Erdélyi Múzeum

    folyóiratok   » Erdélyi Múzeum
  szerzõk a b c d e f g h i j k l m n o p r s t u v w  
  keresés á é í ó ö õ ú ü û ã â ş ţ
  összes lapszám » Erdélyi Múzeum2000/3-4 »
 


| észrevételeim
   vannak


| kinyomtatom

| könyvjelzőzöm


 
 



 
   
 
Erdélyi Múzeum - 62. kötet, 2000. 3-4.füzet

Vetési László

A könyv, és ami azután következik

A könyveknek megvan a maguk sorsa. A szórványok sorsánál már csak a róluk szóló kutatás és elemzõ irodalom sorsa mostohább. Mindeneknél pedig az értük készült stratégiák és a tervezõk sorsa a legnyomorultabb.

Egy meglepetéssel szerettem volna erre a mai tanácskozásra érkezni. Mindent elkövettem annak érdekében, hogy felfedezzek és idehozzak e mai együttlétre legalább egy személyt az észak-erdélyi szórványfelmérés alanyai vagy megkérdezettjei közül. Sajnos ötletemmel felsültem, mert ez hosszú helyszíni kutatásaim és terepjárásaim ellenére sem sikerült.

A felmérés célja, története és homályos kérdései

A szerzõ oknyomozásai között igen sok a megválaszolatlan kérdés. Az akkori felmérést és teljes mai feldolgozását is homályban maradt kérdõjelek kísérik. Ki kezdte és indítványozta és miért? A felmérést összegzõ és elemzõ szerzõvel együtt mi, olvasók is, amíg az alapdokumentumok nem kerülnek elõ, csak feltételezésekre vagyunk utalva a felmérés céljait illetõen is. Többen és bármelyik kérdést kiemelhetnénk, hogy erre épül az egész kutatás, de ez csak esetleges.

Sajnos nem sikerült a felmérés körülményeinek a terepen sem utánajárni. Emlékezetem szerint Nagy Ödön tudott és mesélt nekem is róla. Én a hetvenes évek végén tõle kaptam meg a kérdõívnek egy példányát. Máig is kérdés maradt számomra az, hogy a még élõ idõs lelkészek miért nem tudnak róla részleteket, amikor jelentõs számú lelkész vett részt a felmérésben. Észak-Erdély több idõs tanítóját is megkérdeztem, de hiába. Sárkány Ferenc 85 éves besztercei tanító a négy év alatt a Beszterce megyei magyar tanítók tanfelügyelõje volt, a 83 éves Wass György Zselyken volt tanító, de egyikük sem emlékezik rá. Jó lett volna megvizsgálni néhány erdélyi település egyházának levéltárát, szerepel-e benne a felmérésre vonatkozó vagy hátterének rekonstrukciójára alkalmas dokumentáció. Hatvan év távlatából ez a terepen végzett oknyomozás szinte teljesen reménytelenné vált. Mindez azt mutatja, hogy valóban sikeres volt a felmérésnek azon meghagyása, hogy „szigorúan bizalmas”.

Mennyire tekinthetõ hitelesnek az akkori mintavétel? Mennyire tekinthetõ relevánsnak a katolikus anyag, a családkiválasztás, a szigetfalvak, a felmérés érvényessége, hisz egész Észak-Erdélyben nincs kettõnél több teljesen magyar katolikus népességû falu? Hogyan viszonyulnak egymáshoz a szórvány és a szigetfalvak a felmérés mintáiban? Vajon mennyire befolyásolta a nemzetiségi arányokat és így az adatok érvényességét a négy magyar év alatti népességmozgás, például a tisztviselõ-telepítés? A mai magyar adatokból kiindulva egyértelmûen befolyásolta, hisz olyan települések szerepelnek a felmérési helységjegyzékben, ahol akkor és ma, a négy év igen kevés idejét leszámítva, alig élt és él magyar. Mennyire releváns tehát a telepesek, tisztviselõk adatainak bevonásával végzett felmérés?

Milyen szempontok alapján választották ki a településeket? A felmérés irányítói és elõkészítõi egyaránt tudták, hogy a felmért helységelem csak mintavétel értékû lehet, és számuk messze elmarad a teljes felmérés igényétõl. A helységek elemzésekor hamar kiderül, hogy alapvetõen kéttípusú szórványt céloztak meg. Az ún. maradékfalvakat és a telepes vándorszórványt, és itt minden lényeges helység mintavétellel jelen van, ahol maradékmagyarság élt. A kérdés inkább a „véletlenszerûen” megjelenõ Székelyföld és a még nagyobb meglepetésként megjelenõ jelentõs lélekszámú szigetfalvak.

Az 1942-es észak-erdélyi szórványcsalád-felmérésnek van egy kulcsmondata, amelyet a kérdõív kitöltéséhez mellékelt irat tartalmaz, és amely a nagy történelmi útvesztõben a felmérés célját és értelmét valamelyest világossá tette. A kísérõlevél bevezetõ mondata így értékeli a munkát: „alapos megfigyelés után rájövünk, hogy a kérdések összege a község múltját és jelenét azért öleli fel, hogy arra a jövõ építhetõ legyen”.A felmérés tehát viszonylag világosan megfogalmazott olvasatban is arról szól, hogy „valamit tenni kell”. Erõsen furdal a kíváncsiság, hogy mi lett volna a felmérés tervezõinek segítési terve, az a bizonyos „jövõ”, amit számukra terveztek. Ha a kiemelt kulcsmondatot próbálnánk értelmezni, ez is nehezen menne, hisz azt sem tudjuk, hogy mit jelent az építés, és milyen jövõt képzeltek el a felmérést tervezõk. Az azonban, hogy a felmérés mögött komoly és kizárólagos kormánypénzek voltak, mutatja, hogy többrõl lehet szó. Lehetséges tervek között szabadon száguldhat a fantázia: szórványépítés, rehabilitáció? Mindenesetre alapos okunk van arra gondolni, hogy a felmérés hátterében egy a világháború utáni nagy európai újrarendezés tervezésanyaga húzódik meg.

