Erdélyi Múzeum

    folyóiratok   » Erdélyi Múzeum
  szerzõk a b c d e f g h i j k l m n o p r s t u v w  
  keresés á é í ó ö õ ú ü û ã â ş ţ
  összes lapszám » Erdélyi Múzeum2000/3-4 »
 


| észrevételeim
   vannak


| kinyomtatom

| könyvjelzőzöm


 
 



 
   
 
Erdélyi Múzeum - 62. kötet, 2000. 3-4.füzet

Ferenczi István – régészsors Erdélyben

Gyászol a régésztársadalom. 2000. május 8-án elhunyt Ferenczi István, a Pósta Béla által teremtett kolozsvári régészeti iskolának az utóbbi fél évszázadban meghatározó jelentõségû egyénisége.

A társítás nem erõltetett, bár Ferenczi István 1921. április 21-én született, két évvel azután, hogy a rá, a ránk nehezedõ csapások súlya alatt Pósta Béla összeomlott. Az édesapa, Ferenczi Sándor a nagy elõdtõl tanulta meg a szakma apró fogásait és alapelveit, s fiát hároméves korától magával vitte ásatásaira. Pósta Béla neveltjei, édesapja munkatársai – Buday Árpád, Kovács István, Roska Márton – érdemeikkel és hibáikkal együtt a gyerekember Ferenczi István életének részeivé váltak. Nem vonhatta ki magát a Bástya utcai tudós kör delejes hatása alól. Élete, sorsa elszakíthatatlanul összefonódott az ásó tudományával. Szabadulni akart – földrajzosnak készült –, de Szabó T. Attila és László Gyula szelíd erõszakjának engednie kellett, s mégiscsak régésszé lett. A második világégés után Erdélyben alig volt nála járatosabb ember a régészet berkeiben. Tudta, meddig jutottak az elõdök, honnan kell folytatni a megkezdett munkát, és merre tovább. Az erdélyi régészeti hagyományok legjobb folytatójának bizonyult. A folytatás, az összegezés és az új elemei munkásságában egyként jelen vannak.

Szinte mindegyik történelmi korszak kutatásán otthagyta kézjegyét. A kõkorszak ugyan kiesett érdeklõdési körébõl, de egy-egy tájegység (Nagy-Küküllõ völgye, Kolozsvár és környéke) átfogó régészethelyrajzi terepbejárása során természetszerûleg felleltározta e kor emlékeit is.

Réz- és bronzkori telepeken is alig néhány ásatást vezetett. Az Aranyosgyéres határában kiásott, mellékleteket nélkülözõ egyetlen halomsír kutatása során felvetõdött számtalan kérdést három évtizedig hordozta magában, amíg imponáló anyag- és irodalomismeretrõl tanúskodó tanulmányok után a korszak szinte teljes problémakörének megfejtésére tett kísérletet (Észrevételek az erdélyi rézkor keleti népi és mûveltségi elemeivel kapcsolatban. 1997).

Szembesítette az átmeneti korszak egymástól látszatra teljesen eltérõ temetõit: az Erdélyben társtalan okkersíros, lapos marosdécsei sírkertet (késõ neolitikum – rézkor), az enyedi Kõköz kõborítású halomsíros temetõjét (rézkor – bronzkor) és az aranyosgyéresi halomsírokat (korai bronzkor). Megállapította, hogy e temetõk egymásnak sokszor ellentmondó jellemvonásai a kelet-európai térségben nemegyszer egyazon sírkerten belül jelentkeznek. Vizsgálódásaiba bevonta az elõzõ korban ismeretlen, kõbõl készült kisplasztikát és a réz emlékanyagot. E tárgyak hasonmásai szép számban kerültek elõ a Fekete-tengertõl északra elterülõ füves síkságokról, illetve kaukázusi fejedelmi sírokból. Az összehasonlító elemzésbõl adódó következtetés: az oly sok vitát kavart erdélyi emlékanyagot a kelet felõl fél évezreden át több hullámban érkezõ nagyállattartó népesség különbözõ csoportjai (gömbölyû amforák vagy kõszekrényes sírok népe, okkersírok népe) hagyták ránk, amelyek kis létszámú szigetekként éltek a késõ neolitikus helyi népesség tengerében, míg a két civilizáció ötvözõdése átadta helyét a bronzkori indoeurópai népességeknek.

