Erdélyi Múzeum

    folyóiratok   » Erdélyi Múzeum
  szerzõk a b c d e f g h i j k l m n o p r s t u v w  
  keresés á é í ó ö õ ú ü û ã â ş ţ
  összes lapszám » Erdélyi Múzeum2000/3-4 »
 


| észrevételeim
   vannak


| kinyomtatom

| könyvjelzőzöm


 
 



 
   
 
Erdélyi Múzeum - 62. kötet, 2000. 3-4.füzet
A társadalmi tér mint történeti téma

Gyáni Gábor: Az utca és a szalon. Társadalmi térhasználat Budapesten, 1870–1940.
Bp. 1998. Második kiadás, 1999. 216 lap

 Az erdélyi olvasó számára meglehetõsen szokatlan természetû tudományos vizsgálódás ismertetését több szempontból is indokoltnak tartjuk. A nemzetközileg ismert és elismert szerzõ témaválasztása, forráskezelése, kutatási módszere a magyarországi szakberkekben kiemelt figyelmet keltett, ugyanakkor a mû egy éven belüli második kiadása a közönségsikert is szemlélteti.

Gyáni Gábor 1950-ben született, kandidátus, az MTA doktora, a Történettudományi Intézet munkatársa. Már pályája kezdetén érdeklõdése az új témák és az új módszerek felé fordult, tudományos mentorai közül elég, ha Ránki György, Vörös Károly vagy Hanák Péter nevét említjük. Az 1980-as évek külföldi tanulmányútjai, nemzetközi konferenciákon való részvétele lehetõvé tette számára, hogy behatóan megismerje fõleg az angolszász társadalomtörténeti és várostörténeti szakirodalmat, illetve kamatoztassa tapasztalatait. (Elsõsorban, Gyáni Gábor: Család, háztartás és városi cselédség. Bp. 1983.) A cselédség problematikáját tágabb kontextusba helyezve, a polgári család, a háztartás kérdéskörével szoros összefüggésben, sokoldalúan vizsgálta. Az antropológiai szemléletet, az Alltagsgeschichte eredményeit, a mikrotörténet módszereit a kilencvenes évek közepén megjelent könyvében alkalmazta elõször következetesen (Hétköznapi Budapest. Nagyvárosi élet a századfordulón. Bp. 1995). Külföldi szakirodalombeli jártasságát Gyáni nemcsak a saját kutatásaiban használta fel, hanem egyetemi oktatói minõségében, valamint szöveggyûjtemények, tanulmánykötetek révén jelentõs mértékben hozzájárult azok magyarországi népszerûsítéséhez is. (Pl. Gyáni Gábor: A várostörténetírás új irányzata [A New Urban History]. Történelmi Szemle 1978. 3. sz.; Uõ: Az új történetírás jelensége. Világtörténet 1986. 3–4; Uõ [szerk.]: A modern város történeti dilemmái. Debrecen 1995.) Mindezek mellett makroszintû kutatásait, a strukturalista módszerek használatát nem adta fel, errõl tanúskodik legutóbbi munkája: Magyarország története a Horthy korban, mely egy társadalomtörténeti tankönyv részeként látott napvilágot (Gyáni Gábor–Kövér György: Magyarország társadalomtörténete a reformkortól a második világháborúig. Bp. 1998).

A szerzõ könyve tárgyaként a mindennapi élet historikumát jelöli meg, a tanulmányláncolatban az átlagember életének tényeire, a viselkedését irányító normákra, erkölcsi meggyõzõdésére összpontosítva. Olyan megközelítésekre törekszik, melyek lényege, hogy a történész a múltbéli események és folyamatok szubjektív átélésének tényeit kutatja és értelmezi.

Az új történészirányzatok magyarországi receptálása még eléggé a kezdetén tart: a mindennapi élet története egyre kedveltebb kutatási témává vált ugyan, de többnyire megrekedt a narratív szinten. Gyáni értekezése joggal sorolható az úttörõ munkák közé, hiszen az elsõ kísérlet arra, hogy a fizikai tér társadalmi vizsgálata során érvényesítse a mikrotörténeti historikus szemléletmódot a nagyvárosi társadalom elemzésében. Gyáni szakít azzal a szokványos történészgyakorlattal, amely az életmód merõben leíró taglalását részesíti elõnyben, és a mindennapi élet fogalmát analitikus kategóriaként fogja fel. A társadalmi tér használata kapcsán leszögezi, hogy többrõl van szó, mint amit az „életmód” kifejezés sugall, ezért helyette az „életvilág” terminust alkalmazza.

