Erdélyi Múzeum

    folyóiratok   » Erdélyi Múzeum
  szerzõk a b c d e f g h i j k l m n o p r s t u v w  
  keresés á é í ó ö õ ú ü û ã â ş ţ
  összes lapszám » Erdélyi Múzeum2001/1-2 »
 


| észrevételeim
   vannak


| kinyomtatom

| könyvjelzőzöm


 
 



 
   
 

Gebei Sándor

Az erdélyi fejedelmek és a lengyel trón*

 

A lublini unióval 1569-ben megszületett Lengyel–Litván Nemesi Köztársaság (Rzeczpospolita) valamennyi szomszéd állama – de a nem szomszédos országok jelöltjei is – a Jagelló-dinasztia kihalása után, az 1573. május 22-én keltezett henriki articulusok adta jogi lehetõséggel élve, a lengyel nemesség szabad királyválasztási jogára apellálva, minden királyváltáskor versenybe indult a lengyel koronáért. A közép- és kelet-európai nagyhatalmak, illetve vazallus államaik közvetlenül vagy közvetetten célba vették a lengyel trónt. A svéd Vasa-, a Habsburg-, az orosz Rurik-, majd a Romanov-dinasztia képviselõi mellett a térségben leginkább exponált vazallus állam, az Erdélyi Fejedelemség is bekapcsolódott a koronáért folytatott versengésbe. Az Oszmán Birodalom viszonylatában 1543-tól, a Habsburg Birodalom viszonylatában 1570-tõl vazallus államnak, tulajdonképpen kettõs kötõdésû vazallus államnak számító Erdélyi Fejedelemség számára a senior nagyhatalmaktól való megszabadulás egyik útja a lengyel királyi cím megszerzésén keresztül vezethetett. Az elsõ ilyen értelmû próbálkozás közismerten Báthori István, az elsõ választott erdélyi fejedelem nevéhez fûzõdik, és az õ példája nyomán egy-két kivételtõl eltekintve szinte valamennyi fejedelem foglalkozott a lengyel utas politizálással.

Mivel Báthori István politikai sikerei szolgáltak a gyulafehérvári uralkodók számára mintául, nem érdektelen – ha csak vázlatosan is – a szilágysomlyói fõúr nagy ívû politikai karrierjének fordulópontjait felidézni.

Báthori István lengyel trónra jutása

Amikor 1574. június 18-ról 19-re virradóan az 1573-ban lengyel királlyá választott Valois Henrik kiszökött a Wawelbõl, a krakkói királyi várból és „szököttként” kimenekült országából, a Rzeczpospolitába visszatért az egy évvel korábbi állapot, az interregnum. Lengyelország–Litvánia újra a királynélküliség idõszakát élte. Valois Henrik dicstelen szökése a lengyel nemesség franciapárti képviselõit lehetetlen helyzetbe juttatta. Különösen kijutott a Habsburg- és Piast-pártiak szidalmazásaiból Piotr Zborowski krakkói vajdának és Stanis³aw Karnkowski kujáviai püspöknek.[1] (Nevük említése azért fontos, mert Báthori István királlyá választásában és koronázásában fõszerepet játszottak.) A lengyel alkotmány értelmében király hiányában vagy távollétében az interrex, a gnieznói érsek-prímás, jelen szituációban Jakub Uchañski volt jogosult intézkedni. Amikor 1575. május 12-én Uchañski érsek hivatalosan is üresnek nyilvánította Lengyelország trónját, megindulhatott a nyílt versengés a lengyel koronáért.

Nem volt hiány a királyjelöltekbõl! A Habsburg-ház eleve három képviselõvel vett részt a vetélkedésben. Miksa császár mellett a fia, Ernõ és I. Ferdinánd morganatikus házasságban élõ fia, Ferdinánd herceg is jelentkezett a megmérettetésre. (Megjegyezzük, hogy a három Habsburg az egész választási procedúra alatt egymással összhangban korteskedett, mindegyikõjük a domus Austriacae érdeke alá rendelte magát.) IV.(Rettegett) Iván orosz cár ugyancsak benyújtotta igényét a lengyel trónra, hiszen a Rzeczpospolita északkeleti részeit, a livóniai területeket az 1558-tól tartó háborúban már okkupálta. Így nem csodálkozhatunk azon, hogy a kereskedelmi utaktól (Nyugati-Dvina, Riga) megfosztott litván nemesség egy része (a protestáns Radziwi³³ek például) az orosz cár mellé húzott. A Jagelló-dinasztia nõági vonalán rokon svéd király, III. (Vasa) János, I. (Öreg) Zsigmond lengyel király leányának, Jagelló Katalinnak a férje sem maradt távol a trónra aspirálók közül. A ferrarai Alfons d’Este herceg gazdagsága miatt jöhetett szóba a királyválasztásnál, a cseh Rosenberg Wilhelm a sziléziai lengyelek támogatására számíthatott. Nem hiányoztak a „Piastok”, azaz a nemzeti királyjelöltek sem. Jan Kostka sandomierzi, Miko³aj Mielecki podóliai és Andrzej Têczyñski be³zi vajdákat hozták összefüggésbe a leggyakrabban a királyi címmel. Utolsóként s talán utolsósorban is Báthori István erdélyi fejedelem királyi aspirációit említhetjük, akinek 1575 nyarán és õszén, a korteshadjárat idején, gyakorlatilag semmi esélye nem volt a Piastok, Jagellók trónjának elnyerésére.

A varsói szejm szenátusának november 18–19–20–21-én megejtett – idõben nem korlátozott szónoklattal kísért – szavazása is a fentieket igazolta vissza. Lengyel királynak 35 szenátor pártfogolta valamelyik Habsburgot (Miksa császár – 19, Ernõ fõherceg – 12, Domus Austriacae – 4 szavazatot kapott), 5–5-en voksoltak a svéd királyra, illetve a ferrarai hercegre, Jagelló Anna infánsnõ mellett 2, „Piast”-beli mellett 8 szenátor állt ki.[2] Báthori István egyetlen szavazattal az utolsó helyen végzett a királyjelöltek választásán. Az utolsóként szólásra és szavazásra jogosult szenátortól, Andrzej Zborowski udvari marsalltól érkezett az egyetlen, árva, támogató szavazat![3] Megkerülhetetlen a kérdés: honnan eredt Zborowski Báthori István iránti szimpátiája?

A Zborowski név az ismert Báthori-kutatóknál, Szádeczky Lajosnál, Veress Endrénél is felbukkant,[4] legutóbb a Nagy László szerkesztette Báthory István emlékezete címû könyvben is,[5] ám a nyolc Zborowski fiú közötti eligazodást egyik munka sem vállalta fel. Pontosabban szólva csak öt Zborowski fivér pályafutása érdekes a témánk szempontjából, akik az országos politikában szóhoz jutottak. A legmagasabb állami tisztségben a Valois Henriket támogató, a korábban említett Piotr szolgált. Krakkói vajda lévén azzal a kiváltsággal rendelkezett, hogy a világi szenátorok közül másodikként nyilváníthatott véleményt és szavazhatott a szenátusban. Henrik Lengyelországból való kiszökése után erkölcsi tekintélyét elveszítette, a háttérbõl a testvér, Andrzej udvari marsall elképzelését támogatta. Melléjük sorakozott fel Jan testvérük, a gnieznói kastellán (várnagy) is, de õ is egyelõre igyekezett a háttérben maradni. A Zborowskiak teljes nyíltsággal nemigen támogathatták Báthori Istvánt, mert a gyilkosság miatt az országból örökre számûzött Samuel fivérük[6] Báthori seregében harcolt az általa összegyûjtött lengyel zsoldosok élén Kerelõszentpálnál. Báthori a Miksa által erdélyi fejedelemnek szánt Bekes Gáspáron aratott gyõzelme, hadvezéri méltatása, sõt országának gazdagsága a Zborowskiak révén vált ismertté Kis-Lengyelországban, akarva-akaratlanul a Báthori név beszivárgott az országos politikába. Báthori István tulajdonképpen a három Zborowski – Andrzej, Samuel, Piotr – ösztönzésére kapcsolódott be a királyválasztási küzdelmekbe. (Az ötödik Zborowski fiú, Krzysztof Bécsben élt, õ mindvégig hû maradt Miksa császárhoz.)