Ez a szórványfelmérés a magyar történelem utolsó lehetséges pillanatában született. Rendkívüli dolog, hogy egy háborúra készülõ ország országutak, vasutak mellett tudott pénzt áldozni erre a nagy kutatói munkára. Aki ma rendszeresen jár Észak-Erdélyben, az érzi csak igazán, hogy mit jelentett a négy év ennek a területnek. Történelmi fellélegzés, értékek, jelképek, tartalmak feltöltõdése volt ez, nemcsak a magyarságnak, hanem mindenkinek. Utak, vasutak, segélyek, munkahelyek, családtámogatások, nemzetiségi hovatartozástól lényegében függetlenül. Egy lélegzetvételnyi idõre újra belépett ide a polgári élet rendje, mert a balkanizálódó Észak-Erdélyt nem Magyarországhoz csatolták, hanem Európához.

Rendkívül nagyra kell értékelnünk, hogy a világháborús készülõdésben, majd benne a háborúban, végig a csatamezõk és harci helyzetek közepette, mindezekkel párhuzamosan az EMKE és az új magyar államapparátus egy másik harci helyzetre, a „néma forradalomra” lelkileg és anyagilag is egyaránt oda tudott figyelni. Ám igen különös a sors fintora, a felmérést tervezõ és támogató magyar kormány következetlensége. Hadd ne hallgassuk el e felmérés árnyoldalát sem. Nagy jelentõségû ez a felmérés, hatalmas összegekbe kerülhetett, de messze nem mérhetõ ahhoz az emberfeletti munkához, amit ugyanúgy szórványvonatkozásban 1926 és 1940 között Debreczeni László építész végzett Erdély népi építészetének kutatásában. A Makkai neve és tekintélye által fémjelzett Debreczeni-kutatás legtermékenyebb korszaka a román éra volt, és megszûnésének ideje a bécsi döntés utáni kor. A román idõszak alatt a kisebbséginek kijárt a magyar állami támogatás, de a többségivé váló kolozsvári kutatónak a nagy lehetõségek között már nem. Debreczeninek akkor kellett felméréseit abbahagynia, amikor azokat a legnagyobb állami támogatással kellett volna végeznie. Ez a tény is világos fényt derít az észak-erdélyi felmérés nagyon is politikai célzatú megtervezésére, illetve arra, hogy a prioritások között a civil szféra már akkor is hátrányos helyzetben volt. Ugyanakkor ez azt is egyértelmûen bizonyítani látszik, hogy az észak-erdélyi felmérés motivációja nemcsak általában való értékmentés, begyûjtés, hanem valóban egy a világháborút követõ esetleges nagy politikai átrendezés, az észak-erdélyi helyzetkép beméréséhez és betervezéséhez kívánt dokumentációt nyújtani.

A települések típusai

Bár nem tartozik szorosan bevezetésem tárgyához, arra is szeretnék kísérletet tenni, hogy a felmérésre kiválasztott települések egy részét mai olvasatban próbáljam meg tipizálni. Nem foglalkozom a tömb- és szigetfalvakkal, a székelyföldi településekkel. Szinte mindenik település magyarságának hajdani és mai képe, eredete más és más.

Kik azok, akiket a felmérés megcélozott? Mai visszanézésben nyugodtan állíthatjuk, hogy néhány nagyobb, sõt nagy lélekszámú település felmérésén túl gondos válogatás történt, és majdnem hogy teljességre törekvés. Nagyobbrészt valóban olyan településekre esett a választás, ahol nemcsak hogy kis, nagyon kis, sõt töredékszámban éltek magyarok. Keveset tudunk meg azokról a településekrõl, az ott élõ népességtöredékrõl, amelyek a mintavételek, felmérések anyagául szolgálnak. Milyen népesség ez? Kik élnek ott, és hogyan kerültek oda. A települések magyar népessége igen sokrétû és sokarcú.

A legreprezentatívabb településmintát az õsi, régi magyarságú maradékfalvak töredék magyarsága alkotja. Különösen a Kis-Szamos mentén, a Nagy-Szamos, a Sajó és Dipse mentén. Ma is régi templomok, temetõk jelzik, hogy itt valamikor népesebb, többnyire patrónus-közösség és általa fenntartott gyülekezet élt. Ezek a régi, ún. maradék közösségek.

A nemesi nagybirtokos, a patrónus közösségek a huszonkét év után újra feléledõ magyar nagybirtok népességét jelölik, a nemesi birtokok visszaszerzésével újra benépesülnek a kastélyok. Ámbár a települések nem rendelkeztek nagyobb számú magyarsággal, a népesség jelentõsebb részét az udvar, a birtok körüli cselédség adja. Ezeken a helyeken jól nyomon követhetõ az 1910-es viszonylag magas népességszám, a birtok zsugorodásával a visszaesés, majd valamelyes emelkedés 1941-ben.