A kötet olyan esettanulmányokat tartalmaz, amelyek érvénye túlmutat az egyediségén, és általános érvényû következtetések levonására alkalmasak. Elemzései során következetesen és meggyõzõen használja az analógia és a párhuzamba állítás módszerét, gyakran hivatkozik Párizs, London, Berlin, Bécs, illetve amerikai városok urbanizációs folyamataira, a nyugati modernizáció kísérõjelenségeire. A szerzõ nagy gondot fordít a vizsgálatban alkalmazott fogalmak pontos definíciójára, lenyûgözõ a forráskritikai elemzése.

Bõségesen használja a hagyományos történeti kútfõket (elöljárósági jegyzõkönyvek, statisztikai adatok, általános munkák), azonban sikerül megvalósítania a személytelen források új szempontú interpretációját, és ezeket sokrétû összefüggésbe helyezi. Elsõsorban a 19. századi vizsgálatnál sikerrel kamatoztatja a kevésbé szokványos forrásokat is: illemkódexek, házbérjövedelmi bevallások, háztartási kézikönyvek, lakásleltárak, telekkönyvi betétek. Kétségtelen, hogy a vizsgálati szempontjainak leginkább megfelelõ forrás a napló. E tekintetben Gyáni igen szerencsés helyzetben volt, használhatta Táncsics Eszter és Csorba Géza közösen vezetett naplóját (Táncsics Eszter és Csorba Géza naplója. Vál., szerk. és bev. Buza Péter. Bp. 1994), mely a fiatal házaspár vallomásértékû megnyilatkozásait tartalmazza, többek között a városhoz való viszonyulásukról is. A kötet második része már leíróbb jellegû, forrásbázisa kevésbé színes. Érzékelhetõ olyan nem levéltári anyag hiánya, mint a sajtó, fényképgyûjtemények, dokumentumfilmek, önéletrajzok, szépirodalmi munkák – melyek kellõ forráskritikával hasznosnak bizonyulhattak volna.

A bevezetõnek szánt elsõ oldalakon a már említett új történeti irányzatok neves képviselõinek koncepcióiról, az eltérõ és a hasonló véleményekrõl, a nemzetközi elméleti vitákról olvashatunk. Gyáni lényegretörõen és világosan exponálja a fõ vitakérdéseket, ugyanakkor jellemzi a mindennapi élettel kapcsolatos szerteágazó történeti irodalmat.

Az értekezés elsõ része a köztérrel és annak használóival foglalkozik. A múlt század második felében kibontakozó modernizációs folyamat vizsgálatakor arra keresi a választ, hogy a nyilvánosság átalakulásának milyen történeti szakaszai, külsõ formái voltak, illetõleg, hogy mi ment végbe eközben az emberek fejében. Teszi mindezt a kortársak – többek között Engels, E.A. Poe, Balzac, Baudelaire – megfigyelései, önelemzései alapján. Rámutat a magán- és a közszféra egyre hangsúlyozottabb elkülönülésére, valamint Budapest sajátos helyzetére e tekintetben.

Az ünneplések és a nemi szegregáció példáin keresztül érzékletesen szemléltet egy 19. századi fejleményt: az elütõ térhasználati szokások miként konstruálják a társadalmi tagoltságot. Igen tanulságos a különbözõ forrástípusok egybevetése és a történelmi párhuzam használata a köztér fogalmának rekonstruálásakor. Esettanulmány keretében vizsgálja, hogyan hatott a születõ nagyváros átalakuló nyilvánossága a benne élõkre. A már említett naplójegyzeteket használva Gyáni éles szemmel találja meg és elemzi az e szempontból releváns mondatokat, s fedi fel, hogyan keresték és csodálták meg az újonnan emelt monumentális épületeket, hogyan érzékelték ezeken keresztül Budapest modern nagyvárossá alakulását.

