Erdélyi Múzeum

    folyóiratok   » Erdélyi Múzeum
  szerzõk a b c d e f g h i j k l m n o p r s t u v w  
  keresés á é í ó ö õ ú ü û ã â ş ţ
  összes lapszám » Erdélyi Múzeum2000/3-4 »
 


| észrevételeim
   vannak


| kinyomtatom

| könyvjelzőzöm


 
 



 
   
 
Erdélyi Múzeum - 62. kötet, 2000. 3-4.füzet

Péntek János

Látlelet a szórványhelyzet nyelvi következményeirõl

A szociológiai vagy más természetû felmérés adatainak érvényessége partikuláris, csak az adott hely, közösség, idõpont látleletét rögzíti. Az adatok idõbeli és térbeli viszonyítása azonban mindjárt a jelenségekre és a folyamatokra irányítja a figyelmet. Annak a felmérésnek az adatai, amelyet Szórványbancímû könyvében Tóth Pál Péter dolgoz föl és tár a szakmai közvélemény elé, mindkét irányban lehetõvé teszik a viszonyítást, és a szerzõ él is ezzel a lehetõséggel. Mi, azon túlmenõen, hogy értékeljük munkáját, kiemelve megerõsítjük feltételesen megfogalmazott következtetéseit, a jelenségek és a folyamatok továbbélését és hatását gyakorlatilag az egész 20. századra kiterjeszthetjük. Legalábbis a magyar nyelv helyzete és mozgása tekintetében nem kétséges, hogy a század második évtizedének végén törés következett be: a korábbi évszázadok konvergens, felemelkedõ, státusban és presztízsben erõsödõ tendenciái megtörtek, az elsõ világháborút követõen egészen napjainkig a divergens, regresszív folyamatok a meghatározóak. Ennek a több mint nyolc évtizedes folyamatnak egy egészen kritikus idõszakaszát, a bécsi döntést követõ háborús éveket és hevenyen változó zónáját, az észak-erdélyi szórványokat rögzíti a felmérés. Az adatokat idõben visszafele viszonyítja a szerzõ, egészen 1910-ig, elõre azonban nem, a cél ugyanis annak feltárása volt: „mi történt egy adott népességgel, amely több mint húsz éven keresztül az addig megszokottól drasztikusan eltérõ államhatalom alá került, s életét annak érdekeinek kellett alárendelnie” (48).

A magyar nyelvet érintõ alapvetõ változás abban jelentkezett, hogy Romániában, akárcsak a többi utódállamban, másodlagos, alárendelt státusú nyelvvé vált, funkciói és használati színterei leszûkültek, értéke csökkent, a helyi, regionális változat a nyelvterület kodifikációs központjától elszakadt, meggyöngültek a kapcsolatai a nyelv fõváltozatával. Mindez a dominánssá vált államnyelvet erõsítette. Még ezekben a szórványközösségekben is, amelyekre a felmérés és a szerzõ elemzése vonatkozik, a két nyelv korábbi, viszonylagos természetes és kölcsönös viszonya (amelyben a mindkét irányú természetes asszimiláció is folyamatosan benne volt), kiegyensúlyozott kétnyelvûsége megbomlik, és egyre inkább a külsõ hatalmi tényezõk határozzák meg a másodnyelvi dominanciát, általában a nyelvi folyamatok irányát. Sem azelõtt, sem azóta nem készült ugyan ilyen jellegû felmérés, de az alapvetõ tendenciák kiolvashatók az azóta végzett népszámlálások adataiból, a pontosan nyomon követhetõ kisebbségpolitikai és explicit nyelvpolitikai elvekbõl és gyakorlatból, valamint a kilencvenes években végzett szociolingvisztikai vizsgálatokból és szórványkutatásokból. Mivel a politikában nem szokás nyílt kártyákkal játszani, különösen kisebbségi ügyekben nem, explicit román asszimilációs stratégiáról nem tudunk, kétségtelen viszont, hogy ez alapvetõ stratégiai célkitûzése minden nemzetállamnak, és ezt a szociolingvisztika a jelenségek mélységét és traumáját eufemizáló mûszóval egynyelvû redukcionizmusnak nevezi. Magam ezt a stratégiát a következõ kulcsszavakhoz szoktam kapcsolni: elszigetelés, kiszorítás, szétszórás, elidegenítés, felszámolás.

