Olosz Katalin

A magyar népköltészet egy elfelejtett gyûjtõje: Vass Tamás

Az érték mint filozófiai fogalom történelmi és társadalmi meghatározottságú tulajdonsága a környezõ világ objektumainak. Nem természettõl adott velejárója a  tárgyaknak, jelenségeknek, az ember szellemi és anyagi produktumainak, hanem annak folytán, hogy ezek az objektumok bekerültek az ember társadalmi létének szférájába, meghatározott társadalmi viszonylatok hordozóivá lettek. Egyszerûbben fogalmazva úgy is mondhatjuk, hogy minden kor és minden társadalmi berendezkedés – törekvéseinek, szükségleteinek, elképzeléseinek megfelelõ – sajátos értékrendet alakított ki.

Az érték történelmi-társadalmi determináltságát jól példázza a magyar népi kultúra felfedezésének és megismerésének története. A parasztság anyagi és szellemi javaira évszázadokon át jóformán senki sem figyelt, a feudális magyar társadalom számára ezek a javak semmiféle értéket nem jelentettek. Amikor aztán a polgári demokratikus forradalmat elõkészítõ társadalmi harcok csomópontjába a parasztfelkelés került, a jobbágyság felszabadításának, a parasztság társadalmi, gazdasági, kulturális felemelésének feladata, fontossá vált e társadalmi osztály életének, múltjának és jelenének, mûveltségének tanulmányozása és megismerése. „Mikor az iskolátlan népet költészete után becsüljük, annyit tesz, hogy polgárilag is fogjuk, mert a kettõ együtt jár” – írta Erdélyi János 1847-ben,[1] rátapintva a polgári forradalmat megelõzõ idõk eszmei tájékozódásának alapvetõ jellegzetességére: a népköltészet gyûjtése és tanulmányozása a társadalmi haladást elõsegítõ elemként épült be a 48-as nemzedék tudatvilágába s harcainak eszköztárába.

A forradalom és szabadságharc bukása után ez a szemlélet jelentõs változáson ment át: a néphagyományok megbecsülése mögött többé már nem feszült a parasztság társadalmi-gazdasági-kulturális felemelésének igénye és szándéka, a népköltészet iránti érdeklõdés elvesztette plebejus-demokratikus, társadalmi-politikai töltetét. Ugyanakkor viszont más szempontból vált értékké és értékessé a népi kultúra: az önkényuralmi korszak magyar társadalma a néphagyományok megismerésétõl a nemzeti mûvelõdés gyarapodását remélte, fõképpen pedig a nemzeti önazonosságtudat erõsítését, a nemzeti önbecsülés és öntudat ébrentartását. Ahogy Jakab Elek fogalmazott 1854-ben: „Minden bensõ beccsel bíró népszokás a nemzet múltjának s jövendõ életrevalóságának egy-egy bizonyítéka. Napfényre hozván, megismertetvén ezt, azon fajnak jelentékét emeljük, tekintetét munkáljuk elõ.”[2]

A nemzeti önismeret és önbecsülés szolgálatának jegyében bontakoztak ki a múlt század ötvenes-hatvanas éveiben azok az erdélyi népköltészeti gyûjtõmozgalmak is, melyeknek élén Gyulai Pál, Kriza János, illetve Szabó Sámuel állott. Gyulai rövid kolozsvári tanárkodása idején (1858–1862) a református kollégium diákjai közül toborzott munkatársakat magának az erdélyi folklórhagyományok gyûjtésére és megismertetésére. Ugyancsak diákokkal gyûjtetett Szabó Sámuel is, õ a marosvásárhelyi református kollégium önképzõtársulatának fiataljait irányította népköltészeti gyûjtõmunkájukban 1862 és 1868 között. Kriza János pedig az erdélyi protestáns, fõleg unitárius értelmiség – papok, tanárok – nagyszerû közös munkájának eredményeit összegezhette az 1863-ban megjelentetett Vadrózsák elsõ kötetében. E gyûjtõmozgalmak önkéntes résztvevõinek egy része ismeretlen maradt az utókor számára, mert a kor általános gyakorlatához igazodva többnyire a gyûjtõmunkát irányítók neve alatt jelentek meg a folklórszövegek. A tudománytörténet utólag nagy vonalakban rekonstruálta a gyûjtõk névsorát, de ez a névsor korántsem teljes, még manapság is elõbukkannak újabb nevek.

