Erdélyi Múzeum

    folyóiratok   » Erdélyi Múzeum
  szerzõk a b c d e f g h i j k l m n o p r s t u v w  
  keresés á é í ó ö õ ú ü û ã â ş ţ
  összes lapszám » Erdélyi Múzeum2000/3-4 »
 


| észrevételeim
   vannak


| kinyomtatom

| könyvjelzőzöm


 
 



 
   
 
Erdélyi Múzeum - 62. kötet, 2000. 3-4.füzet

Neményi Ágnes

Tóth Pál Péter Szórványban címû  tanulmánykötetének elemzése, különös tekintettel az erdélyi falusi család vagyoni helyzetére

Tóth Pál Péter Szórványban címû tanulmánya értékes, komoly és ugyanakkor figyelemre méltó tényfeltáró vizsgálat, de gondolom, még értékesebb az a vita, amelyet ez a felmérés kiválthat. Benyomásom az, hogy hosszú ideje ez az elsõ olyan vitafórum, tudományos igényû tanácskozás, amely Erdély viszonylatában foglalkozhat a magyarságot érintõ globális folyamatokkal, történésekkel.

Jelen esetben az erdélyi falusi társadalom kérdései kerülnek terítékre, olyan terület, amelyet én személy szerint már több mint harminc éve kutatok.

Kérem, engedjék meg, hogy a meghirdetett címhez képest, amely a család vagyoni helyzetét kívánná elemezni, elõbb a mintára vonatkozó megjegyzésekkel indítsam az adatok kommentálását.

A minta jellegzetességei

Mint ismeretes, a minta 709 településre terjedt ki, 22 857 személyre, ebbõl 20 161 személy volt magyar (88,2%) és 2696 személy (11,8%) nem magyar, leginkább román vagy más nemzetiségû, illetve etnikailag vegyes család tagja. A kutatás alapegysége a háztartás, illetve a család volt, és így a családok száma 12 852 (amibõl magyar 11 393, 88,6%, és 1459 etnikailag vegyes család, 11,4%).

A korabeli vármegyék szerint a minta százalékos megoszlása a következõ :

Vármegye

A minta %-os megoszlása

A magyarság százaléka

Beszterce-Naszód

10,2

5,0

Bihar

13,0

39,7

Háromszék

0,5

63,3

Kolozs

18,7

14,0

Maros-Torda

13,2

16,4

Szatmár

11,3

16,5

Máramaros

2,7

2,8

Szilágy

14,3

9,3

Szolnok-Doboka

15,4

6,2

Udvarhely

0,5

52,8

Csík

0,2

 

Összesen

100,0

16,1   románság 73,3 %

 

A falusi struktúrák elemzése igen idõszerû lehetett az 1942–44-es években, amikor az ország lakosságának 76,6%-a falun élt, ami Románia viszonylatában mintegy 12 159 485 lakost jelentett. Vofkori László által közölt statisztika szerint 1948-ban Erdély lakosságának 81,9%-a élt falun.

Nem érdektelen a falusi magyar lakosság részarányának a jelenlegi helyzettel való összevetése, fõként megyei szinten, erre vannak adatok.

Az 1992-es népszámlálás szerint 16 megye jegyzett magyar nemzetiségû lakosságot. Ezek sorrendje a következõ :

 

Megye

A magyarság
részaránya  (%)

A falusi lakosság (%)

A megye magyar                                                                                                 lakoss. falusi (%)

  1. Hargita

84,7

54,2

57,15

  2. Kovászna

75,2

47,1

48,23

  3. Maros

41,4

48,4

49,53

  4. Szatmár

35,0

53,6

48,15

  5. Bihar

28,4

50,9

40,17

  6. Szilágy

23,7

58,7

60,66

  7. Kolozs

19,9

32,0

31,58

  8. Arad

12,5

47,7

38,88

  9. Máramaros

10,2

46,8

19,99

10. Brassó

9,9

23,5

27,69

11.Temes

9,0

39,4

32,58

12.Beszterce-Naszód

6,8

62,8

59,01

13. Hunyad

6,2

24,2

4,41

14. Fehér

6,0

43,5

45,43

15. Szeben

4,3

31,5

15,15

16 Krassó-Szörény

2,1

43,5

11,79

 

