentheti, hanem azt, hogy bizonyos szerény fejlõdést itt magasabbra értékelnek, mint ennél talán nagyobb haladást a fejlettebb Varjason. Az újszentesiek mérlege is visszafogott, bár valamivel jobb, mint a varjasiaké: a fordulat óta eltelt években elért haladást 0,37 pontra értékelik, ami a középszintre, 0,57-re emeli a minõsítést.

A közelmúlthoz képest lényegesen változnak az elõrejelzõ értékelések (tulajdonképpen elvárások, remények) 2000-re. Ezúttal a máslakiak csupán 0,62 pontos emelkedésre számítanak, míg a varjasiak +1,02 pontot remélnek, a leginkább bizakodók pedig az újszentesiek +1,43 pontos elõrelépéssel. Tekintetbe véve az újszentesi látványos építkezéseket, a telkek, földek, házak árainak gyors növekedését, a falu infrastruktúrájának már-már városi színvonalát, a helység általános fellendülését az utóbbi esztendõkben s az ebbõl fakadó ígéretet, a válaszokban kifejezésre jutó derûlátás nagymértékben indokoltnak látszik.

Mint az elõbbi esetben, itt is kimutatható bizonyos eltérés a nõk által adott értékelésekben, de nem egyértelmûen pozitív elõjellel. Az 1990–1997 közötti idõszakban jóval kisebb javulást látnak (+0,19, a férfiak +0,58 pontjával szemben). A következõ három évre az elvárásuk pontszám szerint nagyjából egyezik a férfiakéval (+1,09, míg a férfiaknál +1,12), de mert 1990-ben magasabb értékrõl indultak (5,57, a férfiak 4,46 pontjához képest), 2000-re az elvárásuk 6,85, tehát a skála felsõ harmadába ér, míg a férfiak alig haladják meg a 6,16-ot. Ennek magyarázata a több önbizalom, az önálló kisvállalkozóként elért eddigi eredmények s azok alapján a holnapi kilátások túlértékelése, a kevésbé realista szemlélet és némi naivitás. De lehet a nõk oly sokszor emlegetett szellemi-lelki rugalmassága, találékonysága, szívóssága s ennek megfelelõen valamivel pozitívabb jövõ reménye. A kérdések sora hosszú, és mélyebb vizsgálódások híján marad a feladat, a késõbbi, részletesebb elemzés.

Az említett eltérésektõl függetlenül a megkérdezettek egységesnek mutatkoznak mind az eltelt évek, mind pedig a közeljövõ pozitív értékelésében. Ez eleve biztató, még ha az értékelések valóságalapja és tartalma kisebb is, mint az a válaszokból kiolvasható: ez a többségében jól képzett és a falu életében gyökerezõ, viszonylag fiatalokból álló elitcsoport önmagában hordozza a válaszokból kicsengõ derûlátás szakmai, emberi fedezetét, ami az illetõ falvak számára a talpraállás, haladás egyik felmérhetetlen értékû forrása és záloga.

De hogyan minõsítik ugyanezt az idõszakot a három helység kisvállalkozói szélesebb horizonton, amely koncentrikus körökként magában foglalja az egyént, a helységet, ahol élnek, a megyét és az országot. A kérdés: „Az utóbbi évek tapasztalatai, az újabb irányzatok alapján hogyan értékeli ön saját személyes helyzetét, a helység, Bánság és Románia helyzetét az alábbi idõpontokban?” A kérdésnek megfelelõen a négy szint helyzetét három idõszakban kellett minõsíteni: 1996-ban 1989-hez mérten, 1997-ben 1996-hoz mérten és 2000-ben 1997-hez viszonyítva, négy minõsítési vázlat szerint: 1 = jobb, 2 = hasonló, 3 = rosszabb, 4 = nem tudom.

(12) Egyén, falu, megye, ország helyzete

Idõköz

 

Helyzetértékelési  szintek

Személyes

Helység

Bánság

Románia

N.

%

N.

%

N.

%

N.