Terepkutatások, ásatások, tanulmányok egész sorát szentelte a korai vaskor (Hallstatt) mûveltségei, emberi közösségei jobb megismerésének. Édesapja hidegszamosi megfigyelései vezették, amikor ásatásokat kezdett a szeretfalvi és bánffyhunyadi földváraknál. Felfigyelt néhány közös vonásukra: hatalmas, több hektárnyi területet foglalnak el, alaprajzuk az egyszerû bronzkoriakénál bonyolultabb, a töltés magját égetett föld alkotja, általában szegényes régészeti anyagot adnak. Nem tekinthetõk tehát erõdített településeknek, hanem törzsi, törzsszövetségi menedékvárak lehettek.

Továbbfejlesztve tanártársa, Bodor András véleményét, arra a következtetésre jutott, hogy a Hérodotosztól említett Marisz nem lehet azonos a Marossal, hanem talán az Argeºsel, ezért a szkíta agathürszoszok szálláshelye nem Erdélyben, hanem valahol a Kárpátok és a Fekete-tenger között keresendõ. A Maros mentérõl ismert 30 szkíta temetõ és magányos sír – melyek közül a csombordit maga Ferenczi István ásta ki – szinte kivétel nélkül korhasztásos temetkezési szokásról vall, holott az agathürszoszok halottaikat hamvasztották. Az i.e. 6. század elsõ negyedében Erdélybe érkezett és mintegy két évszázadig itt élt keleti népesség tehát egy más szkíta csoporthoz tartozott. Az erdélyi trák törzsek tengerében egy sajátos szigetet alkotott, anélkül, hogy keveredett volna a helyi népességgel, vagy uralmat gyakorolt volna fölötte.

Negyedszázadon át elmaradhatatlan résztvevõje volt az idõszak kiemelten kezelt szármizegetuszai ásatásainak. Vegyes érzelmeket táplált e kutatásokkal kapcsolatban. Az apai örökség folytatójának érezhette magát, hiszen Ferenczi Sándor éveken át ásott a szomszédos kosztesdi Cetãþuiánál. Mégsem járt ki szívesen, mert e munkák a nyári ásatási idõszak java részét igénybe vették, nem õ határozta meg a kutatások irányát, alárendelt, végrehajtó szerepet osztottak ki rá – akárcsak annak idején édesapjára –, s ráadásul a munkálatok tekintélyes hányada rutinszerû helyreállításra korlátozódott. De ásott más dák kori településeken és váraknál is (Egeres, Homoródalmás, Nagygalambfalva stb.).

Dák kori kutatásai során kereste a gazdasági-társadalmi fejlõdés szintje (fémfeldolgozás, a várossá alakulás kezdetei) és a katonai-politikai hatalom kiépítése közti kapcsolatot. Földrajzos elõképzettsége magyarázza, hogy számos tanulmányban vizsgálta azokat a természeti adottságokat, amelyek meghatározták a Surján-hegységi várrendszer megteremtését. A dák civilizáció megismeréséhez való hozzájárulásának elismerését kell látnunk abban, hogy a dák települések és várak tervezett sorozata elsõ darabjának megírását – melynek feladata a természeti-földrajzi viszonyok és a kutatástörténet bemutatása – nagyobbrészt Ferenczi Istvánra bízták (Cetãþi ºi aºezãri dacice în sud-vestul Transilvaniei. Társszerzõk H. Daicoviciu, I. Glodariu. 1989).

A 18 éves korában írt elsõ dolgozatának közlése és díszdoktori tanulmányának felolvasása (A római Dacia kiterjedésének, védelmének és felosztásának kérdéséhez. 1996) közt eltelt fél évszázadnyi idõben Ferenczi István több mint 50 dolgozatot szentelt a római Dacia provinciával kapcsolatos kutatási eredményeinek. Elsöprõ többségük a tartomány kiterjedésének, védelmének, felosztásának kérdését vitte közelebb a megoldáshoz. Kevés ásatás, annál több terepbejárás, topográfiai megfigyelés áll a következtetések mögött. „Sokéves terepkutatásaim folyamán immár kb. 400 km hosszú daciai limesszakaszt sikerült bejárnom. Ebbõl kb. 320 km-nyit az 1960-as évek végéig még csak nem is sejtették” – emlékezik vissza egykori fárasztó, ám élménydús útjaira. Módszeres terepbejárásai során – amelyekhez az ösztönzést a nagy elõdök, Torma Károly és Buday Árpád példája, eredményei szolgáltattak – végigkutatta a római határ meszesi, Szamos menti, valamint a Kelemen-havasokon, Görgényi-havasokon és Hargita-hegységen vonuló szakaszait.