Az országos átlag tehát 45,68%, a magyarság esetében viszont 43,98%, tehát az országos átlaghoz viszonyítva 1,70 %-kal több magyar él városon. Megvizsgálva  az akkori minta kormegoszlását, kiderül, hogy egy igen fiatal népesség élt akkor falun. Íme a minta nemek szerinti korösszetétele :

Korcsoport

Férfi (%)

Nõ (%)

15–39

47,2

54,7

40–59

32,0

27,6

60 év feletti

8,9

5,6

Adathiány

11,9

12,1

 

Ha ezeket a korösszetétel szerinti adatokat összevetjük a mi 1991-es Hargita megyei adatainkkal, roppant erõteljes elöregedési folyamatot állapíthatunk meg. Ha nem rendelkezünk az itt közölt korcsoportok szerinti lebontással, Hargita megye falusi lakosságának a következõ korösszetétele alakult ki:

 

Korcsoport

Százalékos megoszlás

0–14 év

20,34

15–59 év

58,99

60 év feletti

20,67

 

Tehát a 60 év felettiek megkétszerezõdése mindenképpen megállapítható. De a korösszetétel változását a foglalkozások struktúrája is kifejezi, hiszen a lakosság mintegy fele ma nyugdíjas, ami az elöregedés nyilvánvaló mutatója.

A minta iskolai végzettségre vonatkozó adatai: 42,8 % nem tudott írni-olvasni, 20,8 % négy osztálynál kevesebbet végzett, 35,0 %  elemi iskolát, 1,3 % középiskolát, 0,2 % fõiskolát végzett.

Az iskolázottság terén az utóbbi 50 év alatt sok változás következett be. 1991-ben Hargita megyében végzett falusi minta ( magyar népesség) szerint:

 

kiskorú

8,7  %

analfabéta

1,2

4 osztály

17,1

8 osztály

37,9

10 osztály

11,0

szakiskola

8,9

líceum

12,0

technikum

1,6

egyetem

1,6

Összesen

100,0

 

A szakoktatás szintje 10 %-kal volt alacsonyabb az országos átlagnál.

Ha most a kilencvenes évek elejérõl származó adatokat összevetjük a negyvenes évekével természetesen nagyfokú változást észlelhetünk, egyrészt az írástudatlanság gyakorlati megszûnésével, másrészt az egyes iskolai szintek gyarapodásával. Hogy a szakoktatás az országos szintnél 10 százalékkal alacsonyabb, ez a magyar szakiskolai hálózat és oktatási rendszer gyengeségének eredménye. De talán ennél sokkal súlyosabb az, hogy az egyetemi diplomát szerzettek aránya igen alacsony. Ez két tényezõnek köszönhetõ, egyrészt a magyar lakosság alacsonyabb részvételi lehetõségének, másfelõl strukturális feltételeknek, hiszen a falu, a vidék még igen kevés diplomást tud foglalkoztatni.

A minta foglalkozási struktúrája

A 130. lapon levõ 67. táblán igen értékes a nemek foglalkozás szerinti megoszlása. A férfiaknál 36,3%-kal jellemzõ a földmûvesség, majd ezt követi a 8,8% kisiparos, 7,7% állami értelmiség. A nõknél 70,5% háztartásbeli, ez félrevezetõ, mert ezen személyek túlnyomó többsége a mezõgazdaságban dolgozott.

A 132. oldalon a 68. tábla összehasonlítja a minta magyar és etnikailag vegyes részét, valamint férfiak és nõk viszonylatában közöl adatokat.  Az etnikailag vegyes családokra inkább volt jellemzõ a mezõgazdasági tevékenység, mint a magyarokra, fõként a magyar férfiakra volt jellemzõ a mezõgazdaságon kívüli foglalkozás. Másrészt érdekes, hogy az összevont adatok alapján nagybirtokos volt 0,96%, középbirtokos 1,28%, kisbirtokos pedig a legnépesebb 5,65%.