%

1996
1989

Összesen

74

100,0

74

100,0

74

100,0

74

100,0

Nem válaszolt

1

1,3

1

1,3

1

1,3

Jobb

48

64,9

41

55,4

43

58,1

40

54,0

Hasonló

16

21,6

15

20,3

8

10,8

9

12,2

Rosszabb

9

12,2

14

18,9

17

23,0

19

25,7

Nem tudom

1

1,3

3

4,1

5

6,8

5

6,8

1997
1996

Összesen

74

100,0

74

100,0

74

100,0

74

100,0

Nem válaszolt

2

2,7

1

1,3

1

1,3

Jobb

20

27,0

37

50,0

30

40,5

25

33,8

Hasonló

29

39,2

18

24,3

25

33,8

16

21,6

Rosszabb

21

28,4

15

20,3

13

17,6

23

31,1

Nem tudom

4

5,4

2

2,7

5

6,8

9

12,2

2000
1997

Összesen

74

100,0

74

100,0

74

100,0

74

100,0

Nem válaszolt

1

1,3

2

2,7

1

1,3

1

1,3

Jobb

52

70,3

59

79,7

60

81,1

56

75,8

Hasonló

5

6,8

3

4,1

1

1,3

1

1,3

Rosszabb

3

4,1

1

1,3

1

1,3

Nem tudom

13

17,5

9

12,2

12

16,3

15

20,3

 

A háromszor négy kérdés többféle nehézség elé állította a megkérdezetteket, mert különbözõ intervallumokról és szintekrõl (egyéntõl az országig), megélt és jövõ idõszakról van szó, ez utóbbi pedig az amúgy is bonyolult, de romániai viszonyok között – ha lehet így fogalmazni – a rendhagyónál is szeszélyesebb átmeneti folyamat holnapjára vonatkozik. Mindez eléggé nyomon követhetõ a válaszokban kifejezésre jutó bizonytalanság növekedésében a magasabb szintek (megye, ország), illetve a jövõbeli helyzet értékelésében. A válaszok azonban így sem nélkülöznek bizonyos relevanciát a valóság és egyúttal e valóság szubjektív megélésének tükrözésében.

Az elsõ idõszak (1989–1996) esetén meglehetõsen magas az elégedettség, különösen a személyes elõmenetelt illetõen. Kereken 65% véli úgy, hogy javult egyéni helyzete, ennél jóval alacsonyabb minõsítést kap a helység (55,4%), Bánság (58,1) és az ország (54,0%). Ezt megerõsíti az, hogy a helységet, de fõleg a régiót s az országot illetõen sokkal nagyobb azok száma, akik visszaesést jeleznek. A helyzet romlását látja egyéni szinten 12,2%, a helység esetében 18,9%, a régió és az ország idevágó értékei 23,0%, illetve 25,7%. A közvetlen múlt (1996–1997) tekintetében szembetûnõ a minõsítések változása, jóllehet az adott idõszak nem is egy egész esztendõ, csak néhány hónap (az adatfelvétel ideje 1997 közepe). Ezúttal már sokkal kevesebben szólnak egyéni helyzetük javulásáról, az elõzõ kb. 65% helyett csupán 27,0%, és több mint kétszeresre növekszik azok száma, akik rosszabbodást tapasztaltak, 12,2% helyett 28,4%. Ugyanakkor közösségi szinteken jóval kisebb mértékû hanyatlást jeleznek (helység, megye, ország).

A magyarázat jórészt az 1997-es év elején elindított sokkterápia, a gazdasági, pénzügyi megszorítások, majd pedig a várt, a gazdasági kibontakozás felé mutató intézkedések késése, ezek érzékelése a kisvállalkozó mindennapjaiban, általában az egyén életében és jóval kevésbé a község, a megye vagy az ország szintjén, ahol valamilyen negatív hatás megjelent, de nem oly „testközelben”. Az értékelések pontossága, valóságtartalma külön elemzés tárgyát képezhetné. Az viszont nagyon is figyelemre méltó, hogy a megkérdezettek fõbb vonalakban mennyire közel járnak a valósághoz, és milyen gyorsan jelezték, már 1997 elsõ felében, a kormány tétovázását, a reformfolyamat megtorpanását, a gazdaság visszaesését, és tették ezt nem a megfelelõ gazdasági mutatók alapján s azok ismeretében, hanem pusztán saját, egyéni helyzetük becslésére támaszkodva. Mellesleg: ezek a jelzések akkor fogalmazódtak meg a kérdõívekbe írt válaszokban, amikor magas szakértõi és politikai körök elsõ ízben kezdték bírálni a kormány határozatlanságát, bizonytalankodását a reform, az általános gazdaságpolitika kérdéseiben. Kétségtelen: a kérdésekre adott válaszok nem csupán az adott helyzetet minõsítik, hanem egyszersmind a válaszok megfogalmazóit, a falun most kialakuló új elitréteget, annak tájékozódó képességét.

