Erdélyi Múzeum

    folyóiratok   » Erdélyi Múzeum
  szerzõk a b c d e f g h i j k l m n o p r s t u v w  
  keresés á é í ó ö õ ú ü û ã â ş ţ
  összes lapszám » Erdélyi Múzeum2000/3-4 »
 


| észrevételeim
   vannak


| kinyomtatom

| könyvjelzőzöm


 
 



 
   
 
Erdélyi Múzeum - 62. kötet, 2000. 3-4.füzet
A székely népviselet mint összetett jelrendszer

Gazda Klára: A székely népviselet. Budapest 1998. 211 lap

 A székely népviselet az Akadémiai Kiadó Néprajzi Tanulmányok címû sorozatában jelent meg. A kötetet Kisbán Eszter és Flórián Mária lektorálta.

A Székelyföld a történelmi hét székely székbõl szervezõdõ történeti nagytáj Erdélyben. Lakossága hajdani kiváltsága büszke tudatában termeli ki azokat a szimbólumokat, amelyek által ez a specifikus kultúra reprezentálja magát.

Gazda Klára így határozza meg célkitûzését, egyben kutatási szempontját: „Jelen tanulmány a Székelyföld lakóinak ruházkodási szokásait történeti alakulásukban kívánja megközelíteni” (11). A könyv a székely nép hagyományos viseletét tárja fel, azaz a múlt századi állapotokról beszél elsõsorban. A viselet alakulását természeti, fizikai körülmények is befolyásolják. Ilyen meggondolásból vázolja fel a szerzõ a legelején azt a történeti-gazdasági-társadalmi kontextust, amely kitermelte a Székelyföld kultúrájának e jellegzetességeit.

A nemek eltérõ ruházkodási igényeinek megfelelõen a szerzõ két nagy fejezetet szentel az öltözködési szokások bemutatásának. Minden misztikus szándék nélkül 100–100 oldalnyira tagolja könyvét. Az elsõ fejezet az újdonságok iránt fogékonyabb nõk öltözködését vizsgálja, a második pedig az öltözködésben szerényebb, konzervatívabb férfiak viseletét tárja fel.

A mai köztudat a székely viseletet a manuálisan elõállított ruhadarabokkal azonosítja. A házi termelésre berendezkedõ székely gazdaságra jellemzõ volt a ruházkodásbeli önellátás, de ez egyáltalán nem volt kizárólagos jellegû. Ezt bizonyítják a korabeli írott források. Gazda Klára is ezekre támaszkodik, ez már a kötet elején lévõ módszertani problémafelvetésbõl is kiderül. A szerzõ óriási adatbázist használ: „[a kötet] a szórványos XVII. századi, azelõtti és a szintén hézagos XVIII–XIX. századi szépirodalmi, publicisztikai, ikonográfiai forrásokat, valamint a téma eddigi néprajzi feldolgozásait szótörténeti és ipartörténeti információkkal, terepgyûjtésekkel, továbbá a múzeumi anyag bevonásával újraelemzi. Az egymást kölcsönösen értelmezõ források sorát hasznosan egészítik ki jogi természetû kéziratok: panaszlevelek, osztálylevelek, tanúvallomások, végrendeletek, inventáriumok, bérszerzõdések, de mindenekelõtt a hozománylevelek” (12–13).

Mi derül ki a korabeli forrásokból?

A múlt századi nõi viselet ingbõl, rávett bõ- vagy selyemmellénybõl és kurtiból, bõ rokolyából és elõtte köténybõl, télen zekébõl vagy bundából, csizmából és fejrevalóból állt. A székely asszonyok mindig követendõ mintának tartották a felsõbb osztályok öltözetét. A hatalmi pozíció óhaja, a divatos ruhák megszerzésének igénye a mozgatórugója a nõi ruhatáron belül történõ változásoknak.

A férfiak viselete (ing, mellény, harisnya, zeke, kalap, csizma) hagyományosabbnak, statikusabbnak mondható. A hatalom képviselõi beavatkozásaikkal a székely férfiak viseletét a katonai szolgálatnak megfelelõen módosították. Ugyanakkor a férfi ruhatár nem igényli a halmozást, egyedül a váltóruhát kívánja meg. Láthatjuk, az írott források a viseletre elsõsorban mint tárgykategóriára utalnak.

