Pozsony Ferenc

Egy Szeben megyei magyar szórványközösség

A legismertebb dél-erdélyi magyar szórványközösség  a Szeben megyei Oltszakadáton él. A hivatalos statisztikai adatok arról vallanak, hogy a Vöröstoronyi-szoros bejáratánál fekvõ település etnikai szerkezete az utolsó másfélszáz évben gyökeresebben nem változott, ami éppen e maroknyi magyarság kivételes életképességét tükrözi.  Oltszakadát kiváló példája annak, hogy egy szórványközösség megmaradásában milyen fontos szerepet játszanak a belsõ tudati tényezõk.

A történeti kutatások azt tanúsítják, hogy jóval a szászok betelepítése elõtt az Olt folyó jobb partján a magyar királyság Dél-Erdély határainak védelmére egy magyar falusort (pl. Halmágy, Árpás, Királyhalma, Hortobágyfalva stb.) hozott létre, melynek Oltszakadát is szerves részét képezte.[1] Temploma a 13. században (valószínûleg 1260–1280 között) épült késõi román és korai gótikus stílusban.[2] A szászok megtelepedése utáni századokban szabad faluként az autonóm Királyföldhöz, azon belül pedig Szebenszékhez tartozott, s a 13–14. századokban gerébek és folnagyok vezették.[3]

A település a 16. század idején protestánssá vált, s a Berethalmon mûködõ szász evangélikus püspökség fennhatósága alá tartozott, ennek következtében egészen a 19. századig szász lelkészek vezették a szakadáti magyarság hitéletét. A település magyarsága már egy 1768-ban keletkezett és az erdélyi szász evangélikus  püspökhöz intézett német nyelvû levelében „magyar egyházközségként” definiálta önmagát, s anyanyelven prédikáló lelkészt kért.[4]

A 15. századi nagyszebeni számadáskönyvek arról vallanak, hogy  a törökök inváziója miatt a faluba Havasalföldrõl a Vöröstoronyi-szoroson keresztül román családok is betelepedtek. Egy 1503–1510 között végzett népszámlálás a helységben 30 román személyt említett. A két etnikai csoport együttélését a rendi korszakban egy Nagyszebenben (1582) keletkezett német nyelvû falutörvény szabályozta. A nagyszebeni tanács által jóváhagyott határozat azt sejteti, hogy a 16. század végén Oltszakadáton a románság száma jelentõsen meggyarapodhatott, de a magyarok még többséget alkottak. A faluközösség élén álló magyar folnagy és a helyi tanács engedélye nélkül senki sem építhetett pásztorszállást (esztenát) Oltszakadát határában, ugyanakkor irtással sem lehetett továbbterjeszkedni a település tilalmas erdejében. Új udvarok felállítását csak a nagyszebeni tanács jóváhagyásával lehetett kezdeményezni. Ha egy szakadáti szabad asszony vármegyei jobbágyhoz ment nõül, akkor azt férjével együtt el kellett ûzni a faluból. A románok kötelesek voltak kaszáláskor és szénacsináláskor a nagyszebeni tanácsnak robotmunkával segíteni, ugyanakkor a helybeli magyar tanítónak évi 20 dénárt fizettek. A helység élén álló magyar folnagy munkáját két magyar és két román esküdt segítette, míg a helyi tanácsban 16 magyar és 16 román vett részt. A 16–17. század idején számuk tovább gyarapodott, s 1721-ben a 27 magyar evangélikus család mellett már több mint 100 román família élt. A létszámában ugrásszerûen meggyarapodott románság 1749-ben már azt kérvényezte, hogy töröljék el a magyar tanítónak és a Szebenszéknek járó kötelezettségeiket.[5]

A 18. század elején Oltszakadát régebbi román lakossága görög katolikussá vált, míg az újabban betelepedettek ortodox hiten maradtak, s csak késõbb építtettek maguknak templomot. Az osztrákok 1766-ban a helyi és a környékbéli románságot kötelezõen bevonták  a határõrség keretébe, melybõl a szabad magyar közösséget kihagyták. 1790-ben elsõ ízben választottak román bírót a falu élére. Míg a magyarság száma és anyagi ereje a 18. században folyamatosan csökkent, addig a románság egyre több birtokot vásárolt meg.[6]