A nagyobb magyar népességû települések közvetlen környezete mellett voltak a természetes vonzásból eredõen kisugárzott népességû települések. Alkalmi munka, házasság, ismerõs, olcsóbb földterület vonzotta oda a szomszédba ezeket.

Van néhány telepes falu vagy rátelepítésekkel megnövelt észak-erdélyi település, például a Parajdról felduzzasztott Néma.

Van a zsellérmagyarságú településréteg, amelynek tagjai a cseléd vagy alkalmi, többnyire földmûves cselédmunkával e helyekre ideiglenesen vagy ott ragadt kitelepedõk. Ennek népessége a magyar mellett szász vagy román földmûves gazda, birtokos vagy földtulajdonos mellé odahúzódó cselédség.

Ipari telepes közösségek, a gyártelepekhez, ipari létesítményekhez kapcsolódó népesség. Fakitermelõ-telepek munkásnépét, tisztviselõket, az ismét magyar adminisztrációba kerülõ új munkás- és középréteget jelentik. Igen népes az 1940 után oda kitelepített munkások, nagycsaládosok csoportja is. Ide tartoznak a havasok erdõkitermeléseinek munkásai is, például a Borgó-völgye, a borgóprundi papírgyár.

A „menekültfalvak népességét a bécsi döntés után Dél-Erdélybõl északra telepedõk számottevõ magyarsága alkotja. Ez különösen ott következett be, ahol egy-egy jelentõsebb magyar lakosságú falu kritikus határzónában Romániában maradt, és a határ túlsó oldalán, Magyarországon elhelyezkedõ román falu egyfajta gyûjtõhelyévé vált a határon átszökött menekült magyar népességnek, például Nagyiklód.

Bányák, bányatelepek szórványmagyarsága elsõsorban Észak-Erdély, a Radnai-havasok, a borsai hegyek bányászaiból, munkásaiból és a hozzájuk tartozó középrétegbõl állt.

Az állami alkalmazottak rétege, utászok, vasutasok, felügyelõk, nagyobbrészt magyar népesség nélküli településekre kerülnek, az épülõ és kiépülõ vasúti csomópontokba, például Sajómagyarós, Szeretfalva, Déda. Ezek jelentõs része nagycsaládos, akik egy-egy nagyobb román és német faluban kaptak munkahelyet, kinevezéssel. Nem szabad elfelejteni azt sem, hogy ekkor épül meg a Szeretfalva–Déda vasútvonal, amely a környékrõl és távolabbról is jelentõs magyar alkalmi és szakmunkás népességet vonzott munkalehetõségével.

A tisztviselõk, értelmiségiek rétege kiterjedt és viszonylag nagy számú csoportját jelenti az észak-erdélyi magyarságnak, akik a magyar állami adminisztrációval, oktatással kerülnek színromán helységekbe.

A települések mai képe

A mintavétel települései népességszámának csúcsértékei 1910-bõl valók, ezt viszonylagos visszaesés követi a két világháború között, újra magas érték 1941-ben, de az 1910-es számot már nem közelíti meg. Ez azt sugallja, hogy a bécsi döntés is alapvetõen meghatározza e települések vizsgált népességének jellemzõit. A felmérés mintatelepülése egy frissen betelepült, gyökértelen népességet jelöl, amely nem sokkal a háború után el is széled, vagy beolvad. Itt kedvezményezetté válik a vegyes népelem is, mert a román többségû falvakba új migrációs rétegként jelenik meg a vegyes házasságot kötõ magyar. A vizsgált települések népessége ott fogyott el teljesen vagy majdnem teljesen, ahol a magyarság nem történelmi gyökerû.

Ha szúrópróbaszerûen visszaelemezzük az akkor felmért településeken a mai lélekszámot, azt látjuk, hogy a magyar népesség mára nagyobbrészt felszámolódott, vagy legalábbis utolsó stádiumban van. Ennek okai többrétûek, de elsõként a természetes elvándorlást, visszatelepedést, szétszóródást említhetjük, ezután az asszimilációt. Ha nem a történelmi falvakat, hanem a nagyobb mobilitást rejtõ zsellér-, alkalmi munkás településeket vizsgáljuk meg, a kép itt is szembeötlõen ugyanaz: a magyarság a felmérés óta e helyeken gyakorlatilag felszámolódott.

A felmérésben szereplõ települések, maradékfalvak régi, felméréskori és mai népességének körülbelüli képe így rajzolható meg.

 

 

 

           1910            1930            1941       1992

 

Az idõ a felmérõket igazolta. A nagyobb településeken túl a felmérés anyagául akkor kijelölt nem történelmi, telepes településeken mára a nullhelyzethez közeledik, vagy már gyakorlatilag felszámolódott a magyarság. Vagy ha ez még éppen nem is következett be, az etnikus csoporttevékenység az alkalmi és ritka templomi szolgálatokra szorult vissza. És ennek csak az egyik oka a természetes asszimiláció. Mellette ott van a gazdasági felszámolódás, az ott élés feltételeinek megszûnése is.

Mai kutatási feladatok

Mit kutassunk ma a szórványban és hogyan? – kérdezzük, és kérdezik sokan. Melyek lennének a mai kutatási feladatok? Van ilyen feladat bõven. A gyakorlatra nézõ elméleti oknyomozásra, nagy elméleti igazságokat kimondó, életmentõ gyakorlati kutatásra és mindezekkel együtt a szórványkérdésben alapkutatásokra lenne igen nagy szükség. Ehhez egy mai felmérésnek a hagyományos, leíró erdélyi szociográfiai, szociológiai iskola monografikus hagyományait el nem felejtve egészen más utakat kell járnia.