Vass Tamást Kriza-munkatársként tartja számon a tudománytörténet, az újabb kutatások fényében azonban úgy tûnik, hogy Szabó Sámuel mozgalmával is volt kapcsolata, pontosabban: szorosabb szálak fûzték a marosvásárhelyi diákmozgalomhoz, mint Kriza János gyûjtõköréhez. És noha bizonyos jelekbõl arra következtethetünk, hogy Gyulai Páltól is kap(hat)ott indíttatást a népköltészet gyûjtésére, sokféle kötõdései ellenére megõrizte önállóságát, maga publikálta gyûjtéseit. Mennyiségét tekintve ez a gyûjtemény nagyon szerénynek mondható, alig tucatnyi folklórszöveget foglal magában, viszont csaknem kivétel nélkül olyan darabokat, melyeket a Székelyföldrõl legkorábban õ jegyzett fel, közöttük A szolga után haló leány (Bíró Kata) balladáját, melyet a jelen pillanatig invariánsnak tartott a magyar folklorisztika.

Ahhoz, hogy érthetõ legyen, miként került kapcsolatba Vass Tamás Kriza Jánossal, Szabó Sámuellel, Gyulai Pállal és egyáltalán a folklórgyûjtés gondolat- és munkakörével, szükséges – ha nagyon vázlatosan is – megrajzolni Vass Tamás pályaképét.

1839-ben született a marosszéki Göcsön elszegényedett nemesi családból. Szülõfaluja elemi iskolájában megkezdett tanulmányait 1847-tõl a marosvásárhelyi református kollégiumban folytatta, ott érettségizett 1858 szeptemberében, ott végezte el a teológiára elõkészítõ kétévi tanfolyamot is. A kezdeti ösztönzést a folklórgyûjtésre minden valószínûség szerint Vásárhelyen kapta: utolsó két marosvásárhelyi éve idején (1858–60) Szabó Sámuel már a kollégium tanára volt, s azt is tudjuk Szabó egy elejtett megjegyzésébõl, hogy noha a folklórgyûjtõ mozgalom csak 1862–63-ban kapott lábra a vásárhelyi kollégiumban, Szabó már évekkel korábban sürgette a gyûjtés megindítását. Vagyis már azokban az években biztatgatta a kollégium nagydiákjait a folklórhagyományok gyûjtésére, amikor még Vass Tamás is ennek az iskolának volt a diákja.[3]

Ezt az indíttatást tovább erõsíthették aztán a kolozsvári évek. 1860 õszén beiratkozott az akkor átmenetileg Kolozsváron fenntartott nagyenyedi teológiára, ahol 1862 augusztusában letette a papi vizsgát. A következõ tanévet (1862–63) a kolozsvári református kollégiumban töltötte mint köztanító és teológiai prézes. Kolozsvári évei alatt aktívan bekapcsolódott a református fõiskola önképzõkörének munkájába, melynek vezetõje Gyulai Pál volt 1862 nyaráig – az a Gyulai Pál, aki maga is gyûjtötte a népköltészet darabjait, s nem sokkal korábban nagy visszhangot kiváltó elõadást tartott az Erdélyi Múzeum-Egylet felolvasóülésén a népköltészetrõl, s akinek „barátságos zaklatásai” és baráti tanácsai nagymértékben hozzájárultak ahhoz, hogy Kriza János Vadrózsái 1863 elején elhagyhatták a nyomdát.

1863 õszén Vass Tamás odahagyta Kolozsvárt. „Külföldi egyetemekre szándékozván menni – olvashatjuk életrajzában –, úgy számított, hogy kisebb városon többet takaríthat meg csekély jövedelmébõl”,[4] ezért elfogadta a sepsiszentgyörgyi gimnázium elöljáróságának meghívását, átment oda, hol szintén mint köztanító mûködött két tanéven át (1863–64 és 1864–65-ben). Idõközben folyamodott régi iskolája, a marosvásárhelyi református kollégium elöljáróságához külföldi ösztöndíjért, amit 1865 õszén meg is kapott. A következõ tanévet külföldi egyetemeken töltötte: egy szemesztert a tübingeni, egyet pedig a marburgi egyetemen. 1866 nyarán tért haza, még abban az évben pályázott a marosvásárhelyi református segédpapi állásra – sikertelenül. 1867 elején a mezõbándi református egyházközség választotta lelkészévé. Hét év múlva, 1873 decemberében köszöntött be a marosvásárhelyi egyházközségbe, hol huszonöt éven át, 1899-ben bekövetkezett haláláig tevékenykedett. Marosvásárhelyi szolgálatának elsõ évtizede nem lehetett könnyû és gondtalan, hiszen ebben az idõszakban mérgesedett el lelkésztársa, az író Tolnai Lajos és a város viszonya, s a fullánkos belháborútól nem óvhatta meg magát a szelíd lelkû, békességkedvelõ Vass Tamás sem. Életére általában a csendes, hivalkodásmentes tevékenykedés jellemzõ, kerülte a zajos magamutogatást úgy is mint egyházi ember és közéleti személyiség, úgy is mint az irodalom mûvelõje. Diákkorától kezdve írt verseket, az ötvenes-hatvanas évek fordulójától pesti és vidéki lapokban gyakran jelentkezett költeményekkel, verskötete is jelent meg, anélkül azonban, hogy az irodalmi életben nevet vívott volna ki magának.