A foglalkozásra vonatkozó harmadik tábla (179. oldal) a földtulajdonnal nem rendelkezõ személyek foglalkozását ismerteti. De minthogy a minta emberanyagának mintegy fele nem rendelkezett földdel, bizonyára a földhiány vezetett más foglalkozások elterjedéséhez.  Kisiparos (12,0%), értelmiség (12,0%), földmûves (19,3%), altiszt (8,0%), kiskereskedõ (6,5%), fizikai munkás (5,5%) a leggyakoribb foglalkozások. A lakosság korösszetételére is utalnak a foglalkozási struktúrák, hiszen a nyugdíjasok részaránya jelentéktelen volt. Másrészt az ipari munkások részaránya is igen alacsony. Fontos volna ezeknek a struktúráknak az összehasonlítása az újabb adatokkal, amikor az ipar rengeteg munkaerõt felszabadít, így a falusi munkanélküliek tábora napról napra nõ. Az 1996-os év foglalkozási struktúrája nagymértékben jelzi azokat az átalakulásokat, amelyek közben végbementek.

 

Egy erdélyi minta falusi lakosságának nemek szerinti megoszlása a következõ :

 

Foglalkozás

Férfi

  1. mezõgazd. diplomás

2,62

0,42

  2. nem mezõgazd. diplomás

5,30

10,16

  3. Mezõgazd. menedzser

0,37

  4. Nem mezõgazd. menedzser

1,87

0,42

  5. Adminisztráció

3,37

11,86

  6. mezõgazd. szakmunkás

4,49

0,42

  7. nem mezõgazd. szakmunkás

42,69

28,38

  8. Más mezõgazdasági munkás

2,99

2,96

  9. Más nem mezõgazd. munkás

6,74

13,98

10. Földmûves

11,23

10,16

11. Vállalkozó

9,36

8,89

12. Munkanélküli

8,97

12,35

      Összesen

100,0

100,0

(ACE PHARE kutatás keretében 9 erdélyi községbõl vett minta saját adatai.)

 

Ezek az adatok is elemzésre szorulnak, ugyanis az ipari munkások részaránya azóta állandóan csökken, ami az ország gazdaságának strukturális átalakulását fejezi ki.

Ha egy friss, 1999-es adatfelvétel értékeit vesszük figyelembe, a foglalkozási struktúra százalékosan a következõ:

 

Nem mezõgazdasági diplomás

0,87

Mezõgazdasági felsõ vezetõ

0,29

Mezõgazdaságon kívüli felsõ vezetõ

1,16

Adminisztrációban dolgozó

2,61

Szakmunkás, ipari

11,91

Szakképzetlen munkás mezõgazdaságban

0,58

Szakképzetlen nem mezõgazdasági munkás

3,77

Magángazdálkodó

17,44

Vállalkozó

6,97

Munkanélküli

5,23

Betegnyugdíjas

6,39

Öregségi nyugdíjas

35,75

Háztartásbeli

3,19

Egyéb

3,48

Nem válaszol

0,36

Összesen

100,0

(A mintában szereplõ falvak: Felsõszõcs, Kápolnásfalu, Retteg)

Ebbõl a táblából kiolvashatók a legújabb társadalmi változások, egyrészt az ipari munkások nagyfokú fogyása, a nyugdíjasok arányának a növekedése,  a munkanélküliek, magángazdák és a vállalkozók társadalmi kategóriáinak jelenléte és súlya. De a gyors strukturális változások is nyomon követhetõk, hiszen 1991–1999 az általunk megélt jelenkor, tehát szemünk láttára alakuló folyamatokról van szó.

A család vagyoni helyzete (1942–44)

A vagyoni helyzet 5 elembõl áll:

– lakóház;

– a földtulajdon nagysága;

– bérlemények;

– állatállomány;

– egyéb jövedelmek.

Lakóház

Az adatok értelmezésénél nagy hiányosság az, hogy a minta 20,4%-ára, vagyis 2623 családra vonatkozóan nincs adat. Megdöbbentõen magas a családi házzal nem rendelkezõk aránya, 28,8%. Ha ezt lebontjuk magyar és vegyes családokra, akkor nagy eltolódások figyelhetõk meg a magyar családok hátrányára (a magyar családok 30,2%-a, a vegyes családok 17,8%-a nem rendelkezik házzal).

