Erdélyi Múzeum

    folyóiratok   » Erdélyi Múzeum
  szerzõk a b c d e f g h i j k l m n o p r s t u v w  
  keresés á é í ó ö õ ú ü û ã â ş ţ
  összes lapszám » Erdélyi Múzeum2000/3-4 »
 


| észrevételeim
   vannak


| kinyomtatom

| könyvjelzőzöm


 
 



 
   
 
Erdélyi Múzeum - 62. kötet, 2000. 3-4.füzet

Imreh István

Az 1942-es felmérés általános értékelése

Az 1942–1944-es évekbeli súlyos életfeltételek idején az értelmiségi sors vállalói között találjuk Schneller Károlyt, a statisztika tanának egyetemi oktatóját, professzorát. Õ az Erdélyi Múzeum-Egyesület jog-, közgazdaság- és társadalomtudományi szakosztályának értekezései sorában jelentette meg az 1943. március  17-i ülésen  elhangzott elõadását. Címe: Szórványok és szigetek sorsa Kolozs vármegyében. Schneller az, aki számokban népi sorsot nyomozva eljut a kérdésfeltevésig: „…mi lesz egy nemzet sajátos szellemi értékeivel, ha egyre kisebb és kisebb az a réteg, amely fenntartója és továbbadója ezeknek az értékeknek?” Ugyanezt kérdik „a székely népfelesleg” problémáit és a székely elvándorlást vizsgáló Venczel József, valamint a Borsavölgyi kutatásokat felvállaló, az ETI keretében munkálkodó tudósok. Az Egyetem szociológiai tanszékén pedig készül Észak-Erdély hatalmas térképe. A falvak mellett kis kördiagram mutatja a nemzetiségi megoszlást, jelzések a szociális, mûvelõdési létesítményeket és így tovább.

Az Erdélyi Magyar Közmûvelõdési Egyesület szórványstatisztikája értékelésénél mindenekelõtt tekintetbe kell vennünk azt, hogy ez a hatalmas információs anyag alapjává válhatott a tudományos megismerésnek, viszonyok feltárásának, új nézetek, eszmék születésének. Azt azonban nekünk is hangsúlyoznunk kell, hogy ez esetben szokatlan, mondhatnók rendhagyó forrásról és annak problematikus feldolgozásáról van szó. A forrásanyag az EMKE égisze alatt Szathmáry Lajos irányításával gyûlt össze. A vizsgálatokat végzõk (többségükben falusi értelmiségiek) összesen 709 helységben lakozó 12 852 család kérdõívét töltötték ki. Az adatgyûjtés az összes észak-erdélyi családok 40,5 százalékára terjedt ki. A kiválasztott helységek nemzetiségi szempontból vegyes lakosságúak voltak. A falvak méreteiket tekintve inkább a kisebbek közé tartoztak, döntõ többségükben lélekszámuk nem érte el az ezer fõt, a magyar származásúak pedig legtöbbjükben kevesebben voltak, kisebbségben éltek. A világpolitika 1944-ben szükségszerûen gátat vetett a további adatgyûjtésnek. A felmérés tehát befejezetlenül, torzóban maradt.

Értékét csökkentette az is, hogy az adatfelvétellel kapcsolatos oly fontos utasítások – néhány segédlet, utasításrészlet kivételével – az iratmentés útján elvesztek, vagy megsemmisültek.

A felvételezés tervezõi és végrehajtói más korszak szülöttei, koruk eszményeinek hordozói. Régen elkezdett, de be nem fejezett vizsgálódásnál a hajdani felvételezõk szándékainak megértéséhez jó segítség a statisztikai számbavételt rendszerint kísérõ, magyarázó utasítás. Alapozni lehet rá akkor, amikor az adatgyûjtés fázisában, a kiszemelt sokaság számszerû redukálásában felmerülõ bizonytalanságokat kell tisztázni, magyarázni, a többféle értelmezés lehetõségét kiküszöbölni, csoportokat képezni, homogenizálni.

