Erdélyi Múzeum

    folyóiratok   » Erdélyi Múzeum
  szerzõk a b c d e f g h i j k l m n o p r s t u v w  
  keresés á é í ó ö õ ú ü û ã â ş ţ
  összes lapszám » Erdélyi Múzeum2000/3-4 »
 


| észrevételeim
   vannak


| kinyomtatom

| könyvjelzőzöm


 
 



 
   
 
Erdélyi Múzeum - 62. kötet, 2000. 3-4.füzet

Birtók József

Vallásosság

Tóth Pál Péter Szórványban címû könyvének IX. fejezete az 1942–44-es észak-erdélyi felmérés vallásra-vallásosságra vonatkozó kérdéseit elemzi.

Az ide vonatkozó kérdések három fõ csoportba sorolhatók:

1. Három nemzedék vallás szerinti megoszlása, külön elemezve a magyar és az etnikailag vegyes családok adatait.

2. Vallásváltoztatások – ezek elemzése három szegmensben: 1846–1920, 1921–1939 és 1940–1945 között.

3. A vallásosság és az egyház életében való részvétel.

E fejezetben fontos alfejezetek a család vallásosságára, a román templomba járásra, az egyház életében való részvételre, az egyházi gondozásra, valamint a bérmálásra, illetve konfirmálásra vonatkozó elemzések.

A két világháború közötti Magyarországon az egyén, az állam életében fontos szerepet játszott a vallás, s ennek megfelelõ súllyal van jelen a kérdõíven is. A kérdõív készítõi nem csupán a megkérdezett vallására voltak kíváncsiak, hanem az illetõ esetleges vallásváltoztatásaira, illetve ennek idõpontjára is. A vallásváltoztatások jellemzõ alkalmai a vegyes házasság és a rezsimváltások. Míg a vegyes házasságnál gyakori, hogy egyik házastárs a másik vallására tér, és ez a gyermekek vallására is hatással van, a rezsimváltásokkor bekövetkezõ vallásváltoztatásokból következtetéseket lehet levonni a hatalommal való azonosulási hajlamra, az asszimiláció irányára, intenzitására. Például ha az elsõ világháború után a vallásváltoztatás a konvencionálisan „magyar vallásról” (római katolikus, református, unitárius) „román vallásra” (görögkeleti ortodox, görög katolikus) történt, a második bécsi döntés után pedig fordítva, akkor ez fontos jellemzõje a mindenkori hatalommal való azonosulási hajlamnak.

A vallással kapcsolatos kérdések szerepet kapnak olyan jelenségek felmérésében is, mint a nemzeti azonosságtudat, ennek tartalma. A felmérés készítõi kíváncsiak voltak arra, hogy a megkérdezett család román templomba jár-e. (Itt a román templom értelemszerûen görög katolikust jelent.) A templomba járás gyakoriságát egy háromfokozatú skálán kellett minõsíteniük (gyakran, ritkán, egyáltalán nem).

A családnak az egyház életében való részvételét vizsgáló kérdések érdekessége, hogy sokkal inkább a lelkigondozás milyenségérõl szólnak. Elsõsorban azt vizsgálták, hogy a családot melyik magyar egyház lelkésze milyen gyakorisággal gondozza, tehát a válaszok alapján sokkal inkább minõsíthetõ a lelkészek munkája, mint a családok vallásossága. Az e kérdésekre kapott válaszok egyértelmûsítik a lelkész munkájának fontosságát a szórványban, és az e téren uralkodó akkori állapotok is viszonylag jól rekonstruálhatók. Ugyancsak e kérdésblokkban lehetett választ kapni arra a kérdésre, hogy ha az illetõ településen nem élt magyar lelkész, akkor hol volt a legközelebbi.