Gazda Klára kutatói álláspontja új nézõpontok megjelenését jelenti a magyar néprajzi kutatástörténetben. Az egyes népcsoportok viselete többféle szempontból is megközelíthetõ, mert számos tényezõ függvénye.

Gazda Klára elméletének újszerûsége abban áll, hogy a viseletet a maga komplex funkciórendszerével együtt mutatja be. A könyvben a szerzõ arra is kitér, hogy milyen többletjelentéssel, szimbolikus tartalommal látja el a kultúra e tárgyelemeket.

Elõször is a viseletdarabokat funkció szerint három csoportra tagolja, megkülönböztetve a hétköznapi, az ünnepi és a rituális viseletet. Ez a felosztás nem jelent szigorú határokat, merev skatulyázást. Számos példával illusztrálja a csoportok közötti átjárhatóságot. A gyolcsrokolya a 17–18. századi ünnepi, egyben rituális funkcióját elveszti (alsószoknyává, viselõvé szorul vissza). Ami a lábbelit illeti, a nemesek karmazsinból készült magas szárú csizmát hordtak, a periférián lévõ parasztoknak, jobbágyoknak csak a durva bõrbõl, primitív technikával elõállított bocskor járt. Csíkszentgyörgyön a nemesi családok utódjai hosszabb, a jobbágyrendûek pedig rövidebb rokolyában jártak. Az anyag szövése, a szálcsoportok egymáshoz viszonyított sûrûsége az egyén táji hovatartozását jelzi. Háromszéken a kettõs szövés volt elterjedtebb, míg a csíkiakat az egyes szövésû szoknyájukról lehetett megismerni.

Az öltözeti elemek jelszerûsége a ruhatiltó rendeletekbõl is kiderül, amelyek korlátozták a megfelelõ öltözeti darabok viseletét. Például az 1683-as országgyûlés tiltotta, hogy a parasztok selymet, csizmát, finom posztónemût öltsenek magukra: „hordjanak a maguk módja szerint való köntösöket” (37).

Csíkban csak a katonarenden élõk viselhettek hófehér kendõt, a jobbágyrenden élõknek csak háziszõttes kockás dukált. A szabás és díszítés részletei az életkor jeleként szolgálhattak a jelrendszert értõ és ismerõ közösség számára. A szoknya színe alapján mintegy tízéves periódusokra tagolták az emberi életet. A kisleánynak rózsaszínû viselet, a nagyleánynak élénkpiros, tûz színû viselet járt. Az elsõ gyerek megszületése után a menyecske zöld színûre cserélte ruháját, és ahogy az emberi élet haladt az öregkor, a halál felé, egyre sötétebb árnyalatú színek következtek.

Az öltözetet meghatározta az alkalom is. A rituális eseményekre a legelõkelõbb, legdíszesebb ruhadarabot illett felölteni. Az egyház a maga fölérendeltségével bizonyos normákat írt elõ az öltözködéskultúra területén. Böjtben a leányok is kötelesek voltak levetni az élénk színû szoknyákat, és sötétebbekkel váltották fel.

A hagyományos világban a viselet egyben az egyén számára elõírt viselkedésformát is jelentette, melyet az egyénnek szigorúan szem elõtt kellett tartania, ha nem akart a közösség szigorú erkölcsrendszerébe ütközni. A szokás megszegõjét a közösség a tettlegességtõl a megszólásig különbözõ módon büntethette. A harisnya zsinórozásának színe a szabad székelyek kiváltságának jele volt. Aki méltatlanul viselte, arról nyilvánosan leszakították. A kétes erkölcsû leányt a templom elõtt fosztották meg a pártájától. Akinek pántlikája hosszabb volt a szoknyájánál, arról azt tartották, hogy férjhez akar menni. Aki igen félrecsapta a kalapját, azt büszkének minõsítették.