Varga E. Árpád és Mezei Elemér kutatásait követve és folytatva elsõként statisztikai, demográfiai módszerekkel el kell végezni a szórványosodás történelmi, demográfiai adatainak feldolgozását és így a fogyási fejlõdési irányvonal megrajzolásának helyzetképét és tervét is. Ezt rá kell vetíteni Erdély változó etnikai térképére és településeire, hogy a folyamatok irányai számszerûen is nyomon követhetõk legyenek.

A szórványmeghatározás új jelentéseibõl eredõen már csak az egyik értékkategóriát jelentik a foszlánytelepülések, maradékfalvak. Már régen meg kell emelni a mérési, kutatási minta kategóriáit a 300 lelkes települések fölé. Ma már itt elkezdõdik a leépülés, felszámolódás. A szórványkérdés, ha helyzetében még nem is egészen, de felerõsödési irányában ma már szinte teljesen más. A témában a maradékfalvakon a legfontosabb feladat begyûjteni mindent.

Kiemelkedõ helyet kell kapnia emellett a nagyváros-kutatásnak, elsõsorban az itteni etnikus egyéni és csoportviselkedési szokások kutatásának. Nem felejthetjük el, hogy a romániai magyarságnak döntõ számbeli tömege, többsége városon él. A maradékfalvakban a múlt és csoportlét emlékei és értékei pusztulnak, a városokban pedig maga a nagy lélekszámú tömeg.

A hagyományosan szórványkategóriaként meghatározott és megnevezett etnikus csoportot nem elegendõ önmagában és környezetében vizsgálni. Ki kell lépni nagyobb dimenziójú kategóriákba is. Az együttéléskutatást, regionalitást, a hatásáttéteket is figyelni kell. Jobban oda kell figyelni a kölcsönhatásokra, az etnikus védekezési reflexek mûködésére, az immunizációra, az etnikumok együttélésének és összekapcsolódásának legreprezentatívabb megjelenési formáira, a vegyes házasságra. Számomra igen izgalmas területnek és egy kidolgozandó etnikai arckép tervezésében példamutatónak mutatkozik az erdélyi együttélési mintákban a szilágysági vegyes, kiegyensúlyozott etnikai arányú falvak helyzete, ahol természetes együttélésben élõ és önszabályozott diglosszia él, egyre fogyó pozitív példákkal.

Beszélni kell a nyelvhasználatról és az anyanyelv helyzetérõl, illetve ennek kutatásáról. A romániai magyarságnak a kétnyelvû helységnévtáblákért vívott elkeseredett küzdelmen túl nincs világos nyelvstratégiája. Milyen belsõ nyelvi szabályozások mûködnek még, mi tartja õket életben a kisközösségben? Kétnyelvûség, keveréknyelv, nyelvzavar. Ki kell mondani a szomorú tényt, hogy Erdélyben a kiegyensúlyozott kétnyelvûség válságban van, de válságban van vele együtt a közéleti, hivatali magyar nyelv is, és szinte minden publikus nyelvi jelenlét.

Sokkal jobban oda kell figyelni a nyugat-európai és még távolabbi területek kis népeinek együttélési szokásaira és ezek szabályaira. Néhány éve a filmriport eszközeivel kellõen izgalmas példát gyûjtött össze ezekrõl a területekrõl a Cselényi László által szerkesztett Minoritates Mundi. Ez is arra figyelmeztet, hogy minden kutatási és stratégiai kérdést mélyen bele kell helyezni a nemzetközi kontextusba, az etnikus csoportok nemzetközileg is gyakorolt védelmi terveibe. Nagy veszély fenyeget, ha mind a kutatásban, mind pedig az etnikus értékek mentési kísérletei közepette abba a hibába esünk, hogy felfedezzük azt, ami a korzikaiaknál, Dél-Tirolban már jól vagy nálunknál jobban mûködik.

Egyszerre kell nemzetközi, nagyobb erdélyi, romániai és lokálisan problémaközeli módszerekkel dolgozni. Az erdélyi szórványkérdés nagy összefüggéseiben valóban teljes kisebbségkutatási kérdés, de csak részben. Ott vannak azok a sajátos kérdések, amelyekig le kell hatolnia a kutatónak.

A kutatási területeket bizonyos értelemben szét kell választani és jól meg kell határozni. Az egyikben, az elméletiben, mint szociológiai fogalmat mellõzni kell a szórványt, és olyan interdiszciplináris kategóriában kell maradni, amely a háttértudományok megközelítésével, fogalmak rendbetételével kutat. Ez elsõsorban az etnicitás-megjelenési, -megélési kategóriával foglalkozna. Köznapi és publicisztikaibb értelemben a hagyományosan Erdélyben megerõsödõ és tartalmat nyerõ szórványfogalmat, bármennyire is nem szociológiai, s még kevésbé kutatási kategória, mind tárgyában, mind pedig jelentésében meg kell õriznünk és tovább kell fejlesztenünk. Arra a veszélyre is fel kell hívnom a figyelmet, hogy a szórványkutatásnak ebben a vonatkozásban valóban szórványkutatásnak kell megmaradnia. Egy nagy léptékû kisebbségkutatás a maga teljes egészében nem szívhatja fel magába e témakör, e lassan felszámolódó világ egyedi erdélyi sajátosságait. A szórványkutatás nem azonos az etnicitáskutatással.