A 1942-es felmérés megszervezésével és lebonyolításával járó feladatokat Szathmáry Lajos, az EMKE alelnöke fogta össze, az a személy, aki 1937-ben készítette el Gyakorlati hozzászólás a szórványügyhöz címû elõadását. A minden magyar nemzetiségû személyre kiterjedõ szórványmunka célját a vegyes házasságok számának csökkenésében, a beolvadás lassításában, megakadályozásában fogalmazta meg. Annak következtében pedig, hogy az adott feltételek között a beavatkozáshoz nem állt rendelkezésre elegendõ anyagi eszköz, „veszélyeztetettségi sorrend” felállítását javasolta, hogy „a megsegítés mindig a legrászorultabbat érje”.

Szathmáry a szórványmunkában az egyházaknak, a lelkészi karnak és az egyházak világi vezetõinek meghatározó szerepet tulajdonított. Ez magyarázatot adhat a családlap egyházzal, a lelkigondozással, egyházi életben való részvétellel kapcsolatos kérdéseire. Jellemzõ – és találó – megjegyzés, hogy számos olyan szórványa van a romániai magyarságnak, ahol már az is nagy esemény és eredmény lenne, ha évente egyszer az egyházi naptárat megkapnák.

A kötetben ismertetett eredmények értékelésekor fontos lenne tudni a felmérés célját, a kutatási hipotéziseket, azokat a körülményeket, amelyekrõl sajnos nem áll rendelkezésünkre adat.

Így hangsúlyozott szerepet kap(hat)nak azok az adatok, amelyeket ismerünk, s amelyekkel a felmérés körülményeit illusztrálhatjuk.

A második bécsi döntés értelmében 1751 észak-erdélyi település került vissza Magyarországhoz. A vizsgálat ezek közül 709 településre, vagyis a visszakerült települések 40,9 százalékára terjedt ki. Ezek többségében a lélekszám nem érte el az ezer fõt. A kérdezõbiztosok szinte automatikusan adódtak: helybéli magyar értelmiségiek, elsõsorban lelkészek és tanítók. A családlapok közel 44 százalékát tanító, 33,9 százalékát református lelkész, 2,9 százalékát katolikus pap töltötte ki.

Figyelembe véve, hogy a 709 település adatai a római katolikus vallásúak egyértelmû túlsúlyát mutatják (több mint 66 százalék), a felmérés bizalmas jellegét és a kérdezõbiztos szerepét bizonyos minõsítések megfogalmazásában, fontos lehet, hogy igen nagy különbség van a kérdezõ és a kérdezettek vallása között.

Erdély sajátos vallási helyzete (vallási pluralizmusa) a történelem folyamán mindig demokratikus színt jelentett ennek az országrésznek az életében. A különbözõ vallási nézetek különbözõ társadalmi eszméket is hordoztak, s ezek lecsapódása a mindennapok gyakorlatában is megjelent a munkához való viszonytól a demográfiai trendekig.

1918 után a Romániához csatolt területeken a görög katolikus egyház hatalma megnõtt, politikai szerepe megerõsödött. A román hatalom legfõbb támasza a román ortodox és a görög katolikus egyház volt. (Itt csupán a romániai konvenciók szellemében használjuk a görög katolikus egyház megnevezést, ugyanis a görög katolikusság nem egyház, hanem a katolikus egyházon belüli rítus.)

Az észak-erdélyi családvizsgálatnak vallási szempontból nem a rezsimváltás következtében megváltozott helyzet dokumentálása volt a célja, hiszen a kérdezõbiztosoknak a vegyes házasságokat nem vallási, hanem nemzeti alapon kellett megítélniük. A vizsgálat kérdései között meghatározott súllyal voltak jelen a megkérdezett felesége, szülei és gyermekei vallásával, valamint a valláshoz kapcsolódó viselkedésével kapcsolatos kérdések, ami azt jelenti, hogy a felmérés készítõi számára ezek az elemek a nemzeti identitás minõsítése szempontjából is fontos szerepet játszanak.

Három nemzedék vallás szerinti megoszlása:

A vizsgált települések a római katolikusok egyértelmû túlsúlyát mutatják (66,6%), a reformátusok csupán 9,4%-ban voltak jelen. Jelentõs a görög katolikusok aránya (17,1%). Az izraeliták 3%-kal, az unitáriusok 0,2%-kal, az evangélikusok 2,9%-os arányban vannak jelen a mintában.