A magyarok és a románok Oltszakadáton egészen a 19. század közepéig viszonylagos békében éltek. A balázsfalvi nagygyûlésrõl hazatért román fiatalok fenyegetõ magatartást tanúsítottak a magyarokkal szemben. 1848 karácsonyán, amikor a falu magyar legényei a toronyban vallásos énekekkel köszöntötték az ünnepet, néhány román lándzsás rálõtt a templomra.[7] A románság elöljárói józanságukkal megakadályozták a magyarok elleni súlyosabb atrocitásokat. Késõbb éppen a magyar segédlelkész mentette meg  a Bem csapatai által letartóztatott helybéli román vezetõket.[8]

 A magyar szabadságharc leverése utáni évtizedekben a kis létszámú oltszakadáti magyarság állandó fenyegetettségben és rettegésben élt. Ugyanakkor az 1848–49-es események jelentõs mértékben elõsegítették Oltszakadáton is a polgári magyar nemzettudat megerõsödését. Az 1867-es osztrák–magyar kiegyezést követõ évtizedekben a helységben jellegzetes disszimilációs folyamatok zajlottak. Például a férfi lakosság tudatosan „kivetkõzött” a szászosnak tartott népviseletébõl, határozottan magyar anyanyelvû evangélikus lelkészt és tanítót kértek a közösség élére. A 19. század végén tovább folytatódott a helybéli románság anyagi épülése. Az 1848–1883 közötti idõszakban összesen 14 magyar telket vásároltak meg a románok, ahonnan elvándoroltak a magyarok.[9]

A falu férfi lakosságának jelentõs részét 1916-ban (közvetlenül a román hadsereg Erdélybe való betörése után) Havasalföldre hurcolták. Az ott elpusztult családfõk hiányát az oltszakadáti magyar közösség sohasem tudta igazán pótolni vagy feledni. Emléküket a magyar evangélikus templom kertjében egy 1918-ban felállított fekete márvány obeliszk õrzi.[10]

A 20. században több nyomtatott kiadvány tárgyalta Oltszakadát történetét, lakosságának eredetét, etnikai szerkezetének alakulását és folklórját. Például Ioan Podea 1911-ben olyan román nyelvû tanulmányt jelentetett meg Nagyszebenben a falu eredetérõl, mely durva hamisításaival heves indulatokat gerjesztett a település magyar lakosságában.[11] Két évtized múlva Octavian Prie mutatta be a falu történetének újabb román „olvasatát”, valamint helyi szokásait.[12] Vámszer Géza válaszként csakhamar elkészítette a helység alapos, rendszeres, rövid mûvelõdéstörténeti és néprajzi megalapozottságú monográfiáját.[13] E leírások mind a mai napig alapvetõen meghatározták a falu magyarságának az önmagáról és a vele együtt élõ románságról alkotott képét, sztereotípiáit.

A második világháborút követõ évtizedekben a totalitárius hatalom a falubeli románságot és magyarságot ideológiai, mûvelõdési és gazdasági téren egyaránt sújtotta. Az 1962-es kollektivizálás után megindult a fiatalok tömeges migrációja városi, ipari munkahelyek felé. ez a migráció mégsem okozta a helybeli magyarság látványos elfogyását, mivel naponta a szomszédos Felek és Mârºa ipari létesítményei felé ingázhattak. Az 1980-as években, amikor látványosan fokozódott Ceauºescu  embertelen és elnemzettelenítõ diktatúrája, a románság gyûrûjében élõ maroknyi magyarság fenyegetettsége is egyre nõtt.

Az 1980-as évek elején ebben a faluban népköltészeti kutatásokat kezdeményeztünk, majd 1997-ben a Babeº–Bolyai Tudományegyetem Magyar Nyelv és Kultúra Tanszékének diákjaival és oktatóival együtt családszerkezeti vizsgálódást végeztünk. Annak keretében családlapokkal felmértük az oltszakadáti magyar közösség nemzedéki, nemi és társadalmi szerkezetét, ugyanakkor feldolgoztuk a magyar lutheránus egyház helyi levéltárában fellelhetõ anyakönyvek adatait is.       