A szórványkutatásnak ki kell szélesednie a legmélyebb szakmai eszköztárig, a vonatkozó teljes vagy legjelentõsebb nemzetközi irodalom feldolgozásáig.

Régóta és egyre többen vetik fel a kérdést, hogy el kell készíteni a magyarság kataszterét. Mi már régóta foglalkozunk ezzel, a Diaszpóra Alapítvány polcain másfél méter hosszúságban ott találhatóak a regáti magyarságot számba vevõ nyilvántartási lapok ezrei. Bánsági vonatkozásban a temesvári Szórvány alapítvány is foglalkozik ilyen kérdésekkel. De sajnos ehhez senki nem kapta meg a kellõ támogatást. Hiányzik hozzá mind idehaza, mind pedig az anyaországban a segítõ hatalmi szándék és akarat.

Kutatni vagy menteni?

A szórványkérdéssel mint kutatási kategóriával az a baj, hogy Erdélyben, de az egész Kárpát-medencében is szinte megfoghatatlan és áttekinthetetlen. Az erdélyi magyar társadalom bármelyik szeletéhez nyúlunk hozzá, még a tömbvidéken is, mindenütt megtaláljuk ezeket vagy az ezekkel érintkezõ kérdéseket és kategóriákat. Az is baj, hogy tágabban értelmezve a szórvány nem is csak nyelvi-etnikai kategória. Még kevésbé tudományos, nálunk leginkább mitikus kategória.

Az elmúlt évtizedek szórvány-sorstragédiáit még növelte, hogy több jelentõsebb beszédmód és irány alakult ki, követte egymást, ha nem is párhuzamosan, de mindenképpen jelenség szinten: a szigorúan tudományos, a cselekvõen szórványmentõ és a prófétikusan mitikus, nemzethalálos, az erõteljesen érzelmi töltetû, sõt misztikus. A baj ott volt, hogy a mindennapi életben e beszédmódok váltakozásaikban nem mindig egészítették ki egymást. Hadd mondjuk ki, hogy elsõsorban és leghangsúlyozottabban az egyház nyelvezetében jelenik meg, de ott van már a sajtóban, az olcsó zsurnalizmusban is. Sajnos bebizonyosodott, hogy ez már sem a figyelemfelkeltést, sem a támogatási hátteret nem szolgálja. Ez nem segíti, hanem nehezíti a szigorúan szakmai kutatást. A kutatásban le kell hámoznunk róla minden járulékos mitikus tartalmat, tartalékjelentést, hogy megkapjuk a kutatás tiszta tárgyát.

Két nagy veszély fenyegeti a hazai magyar (szórvány) tudományos kutatást. Mindkettõ ugyanarra a közös gyökérre vezethetõ vissza: a végletekre. Az egyik az egyoldalúan túlhangsúlyozott, majdnem hogy steril csak tudományosság, a másik az ugyanolyan túlhangsúlyozott pragmatizmus, utilitarizmus, a csak gyakorlatra nézés. A kutatást nehezíti az, hogy a kisebbségi társadalom jelentõs része joggal várja el, minden kutatás tennivaló központú legyen, sõt egyenesen gyakorlati. Ez a fajta utilitarizmus nehezíti a szigorúan szakmai munkát. Másrészt azonban jogos elvárás, mert a romániai magyar társadalomban még a tennivalók lehetõségeit is kutatni kellene. Pontosan tudni kellene, hogy kisebbségi társadalmunknak melyek azok a szeletei, területei, ahol legnagyobb méretû az etnikai átmenet, identitásváltás. Ebbõl kellene a tennivaló-kutatásnak is következnie.

Rendkívül veszélyes lenne egymás mellé vagy egymással szembe helyezni a segítést és kutatást, de itt szükségállapot van. Szomorú szívvel kell beletörõdnünk, hogy a szórvány ma divat, itt mindenki kutat, terepre megy, kapcsolatot tart, találkozik, népszerûsködik, utána hazamegy, és minden marad a régiben. Tele vagyunk üzletszerûen pályázó, tenyérbe mászó kutatókkal is, akik forintok százezreit, sõt millióit szedik össze szórványt kutatni, utána pedig marad a nagy semmi, sõt még a kutatás eredményeivel sem lettünk gazdagabbak. Sokan meg azért nem mennek ki, hogy ne kelljen a nagy romlás kérdésével szembesülniük. Nagyon nehéz annak, aki kimegy, még a kutatónak is, mert ott mondani kell valamit. Az oda érkezõtõl a nép inkább a tanácsot, a segítést, a jó szót várja, mint a nagy kutatási programokat. A messzirõl jövõ mûvelt magyar fõ, a vezetõk közül érkezõ magas magyar nem teheti meg, hogy valamit vagy épp semmit nem tud, hogy nem ad tanácsot, nem mond véleményt. Ha pedig ezt tenné, akkor inkább ki sem megy. Leginkább ez jellemzõ a hazai magyar csúcsvezetésre.

Kutatásiterv-megközelítések

Akár vázlatosan is, ha a kutatási kérdésekrõl szeretnénk beszélni, máris el kell készíteni egy nagyobb lélegzetû romániai magyar kutatási tervet, és máris benne vagyunk a szórványkutatásban.

Régi erdélyi hagyomány, hogy a kutatásban mindig jelen voltak a szó legjobb értelmében vett amatõrök. Soha nem tudtunk és nem is akartunk lemondani róluk. Meg kell keresni és találni ma is ezeket a kitûnõ hely- és helyzetismerettel rendelkezõ regionális személyeket, akik legalább a leírás, a helyzetrajzolatok szintjén behozhatják a helyi ízt, sajátosságokat, mint akik élõ tanúi, munkásai e kérdéseknek és területeknek.