A vegyes családokhoz sorolt legtöbb református vallású házaspár (50,6%) éppúgy Szolnok-Dobokában található, mint a legtöbb katolikus (28,7%). A görög katolikusok elsõsorban Szatmárban, Szolnok-Dobokában és Máramarosban, a görögkeleti vallásúak fõképp Biharban és Beszterce-Naszódban voltak.

A magyar családoknál Beszterce-Naszód, Bihar, Kolozs, Maros-Torda, Szolnok-Doboka és részben Szatmár megyében volt jelentõsebb azoknak az eseteknek aránya, ahol a megkérdezettnek és házastársának különbözött a vallása. A szülõk vallását vizsgálva, ha nem is jelentõs mértékben, de a megkérdezettek és házastársaik körében növekedett a római katolikusok és reformátusok aránya, bár ez a 2 százalékot meg nem haladó arány kisebb, mint a görög katolikusoké (3%).

 A vegyes családokhoz tartozók szülei vallási megoszlását vizsgálva feltûnõ, hogy a római katolikusoknál alig van eltérés a megkérdezettek és szüleik vallása között. A megkérdezettek házastársa nemzedéke körében viszont 6,5–7 százalékkal többen voltak római katolikus vallásúak. Valószínûleg a férjhezmenéssel függ össze a nõi ágon bekövetkezett vallásváltoztatások nagy aránya.

A vallásváltoztatásokat három szegmensben vizsgálva az átfogott több mint 90 év alatt megállapítható, hogy a megkérdezettek szüleinek vallásváltoztatása 1850 és 1942 között jelentéktelen számú volt (1% alatt). Ami a létezõ adatokból megállapítható, hogy a megkérdezettek, szülei közül kevesebben változtattak vallást, mint a megkérdezettek, és hogy a férfiak közül kevesebben, mint a nõk közül.

Az adatok alapján a legtöbben a református vallást hagyták el, ezt a római katolikusok és a görög katolikusok követik. Az új vallás tekintetében azonban nagyjából hasonló arányokat találunk, tehát az új vallást választók közül is legtöbben reformátusok lettek.

A vallásváltoztatások vizsgálatának talán legfontosabb eredménye, hogy a három idõmetszetben (1850–1920, 1920–1940 és 1940–44) nem mutatható ki a vizsgált populációban  a rezsimváltással összefüggõ masszív vallásváltoztatás.

A vallásosság és az egyházi életben való részvétel vizsgálatakor a felmérés készítõi arra voltak kíváncsiak, hogy a megkérdezettek járnak-e román templomba, hogy magyar lelkész gondozza-e õket, és ha igen, milyen gyakorisággal, valamint hogy a gyerekek vallási felkészítésének milyen fázisába érkeztek (konfirmálás, bérmálás).

Természetesen, a felmérés adatai alapján nem lehet következtetéseket levonni a vizsgált népesség vallásosságára vonatkozóan, a szociológiában ennek mérésére teljesen más módszereket használnak, viszont ez a módszer hasznos lehet az „egyháziasság” mérésére, illetve arra, hogy az intézményes egyház mennyire viseli gondját „juhainak”.

Nem tagadható, hogy van összefüggés a templomba járási igény és a vallásosság között, de a kettõ nem azonos, és a templomba járásnak más szociológiai összetevõi is vannak. Ugyanakkor a felmérés eredményei szerint lényeges eltérés van a magyar és az etnikailag vegyes családok között a román templomba járást illetõen. A magyar családok között ez az arány csupán 8,4%, míg a vegyes családokhoz tartozók 51,5 százaléka jár román templomba. Ezt a különbséget indokolhatja az is, hogy a vegyes családokhoz tartozók között a férfiaknál 31,8 százalékkal, a nõknél 44,3  százalékkal voltak többen görög katolikusok vagy ortodoxok, mint a magyar családoknál. A meglepõbb, hogy bár a magyar családokban a görög katolikusok és görögkeletiek 3,1 (férfiak), illetve 3,8 (nõk) százalékot tettek ki, a román templomba járók aránya 8,4 százalék volt. Mindkét családtípus esetében a román templomba járók döntõ többsége az alacsony iskolai végzettségûek közül került ki.