A következõ idõszakot (1997–2000) illetõen ismét változik  a kép. Bár karnyújtásnyira van a jelentõl, a 2000. évre megvalósuló közeli jövõ iránt szembeötlõen nagy a reménykedés: 70,3% bízik az egyéni helyzete, közel 80% a helység, 81,1% a Bánság és 75,8% az ország helyzetének javulásában. A reménykedés ez esetben is nagyobb a közösségi szinteket illetõen, ami talán azt tükrözi, hogy sokan az egyéni kilátások beszûkülésére vagy lassúbb szélesedésére számítanak. Ettõl függetlenül a reménykedés általános. Hangsúlyozzuk: a reménykedés, hiszen véleményekrõl, elvárásokról van szó, nem pedig bármilyen módon megalapozott elõrejelzésekrõl, a reménykedés forrása pedig az a bizalom is lehet, amellyel az ankét idején még a kormány ígéreteit, hivatalos optimizmusát kezelték.

A kérdés jellegébõl természetesen következik, hogy az elõbbi esetekhez képest többszörösére növekszik a bizonytalanok hányada: a „nem tudom” válaszok 12,2–20,3% között mozognak. Ugyanakkor, mint egyébként az ankét folyamán mindvégig, elhanyagolható a tartózkodás, a válasz nélkül hagyott kérdés, ami meggyõzõen tükrözi a megkérdezettek komolyságát, együttmûködési készségét, a kérdések iránti érdeklõdését, ami pozitívan minõsíti a vizsgálati elitcsoportot.

A további kérdés, folytatásként, természetszerûen adódik: „Az ön véleménye szerint hány év szükséges ahhoz, hogy Románia megközelítse a nyugat-európai országok szintjét?”

A kérdés nem „kínál” különbözõ intervallumokat, ezáltal a válaszokban a felzárkózáshoz szükségesnek vélt évek száma széles sávon szóródik, a táblázatban feltüntetett csoportosítások (1–5, 6–10. stb. év) a feldolgozás során születtek az elemzés könnyítése végett.

(13) Románia felzárkózásához szükséges évek száma

 

N

74

%

100

N. / nem tudom

1–5

6–10

11–25

26 –50

51

Átlag évek

Össz.

N

12

%

16,2

N

13

%

 17,6

N.

12

%

16,2

N.

22

%

29,7

N

11

%

14,9

Nr

4

%

5,4

 19,25

Férfiak

 53

100

   9

17,0

 10

  18,9

   6

 11,3

 15

 28,3

   9

17,0

  4

  7,55

 20,51

Nõk

 21

100

   3

14,3

   3

  14,3

   6

 28,6

   7

 33,3

   2

9,5

 16,38

Újszentes

 27

100

   4

14,8

   7

  25,9

   6

 22,2

   5

 18,5

   5

18,5

 18,13

Máslak

 12

100

   1

8,3

   1

    8,3

   3

 25,0

   4

 33,3

   3

25,0

 22,13

Varjas

 35

100

   7

20,0

   5

  14,3

   3

   8,6

 13

 37,1

   3

8,6

  4

 11,4

 19,02

A válaszadást nem segítette a kérdéshez mellékelt, ilyen elemzésekben szokásos (és szükséges) kritériumrendszer, számítási modell. Ez nyilván megkönnyíthette volna a becsléseket, másfelõl viszont bonyolította volna a kérdezést, és esetleg fokozhatta volna a kérdezettek tartózkodását a válaszadástól a tudományos igények láttán. Maradt hát az általánosan megfogalmazott kérdés és a hallomásokra, az utazások idején szerzett tapasztalatokra, benyomásokra, alkalomszerûen olvasott szövegekre stb. építkezõ becslés.

A módszertani felvértezettség hiánya kétségtelenül megmutatkozik a becsült értékek nagy szóródásában. Ugyanakkor azonban az átlag 19,25 év sok szempontból figyelemre méltó, és talán közelebb jár a valósághoz, mint jó néhány más, hivatalos/tudományos köntösben jelentkezõ, ígéretesebb, gyakran nagyon is politikai indíttatású elõrejelzés, melyek közül több is feledésbe merült, vagy erõs korrekcióra szorul. Az eltéréseket illetõen: a nõk ezúttal is bizakodóbbak. Elõrejelzésük (elvárásuk, reményeik) átlaga 16,38 év, míg a férfiaké 20,5 év. A falvak szerinti átlagok nagyjából a helységek fejlettségi szintjéhez igazodnak: Újszentes vezet 18,13 évvel, ehhez közeli Varjas 19,02 évvel, a sort Máslak zárja 22,13 éves becsléssel.