Vass Tamás életrajzírói pontosan felsorolják, hogy milyen idõszaki kiadványokban publikált verseket, cikkeket élete során.[5] Sokkal szûkszavúbbak népköltészeti közleményei s egyáltalán ilyen irányú munkássága tekintetében. Bizonyos mértékig érthetõ is ez a szûkszavúság, hiszen Vass Tamás életében a folklórgyûjtés rövid ideig tartó epizód volt csupán, melyrõl a halála után megjelent életrajzában is mindössze annyit említ az ismeretlen szerzõ, hogy „Krizával szoros összeköttetésben állván, szorgalmasan gyûjtötte, Sepsiszentgyörgyön idõzése alatt, a székely népköltészeti darabokat”.[6] A szakirodalom részben ennek az információnak az alapján tartotta s tartja ma is Vass Tamást Kriza János munkatársának, no meg annak okán, hogy a Hazánk s a Külföld 1866. szeptember 2-i (35.) számában, Kriza János neve alatt megjelent ószékely balladáról Kriza utólag azt a pontosítást közölte, hogy „Bíró Kata fölfedezõje a már több ilyszerû közleményeirõl jól ismert Wass Tamás [sic!] tanár úr, aki azon jeles költeményt szíves volt átengedni a székely népköltészi gyûjtemény II-ik kötetébe, amelybõl az közölve van”.[7]

Közismert tény, hogy a Vadrózsák második kötete soha nem készült el, összegyûjtött anyagából Kriza halála után a Magyar Népköltési Gyûjtemény harmadik kötetében Gyulai Pál és Arany László közölt válogatást,[8] de Bíró Kata balladája nem szerepel benne; nem került be a Kriza-gyûjtés összesítõ kiadványába,[9] mint ahogy más, Vass Tamástól származó folklórszöveg sem szerepel egyetlen Kriza-kiadványban sem.

Mindezeket figyelembe véve Vass Tamást nem tekinthetjük egyértelmûen Kriza János munkatársának. Az viszont kétségtelen, hogy kapcsolatban állt a kolozsvári püspökkel: a budapesti Etnológiai Adattár õrzi egy, a „Fõtiszteletû Püspök Úr”-hoz intézett levelét 1866-ból, melyet egy 17. századi históriás ének másolatának kíséretében postázott Marosvásárhelyrõl.[10] Közvetve az is Kriza-hatásra enged következtetni, hogy Vass Tamás „Sepsiszentgyörgyön idõzése alatt” gyûjtötte a népköltészeti darabokat, vagyis nyomban azután, hogy Kolozsvárról – a Vadrózsák megjelenésének évében! – Háromszékre került.

Arról nincs tudomásunk, hogy Vass Tamás kolozsvári évei alatt gyûjtött volna, csupán csak gyaníthatjuk egyik, késõbb napvilágra hozott balladás dalának kezdõsora alapján (Kalota, Kalota, hideg havas alja), hogy Kolozsvár környékén gyûjthette. Ez a balladás dal A zsivány felesége balladatípusnak egy változatával és Bíró Kata szövegével együtt elõször a marosvásárhelyi diákok kéziratos lapjában került „nyilvánosságra” 1866 tavaszán, egyértelmûen bizonyítva, hogy Vass Tamás csatlakozott régi iskolája fiatalabb diákjainak gyûjtõmozgalmához.[11] Folklórszövegeit minden valószínûség szerint még 1865 õszén, külföldre indulása elõtt nyújthatta be az önképzõtársulatnak, aligha képzelhetõ el, hogy Marburgból vagy Tübingenbõl postázta volna. A kéziratos diáklap azt is bizonyítja, hogy Vass Tamás a Bíró Kata balladáját elõször Szabó Sámuelnek küldte el – hiszen a kéziratos diáklapban két évvel hamarább „jelent meg”, mint az említett folyóiratban, Kriza János közlésében.[12]

A külföldi tanulmányútjáról hazatérõ, Bándon megállapodó Vass Tamás továbbra is fenntartotta a kapcsolatot Szabó Számuellel. Az idõközben meginduló marosvásárhelyi Székely Közlönyben (melynek egyik szerkesztõje Szabó Sámuel volt) tette közzé Váradi nótáját[13] és Bács Jancsi balladáját[14], s a lap 1868. március 21-i számában Szabó Sámuel nyílt postában köszönte meg Vass Tamás úrnak Pálbeli szép Antalt és Bíró Katát, biztosítva beküldõjüket, hogy „a gyûjteménybe soroztuk”. Vagyis a két balladát, melyek mindegyike korábban megjelent már, Vass Tamás nem a Székely Közlönybe szánta, hanem Szabó Sámuel összesítõ gyûjteményébe (ami sajnos soha nem készült el).