Most nemcsak fájó empirikus tapasztalatokkal és az idõbeli távlattal vagyunk gazdagabbak, hanem az értelmezési lehetõségek tekintetében is. A nyelvre gondolok és a nyelvtudományra, arra, hogy a nyelv társadalmi dimenzióját mélységeiben vizsgáló diszciplína, a szociolingvisztika (és a nyelvszociológia, ami nem ugyanaz!) csak az elmúlt húsz-harminc esztendõben dolgozta ki a maga kategóriarendszerét, terminológiáját, kutatási módszereit és értelmezési szempontjait. Azt tehát, amit ma tudunk szakmai vonatkozásban, nem kérhetjük számon egy hat évtizeddel ezelõtti, különleges kontextusban, sajátos (nem tudományos) céllal készült felméréstõl. Az ugyanis valóban nem lehet kétséges, amint a szerzõ is véli, hogy „a vizsgálat mögött a korabeli magyar közigazgatás akarata húzódhatott meg” (39). És ez talán nem annak tulajdonítható elsõsorban, hogy hiányzott a szakmai háttér (kutatók, kutatóintézetek), hiszen intenzív falukutatás folyt, az Erdélyi Tudományos Intézet nagyszabású, terepmunkával együttjáró munkálatokat valósított meg (elég a nyelvföldrajzi vagy a helynévkutatásra utalnom), az EME-nek és az egyetemnek is voltak erre mozgósítható szellemi erõi. Egyszerûen az egész programnak államigazgatási és nem tudományos céljai voltak. Azt mindenképpen méltányolnunk kell, hogy a korabeli felfûtött ideológia és háborús helyzet ellenére a felmérés tárgyilagos és szakszerû volt.

A Családlap a nyelvre vonatkozóan a szülõkrõl a következõ adatokat kéri: anyanyelv, a családban beszélt nyelv, írás-olvasás magyar nyelven, román nyelven; a nagyszülõk és a gyermekek esetében a kérdés az otthon beszélt nyelvre korlátozódik. Ezt azért kell hiányolnunk, mert az identitás releváns eleme nem annyira az otthon beszélt nyelv, mint az anyanyelv, a kötõdés lazulását is elsõsorban azon lehet érzékelni. Az Utasítás ehhez csak annyit fûz hozzá: „Az anyanyelv rovatnál a mai helyzetnek megfelelõ adat írandó be” (215). Ezt bizonyára úgy kellett akkor is érteni: azt a nyelvet, amelyet anyanyelvükként a szülõk megjelölnek.

Az anyanyelv köznapi értelmezésében a kifejezés által is sugallt érzelmi kötõdés és szimbolikus érték a meghatározó, és az, amit az Értelmezõ Kéziszótár így fogalmaz meg: „az a ny., amelyet az ember gyermekkorában (elsõként) tanult meg, s amelyet rendsz. legjobban és legszívesebben beszél”. A szakmai értelmezés szerint az anyanyelv meghatározásában a következõ kritériumok játszanak szerepet: az eredet, azazhogy a beszélõ ezt tanulta meg elõször; aztán a belsõ és a külsõ identifikálás, azazhogy a beszélõ ezzel a nyelvvel azonosul, illetve hogy született beszélõként mások ezzel azonosítják; a kompetencia, azazhogy ezt a nyelvet ismeri a legjobban, és a funkció: azazhogy ezt használja a legtöbbet. A kétnyelvûségben ezt nevezik elsõ nyelvnek. Az adatfelvétel értelmezésében bizonyára az identifikálásnak (az anyanyelv mint identitáselem) és a nyelvnek mint a szülõktõl származó örökségnek van meghatározó szerepe. A vegyes családban ez sem olyan egyszerû, ezért vannak szerzõk, akik az apanyelvet is megkülönböztetik.