Mit tehet a falu felzárkózása, fejlõdése érdekében? – erre vonatkozóan az ankét során több kérdés hangzott el. Közülük az egyik: „Az ön falujának fejlõdése szempontjából mennyire fontosak az alábbi problémák?” (10 = maximális fontosság, 1 = minimális fontosság.)

(14) A helység fejlõdésével kapcsolatos fõbb problémák rangsora

Rangsor

A problémák megnevezése

Fontosság

1–2.

Infrastruktúra fejlõdése

9,50

1–2.

Orvosi ellátás és egészségvédelem javítása

9,50

3.

A mezõgazdaság intenzív fejlõdése

9,15

4.

A helyi közösség saját erõfeszítése

9,14

5.

A külfölddel való közremûködés, EU-csatlakozás stb.

9,09

6.

A kultúrintézmények fejlesztése

9,08

7.

A helységek fejlesztése érdekében kidolgozott tervek

9,07

8.

A helyi autonómia megvalósítása

8,95

9.

A reform és privatizáció felgyorsítása

8,74

10.

Támogatás a költségvetésbõl (központi és helyi)

8,55

11.

A nem mezõgazdasági ágazatok fejlesztése

7,93

12.

A faluturizmus fejlesztése

7,36

 

A listán élesen elhatárolódik – a vezetõ helyen – két probléma: az infrastruktúra fejlesztése és az egészségügy, az orvosi ellátás javítása. Annak ellenére, hogy a három helység, de fõleg Újszentes és Varjas ellátottsága elfogadhatónak tûnik – villany, telefon, aszfaltút, vasútállomás (Varjas, Máslak), gáz- és vízvezeték (Újszentes, Varjas), orvosi rendelõ, gyógyszertár, posta, takarékpénztár, napközi otthon, óvoda, iskolák stb. –, e kérdések továbbra is nagyon foglalkoztatják az ittenieket. Lévén, hogy egy fejlett megye viszonylag fejlett helységei (fõleg Újszentes és Varjas), jogos a kérdés, mennyire szorongatók e problémák a Bánság kevésbé fejlett területein.

A következõ, szintén jól elkülönülõ csoportban, nagyjából hasonló rangsorolással (9,15–8,95) öt probléma szerepel: a közösség saját erõfeszítése, helyi autonómia, megfelelõ fejlesztési tervek kidolgozása, együttmûködés külfölddel, a mezõgazdaság fejlesztése – megannyi jele egy korszerû gondolkodásnak.

A következõ, szélesebb sávon szóródó problémacsoport „helyezése” jelzi, hogy viszonylag kevés fontosságot tulajdonítanak a reformnak, a privatizációnak, nem sokat remélnek a központi költségvetéstõl. Meglepõ lehet, hogy utolsó helyeken maradt a nem mezõgazdasági ágazatok és a turizmus fejlesztése, vagyis pontosan az a terület, ahol a megkérdezett kisvállalkozók tevékenykednek, amelyek iránt elkötelezték magukat, és ebben a választásukban ki is tartanak. A választás és az  illetõ tevékenységi terület értékelése közötti ellentmondás oka feltehetõen az a múltat túlélõ felfogás, amely (még mindig) a mezõgazdaság vitathatatlan elsõbbségére voksol a falu életében, s amely azokat is befolyásolja, akik máshol keresik, mégpedig sikerrel, a boldogulásukat. Kézenfekvõ feltevés, hogy azoknak, akik talán azt hiszik, „kilógnak” a sorból, feltétlenül szükségük van a bátorító közvéleményre, tevékenységi területük megfelelõ értékelésére ahhoz, hogy növekedjen  a társadalmi (ön)igazolásuk és (ön)becsülésük, ami nem csupán a személyes haladásukat, de az adott gazdasági ágazat megszilárdulását is segítheti.