Az ekkor 42 éves Báthori tökéletesen tisztában volt a helyzetével, nem kergetett illúziókat. Számára a lengyel ügyekbe való közvetlen bekapcsolódás még 1575 júliusában is csupán azt a célt szolgálta, hogy a Habsburgok lengyel trónra jutását megakadályozza. Saját erejét és tekintélyét elsõ pillanattól fogva reálisan értékelte, tudta, hogy a politikailag megosztott lengyelektõl nemigen várhatja az Erdélyi Fejedelemségnek kedvezõ megoldást. Ezért már 1574 júliusában, tehát egy évvel hamarabb, mint hogy személyesen megjelent a választási porondon, közvetett módon is igyekezett nyomást gyakorolni a lengyel nemességre. A lengyel diplomáciát három hónappal megelõzve, Rácz Péter követe által Báthori egyrészt „Lengyelország megüresedésérõl”, másrészt pedig a megválasztandó lengyel királyjelöltekrõl tájékoztatta a dívánt. A fejedelem követe szándékosan csak azokat a híreket adta közre, amelyek az erdélyi érdekeknek leginkább megfeleltek, s egyúttal az Oszmán Birodalmat erõsen nyugtalanították. Rácz Péter „úgy” tudta, hogy a lengyelek a moszkvai nagyfejedelmet vagy a Habsburgok közül valakit vettek számításba, habár vannak olyan hangok is Krakkóban, amelyek Báthorit szeretnék a lengyel trónra – egészítette ki mondandóját Báthori embere.[7]

A tendenciózusan megválogatott információ azonnal mozgásba hozta a török diplomáciai gépezetet. A Porta számára tudniillik akár az egyik, akár a másik nagyhatalom lengyelországi térnyerése elfogadhatatlan volt, bármelyik variáció casus bellinek minõsült Sztambul szemében. Az Oszmán Birodalom birodalmi léte került volna így veszélybe, hiszen akár a Habsburgok országai, akár Oroszország egyesült volna a Rzeczpospolitával, a közép- és kelet-európai erõegyensúly a törökök rovására módosult volna. Ilyen okok miatt egyáltalán nem meglepõ, hogy a díván Szokollu Mohammed nagyvezírrel az élen úgy döntött, hogy nem várják be a lengyelek hivatalos követét, hanem azonnal a lengyel királyválasztó szejmre indítják csauszukat. A pápai nuncius jelentésébõl ismerjük a késõbbi történéseket is. A díván határozottan cselekedett, s már 1574. szeptember 10-én a török csausztól azt hallhatták a lengyel szenátorok, hogy a Porta semmilyen körülmények között sem nézné jó szemmel valamelyik Habsburgot vagy Rettegett Ivánt a Rzeczpospolita uralkodójaként. Ellenben királyjelöltnek el tudná fogadni a „Piastok” közül Jan Kostka vajdát vagy III. János svéd királyt, de nem emelne kifogást Báthori István, a szultán hû alattvalójának személye ellen sem.[8]

Figyeljünk fel a sorrendiségre! Elsõ helyen a Porta nemzeti király választását ajánlotta a szenátorok figyelmébe, másodikként Jagelló Katalin férjét, a svéd királyt és csak úgy mellékszereplõként, „ha nincs más és jobb” alapon javasolta Báthorit lengyel királynak.

1574 szeptemberében Báthori Istvánról ez ideig csak a határmenti nemesség hallott, de számukra sem jelentett többet a „vayvoda (vojevoda) Transylvaniae”, mint akármelyik lengyel vajdaság uraságát, a helyi közigazgatási egység vezetõjét. Az érsek-prímás által hivatalosan kihirdetett, 1575. május 12-én megkezdõdött interregnum idején, a „trónkövetelõ” Bekes Gáspár elûzése (1575 júliusa) után viszont a Zborowski fivérek, no meg a Lengyelországba küldött Báthori-ágens, Giorgio Blandrata – I. (Öreg) Zsigmond második feleségének, Bona Sforzának orvosa, majd János Zsigmond udvari orvosa – agitációja, pénzzel is nyomatékosított korteskedése nyomán legalább ismert személyként kapcsolódhatott be a választási küzdelmekbe. A választás elsõ fordulóját lezáró szenátusi szavazás – 1575 novemberében – Báthorira nézve totális kudarccal végzõdött, de a választási procedúra második fázisa, az alsóházi (izba poselska) szavazás még hátra volt.

A köznemesség hatalmas felháborodással fogadta a szenátusi végzést, szinte azonnal közös elhatározásra jutottak: Habsburgok nem kerülhetnek a lengyel trónra, mert „a fekete sas összeegyeztethetetlen a fehér sassal”. Igaz, hogy például Ernõ fõherceg a tekintélyes császár fia, békét tud szerezni Livóniában, s így Narva kikötõjén keresztül tengeri kereskedési útvonalhoz juttatja Lengyelországot, ismeri a cseh (= szláv) nyelvet, saját költségén vállalja száz lengyel nemes ifjú taníttatását Bécsben, és a magyar borok vámmentes beszállítását ígéri, de fiatal és tapasztalatlan, a kormányzást rábízni nem lehet. Saját embereit ültetné az országos tisztségekbe, mint ahogyan azt Cseh- és Magyarországban tették a Habsburgok. Bizonyos, hogy az elõzõ országokhoz hasonlóan a Habsburgok hatalmát örökletessé igyekszik majd tenni Lengyelországban is, arról nem is szólva, hogy a török, tatár és az orosz veszély még inkább kiélezõdne. Különben a németség „nekünk mindig ellenszenves [przeciwny = utálatos]” volt.[9] Ez a slachticsokban lakozó belsõ érzés még inkább felszínre tört, miután a vajdaságonkénti szavazást elvetve, egyetlen hatalmas tömegként tárgyaltak a nemzeti királyság fontosságáról, az idegen hatalom elvetésérõl. A nemesi tömeg (multitudo) pozícióját rontotta az a tény, hogy konkrét személyt nem tudtak megnevezni a trónra. Elméletileg Kostka, Mielecki, Têczyñski vajdák közül bármelyik jelölt elfogadható volt a nemességnek, de gyakorlatilag kivitelezhetetlennek bizonyult egyikük elõnyben részesítése a másik kettõ hátrányára. A patthelyzetet, a többhetes huzavonát a gnieznói érsek-prímás 1575. december 12-i bejelentése mozdította ki a holtpontról. A 73 éves Jakub Uchañski érsek – Heidenstein szavaival – „a körülötte maradt emberek rábeszélésének engedve már naplementekor Maximilián császárt kiáltotta ki Lengyelország királyává”.[10]

A Piast-hívek eleve törvénytelennek minõsítették az érseki kinyilvánítást, hiszen a szenátusi electio nem a nemzet választása. A „közös egyetértés nélkül” (sine communi consensu = az 1505. évi alkotmány megsértésével) született eredmény nem végeredmény. Elhatározták, hogyha kell, nem riadnak vissza a szenátussal szembeni fegyveres erõ alkalmazásától sem. A köznemesség szószólói a be³ziek, Têczyñski vajda és a Párizsban, Strasbourgban, Padovában tanult Zamojski sztaroszta (= a királyi birtok kezelõje) lettek. A robbanással fenyegetõ szituációban „...õk mindketten egyszerre, egymás szándékáról mit sem tudva – legalábbis Heidenstein szerint – (Jagelló) Annát ajánlották a trónra”,[11] amit a jelenlévõk nagy tetszéssel fogadtak. Az elõbbieket pontosítva és kiegészítve: Zamojskiék azt javasolták, hogy az 50 éves (Laureo pápai nuncius szerint 53 éves) Annát királynõvé kell választani és férjhez kell adni. Ez utóbbi személyérõl csak általánosságban beszéltek, Báthori István férjjelöltségének ötlete egy Stanis³aw Szafraniec nevû képviselõtõl származott. Felszólalásában viszont már nemcsak arról beszélt, hogy Jagelló Anna és Báthori István korban összeillenek (a fejedelmet 44, az infánsnõt 50 évesnek mondta), hanem királynak való alkalmasságát is hosszasan ecsetelte. A nemzeti párt jelöltjének, Annának leendõ férje egy csapásra fõszereplõvé lépett elõ! A korábban török vazallusnak titulált Báthori most, hirtelen(?) képes lett arra, hogy Lengyelországot egyszer s mindenkorra megszabadítsa a török–tatár veszélytõl, alkalmas lett arra, hogy Oroszországtól visszaszerezze az elhódított Livóniát.[12]

A szenátusi döntés 1575. december 12-i bejelentésére december 14-én megszületett a köznemesség válasza. Ezen a napon az alsóház elnöke, Miko³aj Siennicki a köznemesség felhatalmazása alapján és akaratából Lengyelország választott királyának – amennyiben a választási feltételekre (pacta conventa) felesküszik – az erdélyi fejedelmet, Báthori Istvánt nyilvánította ki.