E terepkutatások mindenekelõtt tisztázták a provincia kiterjedésének összekuszált kérdését. Most már bizonyos, hogy a Szilágyság, Máramaros, a Gyergyói-, Csíki-, Kászoni-medence nem tartozott a római Daciához. Tisztázódott továbbá, hogy – minden ellentétes vélemény ellenére – igenis létezett egy összefüggõ daciai limes. Ám ennek jellege a provincia két nagy földrajzi egységében különbözött. A tartomány törzsét alkotó Erdély önmagában is olyan, mint egy „hatalmas természetes erõdország”, „figyelõtorony”, mint egy „tengerbe nyúló félsziget”. Traianus messzemenõen felhasználta a természeti adottságokat, s a peremtáborok meg a külsõ õr- és jelzõtornyok kettõs során kívül csak itt-ott gondoskodott castrumok sûrûbb elhelyezésérõl (a Maros dévai szorosában, a Nemesesdi-hágónál, a Meszesi-kapunál). Az eljövendõ kutatások hivatása a tartomány törzsét a balkáni provinciákhoz kötõ nyak (Temesköz, Olténia) – segédcsapat-táborokkal alaposan megerõsített – kettõs limesének részletes feltérképezése.

A limeskutatások eredményeinek ismeretében világosabban látunk a provincia többszöri közigazgatási felosztása és a stratégiai elvek összefonódásának vitatott kérdésében is. A Római Birodalom katonai vezetése számára egyre nyilvánvalóbbá vált, hogy egységes vezetéssel lehetetlen visszaverni a Daciába törõ több irányú támadást. Két, illetve három, egymástól többé-kevésbé független parancsnokságot kell szervezni, s mindegyik résztartománynak csak egyetlen irányból jövõ támadás visszaverésére kell felkészülnie. Dacia Malvensis haderejének feladata a keleti, roxolán-szarmata betörések elhárítása, Dacia Apulensis, a nyugatról jövõ jazig-szarmata támadások, Dacia Porolissensis hadereje pedig az északi szabad dákok ellenében biztosítja a birodalom védelmét.

A népvándorlás kor természetesen nagyon érdekelte. Néhány ásatás után (Bögöz, Szék) mégsem kötelezte el magát mellette, mert elriasztotta a kor tudománypolitikája. Az ötvenes évek elején a szlávok jelenlétének, szerepének túlhajszolását kérték számon a kutatóktól, aztán pedig a dák–római kontinuitás elméletének állampolitikai szintre emelése tartotta távol a korszak tanulmányozásától. A honfoglaló magyarság emlékanyagának kutatása a szocialista Romániában elképzelhetetlen volt. Talán egy személyes kudarca, tévedése is hozzájárult ilyen irányú további vizsgálódásai elmaradásához. A Csombordon kiásott 10. századi bolgár-török temetõt – az újabb szakirodalomtól való elszigetelés miatt – tévesen a morváknak tulajdonította.

És mégis, Ferenczi István életmûvének toronymagasan kiemelkedõ csúcsát azok az eredményei képezik, amelyeket egy tiltott terület, a korai magyar állam keleti, tehát erdélyi védelmi rendszerének kutatásában felmutathatott. Itt nem támaszkodhatott az elõdök eredményeire, régészetileg teljesen feldolgozatlan területre merészkedett, amely felé õ maga nyitott utat, amelynek kutatásában õ maga tette le az alapokat. Gyér, szétszórt történelmi és nyelvészeti adatok, alig néhány ásatás és rengeteg terepbejárás képezik az elmélet alapját.

Ferenczi István feltételezése szerint a 10–13. században a születõ magyar állam védelmi rendszerének kiépítésében három szakasz különíthetõ el.