Jól körvonalazza a hétköznap és az ünnep látványosságait, a különbözõ „színjátékokat”, amelyeknek a fiatal házaspár passzív szemlélõje volt. Rekonstruálja a Csorbáék kávéházlátogatási szokásait, lényeges elemekkel pótolva a fõvárosi kávéházi életrõl alkotott képet, rendkívül értékes forrásanyaga kevésbé általánosítható, ugyanis legalább három nem szokványos személyi vonást visel magán: Táncsics Mihály lányáról és vejérõl van szó, akik gyermektelenek és kevésbé vallásosak.

Ugyancsak szemléletesen mutatja be a sétányok, parkok használatában a kisajátítás és megosztás taktikáját, a norma, értékrend és valóság szövevényét, mely magában foglalta a hatósági szabályzat és a lakossági viselkedés spontaneitását.

A munkásmegmozdulások eseményeinek teljesen új ábrázolásával találkozunk a „vérvörös csütörtök” koreográfiáját tárgyaló részben. A zavargások topográfiáját vizsgálva Gyáni sikeresen rekonstruálta, miként sajátítja ki a tömeg a város köztereit és utcáit saját politikai céljainak érdekében. A fentebb ismertetett problematikában sikerült a szerzõnek a legteljesebb mértékben megvalósítani azt a célkitûzését, hogy az élményeken és tapasztalatokon keresztül mutassa be a modern nagyváros be- és elfogadását, „elsajátítását” a kortársak által.

Magyarországi szakmai bírálója (Bácskai Vera: Az újdonság ígérete és buktatói. BUKSZ 1999. nyár, 169–173.) többek között azt rója fel a szerzõnek, hogy az utca mindennapi életérõl a kötetben alig esik szó, holott a címben igencsak hangsúlyosan jelenik meg az „utca” szó. Bácskai Vera továbbá azért bírálja Gyánit, hogy maradéktalanul elfogadja Richard Senett elméletét (Richard Senett: A közéleti ember bukása. Bp. 1998), miszerint a nagyvárosi ember csupán passzív szemlélõdõ volt. A kritika szerzõje rámutat arra, hogy a korabeli polgár aktorként, önmaga megmutatójaként is részt vett a közéletben. Sõt ezen túlmutatva Bácskai megállapítja, hogy egy prekoncepcióval állunk szemben, mely „szelektálásra ösztönöz, az azzal összhangban levõ gondolatok, mentalitás túlhangsúlyozására, az annak ellentmondó vagy e szempontból elhanyagolható nézetek háttérbe szorításával vagy figyelmen kívül hagyásával” (Bácskai: uo.).

A könyv második része a magánszféra, a lakásviszonyok tematikájával foglalkozik, melynek vizsgálatát kiterjeszti a két háború közötti idõszakra is. A szerzõ figyelmének középpontjába a köztér ellenpárjaként megjelenõ „otthon” kerül, melynek bemutatását differenciáltan végzi el: részletesen kitér a nyomortelepek, szükséglakások és a szakképzett munkásság lakáskörülményeinek különbségeire, utóbbiak helyzetének fokozatos javulására. A középosztály intim életének vizsgálata esetében viszont a két korszak összekapcsolása megítélésünk szerint nem volt szerencsés, mivel a két korszakban mind a probléma módszertani megközelítése, mind a vizsgálatba bevontak köre eléggé eltérõ. A források lenyûgözõen széles skáláját felvonultatva, lakásalaprajzokkal illusztrálva szemlélteti a pesti bérház egész univerzumát, olyan kérdéseket érintve, mint a lakások méretének összefüggése a házbér nagyságával, ez utóbbi aránya a tisztviselõi fizetésekkel; a társadalmi érintkezés szabályai; a lakásmobilitás jelensége.

A dualizmus kori polgári lakásviszonyok vizsgálatát esettanulmányokra alapozva végzi, melyek a felsõ középosztály életvilágát tükrözik. Sikerrel vállalkozik sztereotípiák egész sorának cáfolására, bebizonyítva, hogy nemcsak és nem elsõsorban az anyagi helyzet, hanem a foglalkozás, a társadalmi aspirációk, egyéni ízlés, a család létszáma és még sok más tényezõ játszott meghatározó szerepet e viszonylag homogén társadalmi kategórián belül is.