Két nap alatt két királya is lett a Rzeczpospolitának! Következésképpen a politikai harc még nem zárult le: a fõnemesség Miksa császár, cseh és magyar király mögé sorakozott fel, a köznemesség pedig III. Murád szultán hûbéresét, Miksa magyar király tisztségviselõjét, Erdély vajdáját támogatta. December 22-én az érsek-prímás nyomán a koronamarsall a varsói várban újra Miksa császárt kiáltotta ki Lengyelország törvényes királyának, mire az udvari marsall (Andrzej Zborowski, a Báthorira szavazó egyetlen szenátor) még ugyanazon a napon a vár melletti piactéren Báthori Istvánt hirdette ki legitim uralkodónak.

A gnieznói érsek-prímás többször is felhívta Báthori figyelmét arra, hogy megválasztása törvénytelen volt, és a bonyodalmak elkerülése végett önként lépjen vissza a királyjelöltségtõl. Ugyanígy tett Miksa császár és király is. A szatmári várkapitányt, Christopher Teuffenbachot azzal a megbízással küldte Gyulafehérvárra, hogy tárgyaljon Báthorival a lengyel királyi címrõl való lemondás feltételeirõl. Ám az erdélyi fejedelem a szultán támogatását maga mögött érezve határozottan elutasította mind az érseki, mind a császári próbálkozásokat. A tárgyalások zsákutcába jutása mellett Teuffenbach még annak is szem- és fültanúja volt, ahogyan 1576. január 25-én Jan Tarlo lublini vajda a lengyel nemesség nevében felkérte Báthori István fejedelmet a lengyel királyság elfogadására, miközben átadta a pacta conventa hivatalos példányát.[13] 1576. február 8-án a medgyesi templomban lengyel, török, német = császári, moldvai és havasalföldi követek és megfigyelõk színe elõtt Báthori István az oltárnál térdepelve, a Szent Evangéliumra esküt téve fogadta, hogy a választási feltételeket magára nézve kötelezõnek ismeri el, a választási ígéreteit pedig maradéktalanul teljesíti. Az erdélyi fejedelem ettõl a naptól számítva tekinthette magát jogilag Lengyelország választott királyának (rex electus Poloniae).

Mint ahogyan a varsói királyválasztó szejm (sejm elekcyjny – 1575. november 7.–december 14.) választással, úgy a krakkói koronázó szejm (sejm koronacyjny – 1576. április 24.–május 30.) a választott király és a királynõ felkenésével, koronázásával, trónra ültetésével, illetve az elsõ törvénykönyv kibocsátásával ért véget. Báthori István és Jagelló Anna koronázási ceremóniájára május 1-jén, házasságkötésükre három nappal késõbb került sor.[14] Mivel a Miksa császárt lengyel királlyá nyilvánító gnieznói érsek-prímás eleve elzárkózott Báthori megkoronázásától, a találékony lengyel jogmagyarázók azonnal készek voltak a jogi probléma megoldásával. A Zsigmond Ágost király idejére visszanyúló koronázási törvényt „úgy értelmezték, hogy csak akkor kell az Érseknek koronáznia, ha a köznemesség általános véleményével nem helyezkedik szembe: mivel pedig Kis-Lengyelországnak Nagy-Lengyelországgal szemben olyan privilégiumai vannak, hogy van fõvárosa és vannak regáléi [királyi felségjogai], s hogy emiatt Nagy-Lengyelországot megaláztatás ne érje, ha az Érsek elszakadna a köznemességtõl, akkor a Királyt az a nagy-lengyelországi püspök koronázza meg, aki közvetlenül az Érsek után következik”.[15] Márpedig a gnieznói érseket a rangsorban a kujáviai püspök követte, vagyis adott esetben Stanis³aw Karnkowski, a Báthorit támogató négy püspök egyike. (A Rzeczpospolita két érseke és kilenc püspöke a Habsburg-pártiakhoz csatlakozott.[16]) Az egyháziakhoz hasonló, Báthori számára semmi jóval nem kecsegtetõ képet mutatott a Krakkóban megjelent világi szenátori rend is. A harmincöt vajda (ideszámítva a kiemelt jelentõségû, vajdai ranggal azonos krakkói, vilnói, trocki várnagyokat is) közül csupán heten vettek részt a koronázási szertartáson, az ugyancsak szenátori rendbe tartozó harminc „nagykastelláni” és negyvenkilenc „kis-kastelláni” csoportból összesen huszonhárman tisztelték meg a királyi párt jelenlétükkel, a tíz fõhivatalnok-szenátor (lengyel, litván országmarsallok, kancellárok, alkancellárok, kincstartók, királyi és nagyfejedelmi – udvari – marsallok) helyett csak négyen biztosították az új királyt feltétlen támogatásukról.[17]

Igaz, hogy témánktól távol áll Báthori István a lengyel királyi hatalom elismertetéséért és megszilárdításáért tett erõfeszítéseinek taglalása, ám mégis megjegyezzük, hogy uralkodásának elsõ éveiben ugyanolyan kemény kézzel bánt a hatalmát vitató lengyel és litván alattvalóival, mint ahogyan azt az erdélyiek 1571 után tapasztalhatták. Nem késlekedett a király a szenátori rend megregulázásával, nem halogatta a hatalomhoz közel álló személyek lecserélését, bátran felvállalta a konfliktusokat hordozó intézkedések meghozatalát. Például rövid idõn belül elérte, hogy a gnieznói érseki székbe a koronázó kujáviai püspök üljön, vagy hogy a nemzeti párt egyik tekintélyes jelöltjét, Mielecki podóliai vajdát mellõzze a hetmani kinevezéskor, de nem rettent vissza attól sem, hogy a királyválasztásnál fontos szerepet játszó Zborowski család tagjait megfossza a náluk lévõ tisztségektõl (krakkói vajda, kancellár, hetman), és azokat feltétlen hívének, Jan Zamoyskinak adományozza. Valóban nem „festett (faragott) bábnak”, hanem uralkodónak jött lengyel földre, ahogyan azt egyszer maga Báthori is említette (Non fictus neque pictus).[18]

Báthori István erdélyi fejedelem lengyel királyságba jutása – amint láttuk – a kül- és belpolitikai körülmények szerencsés alakulásán múlott. Idézzük csak fel ennek a hallatlanul bonyolult folyamatnak, Báthori lengyel trónra kerülésének fordulópontjait! Tesszük ezt azért, hogy az erdélyi fejedelmek számára mintául szolgáló Báthori-utat összevethessük – fõleg – a Bethlen Gábor-i, majd az I. és II. Rákóczi György-féle elképzelésekkel, tervekkel.

A királyválasztással kapcsolatos források ismeretében megállapítható, hogy Báthori István 1574-ben egyáltalán nem foglalkozott, sõt nem is foglalkozhatott a megoldatlan Bekes-probléma miatt komolyan a megüresedett lengyel trón megszerzésének gondolatával. Számára az 1574. szeptemberi, nem hivatalos török csauszi felvetés (egyik királyjelöltként való említés) csak annyiban lényeges, hogy a Habsburg-befolyás Lengyelországban ne érvényesülhessen, hogy a Habsburg-nyomás az Erdélyi Fejedelemségre ne fokozódjon. Ez a politikai célkitûzés tökéletesen egybeesett a török birodalmi elképzelésekkel is, hiszen a Porta idõnek idején, még az interregnum kihirdetése elõtt, a lengyel szenátorokat arra figyelmeztette, hogy a szultán egy Habsburgot a lengyel trónon semmiképpen nem tûr el, egy ilyen döntést casus bellinek tekint. A nemzetközi és a magyar–erdélyi politika irányának egybeesése az a fundamentum, amely szilárd kiindulópontot jelentett a szinte áttekinthetetlen lengyel alkotmányos élet egyre magasabb fázisaiba jutáshoz (interregnum–convocatio–electio–nominatio–coronatio–intronizatio–constitutio). Az Oszmán Birodalom mint Közép- és Kelet-Európa politikai viszonyainak egyik meghatározó tényezõje, mint nagyhatalom érdekelt volt abban, hogy a Rzeczpospolita ne alkothasson senkivel olyan koalíciót, amely az erõegyensúlyt (inkább az erõtlenség = a hódításképtelenség egyensúlyát), az 1568. évi drinápolyi békét felborítaná. Ezt a törekvést sugallta az a szultáni üzenet is, amely a királyjelöltek fontossági sorrendjét is felvázolta: valamelyik „Piast-házi” (elsõsorban Jan Kostka) vagy a svéd király vagy esetleg Báthori István.