A 10–11. században – tehát a nagyfejedelemség és az államszervezés korában – a Nagy-Szamos menti Kozárvárnál induló és Fogarasnál záruló gerendavázas földvárak sora biztosította a gyepû védelmét. Sajósárvárnál 150 síros magyar köznépi temetõ, Malomfalva, Brassó-Cenk esetében ásatások keltezik az erõdítményeket. Ám Kozárvár, Várkudu erõsségeinél még nem végeztek régészeti kutatásokat, az írott forrásokban említett castrum Noilgiant és castrum Sancti Nicolai pedig egyelõre lokalizálatlan. Ezért különösen értékesek a hasznosítható nyelvi és történeti adatok. Ezek sorában sajátos értéket képviselnek a Sajó medencéjében, Erdõvidéken, Háromszéken, a Barcaságban, Fogarasban nagy számban fellelhetõ besenyõ eredetû helynevek (Besenyõ, Berlád, Galac, Barót, Tepe stb.). Tehát e határ menti területeken kevert etnikumú – magyar és besenyõ – katonai segédnépekkel kell számolnunk. Egyébként ez nem erdélyi sajátosság. A szûkebb pátriánkban ismert besenyõ vagy besenyõnek is tekinthetõ helynevek száma csak töredéke a középkori Magyar Királyság területén feltérképezettekének.

Ferenczi István vélekedése szerint az ismétlõdõ úz és kun támadások Szent Lászlót, esetleg Könyves Kálmánt arra indították, hogy 1091 után a védõvonalat 15–20 km-rel keletebbre tolja. Így születtek meg az egyszerû alaprajzú, toronytalan, mészhabarcs kötésû kõvárak, amelyek sora északon Besztercénél kezdõdik, déli végét pedig az Olt rákosi szorosának két oldalán õrködõ Rákosi Töpe és Ürmösi Töpe képezi. Néhányukat – Rabsonné, Tartód, Firtos, Kustaly várát – Ferenczi István öccse, Géza társaságában ki is ásta, s a többnyire szegényes régészeti anyag korukat vitathatatlanul a 11–12. századra teszi.

A Ferenczi testvérek – s a kutatásaikba utóbb bekapcsolódó geológus Dénes István – 1968-tól rendszeresen bejárták a Görgényi-havasok, a Hargita nyugati és a Persány-hegység keleti oldalán szeszélyesen vonuló, mintegy 100 km hosszú, a helybeliektõl Országhatár, Fejedelmi méta, Ördögborozda és más néven ismert töltést. A legelõször Orbán Balázstól leírt és általa székely eredetûnek tartott védmûvet Téglás Gábor a római limes elemének vélte. Ferenczi megítélése szerint bizonyos tényezõk kizárják a töltésvonulat római eredeztetését: irányának, keresztmetszetének kijelölésekor nem követték a római hadmérnöki szabványokat, vonulásában kizárólag a terepviszonyokhoz alkalmazkodik, méretei változók, helyenként cölöpnyomokat lehet felfedezni, az árok a töltést hol kelet, hol nyugat felõl kíséri. A sebtében végzett néhány hitelesítõ ásatás – amely esetenként kizárólag egyetlen szegényes mûvelõdési réteget mutatott ki – a töltés korát a 11–12. századra keltezi.

Az említett kõvárak és a töltés azonos kora, topográfiai viszonya a két elem feltétlen kapcsolatáról tanúskodik. Az egyetlen adódó következtetés: egy jól átgondolt és kiépített, a központi hatalom rendezõ akaratát tükrözõ védelmi rendszert, Magyarország keleti határát alkották.

Ferenczi István nézete szerint az 1166. évi bizánci–kun–vlach támadás arra figyelmeztetett, hogy a fent vázolt védelmi rendszer elégtelen a kelet felõl várható támadások kivédésére. Ezért a várak védõit keletebbre költöztették, a töltést és a várakat sorsukra hagyták. A 12–13. században kiépült a harmadik védelmi öv, melynek elemeit a Keleti-Kárpátok legkeletibb vonulatainak átjáróinál emelt csíki és háromszéki kõvárak képezték. Õrálló szerepüket évszázadokra vállalták.

Nem állítható, hogy a romániai kommunista rendszer, a Ceauºescu-diktatúra ösztönözte volna az erdélyi magyar múlt, a középkori Magyar Királyság jobb megismerését célzó kutatásokat. Ferenczi Istvánnak ez lett az önmagára rótt kötelessége. Feletteseit és a cenzúrát megkerülve, félrevezetve több dolgozatban is fölvázolta a korai magyar állam védelmi rendszerének egyes korszakaival és szakaszaival kapcsolatos felismeréseit. Betegsége és az elkerülhetetlen beteljesedés miatt torzóban maradt a nagyfejedelemség kori gyepûnek a millenniumra tervezett nagy összefoglalása. Kiadása, közkinccsé tétele tudományosságunk kötelessége Ferenczi István emléke, de még inkább az erdélyi magyarság identitástudata, a jövõ kutató nemzedéke iránt.