Az anyanyelv és a családban beszélt nyelv viszonya a mai szociolingvisztikai vizsgálatokban is nagyon fontos, ennek alapján lehet ugyanis megállapítani a kétnyelvûség típusát, azt, hogy a család és a családot alkotó személyek kétnyelvûségében mi a domináns elem: az anyanyelv vagy már a második nyelv, az államnyelv. A nyelvcserére vonatkozó modern vizsgálatokból tudjuk, hogy az anyanyelv használatának szûkülése koncentrikus kommunikációs körökben történik: elõbb szorul ki a hivatalos használatból, a közéleti színterekrõl, a családon kívüli személyekkel (orvossal, kereskedõvel stb.) folytatott kommunikációból, de ha már a családon belül is háttérbe szorul, akkor nagyon közel áll ahhoz, hogy teljesen átadja a helyét a második nyelvnek, és véglegessé váljék a nyelvcsere. Általánosnak lehet ugyanis tekinteni azt a szabályt, hogy nem kell minden kétnyelvûségnek nyelvcseréhez vezetnie, amennyiben megmaradhat az anyanyelv domináns szerepe, de minden nyelvcsere kétnyelvûségen át megy végbe. Ennek a folyamatnak kritikus pontja éppen az, amikor az anyanyelv-dominanciájú kétnyelvûség átbillen másodnyelv-dominanciájú kétnyelvûségbe, ennek ún. felcserélõ, szubtraktív változatába, amely aztán viszonylag gyorsan vezet el a másodnyelvi egynyelvûségbe. Azaz lezárul a nyelvcsere, a nyelvi asszimiláció.

Akkor még a korábban elkezdõdött folyamatok felgyorsulásaként mindez elsõsorban a falusi szórványtelepüléseken ment végbe, abban az 1751 és még annál is több faluban, amelyet a felmérés kritériumai szerint szórványnak minõsítettek. Jogos volt az a feltevés is, hogy e településeken belül a vegyes családok helyzete kritikusabb, a legújabb román népszámlálás adatai is azt mutatják, hogy a vegyes családokban születõ gyermekek 7:3 arányban a domináns többségi csoporttal azonosulnak. Figyelemre méltó és szintén a mai tapasztalatokkal egybehangzó a felmérésnek az a meglepõ adata, hogy a vegyes családok 9,2 százalékának mindkét tagja magyar, 8,8 százalékának pedig mindkét tagja román anyanyelvû volt. Egyik végzõs magiszteri hallgatónk nemrég írta le egy aranyosgyéresi magyar család kétnyelvûségét, amely tökéletesen megfelel a vegyes család általános modelljének: a családfõ és a már felnõtt fiú gyakorlatilag csak románul beszél, az anya õrzi, és – amikor alkalma van rá – használja az anyanyelvet, felnõtt lányuk pedig ingadozik az anyai örökség és az apai példa között. A felmérés adatai abban is egybevágnak az újabb vizsgálatokkal, hogy több nemzetközi példától eltérõen itt Erdélyben a nõk ragaszkodnak inkább a nyelvi örökséghez, õk azok, akik a vegyes és a homogén családban is hûségesebbek az anyanyelvhez. A vegyes családokra vonatkozó adatok egyébként bizonytalanabbak és hiányosabbak, és ez is arra utal, hogy a család olyan intim kör, ahová még a hivatalos adatfelvevõknek is nehéz volt bepillantaniuk. Módszertanilag ma is a vegyes család nyelvhasználata a legkényesebb és legnehezebben megközelíthetõ  terület.