Mindezeket figyelembe véve, úgy gondolom, hogy Vass Tamást – ha egyáltalán szóba jöhet ilyesmi – sokkal inkább Szabó Sámuel munkatársának tarthatjuk, mint Kriza Jánosénak. Legközelebb azonban talán akkor járunk az igazsághoz, ha egyik mozgalomhoz sem soroljuk kizárólagosan, helyette Vass Tamás önálló, független tevékenységét hangsúlyozzuk. Hiszen Kriza János is arra figyelmeztetett rövid helyreigazításában, hogy Bíró Kata fölfedezõje „a több ilyszerû közleményeirõl jól ismert Wass Tamás”. Vagyis Vass Tamás már korábban is jelentkezett folklórszövegekkel a nyilvánosság elõtt. Kriza János minden bizonnyal a Korunk Tárcájában 1865 áprilisában megjelent koldus-hírversre[15] s még inkább a Kolozsvári Nagy Naptár második évfolyamában, 1866-ban közzétett Barcsaira[16] (A megégetett feleség) és a Csodahalott balladatípus egy változatára, a Pálbeli szép Antalra[17] gondolt, hiszen e balladák valóságos revelációként hathattak rá: Barcsai azért, mert a Vadrózsákban közölt egyetlen példánynak változata akadt, Pálbeli szép Antal pedig azért, mert a Csodahalott balladatípusnak ez a legkorábbi feljegyzése. (Vargyas Lajos szerint[18] a ballada legkorábbi feljegyzése 1872 – a Magyar Népköltési Gyûjtemény elsõ kötetének Vass Tamás-féle szövege. Vargyas azonban nem tudta, hogy a balladát a Barcsaival együtt Vass Tamás már korábban közölte a Kolozsvári Nagy Naptárban.)

Vass Tamás a Bíró Kata Kriza általi közlése után sem adta fel függetlenségét, továbbra is maga publikálta gyûjtött darabjait. Említettük már, hogy a Székely Közlönyben 1867-ben két balladával jelentkezett, a Kolozsvári Nagy Naptár 1867-es, harmadik évfolyamában pedig Barna Péter[19], illetve Kádár Gyuri balladája[20] mellett három kortesdalt hozott nyilvánosságra.[21] Ugyancsak 1867-ben közölte a Családi Körben Egy estém Rákoson. Jellemvonás a székely népéletbõl címû útirajzát[22], benne A zsivány felesége balladájának azt a változatát, mely a kéziratos diáklapban is megõrzõdött, valamint a Dancsuj Dávidról szóló bûntényballada töredékét.

Vass Tamásnak ez az írása nem is annyira a közölt balladaszövegekért fontos, mint inkább azért, mert leír egy különös énekesversenyt s vele összefüggésben a balladamondás egy nem mindennapi esetét.

Háromszékrõl kifelé utazva, az erdõvidéki Felsõrákoson elesteledõ Vass Tamás a falu szélén álló csárdában maradt éjszakára. A „tarisznyás vendégek” szobájában a hosszú kopott asztalt néhány helybeli vendég ülte körül, kik a meglehetõsen távolra esõ erdõkrõl jõve betértek „egy micre”, hogy a tagjaikba fészkelt hideget kiverjék”. Az „urak házában” elszállásolt Vass Tamás egyszer csak arra lett figyelmes, hogy a „tarisznyás vendégek” zsoltárt énekelnek nagy áhítattal, mintha templomban lettek volna. Közéjük ment, szóba elegyedett egy emberrel, aki nem énekelt, mert nem volt „talentoma” hozzá. Az beszélte el, hogy folyik a verseny két fiatal férfi között, ki legyen az elõénekes, a vezér. A Péter nevû kierõszakolja az elsõséget, pedig nemrégiben, egy temetésen belezavarodott az énekbe, s ha versenytársa, akit Tubujnak neveztek, ki nem segíti, csúfos vége lett volna szereplésének. A kocsmában is folyt a versengés a két férfi között; Péter – miután vizsgáztatták egymást a templomi énekek szövegeibõl –, hogy bizonyítsa elsõségét, azzal kérkedett, hogy olyan verset mond, amit egyik sem tud. Mert a tudomány nem ott végzõdik, az énekes könyvben – vélte Péter –, „sok van még, amit oda nem írtak be”.[23] És kezdte mondani a Dancsuj Dávidról szóló verset. De csak az elsõ strófája jutott eszébe, ott megakadt. Ekkor a társaság unszolni kezdte Tubujt, hogy mondjon õ is valamit, „azt a diákot, ki az örményt megölte volt”. Így került sor A zsivány felesége balladájának elmondására, melyet Vass Tamás leírt magának, s közölte útibeszámolójában.[24]