Semmiképpen nem állítjuk, nem is állíthatjuk, hogy a szultáni javaslat, illetve a török figyelmeztetés volt az a döntõ momentum, amely a lengyel királyválasztást meghatározta volna, azt viszont kijelenthetjük, hogy a lengyel rendek éles választási harca eredményezte a meglepõ végkifejletet, az erdélyi fejedelem trónra jutását.

Felidézve a választási folyamatot, azt látjuk, hogy az egymásnak feszülõ fõnemesi és a köznemesi politikai akarat a Rzeczpospolita egységét nem biztosította, holott az 1558 óta Oroszországgal Livóniáért vívott háború szerencsés befejezése ezt ab ovo megkövetelte volna. A Rzeczpospolitának olyan királyra volt szüksége, akinek a személyisége, de még inkább akinek a politikai befolyása nem borítaná fel a belsõ társadalmi struktúrát, ám a Rzeczpospolita külpolitikai tekintélye sem szenvedne csorbát. A rendek közötti választóvonal az idegen vagy nemzeti király között húzódott. Érthetõ a szenátorok Habsburgokhoz való ragaszkodása, mert a klérus a gnieznói és a lvovi érsekkel az élen szinte egyöntetûen csak a bécsi udvarban látta azt az erõt, amely Lengyelországot és Litvániát az „eretnekségtõl” (lutheranizmus, arianizmus, ortodoxia) megtisztíthatja, vagyis a részekre szakadozó országot újra egységbe forraszthatja. Állásfoglalásukkor a török figyelmeztetés szóba se került. A fõnemesi rend fejenkénti szavazásának végeredménye nem is lehetett más, mint a mindent elsöprõ Habsburg-fölény, Miksa császár lengyel királysága. (Kihirdetve 1575. december 12-én, majd másodszor december 22-én.)

A köznemesség szeme elõtt is az ország veszélybe került egységének helyreállítása lebegett, ám a megoldást kizárólag csak egy Piasttól remélték. Ugyanakkor a közmegegyezés ezen a ponton véget is ért, mert a jelöltként szóba került személyek (három vajda) egymás között egyenlõek, azaz tekintélyük szerint egyik nem elõzheti meg a másikat, mindegyik vajda – hivatalától fogva – a 35 világi szenátor egyike. (Ez nemcsak 1575–76-ra érvényes megállapítás!) Igazi megváltásként jött a nemzeti párt valamennyi tagjának elfogadható ötlete: Jagelló Annát (a leginkább Piastot) férjhez adni, férjét királlyá választani, koronázni Annával együtt. Az ötlet realizálása viharos gyorsasággal meg is történt: az abszolút esélytelen Báthori Istvánt lengyel királynak kiáltották ki december 14-én, majd december 22-én is.

Kettõs királyválasztás ugyanúgy, mint Magyarországon 1526-ban! Egyrészrõl Habsburg Miksa német-római császár, cseh és magyar király stb., másrészrõl Báthori István, Erdély fejedelme, illetve a pozsonyi, bécsi értelmezés szerint Erdély vajdája, a magyar király egyik tisztviselõje. Magyarországon a kettõs királyválasztást az ország több részre való szakadása követte, a Rzeczpospolitában ez a kettõs királyválasztás ellenére sem következett be. Miért? Nyilvánvaló, hogy a hatalom megszerzése nem a gyorsaságon múlott, nem az döntötte el a kérdést, hogy Báthori nagy kerülõvel (Gyulafehérvár–Fogaras–Brassó–Uzon–Kézdivásárhely–Bereck–Ojtozi-szoros–Tatros–Bákó [Bacãu]–Románvásár [Roman]–Szucsava [Suceava]–Csarnóc [Csernovci]–Sniatin–Lwów [Lvov]–Przemyœl–Jaros³aw–Krakkó) a 170 mérföldet hamarabb megtette, mint Miksa az 50 mérföldet Bécsbõl Krakkóba.[19]

Úgy gondoljuk, hogy Miksa császár reálpolitikus lévén inkább eltûrte a tekintélyén esett foltot, inkább átengedte „vajdájának” a lengyel trónt, semmint hogy országát, birodalmát egy kétes kimenetelû háborúba sodorja. Úgy véljük, hogy a „késlekedése”, a „bizonytalansága” mögött nagyon is pontosan kirajzolódó szándék húzódott meg. A háború és béke alternatívák közül a békét választotta. Miksa császár csak egyetlen esetben fogadhatta volna el a felkínált trónt, mégpedig akkor, ha a Rzeczpospolita egy akarattal, communi consensu kiállt volna mellette. Csak ennek a feltételnek a teljesülésével mérkõzhetett volna meg sikeresen a törökkel akár két fronton is, Magyarországon és Lengyelországban. De ilyen feltétellel hadakozhatott volna keleten is, az elvesztett Livónia visszaszerzéséért. Miksa császár bizonyosan feltérképezte a lengyel belpolitikai erõket is, amelyeknek viselkedésébõl arra következtethetett, hogy egy Habsburg-király Krakkóba, Varsóba érkezése nemhogy elsimítaná a nemesi rendek közötti feszültséget, hanem éppen ellenkezõleg. Tudniillik Miksa császár vallási toleranciája – állítólag még a protestantizmussal is kacérkodott – az éppen õt támogató katolikus klérus számára elfogadhatatlan lett volna, a vele szemben támasztott követelmények között – a leendõ uralkodóval kötött egyezményben, a pacta conventában – meghatározó tényezõként szerepelt a nem katolikusok vallásának az ügye. (A Báthori mellett voksoló köznemesség a vallási toleranciát fogalmazta bele a király és a rendek szerzõdésébe.) Valószínû, hogy Miksa császár azt sem veszítette szem elõl, hogy a Rzeczpospolitában mindig is politikai túlsúlyt képezõ Kis-Lengyelország, a „Piast-párt”, a nemzeti párt eltökéltsége, a Habsburg-házzal szembeni egységessége békés eszközökkel nem küzdhetõ le. Letörésükre a leendõ király mégsem alkalmazhatott erõszakot. Következésképpen, a lengyel királyi korona megszerzése mind belsõ, mind külsõ háborút hozott volna a Habsburgokra. Megítélésünk szerint ilyen okok miatt nem törekedett igazán a Habsburg-dinasztia 1576-ban a Piastok és a Jagellók helyébe lépni Lengyelországban és Litvániában.

Báthori István trónra jutása – a 18. századi királyválasztásokig – paradigma értékû, mert a következõ királyválasztások esetében is három, egymástól elválaszthatatlan problémakör adott szituációban pillanatnyilag optimális megoldása döntött egyik vagy másik jelölt javára. Ez a három, makacsul és permanensen ismétlõdõ, a lengyel, litván társadalmat élesen megosztó kérdéskomplexum a választásokkor az alábbi volt:

1. a Rzeczpospolita idegen vagy nemzeti uralkodót válasszon magának?

2. a kizárólag katolikus király hogyan viszonyuljon a dissidentes a religione = a protestánsokhoz (a gazdag kereskedõvárosok németjeihez), a litvániai és ukrajnai ortodoxokhoz?

3. a Rzeczpospolita nagyhatalmisága hogyan õrizhetõ meg a többi nagyhatalommal szemben (Oroszország, Törökország, Svédország)?

Ezeknek a kritériumoknak teljesítését a legkisebb konfliktusokkal, a Rzeczpospolita érdekeinek optimális érvényesítésével 1575–76-ban egyedül Báthori István erdélyi fejedelemtõl remélhette. A nemzeti királyhoz való kötõdést Báthori István–Jagelló Anna házassága reprezentálta, a Nemesi Köztársaság nagyhatalmiságát az Oszmán Birodalom semlegessége biztosította az Oroszország elleni háború idején, a reformáció–ellenreformáció egyensúlyát az Erdélybõl ismert módszerekkel garantálta. Minden adomány, kiváltság fokmértéke az alkalmasság (idoneitas), a királyhoz való hûség (fidelitas), a királynak és országnak tett szolgálat (servitium) volt. Például királyi titkárai, orvosai között katolikusokat és nemkatolikusokat egyaránt találunk, a jezsuita gyóntatója mellett bizalmas tanácsadói között protestánsok is szép számmal akadtak. (Hangsúlyozni kívánjuk, hogy a henriki cikkelyekben rögzített formai kritériumokon túlmutató – habár ezek sem lényegtelenek: például a lengyel király nem jelölheti ki utódját = electio libera, csak az ország engedélyével köthet házasságot, az ország területét soha nem hagyhatja el, az ország által meghatározott számú zsoldosságot tarthat maga mellett stb. – tartalmi követelményekrõl beszéltünk a fentiek során!)