Fontos adaléka és bizonyítéka ez a felmérés annak, hogy két évtized alatt fölerõsödött, intenzívvé vált a magyar anyanyelvûek kétnyelvûsödése: „A kitapintható alaptendenciát abban lehet megragadni, hogy a magyar családokhoz tartozó gyermekek közül némileg nagyobb arányban beszéltek otthon magyarul vagy románul, mint szüleik. A vegyes családok esetében eltérést lehet kimutatni az apa, az anya és a gyermek által otthon használt nyelv arányaiban. Ennek leglényegesebb összefüggése, hogy az apához viszonyítva nõtt az otthon románul beszélõ gyermekek aránya [...] A gyermekek esetében [...] bármilyen összefüggésben vizsgáljuk az adatokat, azt tapasztaljuk, hogy összességében és családtípusonként (különösen a vegyes családokhoz tartozó gyermekeknél) növekedett az otthon csak románul beszélõk aránya, illetve a kétnyelvûek arányának növekedésével egyértelmûen megerõsödött a román nyelvismeret.” (93) A románok körében viszont a magyar nyelvismeret már ekkor visszaszorulóban volt. Jellemzõ például, hogy a 6. és 7. melléklet adatai szerint (220) Beszterce-Naszód megyében a vizsgált településeken a magyar anyanyelvûek aránya 5,5%-os volt, a magyar nyelvet ismerõk aránya 10,5%, a román anyanyelvûek aránya 73,9%, a román nyelvet ismerõké 91,1%, (tehát még ebben a konjunkturálisnak tekinthetõ idõszakban is csak a nem magyar anyanyelvûek 5,5%-a tudott magyarul, románul pedig már a nem román anyanyelvûek 17%-a),  Kolozs megyében a két adatpár: 14% – 22%, 83% – 94%. Ez a tendencia is folyamatosnak mondható egészen napjainkig: a kisebbségi magyarok kényszerkétnyelvûsége fokozatosan kiterjedt a népesség túlnyomó részére, a velük együtt élõ románok román–magyar kétnyelvûsége pedig visszaszorult. A kétnyelvûségnek ez az egyoldalúsága és aszimmetriája szintén olyan tényezõ, amely a nyelvcserét készíti elõ.

Az adatok értéke, hitelessége tekintetében jogosult a szerzõnek az adatok felvételének idejével, körülményeivel kapcsolatos aggodalma: „...a vizsgálat kezdete, az adatok felvétele mintegy másfél évvel az észak-erdélyi területek visszacsatolása után kezdõdött, s így az újabb hatalomváltás részben tudatosan, részben pedig tudattalanul, szinte automatikusan befolyásolhatta a megkérdezettek válaszait. Közismert ugyanis, hogy az emberek döntõ többsége általában nem szeret konfliktusba kerülni a hatalommal, ennek következtében egy részük, az éppen egzisztáló rezsim természetének és elvárásainak megfelelõen, ez esetben is elsõsorban vagy magyarnak, vagy románnak tekintette önmagát.”  A helyzet alapján ilyen esetben a korábbi asszimilációt megtörõ erõteljes disszimiláció várható. A 20. században többször lehettünk tanúi annak, hogy a politikai konjunktúrától vagy dekonjunktúrától függõen egyik évrõl a másikra százezrekkel nõtt vagy apadt a külsõ régiók magyarsága. Ilyen, a helyzethez alkalmazkodó, disszimilációs tendenciát a második nemzedéknél, azaz a szülõknél lehet tetten érni: „Az adatok azt mutatják, hogy a második nemzedék körében, szüleik nemzedékéhez viszonyítva, egyrészt nõtt a magyarul beszélõk aránya, másrészt pedig csökkent azoké, akik otthon románul beszéltek. Növekedett még azoknak az aránya is, akik magyarul és románul is beszéltek otthon, azaz a kétnyelvûség elterjedésével a vizsgálatban érintett második nemzedék körében nõtt a román nyelvismeret.” (91)