A falu magyarságának egyik leghatározottabb tendenciája az elzárkózás, ami megnyilvánul a településszerkezet alakulásában is. Érdekes módon a falu etnikai térszerkezete lényegesen nem módosult Vámszer Géza (második világháború elõtt végzett) kutatásai óta. A magyarok továbbra is a lutheránus templom tõszomszédságában, a Felsõ és az Alsó utcában laknak. Ugyanakkor az oltszakadáti románok is elõnyben részesítik az etnikailag homogén utcákat, falurészeket.[14] A lutheránus templom napjainkban is a falubeli magyarság szakrális központjának számít. A késõbb betelepedett románság máshol épített elõbb görög katolikus, majd ortodox templomot.[15] Mindkét etnikai csoport természetesnek véli, hogy külön-külön térben zajlik egyházi és vallási élete. Ez az elzárkózás olvasható ki a házassági anyakönyvek adataiból is. A román és a magyar családok mindig nagy hangsúlyt fektettek arra, hogy folyamatosan megõrizzék etnikai homogenitásukat, éppen ezért gyermekeiket óvták a vegyes házasságoktól.

Az 1906–1998 között kötött 161 házasság 60,25%-a lokálisan endogám, tehát az oltszakadáti magyarok elsõsorban helybeli családokból választottak élettársat. Amikor az elsõ világháború alatt gyökeresebben megcsappant a férfi lakosság, akkor elõbb részlegesen feloldották a lokális és a felekezeti zártságukat. A vizsgált korszakban megkötött oltszakadáti házasságok 54,65%-a felekezetileg endogám. A helybéli magyar evangélikusok akkor is elõnyben részesítették a református, az unitárius és a római katolikus felekezetû személyeket, amikor már a településen kívül kerestek élettársat. A magyar közösség felekezeti és etnikai megszínesedése elsõsorban a második világháborút követõ évtizedekben következett be. Érdekes tény, hogy az elsõ román–magyar vegyes házasságot csak 1964-ben anyakönyvezték. Az 1974 utáni években gyakorlatilag minden második házasságot már románnal kötötték. Éppen ezért a vizsgált idõszakban a házasságkötések 13,67%-a etnikailag vegyes. A szakadátiak érdekes módon nem a helybeli szomszédos román fiatalokkal létesítettek párkapcsolatokat, hanem elsõsorban a falu szûkebb (román többségû) környezetébõl (pl. Nagyszeben, Fogaras vidékérõl) választottak élettársat. Ezt a folyamatot erõsen befolyásolták az iskolákban és a munkahelyeken kialakult kapcsolatok. Érdekes szakadáti sajátosság az is, hogy a faluban megtelepedett etnikailag vegyes családok egészen 1965-ig gyermekeik nagyobb részét evangélikus hitre kereszteltették, magyar templomba járatták és nagy hangsúlyt fektettek arra, hogy azok jól elsajátítsák a magyar nyelvet. Az 1970-es évek közepétõl (amikor Románia-szerte fokozódott Ceauºescu kisebbségellenes diktatúrája)  a magyar származású asszonyok az etnikailag vegyes  házasságban rendszerint feladták felekezetüket. A román lelkészek az esküvõ elsõ részében átkeresztelték õket az ortodox hitre. Az 1990-es évek végén Oltszakadáton négy olyan vegyes családot találtunk, ahol a férj román volt. Gyermekeik mind jól értettek és beszéltek magyarul. Három olyan vegyes családot is regisztráltunk, ahol az asszony román volt. Az utódok mind a háromban jól beszélték a magyart is.[16]