III. (Vasa) Zsigmond Lengyelországa és az Erdélyi Fejedelemség

Báthori István halála után a Habsburg- és „Piast-párt” összecsapása megismétlõdött az új királyválasztáskor, és ugyancsak a nemzeti vonal gyõzelmével ért véget a küzdelem. A Jagelló lányok, Báthori özvegye, Anna királynõ és III. János svéd király felesége, Katalin királyné, a nemzeti párt mindenható vezetõje, Jan Zamoyski kancellár és a korona nagyhetmanja, Stanis³aw Karnkowski gnieznói érsek-prímás kizárva a Habsburgok Lengyelországba jövetelét elérték, hogy a szejm már 1587. augusztus 19-én lengyel királynak III. Vasa János és Jagelló Katalin fiát, Vasa Zsigmondot megválassza és december 28-án királlyá koronázza. A Svédországban nevelkedett Zsigmond 21 évesen került a krakkói királyi várba, és III. Zsigmond néven több mint négy évtizeden át a lengyel koronát (1587–1632), apja halálától trónfosztásáig (1592–1599) a svéd koronát is viselte. (Koronázva Uppsalában 1594 februárjában.)

Anyja és jezsuita nevelõi hatására megszállottan vallásossá vált, maguk a lengyelek „istenes” királyként emlegették. Gyakran a spanyol II. Fülöppel hasonlították össze, ám kettejük felfogásában, gondolkodásában egy lényeges különbség volt. Amíg II. Fülöp spanyolnak érezte magát, és a spanyol érdekeknek megfelelõen cselekedett, addig III. Zsigmond soha nem azonosult új országával, alattvalóival. Egyéni tragédiája abban rejlett, hogy oda vágyakozott vissza, ahol az uralkodó igazi tulajdonságainak a katonakirályok erényei számítottak. Zsigmond divathóbortja, ékszerimádata, az olasz zene szeretete, a festészet iránti rajongása (maga is rajzolgatott, festegetett) a skandináv puritanizmussal összeférhetetlennek bizonyult. Tulajdonképpen egy olyan királya lett a Rzeczpospolitának Báthori halála után, akinek a lengyelek, litvánok nemigen kellettek, a svédeknek pedig rá nem volt szükségük. Jól illusztrálja a svéd jövevény-király és a társadalom diszharmonikus kapcsolatát az a jellemzés, amivel a lengyel közvélemény saját királyát illette: emberi és uralkodói lényegét a „három T-vel” (1. taciturnitas = hallgatagság, zárkózottság, 2. tenacitas = konokság, makacsság, 3. tarditas = késlekedés, lassúság) írták le.[20]

Egyáltalán nem meglepõ, hogy III. Zsigmond egyik konfliktusból a másikba sodorta országát. Kezdõdött azzal, hogy a henriki cikkelyeket, illetve a pacta conventát megsértve, tehát az ország engedélye nélkül 1592. április 17-én a bécsi Szent Ágoston-templomban per procuram feleségül vette Habsburg Annát. Az írott alkotmány megsértésén túlmenõen a nemzeti párttal való szakítást is magával hozta a Lengyelországban nem kívánatos házasság. Ettõl a pillanattól fogva III. Zsigmond és Zamoyski kancellár, illetve a mögéjük felsorakozó „royalisták” és „popularisok” között elmérgesedett a viszony. Rövid idõre a király és az ország kapcsolata normalizálódott, mert III. Zsigmond – az ország törvényei és szokásai elõtt fejet hajtva – apja halála után engedélyt kért az országgyûléstõl Lengyelország elhagyására, Svédországba utazására, a svéd korona elfogadására. A szejm beleegyezett a király óhajának teljesítésébe azzal a feltétellel, hogy a király 1594 nyaráig köteles hazatérni. (A határidõ be nem tartása automatikusan a trónvesztettséget jelentette volna.) Az átmenetileg lefojtott ellentét 1596-ban a görögkeleti (ortodox) és a katolikus vallások egyesülését kimondó breszti unió miatt újra a felszínre tört, és akkor még be nem látható következményekkel járt. Tudniillik a görög katolikus (unitus) egyház megszületése nem csupán a natio polonica ügye lett, hanem a Rzeczpospolita valamenynyi társadalmi osztályát, rétegét érintette, az eddig többé-kevésbé szabályos nemesség–jobbágyság–városi lakosság–társadalmi képletet felbontotta. Elõször a szenátus megtisztítására került sor oly módon, hogy az uniót el nem fogadó ortodox püspököket megfosztották szenátorságuktól, majd az országos és a helyi hivatalviselés jogát kötötték a római és görög katolikus valláshoz. Az ortodox és ariánus templomok, iskolák bezárása ellen a Rzeczpospolita keleti részein (Litvánia, Ukrajna) élõk kezdetben még csak tiltakoztak, a 17. század elsõ évtizedeiben már külsõ pártfogót kerestek, s ezt a pravoszláv = ortodox hitû orosz cár személyében, az igaz hit védelmezõjében találták meg.[21]

Amikor III. Zsigmondot a svéd riksdag 1599-ben detronizálta, és nagybátyját, IX. Károlyt juttatta a svéd koronához, azonnal kirobbant a lengyel–svéd háború. A hol kisebb, hol nagyobb intenzitással és változó hadiszerencsével vívott hat évtizedes háború tétje a svéd–gót–vandál trón visszaszerzése mellett az észt és a livón kikötõvárosok megtartása, illetve elhódítása volt. III. Zsigmond hadvezére, Jan Karol Chodkiewicz litván nagyhetman 1605. szeptember 27-én a Riga melletti Kirchholmnál olyan nagy gyõzelmet aratott az angol, skót, holland, német zsoldosokkal megerõsített svéd sereg felett, hogy V. Pál pápa és Rudolf császár külön gratulált Zsigmondnak a gyõzelemhez. Állítólag I. Ahmed török szultán a kirchholmi gyõzõ tiszteletére kirakatta Chodkiewicz portréját a palotájában.[22] Ezt az Európa-hírû diadalt olyan gyõzelemnek tartotta az „istenes” király, amely majd minden kül- és belpolitikai problémáját megoldja.

Kirchholm után már újra Svédország királyának képzelte magát, lengyelországi helyzetét is optimistán ítélte meg. Úgy gondolta, a svéd protestánsok legyõzése az ország és király ellentétektõl terhes viszonyában véglegesen az õ javára billentette ki a mérleg nyelvét. Nem is késlekedett nagyszabású tervének beterjesztésével. III. Zsigmond tökéletesen tisztában volt azzal, hogy a szejm elé kerülõ terve az utolsó betûig a Rzeczpospolita alkotmányát és törvényeit sérti, királyi akaratának érvényesülésében egy pillanatra sem kételkedve mintegy párbajra hívta ki az 1592 óta csak bosszúságokat okozó országgyûlést.

1605 decemberében az 1598 óta özvegy király másodjára is az ország beleegyezése nélkül házasodott, s megint csak a Habsburg-családból választott magának feleséget, elhunyt nejének húgát, Konstanciát (Constantiát). A szenátorokat és a nemesi képviselõket igazán akkor sokkolta, amikor W³adys³aw (Ulászló) fiát lengyel királynak akarta választatni és koronáztatni. Óriási felháborodás fogadta az elõterjesztést. Jan Zamoyski kancellár és Miko³aj Zebrzydowski krakkói vajda, a nemesi „aranyszabadságok védelmezõi” (obroniec z³otej wolnoœci) a Rzeczpospolita végveszélybe jutásáról szónokoltak, tisztségüknél fogva el is érték a szejm munkájának félbeszakítását.[23] A királlyal szembeni elégedetlenkedõk 1606-ban rokoszt (felkelést) készítettek elõ, s hogy akciójukat legitimálják, összeállították III. Zsigmond király 67 pontos bûnlajstromát, következésképpen uralkodásra való alkalmatlanságát propagálták ország-világ elõtt. Új királyválasztásban gondolkodtak a „lázadók” (rokoszanie), Bocskai István volt a kiszemeltjük, de szóba került Báthori Gábor is.[24] Olyannyira elmérgesedett a király és a királyi „önkény” ellen fellázadt nemesség viszonya, hogy 1607. július 6-án Guzownál összecsaptak a királyi hívek a nemesi alkotmány védelmezõivel. A polgárháború nem terebélyesedett el, mert Zamoyski halála után a királyi abszolutizmus elleni tiltakozók vezetõje, Zebrzydowski krakkói vajda – a koronahetman közvetítésével – bocsánatot kért és kapott az uralkodótól, ami viszont a király ország elõtti fõhajtását készítette elõ. Az 1609. januári–februári szejmen III. Zsigmond király a nemesség sarkalatos jogait és szabadságait ünnepélyesen megerõsítette, mindenekelõtt a lengyel parlamentarizmus sarkkövének számító electio liberát. Egy lengyel történész a király és a rendek kiegyezését a monarchia totális vereségének mondta, mert 1609-ben – felfogása szerint – az egyetlen király uralma helyett „ezer királyocska abszolút uralma” született, mert minden nemes korlátozás nélkül gyakorolhatta hatalmát falvaiban, birtokain (panowa³o tysi¹ce królików absolutnie po wsiach swoich w³adaj¹cych).[25]