A fõvárosi polgárság két világháború közti viszonyait taglaló fejezetet maga a szerzõ is csak vázlatnak minõsíti; ez érzékelhetõ is a szerényebb forrásanyag és ezáltal a vizsgálati módszerek beszûkülése révén. Elemzése során fõként az 1925., illetve 1930. évi budapesti lakásstatisztikákat használja, melyeket kiegészít ugyan személyes jellegû forrásokkal, de a rendelkezésére álló adatbázisból nem körvonalazódnak ki kellõképpen a középosztály lakásviszonyaiban beállt változások.

Amit a dualizmus korára vonatkozóan igen meggyõzõen mutat be, az ebben a részben szûkszavúbbra sikeredik. Kevesebb figyelmet szentel a lakásszerkezetnek, a lakberendezés kicserélõdésének, inkább a megnövekedett komfortra koncentrál. A polgári otthon vizsgálatából azt a helytálló következtetést vonja le, hogy az elsõ világháború után megromlott a középosztály helyzete, ez a csoport mindinkább lemaradt a nagypolgárságtól. Nem nyomatékosítja viszont kellõképpen azt a tényt, hogy a lakásméretek csökkenése nem feltétlen lecsúszást jelentett. Meglátásunk szerint az igények, az egyéni ízlés is átalakult, és a harmincas években egy újabb középosztályi identitást kifejezõ lakáskultúra formálódását lehet nyomán követni.

A munkáslakásokról szóló, kiválóan dokumentált végsõ tanulmányban Gyáni arról értekezik, hogy milyen kihívások érték a múltban a társadalmat a lakhatás biztosításának oldaláról, és hogyan, illetõleg milyen mértékben volt képes e kihívásoknak megfelelni a korabeli budapesti munkástársadalom. Szól a Nagykörúttól kifele esõ proletár bérkaszárnyák elterjedésérõl, a munkásság térbeli eloszlásáról, a lakbérek alakulásáról. Megállapítja, hogy a nyomortanyákra jellemzõ túlzsúfolt lakásmód nem a gyermekek sokaságának, sõt nem is a több generáció együttélésének volt tulajdonítható, hanem ezt a nagyszámú al- és ágybérlõ állandó jelenléte idézte elõ. Kimutatja, hogy a munkásság bizonyos csoportjai közti különbségek a lakásviszonyokban is tükrözõdtek, különösen nagyok az eltérések a lakások különbözése tekintetében.

Összességében megállapítható, hogy a szerzõ jórészt elérte kitûzött célját. Könyve átfogó képet nyújt arról, hogy használat közben, annak eredményeként hogyan jött létre a tér fogalma, ami megszabja, hogy a köztér vagy a magánélet tere kiknek mire szolgálhat napi életükben. A gyerekcipõben járó kutatások okán a szerzõ nem törekedett kielégítõ megoldások kidolgozására. Õ maga így fogalmaz: „A munka során az vezetett bennünket, hogy feltegyük a megfogalmazható kérdéseket, majd közülük választ adjunk azokra, melyek az áttekintett – többnyire levéltári – források nyomán megválaszolhatók.”

Gyáni Gábor könyvét tematikája, szemlélete, módszerei, új források újszerû értelmezése szempontjából nagy haszonnal forgathatják az erdélyi magyar történészek, sõt a szerzõ lenyûgözõ stílusának, az illusztrációknak köszönhetõen érdekfeszítõ olvasmányt jelenthet minden – az újra fogékony – olvasó számára.

Gyarmati Zsolt

kapcsolódok
» Erdélyi Múzeum Egyesület
 
további folyóiratok

» A Hét
» Bázis
» Ellenpontok
» Erdélyi Fiatalok
» Erdélyi Gyopár
» Erdélyi Irodalmi Szemle
» Erdélyi Mûvészet
» Erdélyi Társadalom
» Glasul Minoritãților
» Glasul Minoritãților
» Helikon
» Hitel
» Kellék
» Korunk
» Közgazdász Fórum
» Látó
» Magyar Kisebbség
» Proiectul “Digitalizare pentru interculturalitate II”
» Provincia
» Romániai Magyar Jogtudományi Közlöny
» Székely Közélet 1928-1937
» Székelyföld
» Székelység 1905-1915
» Székelység 1931-1944
» Web

 
   
(c) Erdélyi Magyar Adatbank 1999-2017
Impresszum | Médiaajánlat | Adatvédelmi záradék