A ritka alkalmat megörökítõ Vass Tamás cikke végén – számunkra igen örvendetesen – megjegyzi, hogy „még több szép népkölteményt elszavaltattak Tubujjal, melyeket magamnak ott a helyszínen bejegyeztem”.[25] Azt nem tudhatjuk, hogy miket hallott Vass Tamás e különös „dalnokversenyen”, azt viszont kikövetkeztethetjük, hogy Péter és Tubuj tudásának összemérése legkésõbb 1865 kora õszén történhetett, hiszen Vass Tamás az 1865–66-os tanévet külhoni egyetemeken töltötte, s a zsivány felesége balladájának ugyanazt a szövegét, melyet útirajzában 1867 márciusában közölt, a marosvásárhelyi kéziratos diáklapba éppen egy évvel korábban, 1866 márciusában írták be a lap diákszerkesztõi. Mindez azt a feltételezésünket támogatja, hogy Vass Tamás 1866–67-ben közölt népköltészeti szövegei közül valószínû több is ennek a dalnokversenynek köszönheti feledéstõl való megmenekedését, s ezek szerint némelyik közülük (ha nem az összes) Felsõrákos folklórkincsének gazdagságát dicséri. Sajnos remény sincs arra, hogy valaha is pontosan és biztosan megnevezhetnõk a felsõrákosi Tubujtól származó balladákat.

Az viszont csaknem teljes biztonsággal megállapítható – összhangban az életrajzírók állításával –, hogy Vass Tamás csak a Sepsiszentgyörgyön töltött két év alatt, 1863–65 között foglalkozott folklórgyûjtéssel. Elsõ népköltészeti közleményét 1865-bõl ismerjük, az utolsó pedig, az elõbb emlegetett Egy estém Rákoson 1867-ben jelent meg. Ez azonban nem jelenti azt, hogy Vass Tamás kisded gyûjteményének minden darabja Háromszékrõl származik. Említettem a Kalota, Kalota, hideg havasalja kezdetû balladás dalt, melyet több mint valószínû, hogy nem Háromszéken hallott. Pontosan megállapítható a Szent-Háromság székely falu pusztulása címû krónikás énekrõl – melyet Vak Laci költeményeként közölt Vass Tamás –, hogy azt Marosvásárhelyen vagy környékén jegyezhette fel, hiszen a székely fõváros énekes vak koldusa közismert volt a múlt század hatvanas-hetvenes éveiben; Vass Tamás teológus társa, Réthi Lajos külön cikket írt róla, dicsérve nemcsak kiváló énekhangját, de énektudását és rögtönzõképességét is.[26]

A Vass-gyûjtemény néhány másik darabjáról viszont csaknem teljes biztonsággal állíthatjuk, hogy Háromszéken került feljegyzésre. A Makk-féle összeesküvés sepsiszentgyörgyi vértanúját megéneklõ Váradi nótáját sorolom ide, valamint az Olt vizébe fúlt Kádár Gyuri balesetballadáját, illetve a Kézdivásárhely és Sepsiszentgyörgy követei mellett agitáló kortesdalokat. Igen valószínûnek tartom, hogy a másik balesetballada (Bács Jancsi) ugyancsak háromszéki örökség. A zsivány felesége változatáról és a Dancsuj Dávid-töredékrõl pontosan tudjuk, hogy felsõrákosiaktól jegyezte le Vass Tamás. Függõben tehát mindössze négy ballada marad, igaz, Vass Tamás gyûjteményének legjelesebb darabjai: a Bíró Kata, a Barcsai, a Pálbeli szép Antal és a Barna Péter balladája. Elképzelhetõ, hogy valamennyit Háromszék adta a magyar népköltészet kincsestárába, bizonyítani azonban nem áll módunkban.