 Megfigyelhetõ az is, hogy mindkét etnikai csoport kölcsönösen tiszteletben tartja a másik fél vallási hagyományait, ünnepeit és szokásait. Ha a románok húsvétja más idõpontra esik, akkor azok nem végeznek zajosabb mezõgazdasági munkát, félünneplõben szomszédolnak, beszélgetéssel töltik el a napot. A falu magyarságának legjelentõsebb etnikai ünnepe a húsvét-hétfõn megszervezett kakasütés. Ezen az eseményen nézõkként részt vesznek a románok is. Azt azonban ironikusan jegyzik meg, hogy a feláldozásra kerülõ kakast a magyar legények még most is csak azért vásárolják a románoktól, hogy ne a „saját” szárnyasukat kínozzák halálra.[17]   

Oltszakadáton a falu többségi románsága és kisebbségi magyarsága között gazdasági téren egészséges együttmûködés jött létre. Egészen a második világháborúig a románok elsõsorban juhászattal foglalkoztak, míg a magyarok földmûvelésbõl és nagyállattartásból éltek. Mindkét etnikai közösség szoros gazdasági kapcsolatokat mûködtetett a Nagyszeben környékén élõ szászokkal is. A cigány lakosság száma a szászok tömeges kivándorlása után a vidéken gyors ütemben megnövekedett. Az 1977-es népszámlálás közel száz roma személyt regisztrált Szakadáton is. A helységben napjainkban jóval jelentõsebb a számuk, de népszámláláskor románokként definiálták önmagukat.[18] A mezõgazdaság 1962-es kollektivizálása után a közép- és a fiatalabb nemzedékek tagjai közeli gyárakban (pl. Mârºa) keresték meg kenyerüket. Legtöbbjük az ingázó életformát választotta, de a fiatalabb nemzedékekhez tartozók sok esetben már Nagyszebenben, Fogarason vagy éppen az etnikailag homogénabb Székelyföldön alapítottak családot.

Az oltszakadáti magyarok megmaradásában döntõ szerepet játszott az egyház és az iskola is. A 18–19. században tudatosan magyar lelkészt és tanítót kértek, akik fontos szerepet játszottak a modern polgári nemzeti identitás kiépítésében, folyamatos megerõsítésében és reprezentálásában. Az evangélikus lelkész a 20. század második felében, tehát a totalitárius évtizedek alatt is nagy tiszteletnek örvendett, fontos közösségformáló tevékenységet fejt ki napjainkban is. A falu magyar lakosai mindig nagy hangsúlyt fektettek arra, hogy a kolozsvári püspökség lelkészt küldjön ki Oltszakadátra. Jól érezték azt, hogy „pásztor nélkül hamar szétszéledhet kicsi nyájuk”. Mivel a faluban kevés magyar gyermek él, ezért csak egy összevont I–IV. osztályt tudnak mûködtetni. Az 1980-as években a hatalom beszüntette a tanulók magyar nyelvû oktatását, ezáltal az etnikai és a nyelvi asszimilációt próbálták elõsegíteni, felgyorsítani. Közvetlenül az 1989-es romániai rendszerváltás után újból megszervezték a kisgyermekek helybeli anyanyelvû tanítását.

 A Nagyszeben szomszédságában fekvõ faluban ma is jellegzetes polgári intézmények mûködnek. A legény- meg a leányegylet, az asszonytársaság és a szomszédságegylet elsõsorban nemzedéki és nemi alapon szervezõdött, s pontosan kijelölte minden szakadáti személy helyét a magyar közösség életében. Az önszervezõdésnek ez az alulról építkezõ formája folyamatosan biztosítani tudta a maroknyi magyarság fennmaradását, jövõtudatát. Olyan kulturális és társadalmi mintát kínált fel tagjai számára, mely hatékonyan segítette azt, hogy a szakadáti magyarok sohasem rendelkeztek kisebbségi komplexusokkal, nem érezték önmagukat többségi szomszédaiknál alacsonyabb rangúaknak.[19]

1. A falu etnikai szerkezetének változása az 1850–1992 között
végzett népszámlálások alapján

2. A falu lakosságának felekezeti megoszlása (1850–1992)

 3. Oltszakadát  lakosságának nemzedéki szerkezete 1998-ban

4. Az endogámia és exogámia alakulása Oltszakadáton
a házassági anyakönyvek (1906–1998) alapján