Az EMKE-gyûjtemény anyaga mellõl azonban – miként már mondottuk – hiányzik az utasítás. Így ezt a támaszt a felmérés mai kutatója nélkülözni kénytelen. (Tóth Pál Péternek tehát sokszor a múló idõbe hullott anyagnak a rejtjeleit kellett kibetûznie, rejtvényeit megfejtenie. Ezt a szerzõ központi feladatának is tekintette.)

Az EMKE-felmérés anyagával kapcsolatosan vitázni lehet a munkálatokat irányító célkitûzésrõl. Vajon tömegészlelés, teljes lajstromozás, tehát kataszter elkészítésére törekedett Szathmáry Lajos és belsõ munkatársainak a csoportja, vagy az ún. reprezentatív statisztika módszerével élt? (A forrásaink szövegébõl és magából a munkálatokból kell kiindulnunk.)

Tudjuk azt, hogy Észak-Erdélyt 1751 település alkotta. Ebbõl Szathmáry Lajos és társai 1150-nek a teljes feltérképezésére készültek (Mondottuk: 709 helységben meg is valósították elképzeléseiket.)

Az információ, az észlelés így, ebben a csonkaságában (amely azonban hordozza az „egészre”-következtetés lehetõségét) tekinthetõ reprezentatív jellegûnek is. Az, ami elkészült, felfogható úgy, mint mintavétel, és segítségével a nagy számok törvénye szellemében egybeácsolható az építmény a maga hajdanvolt egységében.

Az EMKE-statisztika célja egy biztos támpontul szolgáló, gyakorlati rendeltetésû „szórványgondozást” lehetõvé tevõ helyzetfelmérés volt. Igaz viszont az is, hogy csupán reprezentatív felvételként tekinthetõ és kezelhetõ, hiszen csak ez az alternatíva adott. A mintavétel – az, ami már felméretett – viszont igen nagy, meghaladja azt a szintet, amit bárminõ túlzó módszertani igényesség megkövetelhet azonban állandóan a feldolgozó szeme elõtt kell lebegnie annak a figyelmeztetésnek, hogy a reprezentatív felmérés mindig részleges, de a részleges felvétel nem mindig reprezentatív. (Ezért jelzi Tóth Pál Péter vármegyénkénti részletezéssel azt, hogy a vizsgált települések hány százaléka került a „mintába”. Biharban például 64,5%, míg Maros-Tordában 29,4%, a háromszéki 4%-ot be sem számította az összesítésbe.)

Az 1942–1944-es felmérés sajátosságai közé tartozik az is, hogy megtervezõi redukálásra, összemérhetõ csoport kialakítására határozottan, eleve is gondoltak. A hatalmas adattömeg ugyanis két nagy összetevõ elemre bontható: magyar családra és vegyes családra. Ezt a fehér és rózsaszínû kérdõív külön színével is hangsúlyosította. Vegyesnek nevezett család az volt, amelyben magyar férjnek román, román férjnek magyar felesége volt. Az összes családok 88,6%-a (12 852) tartozott a magyar és 11,4%-a (1459) a vegyesnek minõsítettek közé. Oly következetességgel és hiánytalansággal szerepel ez a problémakör a felmérésben, hogy a vegyes házasságok állapotrajzát és identitásveszejtõ hatását külön monográfia témájaként is elképzelhetjük.

A magyar és a vegyes szórványok aránypárja már jelzi, hogy az 1942-es adatgyûjtés a statisztikai megismerésnek milyen sokszínû formáit teszi lehetõvé.

Nézzük meg elõször is azt, hogy mit tekintett Szathmáry Lajos szórványnak. 1937-ben a magyarságnak azokat a kisebb-nagyobb csoportjait tartotta szórványoknak, amelyeknek tagjai „elszórtan, ritkított formában, rendesen a nyelvhatárok szélén, de beékelten idegen nyelvû népek között élnek”. Gyakran nem számol azonban a végvidékeken éléssel, hanem szórványosodást állapít meg mindenütt, ahol a magyar etnikumú népesség a maga népi közösségébõl kiszakítva volt kénytelen élni. A szórványnak valóban sokszínû formái alakultak ki, s ily módon a felmérõnek az ipari telepek, bányavidékek, városok homogén nyelvû tömbbõl kizáródott lakóinak sajátos léthelyzetével is számolnia kellett.