Milyen támogatásra számíthat a kisvállalkozó? Errõl nyújthatnak tájékoztatást a válaszok az alábbi kérdésekre: „Életében Ön élvezett támogatást, és szembesült nehézségekkel? Az alábbi listán jelölje meg értékeléseit a feltüntetett személyeket, intézményeket stb. illetõen (1 = segítségemre volt, 2 = igen is, nem is, 3 = nem, ellenkezõleg).

(15) Támaszok forrása

Rang

Személyek,

intézm. stb.

Minta

N.v.

Segített

Igen/Nem

Nem, ellenk.

N.

%

N.

%

N.

%

N.

%

N.

%

1.

Férj/feleség

74

100,0

5

6,8

62

83,8

4

5,4

3

4,0

2.

Szülõk

74

100,0

3

4,0

52

70,3

10

13,5

9

12,2

3.

Iskola

74

100,0

4

54,4

50

67,6

10

13,5

10

13,5

4.

Könyv, lapok

74

100,0

3

4,0

30

40,6

19

25,7

22

29,7

5–6.

Testvérek

74

100,0

6

8,1

28

37,8

9

12,2

31

41,9

5–6.

Újságok

74

100,0

3

4,0

28

37,8

29

39,2

14

18,9

7.

Helyi hatóság

74

100,0

4

5,4

27

36,5

26

36,1

17

23,0

8

Templom

74

100,0

3

4,0

26

35,1

25

33,8

20

27,0

9–10.

Gyerekek

74

100,0

11

14,9

24

32,4

9

12,2

30

40,5

9–10.

Rádió

74

100,0

3

4,0

24

32,4

27

36,5

20

27,0

11.

Szaktanács

74

100,0

3

4,0

21

28,4

9

12,2

41

55,4

12.

Tv

74

100,0

2

2,7

20

27,0

24

32,4

28

37,8

13.

Törvényhozás

74

100,0

3

4,0

19

25,7

32

43,3

20

27,0

14.

Barátok

74

100,0

4

5,4

16

21,6

29

39,2

25

33,8

15.

Rokonok

74

100,0

3

4,0

15

20,3

18

24,3

38

51,4

16.

Hatóság általáb.

74

100,0

4

5,4

13

17,6

27

36,5

30

40,5

17.

Szomszédok

74

100,0

4

5,4

12

16,2

23

31,1

35

47,3

18.

Bankok

74

100,0

3

4,0

8

10,8

12

16,2

51

68,9

 

A lista a lehetséges támaszforrások hosszú sorát szándékosan tartalmazza:

– emberi források: család, barátok, szomszédok;

– intézmények: hatóságok, törvényhozás, egyház, iskola;

– szolgáltatások: bankok, tanácsadó szervezetek;

– tömegközlési eszközök: újságok, folyóiratok, rádió, TV.

A rangsorolás az igenlõ, semleges vagy tagadó válaszok gyakorisága szerinti százalékok alapján alakult ki. Így például az igenlõ válaszok alapján a maximum 83,8% (házastárs), a minimum 10,8% (bankok), míg a nemleges válaszokra épülõ lista, amely csak részben szimmetrikus „fordítása” az elsõnek, a maximum 68,9% (bankok), a minimum 4,0% (házastárs), tehát kb. nyolc százalékponttal szûkebb sáv.

A támaszként említett források közt mindössze három emelkedik ki: a házastárs (62 említés – 83,8%), a szülõk (52–70,3%) és az iskola (50 említés – 67,6%). Fölöttébb szûk ez a legbelsõ kör, de ezen belül is – a házastárs kivételével – a másik kettõ elég nagy távolságra helyezkedik el az elõzõtõl. A harmadik, az iskola, bár rangos helyen áll, egy múltbeli segítség, és a képzés, a nevelés intézményeként  említését is így kell értelmezni a kisvállalkozó jelen tevékenységében.