Tájainkon régi hagyománya van annak is, hogy a szociográfiát összetévesztik a szociológiával. Ennek ellenére sajnálatos tény az is, hogy erdélyi magyar közéletünkbõl eltûnt a szociografikus megközelítés. Az oknyomozó napilapriport nem az. Erdélyben ma néhány riportokat, olykor mélyinterjúkat közlõ hetilapon kívül – sem szórvány vonatkozásban, sem másban – egyetlen erdélyi lap sem vállalta fel a klasszikus szociográfiát.

Vannak kutatási területek tehát, ahol nem lehet sokáig várni. Itt sürgõs alkalmazott szórványkutatásra, tényfeltárásra van szükség. Itt már bûn lenne a steril kutatás. Emberek sorsáról, megmaradásáról, jövõjérõl, fiatalokról, gyermekekrõl, megélhetésrõl, a maradék közösség egészérõl van szó.

Az oktatás-kutatás ma Erdélyben az egyik legfontosabb, elméletet és gyakorlatot egyaránt egyesítõ felmérõ feladat. Két évvel ezelõtt kezdtük el a hazai elemi oktatási hálózattal rendelkezõ vagy azok nélküli kisközösségek, települések felmérését. De rá kellett jönnünk a szomorú valóságra: csepegtetett pénzekkel nem lehet teljességre törekvõ felmérést végezni. Két-három hónapig dolgozunk, utána sajnos mindig meg kell állnunk. Pedig már az elmúlt évtizedekben is helyrehozhatatlan mulasztások történtek, és ha néhány év alatt nemcsak kutatás, de sürgõs stratégiai terv nem születik, azzal, hogy nem biztosítjuk az anyanyelven való tanulás lehetõségét mindenkinek, az erdélyi magyarság jelentõs tömegeirõl kell lemondanunk.

A mintavételes, jelenségeket, folyamatokat, trendeket kutató programok mellett sürgõsen sort kell keríteni a szórványtelepülések teljes és minden részletre kiterjedõ monografikus felmérésére is. El kell végezni a romániai magyar kallódó értékek, szellemi, emberi, építészeti kincsek begyûjtését. Az itt élõ családokat, gyermekeket, életsorsokat a segítés szeretetteljes szándékával kell regisztrálni. Szomorúan, de tudomásul kell vennünk, hogy itt már minden az utolsó elõtti percben van: a templom, a torony, a harangláb, a temetõ, a sírkövek, udvarházak, a családok, nyelvváltás, kisközösségek felszámolódása, egyház, értelmiség, iskoláztatási szokások, gyermekek, árvák, nagycsaládosok, a magyar kollektív emlékezet. Végtelen a sor. Amit ma rögzíthettünk még, az holnap már elpusztul.

Bár egy egészen más terület, a szórványkutatás csángó vonatkozásairól is szót kell ejteni. Rendkívül örvendetes az erre az évre is meghirdetett, az erdélyi pénzek 5 százalékát nekik leosztó szándék. De vajon mennyi jut tényleges kutatásra? Nem hiszem, hogy e mostani beszélgetésbe részletekbe menõen bele kellene kapcsolni a csángókérdést, de a csángókutatást mindenképpen. Az pedig teljesen tarthatatlan helyzet, hogy ilyen jelentõs, több millió forintot kitevõ juttatások mellett szinte alig kap jelképesnél nagyobb támogatást a csángókutatás, és ennek olyan fontos mûhelyei, mint a Kriza Társaság rendszeres csángókutatási programjai, infrastruktúra, jármû, segédanyagok stb. nélkül csak tengõdnek. Tipikus példája ez a rossz arányban, sõt jókora reklámcélzattal elosztott kormánypénzeknek. Talán az egész magyar nyelvterületen sehol sem lenne olyan fontos begyûjteni minden értéket, ismeretet, folyamatot, mint a beolvadás utolsó nyelvi szakaszában élõ csángó területeken. Ezen is érdemes lenne az érintetteknek jobban elgondolkodni.

Témakörünkben igen fontos kutatási hipotézis az is, hogy kellõ szakértelemmel elemezzük a rendhagyó, a nem szokványos negatív példa- és mintaanyag mellett az ún. csodaanyagokat is. Amiként az orvostudományban az igazán nagy csodákat mindig a rendhagyó gyógyulások, a beteg szervezet nem elvárt, leépülõ viselkedései viszik elõre, a szórványkérdésben is vannak rendhagyó helyzetek, amelyeket elemezni és kutatni kell. Ezek adhatnak választ másképpen nem elemezhetõ kérdésekre.

Egy esetleges egyeztetett szórványkutatásban nem mondhatunk le erdélyi hagyományainkról sem. A Gusti- és Venczel-iskola, a Semlyén István, Keszy-Harmath Sándor, Várhegyi István két évtizeddel ezelõtti és ez irányú demográfiai, statisztikai kutatásainak vagy útmutatásainak, ha módszertanilag már minden esetben nem is, de a kutatás ethoszát illetõen mindenképp folytatandó példaként kell elõttünk állniuk.