A legújabb népszámlálási adatok alapján igazolni lehet, hogy nagyon sok szórványtelepülésen a magyar nyelvnek az adatokból megjósolható végzete beteljesült, a nyelvcsere lezárult. Bizonyára vállalkozni fog rá valaki, hogy településenként elvégezze ezt a munkát. Magam csak olyan Kolozs megyei példákat említek, amelyeket közvetlenül, a helyszínrõl ismerek. Sárd 1941-ben megszámlált 40 magyar anyanyelvû lakosából már egy sincs, csak a falu református romtemploma és a mai román lakosság teljesen magyar személy- és a falu földrajzi név anyaga jelzi a múltat, de hiába keressük a szomszéd Nádasszentmihály  26, Szentpál 27, Pusztatopa 42 magyar anyanyelvû beszélõjét is, tíz alá apadt Csucsa akkor még 292-es lélekszámú magyar anyanyelvû közössége, nincs magyar lakosa Derétének, Pányiknak és több más, Kalotaszeg környéki településnek.

Mindez mégis úgy tekinthetõ, mint jóval korábban elkezdõdött történelmi folyamatok felgyorsulása és lezárulása. Mint Egyed Ákos írja Szórványmagyarságunk kialakulásának történelmi hátteréhez címû dolgozatában, ebben a folyamatban nemcsak a pusztulás és a betelepítés külsõ tényezõi játszottak közre, hanem olyan belsõ tényezõk is éppen a Mezõségen, mint a magyar jobbágyok elrománosodása: „Abban a rendi világban ugyanis, amely Erdélyben is kialakult, [...] a jobbágysors a különbözõ etnikumú jobbágyok közt szolidaritást fejlesztett ki [...], a többségi közösséghez kezdett idomulni több helyen is a szórványban élõ magyar jobbágy. Erre a legmeggyõzõbb példát az aranyosszéki jobbággyá degradált székelyek áthasonulása szolgáltatja. Mohács, Hidas, Örményes, Csákó székely lakóit Bethlen Gábor azért vetette jobbágysorba, mert lakói megszöktek a hadból, s ez a színmagyar lakosság jobbágyként rövidesen elrománosodott.”[1]

A század közepén, különösen a hatvanas-hetvenes években aztán az erdélyi nagyvárosok váltak az asszimilációs stratégia színtereivé és áldozataivá. Ezt megtévesztõen urbanizációnak szokták nevezni, holott inkább a városok ruralizációja ment végbe, az arányaiban háttérbe szorult városi magyar népesség legnagyobb része lakótelepi szórványhelyzetbe kényszerült, heterogén (gyökértelen) szórványok alakultak ki az ipartelepeken, bányavidékeken. Az elmúlt évtizedben és napjainkban már itt a legintenzívebb a nyelvcsere, miközben folytatódik néhány nagy régió szórványosodása és vergõdése.

Elméletben és adatokban, a Tóth Pál Péter munkájának köszönhetõen is, egyre többet tudunk a szórványok múltjáról és jelenérõl. De továbbra is aggasztóan keveset teszünk azért, hogy mentsük, ami menthetõ.

 

[1] Jelen és jövõ a szórványkutatásban. Szerk. Bodó Barna. Temesvár, 1996. 12.

kapcsolódok
» Erdélyi Múzeum Egyesület
 
további folyóiratok

» A Hét
» Bázis
» Ellenpontok
» Erdélyi Fiatalok
» Erdélyi Gyopár
» Erdélyi Irodalmi Szemle
» Erdélyi Mûvészet
» Erdélyi Társadalom
» Glasul Minoritãților
» Glasul Minoritãților
» Helikon
» Hitel
» Kellék
» Korunk
» Közgazdász Fórum
» Látó
» Magyar Kisebbség
» Proiectul “Digitalizare pentru interculturalitate II”
» Provincia
» Romániai Magyar Jogtudományi Közlöny
» Székely Közélet 1928-1937
» Székelyföld
» Székelység 1905-1915
» Székelység 1931-1944
» Web

 
   
(c) Erdélyi Magyar Adatbank 1999-2017
Impresszum | Médiaajánlat | Adatvédelmi záradék