Mekkora a szórvány? Ez is olyan kérdés, amelynek mélyreható elemzéséhez bõ anyagot kínál az 1942-es felmérés. Szathmáry Lajos szórványnak minõsített minden 300-on aluli lélekszámú községet vagy telepet. Megtörtént azonban az is, hogy 400 lakosú magyar szigetet is annak tekintett.

Páll György ugyancsak 1937-ben magyar szórványon olyan – más népek közé beékelt – csoportot értett, amelynek „sem magyar papja, sem önálló egyházközsége, sem gazdaköre, sem katolikus népszövetsége, sem református egyesülete, sem dalárdája, sem más egyesülete nincsen”, éppen létszáma csekélységénél fogva. „Ahol a magyar gyermekek kizárólag román iskolába járnak, még hittant sem tanulnak magyarul, annál kevésbé magyar írást-olvasást, ellenben naponta érintkeznek a falu túlnyomó többségét kitevõ román (esetleg német) gyermekekkel, és játszás közben is azok nyelvét használják”, ott asszimilálódó, beolvasztódó szórványról beszélhetünk. Õ a vita során fogalmazta meg, hogy az a település, amelybe a magyar etnikumnak a száma a 300 fõt meghaladja, már nem tekinthetõ szórványnak, mert itt a magyar szervezetek védelmi hálózata kiépülhet.

(A vegyes családok megkülönböztetett figyelemmel kísérése különben az 1934-ben munkálkodó kataszterkészítõknek, hagyományteremtõknek is köszönhetõ. Õk a Nagysajói Református Egyházmegye viszonyait vizsgálták meg, 451 családot, amelyekbõl 115 volt már vegyes jellegû.)

Az EMKE-hagyaték kötelez arra, hogy az EME kutatási tradícióit sem feledve Schneller 1943. március 17-i párhuzamos vizsgálatát se iktassuk ki a számbavételbõl. Õ, aki az elõadásain is hirdette, hogy „a szám fontos, de nem minden”, a maga vállalt részét, a Kolozs megyei (majd kalotaszegi) számolást mintaszerûen végezte el. A numerikus bázison nyugvó szórványismeret nála is, a begyûjtõi szemében is döntõ fontosságúnak (statisztikai nyelven: súlyozott értékûnek) számított. Ezért készített Schneller lélekszámmennyiségi kategóriákat:

a) községek, amelyekben nincs magyar, nyoma sincs a magyar létnek;

b) 10-nél kevesebb (óhatatlanul pusztulásra ítélt);

c) 11–25, álszórvány (pszeudoszórványnak is nevezi);

d) 26–50;

e) 51–100, hídfõ községek;

f) 101–200, lehet már sziget is, például a kalotaszegi magyar tömb tagja;

g) 201–500, lehetõséget nyújt arra, hogy a magyarság abszolút többséget érjen el.

Ott azonban, ahol 25%-on aluli a részaránya, a magyarság még mindig szórványnak tekinthetõ.

h) 501–1000, itt már nincs szórvány;

i) 1000-nél több magyar lakos (fõleg kisváros, pl. Bánffyhunyad).

Így alakul ki a schnelleri  szórványszázalékszám, amely kisebb, mint a Szathmáry-féle mutató. (Szórványtelepülésnek Tóth Pál Péter azokat a helységeket nevezi, ahol a többségiekhez tartozó néprész aránya nem haladja meg a település összlakosságának 15 százalékát.)