Nemcsak a régésztársadalom gyászol. Gyászolunk valamennyien, akik Ferenczi Istvántól tanultunk régészetet, népszeretetet, emberséget.

Rövidre szabott egyetemi pályafutását 1948-ban kezdte László Gyula tanársegédjeként. Fölöttese kényszerû távozása után több régészeti szakkollégiumot vezetett, majd megbízták a Románia ókori történelme alapkurzus elõadásával.

Élmény volt az elõadásait hallgatni. Kiérzõdött belõlük a gazdag személyes tapasztalat, a szaktudomány iránti elkötelezettség, az ismeretek továbbadásának belsõ kényszere, az ifjú hallgatósága iránti szeretet. Diákjai a kar legjobb elõadói között tartották számon. Évrõl évre egyre több hallgatóban keltette fel a régészet iránti mélyebb érdeklõdést. Ezek elkísérték terepbejárásaira, nyári ásatásokon vettek részt, ahol választott szakjuk kutatási módszereivel ismerkedtek. Fokozott foglalkoztatásukkal – vélte Ferenczi István – a Bolyai Tudományegyetem tervezett régészeti tanszékének tudományos személyzetét neveli.

Nem így gondolta a hatalom. A két kolozsvári egyetem 1959. évi egyesítése – az önálló magyar egyetem beolvasztása, megszüntetése – derékba törte Ferenczi István jó évtizedes nevelõi pályáját, áthúzta intézményteremtõ terveit. A nacionalista-kommunista diktatúra kiszolgálói sokszorosított elõadására a nacionalizmus bélyegét sütötték, s rövidesen megfosztották egyetemi katedrájától. A magyar régészutánpótlás képzését kivették kezébõl.

De õ ásatásaira, terepkutatásaira – amelyeket az Erdélyi Történelmi Múzeum osztályvezetõjeként irányított – ezután is elvitte egykori tanítványait és azok diákjait. Nem hivatalos nevelõi munkáját kiterjesztette napszámosaira és más alkalmi munkatársaira, s a történelem és a régészet céhbeli mûvelõinek szûk körét lelkes, elkötelezett érdeklõdõk széles táborával gyarapította. Igazi népnevelõ volt.

Az utolsó évek meghozták az egykori indulás megismétlõdésének ígéretét. A kolozsvári egyetem történelem karán újraalakult magyar tagozaton bekapcsolódott a tanár- és régészképzésbe, a fõvárosi Hyperion magánegyetem sepsiszentgyörgyi kihelyezett tagozatán is oktatott, s több ízben volt a pécsi Janus Pannonius Tudományegyetem vendégtanára. A meghívások egyet jelentettek szakmai, tanári kvalitásainak elismerésével.

Az utóbbi években – bizony kissé késõn – érkezett hivatalos elismerések meghozták a tudomány szolgálatában eltöltött munkás élet méltánylását. Egykori munkahelye, az Erdélyi Történelmi Múzeum 1993-ban érdemes muzeográfusi címmel tüntette ki. 1996-ban a pécsi egyetem díszdoktorává avatta. A Magyar Tudományos Akadémia tervezte külsõ taggá választását.

A halál közbeszólt. Az akadémiai tagság elmaradt. De hát a kolozsvári magyar régészeti iskola monográfiájából hiányoznak a karriertörténetek. Csupa munkás, dolgos, ám derékba tört pályával van tele. Akárcsak a görög sorstragédiák. És ez benne a fölemelõ.

 

Vincze Zoltán

kapcsolódok
» Erdélyi Múzeum Egyesület
 
további folyóiratok

» A Hét
» Bázis
» Ellenpontok
» Erdélyi Fiatalok
» Erdélyi Gyopár
» Erdélyi Irodalmi Szemle
» Erdélyi Mûvészet
» Erdélyi Társadalom
» Glasul Minoritãților
» Glasul Minoritãților
» Helikon
» Hitel
» Kellék
» Korunk
» Közgazdász Fórum
» Látó
» Magyar Kisebbség
» Proiectul “Digitalizare pentru interculturalitate II”
» Provincia
» Romániai Magyar Jogtudományi Közlöny
» Székely Közélet 1928-1937
» Székelyföld
» Székelység 1905-1915
» Székelység 1931-1944
» Web

 
   
(c) Erdélyi Magyar Adatbank 1999-2017
Impresszum | Médiaajánlat | Adatvédelmi záradék