Meglepõnek tûnhet, hogy az elsõ legbelsõ körbõl hiányzanak a testvérek, a rokonok, barátok, szomszédok, közülük néhányan (barátok, rokonok, szomszédok) éppen a lista aljára szorultak. Ezen értékelések erõsen megkérdõjelezik a faluközösségek kohéziójával kapcsolatosan oly sokat idézett rokonsági, szomszédsági stb. viszonyok szerepét. Elképzelhetõ a falu hagyományos kapcsolatrendszerének alkonya vagy ennek egyelõre késlekedõ újjászületése a totalitarizmusban elszenvedett sorvadás után. Netán a kisvállalkozó sajátos, viszonylagos elszigetelõdése tükrözõdik ebben a rangsorban. Ma még korai lenne egyértelmû választ keresni, a kérdés azonban nem hiányozhat a falukutatások problematikájából. Egy második, szélesebb és tartalmában nagyon heterogén körben található az írott sajtó, a rádió, a testvérek, gyermekek, az egyház és helyi hatóságok (30–24 említés, 40,6–32,45%). A harmadik, hasonlóan széles kör: tanácsadó szervezetek, intézmények, tévé, törvényhozás általában, barátok, rokonok, hatóságok általában, szomszédok 28,4–16,2 százalékkal. Bár valamennyi elemzés tárgyát képezhetné, közülük azért külön említendõ a tanácsadás látható hiánya, ami – éppen mert falvakon ma még nagyon járatlan útról és kezdõkrõl van szó – feltétlenül hátrányosan hat a nem mezõgazdasági szektorok kialakulására és megszilárdulására. Végül és utolsósorban a legkülsõ kör, ahol távoli kis bolygóként pislákol egy halvány fény, a bankok, amit pillanatnyilag csak néhányan látnak (10,8%-os gyakoriság), és említenek pozitív elõjellel. A gazdasági életben már régóta ismert a bankok nagy szerepe. A bánsági falvakban például a második világháború elõtt takarékszövetkezetek, bankfiókok és más pénzintézmények egész hálózata mûködött. Ezeket a totalitarizmus egyik napról a másikra nyomtalanul elseperte a gazdasági élet színterérõl. Újjáépítésük falun még csak az elsõ lépéseknél tart, s további idõ szükséges ahhoz, hogy megfelelõ funkcionalitással beépüljenek az itteni gazdasági vérkeringésbe, igazolják hasznosságukat, a helybeliek pedig megbízzanak bennük, saját pozitív tapasztalatuk alapján. Jelenleg azonban éppen a bizalom hiányzik. Nem véletlen, hogy a negatív listát a bankok vezetik: 51 említés – 68,9%, miszerint a bankok inkább hátráltatják a kisvállalkozó tevékenységét.

És ha már itt tartunk, néhány rövid megjegyzés a „negatív” listáról. Míg az elsõ kettõ a támasz  forrásairól vagy azok részleges jelenlétérõl szól, a harmadik a gátlónak minõsített tényezõket tartalmazza. Ezek azonosítása sajátos jelentõségû, mert gyakran egyetlen gátló tényezõ lényegesen csökkentheti, alkalmasint megsemmisítheti más, pozitív tényezõk hatását. Lásd: a bürokrácia útvesztõi, a hitel-, adó-, vámpolitika hullámzásai, kiszámíthatatlansága, egyes szervek, hatóságok által támasztott akadályok, az árnyékukban megbúvó korrupció, ellenségesen viselkedõ „barátok”, szomszédok, rokonok stb.

Valamely vállalkozás számára mindig fontos, alkalmasint meghatározó a gazdasági, jogi, politikai, társadalmi, kulturális környezet, amely lehet kedvezõ, semleges vagy ellenséges, összetevõiben külön-külön másként vagy egészében. Ez a környezet létfontosságú ma a falvakon (újjá)születõ, nem mezõgazdasági jellegû kisvállalkozások számára, mert kezdetrõl, indulásról van szó. Ez a kezdet azonban újszerûsége miatt és nem kis mértékben az elmúlt évtizedekben minden eszközzel hirdetett gazdaságpolitikai felfogás hatására, részben pedig újsütetû, mellékutakon ügyeskedõ „vállalkozók” rossz híre miatt idegenkedést, sõt esetenként ellenszenvet is kivált. Ebben a környezetben próbál gyökeret verni a falusi kisvállalkozó, akinek helyzetét fokozottan nehezíti az, hogy kezdõ és magános. Amint a fenti elemzésbõl kiolvasható, igazán csak önmagára és az esetek kb. 84 százalékában házastársára számíthat. Emellett fontos körülmény szakmai  magánossága. Az újrainduló kisgazda földmûvesek mindenütt egy népes közösséghez tartoznak. Még akkor is, ha semmilyen szervezeti formával sem rendelkeznek (szövetkezet, társulás, gazdakör stb.), valamennyire összehozza õket a föld, a gazdálkodás, a munka, a beszerzés, értékesítés sok-sok közösségszervezõ eleme, a tudatosult vagy kevésbé tudatosult érdekközösség, a szakmai tapasztalatok, ismeretek állandó cseréje a különféle emberi kapcsolatok számtalan hajszálerének közvetítésével. Hosszú évtizedek eróziója ellenére, másfelõl pedig a közben szerzett új tapasztalatok révén, tehát szakmailag általában nem kezdõk, nehézségeik nem az ábécé elsajátításából erednek, hanem abból a szükségbõl, hogy megtanuljanak felszínen maradni és elõbbre jutni a piacgazdaság örvénylõ és zavaros vizein.