Schneller a 200-as népszámot minõsíti vízválasztónak, az arányokat tekintve pedig a 25%-ot. Az ezen felüli numerikus állapot legalább a sziget státus eléréséhez már elegendõ. Õ írja: „az egymással szerves kapcsolatban, szomszédságban lévõ magyar többségû községek együttvéve egy-egy magyar nyelvterületet (szigettömböt) alkotnak. Ilyen például a kalotaszegi magyar tömb. Természetesen a nagyobb román tengerben e tömb is csak sziget.”

Az EMKE-anyag – együtt a már említett nagy értékû felmérésekkel – még arra is rávilágít, hogy itt nem új és keletkezõben lévõ jelenségrõl, hanem egy nagyon régen kibontakozó folyamatról van szó. A feloldódás, beolvadás, asszimiláció vészjeleit igen-igen konkrét formában ez a kutatás tárja fel. Ezért fontos Tóth Pál Péter megállapítása: „A helyzet érzékeltetésére megjegyezzük, hogy abban a 709 településben, amelyben 1942–1944 között az adatfelvételt elvégezték, 65,5 százalékában már 1910-ben 10 százaléknál kevesebb volt a magyar nemzetiségûek aránya. Az 1930-as népszámlálás ugyanezen települések 78, az 1941-es pedig 66,6 százalékánál regisztrálta azt, hogy az ott élõ magyar nemzetiségûek aránya nem érte el az adott településen élõk 10 százalékát.”

Számolni kell tehát azzal, hogy a „megszámláltatás” nehéz óráiban ne csak lírai panaszokba öntsük, hanem százalékszámokban is kifejezhessük: „híjával” miért találtattunk.

Tóth Pál Péter Szórványban címû könyvében az EMKE-kérdõívek alapján külön értelmezõ fejezeteket szán egyháznak, iskolának, gazdaságnak, intézményeknek, számokkal dokumentálva, hogy nem csak a szám fontos. Jelentõs tényezõ a társadalom strukturáltsága is, az, hogy egy-egy néprész társadalmi alakulatai miként szövik át meg át a településeket. A közösségek (általában erõsebben hagyományõrzõk), valamint a szervezetek hálózata ugyancsak nagyon jelentõs. Ott, ahol van önerõbõl megépített és fenntartott templom, iskola, önmagában megállni tudó és a magyarságnak támaszt nyújtó hegyközség, legeltetési társulás, szövetkezeti fiók, gazdakör, a számbelileg kisebb, százalékban törpébb entitás intézményei, sokszínû alakulatai erõsíthetik a nemzeti közösséghez tartozás tudatát.

Az egyes közösségi célok, érdekek – esetleg éppen az azok jegyében folytatott küzdelmek, a sajátos megõrzendõ értékek, értékrendek védelme, ami társakkal fûzi egybe, „mi-tudattal” forrasztja össze a falutagokat – „reménykedõ szórvánnyá” tehetik még a kisebb százalék-kategóriába sorolt életegységet is.

Az EMKE-anyag értékelése rendjén – ezt is figyelembe kell vennünk – rendszerint hiányzik a mélyreható szociológiai és néprajzi módszerû, a monografikus kutatásra jellemzõ mélyreható elemzés, mélyre fúrás. A kérdõíves módszer sok esetben csak könnyebben kvantifikálható legfõbb jellemzõ jegyeket tárhat fel. Hadd idézzük Buday László szavait: „Mint ahogy egy magasabb hegycsúcs tetejérõl áttekinthetünk talán öt vagy hat vármegyére való térséget is, s szemlénk eredménnyel is jár, ha csak a fõbb domborzati és vízrajzi viszonyok megfigyelésére szorítkozunk, de a részleteket szemünk nem tudja tisztán kivenni, így a tömegmegfigyelés is megadja a nagy perspektívákat, az általános átnézetet, a felötlõ szabályszerûségeket, de részletrajzban és bensõbb oki összefüggésekben csak homályosabb képet nyújt. A részletek ismeretéhez le kell szállnunk a hegygerincrõl, megvizsgálnunk a szakadékokat, bejárnunk az oldalvölgyeket s az elágazó dombsorokat. A statisztikai vizsgálatnál is szûkebb körre korlátolt, de több oldalról is megvilágított megfigyelések vihetnek közelebb az okok ismeretéhez.” (A részletekbe is behatoló oknyomozó szemléletmódnak a kis, még a falu mikrokozmoszában is csak „komponens” jellegû társadalmi alakulatokra szintén ki kell terjednie.) Az EMKE-családlapok együtt a községi törzslapokkal és betétívekkel mind a magaslati, felszíni, mind a völgybeli rögközeli vizsgálódáshoz lehetõséget kínálnak. Ez a nagy, megbecsülendõ érdeme, ezért is érték.