Saját adatainkat elemezve Hargita megyei minta alapján, a ház építésének évét véve alapul, a  minta házainak csak 11,4%-a épült 1975 után, a többi régi ház volt. Összevetve ezt az adatot egy mócvidékivel, ott az új házak részaránya 22,7%[1] volt. Más jellegzetessége a székelyföldi lakóházaknak az, hogy 63,3%-nak nincs fürdõszobája, 97,9% fával fûtött.

Visszatérve Tóth Pál Péter adataihoz, ott 50,8%-nak volt háza, a többiek bizonyára szüleikkel laktak. Saját adataink szerint 1991-ben a háztartások 8,4%-ában két felnõtt nemzedék élt egy fedél alatt Hargita megyében. De ez a minta átlaga, mert voltak olyan hagyományos települések (Dánfalva 13,1%, Csomafalva 12,4%, Csíkszentgyörgy 10,3%), ahol sokkal magasabb ez az arány.

Az elemzett kötet kimutatja, hogy tulajdonviszonyok szempontjából a vegyes családok jobb helyzetben voltak, ez érvényes mind a ház-, mind pedig a földtulajdonra. Nem tûnik elég reálisnak az a megállapítás, hogy a magyar családok 81,4%-ának nem volt kertje a ház mellett.

A földtulajdon nagysága

A minta fele, 6452 család a 12 509-bõl (51,6%) nem rendelkezett földdel. A vegyes családoknál ez az érték csak 39,2%.

A magyar és vegyes családok földtulajdon-nagyságának tekintetében a 6 holdasok kivételével minden  tulajdonosi csoportban a vegyes családok vannak nagyobb százalékban.

Tehát a megkérdezettek döntõ többségének az anyagi helyzete rossz. Ami a földtulajdon nagyságát illeti, az 1921-es földreform adataiból, amelyeket Venczel József részletesen elemzett, világosan kiderül, hogy a  földosztásból a magyarságnak csak 14%-a részesült, a többi földet a románok kapták. Ennek a földosztásnak az eredményei jelentkeznek a most elemzett felmérés adataiban.

Földtulajdon-viszonyok 1948–1998-ban (%)

 

1948

1998

0,5 ha alatt

16,4

11,2

0,5–1,0 ha

20,0

25,6

1,0–3,0 ha

42,0

34,4

 

78,4

71,2

3,0–5,0

12,7

17,5

5,0–10,0

6,6

10,7

10,0 felett

2,3

0,3

szövetkezet

0,3

 

100,0

100.0

 

Ezek az adatok azt igazolják, hogy a mostani földtulajdon-viszonyok az 1948-as helyzethez hasonlóak. Ez a helyzet a 2000. évben jelentõsen változni fog, mivel az új földtörvény szerint a tulajdonosok visszakapják 50 hektárig terjedõ szántóterületüket és 10 hektárig terjedõ erdejüket.

Bérlemények

A bérlemények nem játszottak jelentõs szerepet a falusiak életében, ezt igazolják a korabeli adatok. Az általunk 1996-ban gyûjtött adatok tanúsága szerint egy 1119 családra kiterjedõ falusi mintából csak 95 (8,4%) bérelt földet. A bérlemény nagyságát illetõen 1 ha alatt bérelt 60,0%, 2–5 ha között 30,5%, 6 ha felett 9,5%. Ez  önellátó magatartásra utal, és a piacgazdaságnak falusi térhódításával bizonyára ez is terjedni fog.

Állatállomány

Az állatállomány helyzetét leginkább az állatok hiánya jellemezte. Erdélyben a vegyes gazdálkodás volt jellemzõ, és ez megmaradt mind a mai napig. Tehát a földmûvelés és az állattartás egymást kiegészíti a gazdálkodásban.

 A magyar családok 62,8%-ának nem volt szarvasmarhája, 92,1%-ának lova, 80,9%-ának juha, 66,0%-ának sertése.