Nyolc ballada, egy balladás dal, egy balladatöredék, egy koldusének és három kortesdal: ennyi – mostani ismereteink szerint – Vass Tamás gyûjteményének leltára. Számra nem sok, de értékes örökség. Értéket jelentenek mindenekelõtt maguk a költõi szövegek; de az esztétikai érték mellett folklórtörténeti szempontból is igen jelentõs Vass Tamás gyûjteménye: az erdélyi népköltészet tudatos gyûjtésének korai idõszakában rögzített egy sor folklóralkotást, közülük nemegyet elsõként. A csodahalott balladájának, Váradi szomorú históriájának legkorábbi feljegyzését Vass Tamásnak köszönhetjük, mint ahogy neki köszönhetjük a Bíró Kata tragikus történetét ránk örökítõ, ez idáig invariánsnak tudott balladát is. Barna Péter ponyván elterjedt alföldi históriájának legkorábbi székelyföldi feljegyzése ugyancsak Vass Tamás nevéhez fûzõdik. Az abszolút és relatív elsõség érdeme mellett Vass Tamást olyan szempontból is érdemes jó emlékezetünkben megtartanunk, hogy korát meghaladó körültekintéssel nemcsak a népköltészet „ritka madarait”, a balladákat tartotta feljegyzésre méltóaknak; figyelme kiterjedt az addig számba sem vett félnépi versekre is – a kortesnótákra, a vak koldus hírversére –, olyan mûfajokra, melyeket még évtizedek múlva sem méltattak figyelemre a gyûjtõk. A balesetballadák felfedezése jószerével ugyancsak Vass Tamás érdeme.

Értéket mentett, értéket hagyott reánk. Mégis elfelejtettük. Vagy ha mégsem, a szakirodalomban jobbára csak a Bíró Kata balladája okán kerül szóba a neve, olyan népballada elsõ feljegyzõjeként, melynek nem került elõ változata a magyar nyelvterületrõl. És olyan ballada megörökítõjeként, amely – 1957-ben történt felfedezése óta – az összesítõ gyûjteményekben szinte kötelezõ módon kap helyet a klasszikus balladák között.[27]

De ahogy a könyveknek megvan a sorsa, úgy tûnik, ez a ballada sem kerülhette el a magáét szövegének újraközléseiben.

A balladára Faragó József talált rá a marosvásárhelyi református kollégium egykori diákjainak kéziratos önképzõköri lapjában, innen tette közzé 1957-ben az Igaz Szó decemberi számában egy kisebb tanulmány kíséretében.[28] A ballada szövege – tájékoztatott Faragó József – „nagyobbára tizenhat szótagú sorokban van írva, amelyeket itt-ott elvétve nyolcasok tarkítanak. Mi – megõrizve az eredeti helyesírást és központozást – az egészet elejétõl végig nyolcszótagú sorokban közöljük, hiszen e ballada nyilvánvalóan egyenlõ szótagszámú (izometrikus), mégpedig bizonyára négysoros [...] versszakokból épül fel. Igaz, most úgynevezett »tagolatlan« formát mutat: sorai megszakítás nélkül követik egymást, szövegét hiába is próbálnók szabályos versszakokba osztani.”[29] A hosszú sorok kettõbe tördelése mellett Faragó még annyiban is tagolta a szöveget, hogy csillaggal választotta el a ballada elsõ hat sorát, mely egyfajta lírai bevezetõje a tragikus történetnek. Ezt a részt aztán a néhány év múlva kötetben újraközölt balladából elhagyta, anélkül hogy bár jegyzetben utalt volna ennek meglétére az eredeti szövegben.[30] S a kötetben (a Jávorfa-muzsikában) már strófákra tagolt balladaszöveget olvashat az érdeklõdõ. A következõ balladagyûjteményben, az 1973-ban közzétett Gyönyörû Bán Katában Faragó visszatért az eredeti formához; ezúttal a Kriza János neve alatt megjelent, a Hazánk s a Külföld 1866-os évfolyamában közölt szöveget vette alapul, amely nyilvánvalóan tartalmazta a lírai bevezetõt. Ez volt azonban a ballada teljes szövegének utolsó közlése, Faragó József további balladakiadványaiban már csak a megcsonkított, a lírai bevezetõ nélküli balladaszöveg jelent meg. Ezt a „változatot” vette át Vargyas Lajos is balladamonográfiájába, õ azonban nem fogadta el a strófákra bontást, a balladát tagolatlan formában, de nyolcszótagú sorokban közölte. A köztudatba tehát Bíró Kata balladájaként egy olyan szöveg került be, mely pontosan megfelel ugyan a klasszikus népballadák sajátosságait összegzõ minden elvárásnak, de nem azonos a Vass Tamás által lejegyzett szöveggel.