A mikroanalízis, a kismonografikus társadalomkutatás, feldolgozás példája a kiadatlan kajántói anyag. 1945–46-ban néhány Dimitrie Gusti-tanítvány Nicolae Dunãre vezetésével, Traian Herseni támogatásával (mindnyájan bukarestiek), vegyes lakosságú erdélyi, közelebbrõl Kolozsvár környéki együtt élõ magyar és román népi települések vizsgálatát tûzte ki célul.

E felmérésben szintén megkísérlik mindkét forma sok tanulsággal járó ötvözését. (Gondot itt az elfogultság okoz. Csak egy példát hadd mondjunk. A kérdõív kezdetén olvasható, hogy milyen lehet a különbözõ nemzetiségek elhelyezkedése a falu településrendjében. Magyarázatként az szerepel, hogy: a románok, mert jobbágyok voltak, a „periférián” helyezkedtek el, és mert románok voltak, jobbágyoknak kellett lenniük.)

Módszertanilag viszont a kajántói kérdõív széles körû és sok érintkezési felülethez kalauzol el, fõleg ami a sérelmeket, súrlódásokat, konfliktusokat illeti.

Az Erdélyi Tudományos Intézet már az 1940-es esztendõben szintén földrajzi, társadalmi egységterületekben gondolkodva szervez kutatásokat. Szabó T. Attilát idéznõk: „Mikor 1940 õszén az Erdélyi Tudományos Intézet megalakult, már az elsõ tervezgetések során felvetõdött a gondolat, hogy az Intézet egy kisebb falucsoportot válasszon ki, ott folytasson minden irányú tudományos kutatást… Minthogy a jellegzetes erdélyi viszonyok a vegyes lakosságú területek felé terelték a figyelmet – szinte önként kínálkozott kutatási területül az Intézet székhelyéhez húsz-harminc kilométer közelségben fekvõ Borsa-völgy.”

Íme a szórványkérdés módszertani felmérési lehetõségeibõl és kísérleteibõl egynéhány példa. Igaza van Tóth Pál Péternek, hogy a sokirányú, -módszerû kutatások összefogására figyelmeztet.

Az EMKE-anyag feldolgozása viszont – s ez is értékét növeli – új felvételek, összevetés tárgya, folyamatok kezdõpontja, irányzatok mutatója lehet. Adatbõsége ugyanis még gazdag kínálattal kecsegteti az eljövendõ szórványkutatót.

kapcsolódok
» Erdélyi Múzeum Egyesület
 
további folyóiratok

» A Hét
» Bázis
» Ellenpontok
» Erdélyi Fiatalok
» Erdélyi Gyopár
» Erdélyi Irodalmi Szemle
» Erdélyi Mûvészet
» Erdélyi Társadalom
» Glasul Minoritãților
» Glasul Minoritãților
» Helikon
» Hitel
» Kellék
» Korunk
» Közgazdász Fórum
» Látó
» Magyar Kisebbség
» Proiectul “Digitalizare pentru interculturalitate II”
» Provincia
» Romániai Magyar Jogtudományi Közlöny
» Székely Közélet 1928-1937
» Székelyföld
» Székelység 1905-1915
» Székelység 1931-1944
» Web

 
   
(c) Erdélyi Magyar Adatbank 1999-2017
Impresszum | Médiaajánlat | Adatvédelmi záradék