Fontos elem, hogy szakmai megoszlás szerint a magyarok közül a földmûvesek, a kisiparosok, az állami foglalkozású értelmiségiek és a kiskereskedõk vezettek a román templomba járás tekintetében. A vegyes családok esetében közel 60% a földmûvesek aránya, õket a kisiparosok és a kisbirtokosok követték. Meglepõ adat, hogy román templomba vallási megoszlás szerint legkisebb arányban a magyar görög katolikusok jártak. A vegyes családok esetében természetesen õk vezetik a román templomba járók rangsorát.

A lelkigondozást illetõen megállapítható, hogy a magyar lelkészek a vegyes családoknak 35,9, a magyar családoknak 32,9 százalékát részesítették valamilyen gyakorisággal egyházi gondozásban. Rendszeres egyházi gondozásban a magyar családok 13,9, a vegyes családok 10,9 százaléka részesült. Igen alacsony azok aránya, akik rendszeres lelki gondozásban részesültek és az egyház életében is aktívan részt vettek.

A konfirmálás, illetve bérmálás a felnõtt kereszténnyé avatás aktusa. Fontos tehát az a következtetés, hogy a vizsgált népességnél a magyar családokban egyértelmûen több gyerek konfirmált, illetve bérmálkozott, mint a vegyes családokban. Családtípustól függetlenül jelentkezik azonban a katolikusok nagyobb igénye gyermekeik bérmálására, mint a reformátusoké a konfirmálásra.

Végül néhány megjegyzés.

A Szórványban címû könyv vallásosságról szóló fejezetét végigolvasva a számok bûvöletében élõ olvasó elcsodálkozhat: az 1942–44-es szórványfelmérés adatai nem igazán támasztják alá a közhelyek szintjén elfogadott, evidenciaként kezelt megállapításokat.

A felmérés adatai alapján néhány olyan következtetés vonható le, amelyek meglepetés erejével hathatnak. Ezek közül talán legfontosabb, hogy ebben a népességi kategóriában, a vizsgált mintában nem bizonyítható 1848-tól a második világháború végéig a rezsimváltásokkal összefüggõ (vallási) identitásváltozások tömeges jellege. (Ez természetesen egy sor újabb kérdést vethet fel az asszimiláció okaira vonatkozóan.)

A felmérés azt is bizonyítja, hogy a szórvány vonatkozásában a nemzeti identitás elsõ számú bázisa az egyház.

A felmérés alapján szórványkörnyezetben nem mutathatók ki látványos különbségek a különbözõ egyházak szociálteológiájának gyakorlati hatásáról.

Az igen alapos dokumentáció és a hatalmas munkával elkészített elemzés sokat segíthet egy – nagyon elhanyagolt – népességkategória megismerésében, a szórványstratégia kidolgozásában. A felmérés maga megismételhetetlen, hisz a világháború vége, majd az ötvenéves nacionálkommunista uralom gyökeresen átrendezte azt a világot, amelyben ezek az adatok megszülettek.

kapcsolódok
» Erdélyi Múzeum Egyesület
 
további folyóiratok

» A Hét
» Bázis
» Ellenpontok
» Erdélyi Fiatalok
» Erdélyi Gyopár
» Erdélyi Irodalmi Szemle
» Erdélyi Mûvészet
» Erdélyi Társadalom
» Glasul Minoritãților
» Glasul Minoritãților
» Helikon
» Hitel
» Kellék
» Korunk
» Közgazdász Fórum
» Látó
» Magyar Kisebbség
» Proiectul “Digitalizare pentru interculturalitate II”
» Provincia
» Romániai Magyar Jogtudományi Közlöny
» Székely Közélet 1928-1937
» Székelyföld
» Székelység 1905-1915
» Székelység 1931-1944
» Web

 
   
(c) Erdélyi Magyar Adatbank 1999-2017
Impresszum | Médiaajánlat | Adatvédelmi záradék