Faragó József egy magánlevélben azzal indokolta eljárását, hogy a bevezetõ sorok nem tartoznak a balladához, valahonnan máshonnan csapódtak a szöveghez. Ezt az érvelést, noha nem találtam meggyõzõnek, szövegváltozatok hiányában már-már el is fogadtam volna, ha idõközben nem bukkanok véletlenül a balladának egy gömöri variánsára. Sebesi Jób közölte a Magyarország és a Nagyvilágban 1881 novemberében Szabó Anna balladájaként.[31]

Sebesi Jób neve hallatán – tudom – mindenki a balladahamisításokra gondol, arra, hogy amit õ közöl, eleve gyanús, eleve hiteltelen. Ezúttal azonban nem kell attól tartanunk, hogy hamisítással állunk szemben; részben azért, mert Sebesi maga intéz éles támadást egy olyan kortársa ellen, ki népballadákat hamisított, részben azért, mert Sebesinek egy korai publikációjáról van szó, nem utolsósorban pedig azért, mert maga Sebesi tájékoztat arról, hogy a balladát töredékesen találta meg. Sajnálattal jegyzi meg, hogy „utolsó kilenc sora nem teljesen eredeti, azt már emlékezetbõl írta utána egy gömöri barátom, miután megmutattam neki, sajnálkozva csonkasága fölött”.[32] Ha Sebesi nem vallotta volna be a kegyes csalást, akkor is pontosan meg lehetne vonni a határt népi szöveg és utánköltés között. Sebesi azt is megjegyzi, hogy „E dupla öngyilkosságot különben, homályosan emlékszem, hogy olvastam valahol, talán Kriza közölt volna ilyen formát, de hol, mikor, nem voltam képes nyomára akadni”.[33] Sebesi találkozhatott a Bíró Kata balladájával a Kriza neve alatt megjelent 1866-os publikációban is, noha annak megjelenési évében õ még kisgyermek volt; sokkal valószínûbb, hogy A „magyar Polgár” Nagy Naptárában olvasta a balladát, melynek ötödik évfolyama hozta 1874-ben a Vass Tamáséval azonos szöveget a gyûjtõ, közlõ és a gyûjtési hely megjelölése nélkül.[34]

A gömöri töredék közeli változata az erdélyi balladának, olyannyira, hogy megegyezõ fordulatokat, szövegrészleteket idézhetnénk a két ballada összevetése során. A legfeltûnõbb azonban az, hogy a gömöri változat is a siratóballadák hangulatát idézõ, csaknem szó szerint egyezõ lírai bevezetõvel indul. Érdemes a két változatot egymás mellett felidézni:

Szegény fejem sok búval él.      Szegény fejem sok búval él.

Maga felõl jót nem remél.        Maga felõl jót nem remél.

Kik valának jó emberim,          Kik valának jó emberim,

Azok lettek ellenségim,             Azok lettek ellenségim.

Kik szemembe szépet szólnak,   Kik szemembe szépen szóltak,

Hátam megi vermet ásnak.      Hátam megett kicsúfoltak,

                                               Nekem szörnyû vermet ástak.

    (Vass Tamás gyûjtése)             (Sebesi Jób gyûjtése)

A gömöri változat véletlen felbukkanása minden kétséget eloszlat afelõl, hogy a fent idézett sorok nem véletlenül kerültek a Vass Tamás gyûjtötte ballada élére. A lírai bevezetõ szerves része volt a balladának, nem véletlenszerûen csapódott hozzá. Tulajdonképpen maga a szöveg beszél önmagáért: a siratóballadák versindító gyakorlatához híven a szerencsétlenül járt balladahõs maga fogalmazza meg – szép lírai sorokban – sorstragédiájának konklúzióját: azok lettek ellenségeivé, kik szemébe szépet szóltak, azok ásnak vermet a háta mögé, azok veszejtik el, kik jó emberei voltak, vagyis „édes” gazdája, kit esztendeig s még egy félig szolgált, s aki neki ígérte szép leányát, Bíró Katát. E lírai bevezetõ nélkül nem csonka ugyan a ballada, de érzelmi telítettségébõl veszít, költõi üzenete válik fakóbbá.

Mindezektõl elvonatkoztatva, immár elvi síkon is érdemes talán felvetnünk a kérdést: az újraközlõ mi okon-jogon bírálja fölül a gyûjtõ által rögzített szöveg hitelét, valódiságát? S ha már fölöslegesnek ítél egy szövegrészletet, nem az volna-e az eljárás módja, hogy valamilyen formában jelezze beavatkozását? Mert végül is mennyivel elfogadhatóbb a szövegkihagyás, mint a szövegkiegészítés vagy az egykor gyûjtött szövegek nyelvjárási átkeresztelése?