Velük szemben a falusi, nem mezõgazdasági területen tevékenykedõ kisvállalkozó nem csupán nagyon kezdõ, tapasztalatlan, de a településen kevés társa akad, esetleg saját profiljában egy sem, akivel véleményt cserélhetne, megbeszélhetné gondjait. Az agrárkamarák, bár funkcionalitásuk csírái is alig látszanak, de legalább kérdésekkel hozzájuk lehet fordulni. Arra vonatkozólag, hogy a mezõgazdasági kamarák miként szélesítsék a tevékenységüket, terjesszék ki a II. és III. szektorra is, egyelõre csak homályos elképzelések léteznek, és innen a megvalósulásig, a hatékony mûködésig még nagyon-nagyon hosszú az út.

Mindent egybevetve a falusi kisvállalkozó szerfölött magános, minden nehézsége mellett az önmagára utaltság számára az egyik legnagyobb lelki, emberi teher. Mekkora teher? Mint annyi más esetben, alig lehet mutatók révén leírni, számszerûsíteni. Sokatmondó viszont a kutatás egyik mozzanata. Varjason a kérdõívek egy jelentõs részét a községházán, a polgármesteri hivatalban töltöttük ki. Ez alkalommal kb. 25 kisvállalkozó gyûlt össze, és keményen rácáfoltak a feltevésre, hogy nehéz lesz velük a munka, mert sietnek, fáraszthatja õket a kérdõív stb. ennek éppen az ellenkezõje történt. A meghívottak, szinte kivétel nélkül, kicsit „ünneplõsen” jöttek, nagy-nagy türelemmel válaszoltak a kérdezõbiztosoknak, amikor befejezték a kérdõívek kitöltését, tovább maradtak, elbeszélgettek a kutatócsoport tagjaival, a polgármesterrel, végezetül pedig megköszönték az alkalmat a beszélgetésre, és kérték, javasolták, ejtsük szerét, hogy máskor is találkozhassunk, és találkozhassanak õk, a kisvállalkozók, mert amióta ezen új minõségükben tevékenykednek, ilyen lehetõségük egyszer sem volt.

Ez a keresetlen, spontán megnyilatkozás módszeresen felépített elemzésnél hívebben és nagyon meggyõzõen jelezte a magános kisvállalkozó imént említett gondját, magánosságának talán  számára is e találkozáson tudatosuló súlyát s az igényt, hogy ilyen vonatkozásban is támogatásra találjon. Mellesleg ez a fajta támogatás a legkevésbé költségigényes, kedvezõ hatása viszont minden fáradságot sokszorosan visszatérít.

Végezetül még annyit, hogy a falusi II–III. szektorokban elkötelezett kisvállalkozók támogatása egyben a falu támogatása, a falu poliszektoriális fejlõdésének elõsegítése, és ezáltal csak részben a kisvállalkozók, azon jóval túlmenõen az egész ország kérdése is.

kapcsolódok
» Erdélyi Múzeum Egyesület
 
további folyóiratok

» A Hét
» Bázis
» Ellenpontok
» Erdélyi Fiatalok
» Erdélyi Gyopár
» Erdélyi Irodalmi Szemle
» Erdélyi Mûvészet
» Erdélyi Társadalom
» Glasul Minoritãților
» Glasul Minoritãților
» Helikon
» Hitel
» Kellék
» Korunk
» Közgazdász Fórum
» Látó
» Magyar Kisebbség
» Proiectul “Digitalizare pentru interculturalitate II”
» Provincia
» Romániai Magyar Jogtudományi Közlöny
» Székely Közélet 1928-1937
» Székelyföld
» Székelység 1905-1915
» Székelység 1931-1944
» Web

 
   
(c) Erdélyi Magyar Adatbank 1999-2017
Impresszum | Médiaajánlat | Adatvédelmi záradék