Gondolom, mindannyian egyetértünk abban, hogy ezt a felmérést a mai lényegesen jobb szakmai háttérrel mindenképpen meg kell ismételni. Ez azonban már annyira más, hogy szinte nem is lehet megismétlésnek nevezni. A kutatgatásoknak nagy jelentõsége az önálló alkotás szabadsága, a szabad témaválasztás. De túlságosan nagy kérdések ezek ahhoz, hogy nagyobb tervek és jelentõs erõátcsoportosítás nélkül e területen valamit tenni lehetne. Jelentõs erõbedobással és támogatás-átcsoportosításokkal folytatni kell azokat a mûhelymunkákat, amelyeket önszervezõdõ kutatói csoportok elkezdtek és végeznek. Anélkül, hogy bármelyik mûhely belsõ munkaterületeibe beleszólnánk, egymásnak jeleznünk szükséges, hogy ahol lehet, együtt és közösen kell továbbhaladnunk. Elsõsorban az Aluaº-iskola vegyesházasság-kutatására gondolok, ahol az adatfelvételt ki kell szélesíteni az egyházak adataira, tapasztalataira is. A tanszéknek kell ehhez a szakmai hátteret adnia, a kérdésben érintett – jelentõs részben helyi – értelmiségnek pedig a tapasztalatot, a kutatás tárgyához való gazdagon árnyalt közeledést.

Kiemelt kutatási követelmény a nagyobb összefüggések és a globalitásban, a regionalitásban, a lokalitásban való megjelenítés kérdése. Másrészt ezt az alapkutatást közvetetten segítenie kell az alkalmazott kutatásoknak, a szûkebb és szigorúbb szórványkutatásnak, demográfiai, statisztikai monografisztikus felméréseknek. Nem hiszem, hogy ma volna valaki, aki nagyképûséggel és elnagyolt tudományoskodással vállalkozhatna nagy formátumú szintetikus kutatásra.

Nagy jelentõségûek azok a regionális etnicitáskutatások, amelyek ugyan nem közvetlenül és mindig kapcsolódnak a szórványok kérdésköréhez, de bõségesen tartalmaznak ilyen és erre is vonatkozó elemeket. Általában minden etnicitáskutatás közvetve vagy közvetlenül szórványvonatkozású is, mert egy kisközösség vagy régió etnikus közérzetének feltárása választ ad etnikus viselkedési szokásainkra is.

Anélkül, hogy teljességre törekvõ számbavételt készítenénk az etnikumkutatás hazai mûhelyeirõl, az ide meghívott intézmény- vagy munkacsoport-vezetõk személye is jelzi: ha nem is bõvelkedünk ilyen jellegû intézményekben, azért van amit felmutatnunk, és szerényen ugyan, de van amivel dicsekednünk is. A kolozsvári szociológiai tanszék, az etnikumközi viszonyokat kutató munkacsoport, a temesvári Szórvány alapítvány, a csíkszeredai Regionális Kutatások Központja, a KAM, a bölcsészkar, a Kriza János Néprajzi Társaság, a Beszterce Mûvelõdési Alapítványnak a régióra vonatkozó alapos és folyamatos adatgyûjtései, a Diaszpóra és bizonyos értelemben a Julianus Alapítvány is – e munka jelentõs állomásait képviselik. Miközben az itt jelen levõ mûhelyeket arra kérjük, hogy számoljanak be etnikus jellegû kutatásaikról, határozottan arról kell beszélnünk, hogy ki mit javasol e témakörben nagyobb prioritással.

A kutatás és a segítés dilemmái

Végül pedig arról sem felejtkezhetünk el, hogy ha a kutatást közvetlenül nem rendeljük is alá a segítési szándéknak, hipotéziseink kiinduló anyaga minden esetben nem lehet csak a segítés maga, nem téveszthetjük szem elõl, hogy ezen a területen minden perc, sõt minden pillanat drága. Utolsó utáni percben vagyunk ma már földrajzi értelemben Erdélynek több mint kétharmadnyi területén. A steril kutatás Erdélyben soha nem volt és ma sem lehet egyedüli kutatási út. Minden elemzésnél, megközelítésnél, leutazásnál fel kell tennünk naponta a kérdést is, hogy mit lehet és mit kell tenni. Mivel segíti a kutatás azokat, akik értékeiket szeretnék megõrizni a nagy romlások, leépülések, értékveszítések közepette is.

A kutatás továbbgondolása és folytatása távlatilag nem mellõzheti az 1942-es anyag többször említett kulcsmondatát: e közösségek jövõjének építése. Számomra nagy gond, hogy miközben kutatunk, lassan nem lesz amit és akiket kutatnunk. Mert miközben sok mûhely kutat, eredményeket mutat fel és közöl, a hazai – erdélyi és regáti peremmagyarság – olyan alapvetõ információkat és felméréseket nélkülöz, amelyek évtizedek óta szükségesek lettek volna e területek megmentéséhez vagy rehabilitációjához: oktatási helyzet, közmûvelõdés, tévés, olvasási szokások, vegyes házasság.