Már az eddigiekbõl is kiviláglik, hogy az elsõ Vasa-uralkodó szakított a Jagelló-hagyománnyal, országának sorsát a Habsburgok birodalmához kötötte. Nem volt ez másképpen a harmincéves háború idején sem. Bethlen Gábor erdélyi fejedelem Habsburg-ellenes katonai és diplomáciai sikerei 1619-ben szinte riadóztatták a Wawelt. A király és az ország legfontosabb katonai vezetõi, a korona nagy(fõ)hetmanja és hetmanja a cseh- és a magyarországi eseményeket egyaránt Lengyelországra veszélyes helyzetként értékelték. Olyan helyzetnek minõsítették, amikor Lengyelországnak „nem illik s nem is hasznos [...] ölbe tett kézzel nézni a dolgot”.[26] Stanis³aw ¯ó³kiewski nagyhetman 1619 õszén biztos forrásból – Gaspar Graziani (Gratiani) moldvai vajda Bethlen Gábor Szkender (Iszkender) pasához írt levelét elfogta és a nagyhetmanhoz továbbította[27]– úgy értesült, hogy az erdélyi fejedelem Bécs elfoglalásával kérkedett a pasának. „Ez a csõcselék sok gonoszban töri fejét, s mihelyt képes lesz rá, el is követi azt. Hogy embereket fojtsanak meg, azért nem alszanak éjjel a zsiványok. Nekünk sem szabad aludnunk”[28]– írta ¯ó³kiewski a királyi referendáriusnak. De Varsó sem aludt! (A Vasák idejétõl az ország fõvárosa Krakkó és Varsó lett.) Errõl tanúskodik III. Zsigmond király 1619. október 15-én kelt levele, amelyet az említett nagyhetmanhoz címzett.

A csehországi „nyugtalanságok és félelmet keltõ mozgalmak” más országokra is átterjedtek már – írja a király, majd így folytatja: „...a magyar királyság is ugyanazon lázadással, mint a csehek, fölkelt ura és királya ellen. Az erdélyi fejedelem, ki a csehekkel, valamint néhány magyar fõúrral titkos és furfangos egyetértést tartott fenn, nem csekély haderõvel benyomult Magyarországba, s miután gyorsaságával azokat, kik urokhoz hívek maradtak, elnyomta, az ottani királyság némely tartományainak és városainak birtokába helyezkedett.”[29] (Közbevetett megjegyzésként: IX. 5-én Kassa, IX. 6-án Eperjes, Lõcse, Bártfa, Kisszeben, X. 2-án Érsekújvár, X. 9-én Nagyszombat, X. 14-én Pozsony került Bethlen kezébe, illetve tett hûségnyilatkozatot Bethlenre.) A magyar–lengyel határmenti vajdák és sztaroszták (a királyi birtokok kezelõi) Bethlen-ellenessége a király Bethlen-ellenességével szóról szóra azonos. A fejedelmet „rossz és gonosz embernek” ismerték Lengyelországban, aki mindig „török szellemben cselekszik”, mindent a török érdekében, a kereszténység rovására tesz. „Bethlen Gábornak magának hozzánk intézett levelébõl is kitûnik – folytatja a király a nagyhetmannak szánt postájában –, hogy vállalatát a török szultánnal való elõzetes megegyezés folytán indította meg, kinek azon biztosítást adta, hogy bármi kerüljön is birtokába, azt a szultánnak veti alá, önmaga megelégedve egy résszel s a magyar király címével. [...] nem kevés számú török van nála, akik éberen ügyelnek, minõ haladásokat tesz, s hogyan teljesíti eskü alatti ígéreteit. Tõlök minden, még a legfontosabb ügyben is tanácsot kér. Minõ biztonságot ígérhetnek nekünk ezen visszás tanácsai és tervei? Most a pogány népet fõvárosunkhoz olyan közelre hajszolja ide, mely nép amit erõszakkal el nem érhetett, ezen ember álnok cselszövényeivel, erõ[l]ködés és költség nélkül akarja valósítani – (kiemelés tõlünk – G.S.) [...] Ugyanezen eszköze által fogja valósítani a maga szándékait jövõre is, s mindig fel fogja bujtogatni az uralomvágyó szellemet, hogy a szomszédos államokat nyugtalanítsa, s õ mögötte azután mindazt fáradság nélkül maga birtokába vegye. Azért nem szabad magunkat biztonságban ringatnunk semmiféle szép ígéretei által ezen embernek, ki a török hatalmával dicsekszik, s abban keresi becsületét. Hisz önmagunkról van szó, mikor a szomszéd fal lángban áll. És itt nem a szomszéd faláról, hanem az állam faláról van szó. Mert ez az ember, a magyar király címének használata mellett, a mi tizenhárom szepesi városunknak azt parancsolja, hogy minden, az õ hadviseléséhez megkívántató szükségletrõl gondoskodjanak, fölszerelt katonákat küldjenek az õ táborába, az õ elvonuló csapatai számára eleséget is készen tartsanak. Mindez már eleinte történik. Mit várhatunk tõle még késõbb, mihelyt vállalata óhajai teljesülnek? (Kiemelés tõlünk – G.S.)”[30] – kérdezi a hadak fõparancsnokától aggodalmaskodva a király. Az idézetbõl világosan kiderül, hogy Bethlen Gábor legnagyobb bûne III. Zsigmond szemében az volt, hogy az erdélyi fejedelem „ármányos practikával” Lengyelországot ki akarja szolgáltatni a pogányságnak. Gondolatmenete szerint Bethlen a török segítségével elfoglalja Magyarországot, onnan pedig a török közvetlenül rátámadhat Lengyelországra. Veszélyesebb fenyegetés ez Krakkó, Varsó számára, mint a korábbi évek Moldva, Podólia felõli török próbálkozásai voltak. Ilyen okokból a lengyel király sürgõs feladatnak tartotta a határszéli helyõrségek megerõsítését, a Rzeczpospolita keleti tartományaiból katonák átirányítását. „Mi ugyanis nem kis mértékben aggódunk ezen terület biztonsága miatt – olvashatta tovább ¯ó³kiewski nagyhetman a király nyugtalanságot tükrözõ sorait –, mely oly közel esik fõvárosunkhoz, hol nemcsak székhelyünk van, hanem királyi jelvényeink is õriztetnek.”[31]

A nagyhetman saját hatáskörében intézkedett is. Azért, hogy a csehországi „járvány” Magyarországba és Sziléziába, Lengyelország szomszédságába be ne hurcoltassék, ¯ó³kiewski a krakkói és a sandomierzi vajdaságok és sztarosztaságok katonaságát a sziléziai és a magyar határhoz rendelte, állomáshelyeiket Oœwiêcimben, Zatorban, S¹decben, Bieczben jelölte ki. A Samborhoz közeli szoros, átjáró õrzésére négy századot irányított.[32] Bizonyosak lehetünk abban is, hogy Bethlen Gábor hátbatámadását – a király ötletét („nem lenne-e célszerû õt [Bethlen Gábort] Erdély felõl hátban támadni meg”[33]) – is a nagyhetman készítette elõ. Homonnai Drugeth György lengyel zsoldot húzó, kb. tízezres lengyel és kozák hadának Rákóczi György felett aratott homonnai gyõzelme (1619. november 23.) Bethlen Gábort arra kényszerítette, hogy csapatait Bécs falai alól visszavonja.[34]

Dokumentálni nem tudjuk, de Wisner Henryk lengyel történész azt állítja – a forrás megjelölése nélkül –, hogy a törökök Lengyelország elleni nagy támadása 1620-ban nem volt más, mint a Homonnára, pontosabban a Bécs ostromának elmaradására adott válasz.[35] Török szempontból fényesen sikerült a revans. A Prut melletti Cecoránál (ma Þuþura) Szkender pasa török–tatár hada 1620. szeptember 19-én érzékeny veszteséget okozott ¯ó³kiewski koronanagyhetman seregének, de a lengyelek sorsát ténylegesen Graziani moldvai vajda árulása, Szkender pasához való átpártolása döntötte el. A sáncok mögé húzódott lengyel had viszont nem adta meg magát, egészen október 7–8-ig a biztos halál tudatával hõsiesen védekezett. „Radulius Vajvoda” Havasalföldrõl Erdélybe azt jelentette, hogy október 8-án nagy csata volt Moldvában. A lengyelek közül „csak igen kevesen szaladtak el. A fõrendek sokan rabbá estek. Sulkóczki [¯ó³kiewski] a harcon elveszett, a fejét a portára küldte a basa, melyet országunkon általvivén, Flocz nevû városunkban emberink szemekkel látták.”[36] Nem túlzás súlyos vereségrõl beszélni, hiszen a történelmi párhuzamokat igen kedvelõ lengyelek a cecorai csatavesztést Thermopülaival azonosították.[37] A koronanagyhetman halála és a lengyel fõsereg pusztulása minimum két, elõre látható következménnyel járt: a déli-délkeleti határok nyitottsága miatt az ország egyrészt a tatárok portyáinak, másrészt pedig a török szultán, II. Oszmán döntõ, 1621-re beígért rohamának lett kiszolgáltatva.