Példák sokaságával bizonyítja a szerzõ álláspontját, hogy a viselet rendszerén belül minden elemnek jelentéshordozó funkciója van. A mai ember számára ezek a jelek fölöttébb bonyolultnak, érthetetlennek, logikátlannak tûnhetnek, viszont a zárt társadalom számon tartja a hosszú fejlõdés nyomán kialakított törvényeket.

Gazda Klára könyve a rendkívül sokoldalú bemutatás során az egyes ruhadarabok hiedelemhátterére is kitér. A meztelenségnek például gonoszûzõ és termékenységvarázsló szerepet tulajdonítottak. Az archaikus gondolkodás szerint az ember mágikusan befolyásolható azokon a ruhadarabokon keresztül, amelyek közvetlenül érintkeznek a testével. A menyasszonytól kapott võlegényinget a férj félretette, hogy benne temessék el, mert a túlvilágon esküvõi ruhadarabjukról ismerik fel egymást a házasok.

A könyv utolsó fejezete a polgárosodó környezetben zajló „kivetkõzés” folyamatát követi nyomon. Az ipari forradalom a Székelyföldön is szükségtelenné tette a háziipari termelést. A gyári ipar termékei olcsóbban beszerezhetõek és könnyebben moshatóak voltak, mint a hagyományos módon elõállított ruhadarabok. Az üzleti áruk megvásárlásával egy idõben szûntek meg a közösség tradicionálisan kialakított formái is. „Ennek az ember és tárgy közé ékelõdõ elidegenedési folyamatnak az észlelése, továbbá az esztétikai kvalitásokat is felmutató és közösségi identitást is hordozó tárgyi (és szellemi) világ eltûnésének tapasztalása egyes értelmiségiekben riadalmat keltett” – írja Gazda Klára (175). Az értelmiségiek szent kötelességüknek érzik megmenteni, felújítani, ugyanakkor össztársadalmivá tenni e kihalófélben levõ kulturális értéket.

Hogyan viszonyul a folklorizmus termelte „székelyruha” a hagyományos viselethez? – teszi fel a kérdést a könyv szerzõje. Az értelmiség egyértelmûen pozitív értéktartalommal ruházza fel a székely népviseletet: az „idegen”, a „céda” boltival szemben a munka, a szorgalom, a tisztaság, a megmaradás erkölcsét jelképezi. A hagyományos értékrendszer módosulásával az öltözetdarabok elvesztik szimbolikus jelentésüket. A hajdani összetett jelrendszer a 20. században megszûnik, a viselet egyre inkább csak az etnikai identitás kifejezésére szolgál.

A könyv utolsó fejezete kijelöli a székely viselet helyét az erdélyi, valamint a magyar viseletek körében. Gazda Klára munkája jelentõs alkotás nyelvjárási, dialektológiai szempontból is, mert ma már archaizmusnak számító mesterségneveket sorol fel. A jobb megértés kedvéért talán szerencsésebb lett volna a képmellékletet közvetlenül a folyószövegbe illeszteni, de az már az olvasói alaposságon múlik, hogy hátralapoz-e a megfelelõ helyre, ahol a képi utalás található.

Gazda Klára könyve monografikus igényû bemutatás. Ennek elõnyei: információgazdagság, a téma árnyalt, sokoldalú bemutatása és a korábbi kutatási eredmények feldolgozása.

Gazda Andrea

kapcsolódok
» Erdélyi Múzeum Egyesület
 
további folyóiratok

» A Hét
» Bázis
» Ellenpontok
» Erdélyi Fiatalok
» Erdélyi Gyopár
» Erdélyi Irodalmi Szemle
» Erdélyi Mûvészet
» Erdélyi Társadalom
» Glasul Minoritãților
» Glasul Minoritãților
» Helikon
» Hitel
» Kellék
» Korunk
» Közgazdász Fórum
» Látó
» Magyar Kisebbség
» Proiectul “Digitalizare pentru interculturalitate II”
» Provincia
» Romániai Magyar Jogtudományi Közlöny
» Székely Közélet 1928-1937
» Székelyföld
» Székelység 1905-1915
» Székelység 1931-1944
» Web

 
   
(c) Erdélyi Magyar Adatbank 1999-2017
Impresszum | Médiaajánlat | Adatvédelmi záradék