A jelen és az eljövendõ szórványkutatások tárgyai ma már nem azok a települések, amelyeket 1942–44 között családlapokkal megközelítettek. Ezek a közösségek már alig vannak, vagy már nincsenek. Azóta bekövetkezett a kisebbségi társadalmakat alapjaiban érintõ, a határon túli magyarságot alapjaiban megrázó legnagyobb nemzeti tragédia, a kollektivizálás is. Teljes életformaváltás, értékek erõszakos szétzilálása. A régi szórványok helyett már újak születtek, új fogalmak is megjelentek, melyek világosan jelzik, merre halad az idõ. Az 1942-es felmérés fogalomkészletében természetes módon a maradékfalvas kisközösség volt a szórvány. Ma már – elsõsorban a felvidéki példákból is – tudjuk, hogy rohamosan haladunk a tömegében identitást váltó, az elértéktelenedett etnicitású nagyobb közösségek mellett a nagyvárosok nyelvcseréje és identitásválsága felé is. Nem mehetünk tehát el az ott élõk alapvetõ etnikus létkérdéseinek megoldáskeresése mellett sem. Mi nagyon gyakran kerülünk abba a helyzetbe, hogy miközben kimegyünk kutatni, aközben mindig és útközben meg kell oldanunk e kisközösségek nyelvi létkérdéseit. A gyermekeiket táboroztatnunk kell, iskolát, közmûvelõdést kell teremteni, ki kell emelni onnan és iskolába kell segíteni a hátrányos helyzetû tehetséges fiatalokat, ösztöndíjat kell számukra keresnünk, támogatókat, külföldi testvérgyülekezeteket, istentiszteletet kell tartanunk, végig kell látogatnunk a közösséget, a földvisszaigényléstõl a gyógyszerek beszerzéséig mindenütt ott kell lennünk. Ezeket a feladatokat sem szabad tehát elhanyagolni.

Minden nehézség, elmaradó és akadozó támogatások ellenére a kutatói feladatok halaszthatatlan „melléktermékeként” nagyon sürgõsen le kell tenni az asztalra legalább egy szûkebb rehabilitációs, vitalizációs tervet. Ez is kutatási feladat. Nem mondhatunk le egy nagyobb, sõt a legnagyobb, legmerészebb álmokat is tartalmazó kutatási tervrõl és az ezt követõ még merészebb tervezési stratégia elkészítésérõl sem.

Nemzetközi összefüggésekben, összmagyar rálátásban is kell kutatni, gondolkodni és tervezni. A kutatásokhoz nem használtuk ki kellõképpen a hazai kormánytámogatás lehetõségeit sem. A Kisebbségi Minisztérium – amíg még van, és amíg még a mi kezünkben van – akár motiválója és megrendelõje is lehetne ilyen jellegû kutatásoknak. Magunk mellé kell állítanunk a legfontosabb hazai, külföldi és magyar intézményeket, szervezeteket és szerveket. Ebben a kérdésben sem történt igazi áttörés. Nem mértük fel és nem tudatosítottuk a kérdések súlyosságát, a gondok nagyságát. Ami nélkül pedig innen nem mehetünk el dolgunk végeztével, az egy kutatói munkaterv.

De ez már nem a Tóth Pál Péter könyve, hanem az ebbõl következõ, ezután megírandó könyvek könyvtárnyi gondja.

*

Ez a kötet mindenképpen mérföldkõ a hazai magyar szórványkutatásban. Kerékvetõ, mint az utak szélének köve, amely bejelzi, hogy meddig és milyen irányba szabad a szekérnek haladni. Az utolsó fél évszázad egész magyar nyelvterületének legjelentõsebb tényleges szórványkutatása ez a könyv. Jellemzõ magyar sors: ez is ötven év után lesz közkinccsé. Lehet, hogy ez a felmérés szerencséje? Ha akkor, a háború tövében sebtiben összesítik, sohasem jutottunk volna egy ilyen alapos módszertani anyag birtokába. Jobb késõbb, mint még késõbb? Ennek az anyagával adósak voltunk, pedig nem tudtunk róla. Különös adósság érzése ez. Kísértett, pedig csak sejtettük, hogy van, de nem hagyott nyugodni. Amíg nem lépünk át rajta tovább, nincs az orvoslásnak sem további kiútja. Ez után a könyv után már mindennek más súlya, más felelõssége van. További mulasztásaink is nagyobbak. Most már tudjuk, tudnunk kell, hogy mit mulasztottunk, mit kellett volna másképpen tenni.

A könyveknek megvan a maguk sorsa, de nemcsak a könyveknek, hanem a felméréseknek is. Sokszorosan érvényes ez az észak-erdélyi szórványfelmérésre és Tóth Pál Péter nagyszabású feldolgozó munkájára is. Itt szórványterületen szinte alig kezdõdik el valami. És ha el is kezdõdne, szinte mindig abbamarad. Ha nem marad is abba, alig olvassa, alig hallja meg valaki. Ha elolvassa is, szinte alig tesz valamit. Ide jutottunk! Rajtunk áll, hogy ez ne így legyen. Sütõ Andrást parafrazálva kell mondanom: úgy kutassunk tehát, hogy megmaradjunk.

kapcsolódok
» Erdélyi Múzeum Egyesület
 
további folyóiratok

» A Hét
» Bázis
» Ellenpontok
» Erdélyi Fiatalok
» Erdélyi Gyopár
» Erdélyi Irodalmi Szemle
» Erdélyi Mûvészet
» Erdélyi Társadalom
» Glasul Minoritãților
» Glasul Minoritãților
» Helikon
» Hitel
» Kellék
» Korunk
» Közgazdász Fórum
» Látó
» Magyar Kisebbség
» Proiectul “Digitalizare pentru interculturalitate II”
» Provincia
» Romániai Magyar Jogtudományi Közlöny
» Székely Közélet 1928-1937
» Székelyföld
» Székelység 1905-1915
» Székelység 1931-1944
» Web

 
   
(c) Erdélyi Magyar Adatbank 1999-2017
Impresszum | Médiaajánlat | Adatvédelmi záradék