Ez utóbbi eset egyébként ugyancsak a Vass Tamás gyûjtötte szövegek egyikével, a Barcsai-balladával esett meg. A szöveggondozó ezúttal Gyulai Pál volt. A Magyar Népköltési Gyûjtemény elsõ kötetében A megégett feleség balladatípusnak Vass Tamás által gyûjtött változata ö-zõ nyelvjárásról árulkodik, valamint a rövid á hang meglétérõl. E sajátosságok a keresztúrfiúszéki nyelvjárásra engednek következtetni – véli Faragó József idézett tanulmányában.[35] Vagyis a nyelvjárási sajátosságokból következtetett a gyûjtés feltételezhetõ helyére. A következtetés logikája hibátlan, csupán ott borul fel a számítás, hogy ma már ismerjük Gyulai forrását a Vass Tamás által gyûjtött szövegek esetében. Faragó József ugyanis 1957-ben még arról írt, hogy a szerkesztõk „a kötet anyagát részben közvetlenül a gyûjtõktõl kapták, részben különbözõ hírlapokból, folyóiratokból, naptárakból vették át, de sajnos ez utóbbiaknak a fölsorolását elmulasztották”.[36] A Magyar Népköltési Gyûjtemény elsõ kötetének szerkesztõi valóban nem nevezik meg forrásaikat. Az MTA Könyvtárának Kézirattára viszont õrzi Gyulai Pálnak azt a gyûjtõkönyvét, melybe a készülõ Elegyes gyûjtések Magyarország és Erdély különbözõ részeibõl címmel megjelenendõ kötet számára egybegyûjtötte a szövegeket, megjelölve forrásait is.[37] E gyûjtõkönyv tanúsága szerint Vass Tamás Barcsai-balladaváltozatát az 1866-os Kolozsvári Nagy Naptárból vette át, akárcsak a Pálbeli szép Antalt.[38] A Kolozsvári Nagy Naptárban közölt szövegben azonban nyoma sincs se ö-zésnek, se rövid á hangnak. A „nyelvjárási színt” a ballada kötetben való újraközlése során kapta, s így természetesen aligha lehet helymeghatározó szerepe.

Gyulai Pál gyûjtõkönyvének áttanulmányozása meggyõzött arról is, hogy a Magyar Népköltési Gyûjtemény elsõ kötetében közölt négy, Vass Tamás gyûjtésébõl származó ballada mindenike újraközlés: az említett Barcsai és Pálbeli szép Antal mellett a kötetbe Vass Tamástól Bács Jancsi balladáját és Váradi nótáját vette még fel Gyulai, ezek pedig a Székely Közlöny 1867. évi elsõ évfolyamában láttak elõször nyomdafestéket.

A kéziratos gyûjtõkönyv egyébként megcáfol egy, a magyar folklorisztikában mélyen begyökerezett hiedelmet is. A Vadrózsák második kötetének késlekedését, majd végleges elmaradását gyakran szokták a Kisfaludy Társaság rovására írni, abból a meggondolásból, hogy e Társaság, miután felhívással igyekezett serkenteni a népköltészet társadalmi gyûjtését népköltészeti gyûjteménye újabb folyamának megindítása érdekében, elvonta Krizától munkatársait. A gyûjtõkönyvbõl egyértelmûen kiderül, hogy a Magyar Népköltési Gyûjtemény elsõ kötetének erdélyi verses anyagát szinte kivétel nélkül már közölt szövegekbõl állították össze a kötet szerkesztõi. A Szabó Sámuel, Vass Tamás, Gálfi Sándor, Gyulai Pál, Kriza János, Szabó Károly gyûjtésébõl közölt erdélyi balladák és rokonnemûek egytõl egyig korábban már napvilágot láttak lapokban, folyóiratokban, naptárakban; Gyulai Pál a szétszórt publikációkat szedegette össze s mentette át kötetbe, mielõtt végképp elmerültek volna a hírlapok és folyóiratok betûtengerében.

Értéket mentettek tehát Gyulai Pálék, mint ahogy azok a gyûjtõk is értéket mentettek, akiknek jóvoltából fennmaradt egy sor népköltészeti szöveg. Számunkra, a késõ utókor számára azonban már nemcsak a ránk örökített népköltészeti szövegek jelentenek, jelenthetnek értéket, de maguknak az értékmentõ írástudóknak a példája is, kik felismerve a cselekvésnek azt a módját, ahol használni tudnak a köznek, tették dolgukat.