Témánk szempontjából csak a lengyel és az erdélyi relációkat boncolgatva: III. Zsigmond is, Bethlen Gábor is szinte azonnal alkalmazkodott az új politikai helyzethez. Amíg az elsõ kényszerbõl, addig a másik számításból cselekedett. A védekezésre képtelen országnak a szejmje (1620 õszén) a király minden hadseregteremtõ javaslatát – zsoldosok verbuválását Európában és a mûködtetésükhöz szükséges extraadót, nemesi felkelést, a hatalommal állandóan huzakodó zaporozsjei kozákság katonai szolgálatba állítását – megszavazta, a király és országa valóban komolyan készült a mindent eldöntõ 1621. évre. Törökellenes harcukhoz Európa minden katolikus országát igyekeztek megnyerni, de csupán II. Ferdinánd császárban reménykedhettek a sikeres fehérhegyi ütközet után.

Bethlen Gábor a politizálási alapelvének megfelelõen minden irányból szerette volna biztosítani magát, ezért minden érdekelt féllel felvette a kapcsolatot, minden érdekelt félnek „õszinte” szolgálatát felajánlotta, s ezt bizonyítandó minden irányba többé-kevésbé hasznosítható információkat juttatott el. Például az 1621-es török hadjárat tervét nemcsak III. Zsigmondhoz, de II. Ferdinánd császárhoz is továbbította.[38] A krími kánt a lengyelországi készülõdésekre figyelmeztette Bethlen. Levelében közölte, hogy maguktól a lengyelektõl nincs mit tartani, mert azok „csupán a nyelvükkel katonák” (duntaxat lingua milites sunt), mert amikor az ellenséget meglátják, folyton csak üléseznek-üléseznek. Most (1621 tavaszán) olyan döntésük van – írta a fejedelem –, hogy 20 ezer kopjást (lancearius), 10 ezer kozákot és 20 ezer gyalogost fognak összegyûjteni. A lovasságot képesek összeszedni – vélte Bethlen –, de a gyalogságot csak akkor, ha a császár és közötte béke születik.[39] Dóczi István és Rimai János portai követeit errõl így instruálta. A császárral tárgyalni kell a békérõl, de megbékélni vele csak akkor szabad, ha II. Ferdinánd nemcsak magyar királyként, hanem császárként is békét köt a szultánnal, „az lengyeleknek segítséget ne adjon se titkon, se nyilván a császár [= szultán – G.S.] ellen.”[40] Megállapíthatjuk tehát, hogy a magyar király és az erdélyi fejedelem egyezkedésében a lengyel–Habsburg katonai együttmûködés megakadályozásának a szándéka felmerült, de a kérdés jelentõségének fokozódása, illetve halványulása a küszöbön álló, 1621 nyarára beígért török hadjárat kimenetelétõl függött.

II. Oszmán szultán több mint százezres hadával szeptember 2-án érkezett a Dnyeszter-parti Chocimhoz (ma Hotin), ahol a lengyelek (20 ezer lovas, 15 ezer gyalogos) elsáncolták magukat, és a terepviszonyokhoz igazított, elõnyös védõállást foglaltak el. Külön, a lengyel sáncrendszertõl teljesen független tábort alkotott a 35 ezernyi, a király által mozgósított zaporozsjei kozákság. Négy héten át folytak a harci cselekmények, a sáncok elleni török rohamokat kitörésekkel ellensúlyozták a lengyelek. Fordulópontot a kozákok akciói eredményeztek a gigászi küzdelemben, ugyanis vakmerõ támadásaik következtében a török utánpótlás megsemmisült. Az éhség – amely a sáncba zárkózottakat is fenyegette – és a közeledõ hideg tárgyalóasztalhoz kényszerítette a hadakozó feleket. Kemény János önéletírásában is – nem véletlenül – ezt a körülményt hangsúlyozta: „Huttinnál” [...] „az számtalan nép [= a török had – G.S.] élésbõl megfogyatkozék, és gyalázatosan békességet kelle csinálni.”[41] De mit is jelentett a török számára ez a „gyalázatos békesség"? Kemény János ezt nem fejtette ki, csupán azzal egészítette ki még, hogy a szultán „dolgavégezetlenül” (re infecta), megszégyenülten hagyta el a chocimi csatamezõt.[42] A lengyelek törökök feletti gyõzelmüket triumphusszal ünnepelték, az utókor pedig Chocim jelentõségét csak a grunwaldi (1410) és a bécsi (1683) sikerekhez mérhetõnek mondta és mondja mind a mai napig.[43]

Ez az 1621. évi dicstelen török hadjárat, illetve Bethlen Gábor 1619–1621 közötti, Európa-szerte „nyilvánossá vált török barátsága” – Szekfû Gyula szerint – a nikolsburgi békekötés egyik okaként említhetõ.[44] A fejedelem a nikolsburgi békét taglalva négy okra, kényszer szülte okra vezette vissza a megegyezést. 1. „...nem levén kivel hadakoznom, hatalmas császár [= szultán – G.S.] semmivel nem segítvén, ...” – állította Bethlen egy befolyásos töröknek írott levelében, késõbb hozzáfûzte még: „Ha meg nem békéllettem volna, ezen az télen megtörténhetett volna, hogy nemcsak magamat hadastul ûztek volna alá onnét feljül az ellenség, hanem Magyarországot is éppen elfoglalta volna, és Erdélybe szaladtanak volna, ahonnét nemcsak nekünk magyaroknak, hanem hatalmas császár országinak is nem kevés gondot és búsulást szerzett volna az ellenség.” 2. Két és fél éven át szüntelenül sürgette a Porta hathatós támogatását, de valószínû, hogy „az én forgolódásom, magam népével, pénzével való hadakozásom nem kedves, mert ha kedves volna, különben segítenének, mint Bocskai fejedelmet” – bírálta keserûen Bethlen a török döntéshozókat. 3. A szultán segítségének elmaradása „a magyar nemzet” ijedelmét és „elidegenedését” vonta maga után: „...mi tovább hadakozni nem akarunk, hanem azt kévánjuk, hogy Ferdinánddal megbékéljél” – követelték az erdélyi fejedelemtõl és választott magyar királytól a hosszú háborúra képtelen magyar sereg katonái. Pozsonytól 14 vármegye katonasága parancsot, engedélyt be sem várva hazaindult – ecsetelte Bethlen a kiszolgáltatottságát a példával. 4. „Negyedik oka ez is lõn utoljára, hogy az lengyelek nagy kevélységgel jövének, szállának haza táborokból [Chocimtól – G.S.], azt hirdetvén, hogy õnekik hatalmas császár semmit sem árthatott, sõt õk voltak gyõzedelmesbek, mert sáncokból ki nem ûzhették, vehették õket, Ferdinánd mellé az lengyel király 18 ezer lengyelt készített vala, kik tõlünk immár csak ötnapi járóföldön voltanak.”[45] (Kiemelés tõlünk – G.S.)