Saját adataink szerint Hargita megyében 1991-ben az állatállomány hiányának adatai a következõk: nincs tehene 46,8%-nak, lova 81,6%-nak, juha 53,6%-nak, sertése 26,1%-nak, majorsága 11,8%-nak. Ha ezeket az adatokat összehasonlítjuk az 1942–44-es adatokkal, az állatállomány növekedése állapítható meg. Itt természetesen fontos volna ezen adatokat a román lakosságéval is összehasonlítani, ám sajnos nem rendelkezünk országos adatokkal e tekintetben.

Egy 1996-os erdélyi falusi minta adatai azt igazolják, hogy az erdélyi gazdák szakosodása igen alacsony volt, a háztartások 5,3%-a volt magasan szakosodott, 56,9%-a közepes szinten mozgott, 37,8%-a pedig alacsony fokon állt ( ACE–PHARE felmérés adataiból).

Összefoglalás

A Tóth Pál Péter által megállapított szegénység a falusi környezetben nem szûnt meg. A gazdálkodás ma is középkori módszerekkel folyik, és a piacgazdaságba való bekapcsolódás még egyáltalán nem jellemzõ. Nincs szakosodás, szövetkezés a mezõgazdaságban, de a legnagyobb baj ma a mezõgazdasági népesség elöregedése. Adataink azt bizonyítják, hogy Erdély-szerte a gazdálkodók mintegy fele már nyugdíjas. A mezõgazdaságban dolgozók száma egyre nõ, mert az ipar továbbra is kibocsátja a munkanélkülieket, és a mezõgazdaság sokak számára mentõöv. Meddig?

A tanulmány gazdasági vonatkozásai mellett a kötet alapgondolata az etnikai szórványosodás, a szétszóródás. Ennek a folyamatnak azért van most súlyozott idõszerûsége, mert a piacgazdaságra való áttérés az individualizációt követeli meg. Ezzel viszont a közösségi igények, a közjó, a közügyek teljesen háttérbe szorulnak. Bár a nyilatkozatok, a politikai csatározások zászlajukra vélik tûzni a közügyeket, ezek azonban csak szólamok maradnak. Hogy miként lehet ilyen körülmények között az etnikai közérdek mentén közösségi kérdéseket megfogalmazni, majd ezt követõen intézményeket beindítani (lásd  kisebbségi egyetemi gond) és mûködtetni, olyan alapvetõ  kérdések, melyek az etnikai lét, a fennmaradás vitális feltételei. De  ahhoz, hogy elõrelépjünk, talán még több hasonló felmérés, vitafórum szükséges, valamint a civil társadalom nagykorúsodása, vagyis a hasonlóan gondolkodó emberek összefogása, amely rengeteg megtartó erõt összpontosíthat.

Az elemzett tanulmány nem utolsósorban jó példa arra, hogy a szociológiai tényfeltáró felmérés nem öncél, hanem mind elméleti, mind pedig pragmatikus céloknak alárendelt. Ezért fontos lenne folytatni a hasonló célú és finalitású felméréseket.

 

[1] Lásd Aluaº, Ion: A mócvidéki életmód objektív jellemzõi. Korunk 9(1994). 47.

kapcsolódok
» Erdélyi Múzeum Egyesület
 
további folyóiratok

» A Hét
» Bázis
» Ellenpontok
» Erdélyi Fiatalok
» Erdélyi Gyopár
» Erdélyi Irodalmi Szemle
» Erdélyi Mûvészet
» Erdélyi Társadalom
» Glasul Minoritãților
» Glasul Minoritãților
» Helikon
» Hitel
» Kellék
» Korunk
» Közgazdász Fórum
» Látó
» Magyar Kisebbség
» Proiectul “Digitalizare pentru interculturalitate II”
» Provincia
» Romániai Magyar Jogtudományi Közlöny
» Székely Közélet 1928-1937
» Székelyföld
» Székelység 1905-1915
» Székelység 1931-1944
» Web

 
   
(c) Erdélyi Magyar Adatbank 1999-2017
Impresszum | Médiaajánlat | Adatvédelmi záradék