Még ha eltekintünk a szándékos torzításoktól, általában a Bethlen-féle taktikázástól, akkor is nyomós indokoknak kell tartanunk a fejedelem érveit. A bennünket most leginkább érdeklõ lengyel–Habsburg kapcsolatról mindenképpen el kell mondani, hogy az a gyakorlatban kiválóan mûködött. A kölcsönös katonai támogatás legváltozatosabb formáival találkozunk 1619–1621 között. III. Zsigmond például szabad zsoldostoborzást engedélyezett Ferdinándnak az országában, évrõl évre kb. 6 ezer kozák vállalhatott szolgálatot a Habsburgoknál. Homonnánál – ahogyan azt már korábban is említettük – 10 ezer lengyel és kozák mért vereséget Rákóczi Györgyre. Ugyanilyen nagyságúnak emlegetik a fehérhegyi ütközetben részt vevõ lengyel segélyhadat is, válaszul erre Chocimnál mintegy 8 ezer „német” támogatta a bajba jutott Rzeczpospolitát. A dokumentumok fényében talán megkockáztathatjuk azt a szokatlan kijelentést, miszerint: 1621 végére az erdélyi–török kezdeményezés, offenzíva megtorpant és összeomlott, és mindkét félnek, II. Oszmánnak és Bethlen Gábornak az eredeti célkitûzésektõl messze elmaradó kényszerbékékkel kellett beérnie. II. Ferdinánd és III. Zsigmond szoros katonai kooperációja azt eredményezte, hogy a katolikus országok a protestáns csehek és magyarok fölé, illetve a muzulmán törökök és tatárok fölé kerekedtek. Maximálisan kiaknázni a lehetõséget mégsem sikerült, mert a Rzeczpospolita ellentétes, északi pólusán Svédország – a török hadjárattal egyidejûleg – rátámadt a gazdag lengyel tartományra, Livóniára. Rövid idõn belül, 1621. szeptember 25-én Gusztáv Adolf svéd király (1611–1632, III. Zsigmond unokatestvére) elõtt Livónia gazdaságilag és stratégiailag is legjelentõsebb kikötõvárosa, Riga kapitulálni kényszerült, október 25-én pedig a Kurlandiai Hercegség fõvárosa, Mitawa (Mitau, ma Jelgava) ismerte el magát svéd alattvalónak.

III. Zsigmondnak, de királyutódainak is szinte mindig azon kellett törniük a fejüket, hogyan kerüljék el a kétfrontos háborút. Igaz, hogy a két front közül az északi primátust élvezett a délivel szemben. Ennek egyik oka abban keresendõ, hogy a Rzeczpospolita déli határvidékein, a végeken = okrajnában élõ népesség a rendszeres tatár portyázások miatt önvédelmi harcra kényszerült. Életformájához szervesen illeszkedett a fegyverforgatás, sõt alkalmanként királyi vagy fõúri zsoldba való szegõdéssel egészítette ki a mezei gazdálkodásból, halászatból, vadászatból, sópárlásból, salétromfõzésbõl származó jövedelmét. Az állandó veszélynek kitett okrajnai (ukrajnai) katonaparasztság az önvédelemmel az állami határokat is sikeresen védelmezte, így az 1620-as években a svédek elleni diplomáciai és katonai akciók szervezése kötötte le a lengyel politika energiáit.

A svédek térnyerése az erkölcsi és katonai veszteségeket nem számítva komoly gazdasági károkkal párosult. Kiesett a lengyel kincstárból a Balti-tenger második legforgalmasabb kikötõjének vámjövedelme, plusz a Riga által ellenõrzött Dvina (Düna) folyó forgalmából eredõ bevétel is. Mondhatjuk egyébként azt is, hogy a svédek felügyelték Litvánia belsõ területeinek exportját-importját. Teljesen érthetõ, hogy a Vasa-dinasztiabeli III. Zsigmond a Livónia védelméért felelõs litvánokra, leginkább a litván hetmanra, Krzysztof Radziwi³³re igyekezett a felelõsséget áthárítani. Az elvesztett livón és kurlandi területekért indítandó háború minden terhét – a király elképzelése aszerint – Litvániának kellett volna viselni. Olyannyira kiélezõdött az uralkodó és a litván fõnemesi klánok (Radziwi³³ek, Chodkiewiczek, Sapiehak) közötti viszony, hogy 1624–1625 folyamán bármikor kirobbanhatott egy belsõ fegyveres konfliktus.

Több mint valószínû, hogy ez a Litvániában érlelõdõ válság gyûrûzött be Erdélybe a szokásos módon, azaz a királyukkal elégedetlenkedõ fõurak követükön keresztültörvényellenesen – a lengyel trónra invitálták Bethlen Gábort 1624 nyarán. Igaz, hogy a Lengyelországból Munkácsra érkezett követ III. Zsigmond halálos betegségérõl és a bizonytalan jövõrõl beszélt, de ez egyáltalán nem zárja ki a rokosz (az engedetlenség) elõkészítésének a tervét sem. A fejedelem, aki már a második, kudarccal felérõ Habsburg-ellenes hadjáratán esett túl, a lengyelek megkeresése kapcsán erõsen elgondolkodott a lehetõségein. Részleteket sem nélkülözõ levelébõl kiviláglik (augusztus 19.), hogy a váratlanul elõbukkant ötletet józanul és mértéktartóan fogadta. Akár „fundamentumos”, akár nem, a lengyelek ajánlata – írta Balling János munkácsi kapitánynak –, tudniuk kell, hogy Bethlen Gábor nem riadt és riad vissza soha a megpróbáltatásoktól, nem szokott megijedni az árnyékától. „Tudom azt, és Szent Pál írásából tanultam meg, hogy minden hivatal istentõl vagyon”, tehát az uralkodók kiválasztása, a háborúk sikere vagy kudarca, a házasságkötés, mind-mind isten akaratától függ, így „ha akarnám sem állhatnék ellene istenünk akaratjának” – elmélkedett Bethlen, majd a következõ szavakkal összegezte álláspontját: „Summa: valamikor engemet requirálnak õkegyelmek, de mindenkor készen találtatom, és absque nulla mora, isten egészségemet adván, oly apparatussal, haddal indulok mindjárt, mellyel isten segítsége által akaratjokat véghezvihetik.”[46] (Kiemelés tõlünk – G.S.) Megválasztása esetén a lengyelek „nem gyalázódnának és nem károsodnának”, hiszen „tökéletes és csendes állapotot tudnék nekik szerzeni mind törökkel, tatárral, muszkával, svécussal”[47] – üzente Gyulafehérvárról kissé elhamarkodottan a fejedelem. A törökök és tatárok vonatkozásában tett ígérete megalapozottnak tûnik, de Oroszország és Svédország politikai súlyát alighanem rosszul mérte fel. Habár a lengyelek fülének éppen az ilyen biztatások voltak a kedvesek, az utóbbiakkal szemben felvonultatható hadak ígéretére volt szükségük. Bethlen viszont a Lengyelországba küldött válaszával próbára is tette a koronát ajánlgatók szándékának komolyságát. A további tárgyalások menetét kemény feltételekhez kötötte. Biztosítékul a fõurak aláírásával és pecsétjével ellátott hûséglevelet követelt tõlük, továbbá azt, hogy összehangolt akcióval ejtsék meg Krakkóban az electiót. Azért Krakkóban, mert Kassáról 8–10 nap alatt a lengyel fõvároshoz fel lehetne vonulni, és „az Rokost avagy gyûlést” [az engedetlenek gyûlését, avagy a rendes szejmet – G.S.] ez idõ alatt meg lehetne tartani. Az ellenpártnak, a király fia és asszonya pártján állóknak ideje sem maradna a cselekvésre, Bethlen szavaival élve, „úgy serénykedném én az menetellel, hogy csak az míg készülõdnének is az más felek, addig én Krakkón találtatnám, mint szintén István király amint cselekedett volt Maximillian császár idejében”.[48]

Hiába volt meg az elszántság és az eltökéltség Bethlen Gáborban, hiába várta a számára kedvezõ fordulatot Lengyelországban, ott a helyzet egyre kaotikusabbá vált. 1626-ra az energikus Gusztáv Adolf a livón és kurlandi szerzemények mellé a lengyel király másik vazallusállamának, a Porosz Hercegségnek jelentõs részét (Warmiát = Ermlandot, Ma³borkot, Elbl¹got = Elbinget) is megszerezte. Bebizonyosodott, hogy III. Zsigmond képtelen országa védelmére, a katolikus országokba vetett hite, II. Ferdinánd császár és IV. Fülöp spanyol király (1621–1665) ígéreteire való hagyatkozása csak keserûséget okozott az országnak. Az unokatestvérek, III. Zsigmond és Gusztáv Adolf által személyesen vezetett csatájából (gniewi csata 1626. szeptember 29. – október 1.), az istenes és a katonakirály összecsapásából az utóbbi került ki gyõztesen. Az 1621 óta az északi fronton csak vereségeket elkönyvelõ III. Zsigmond a hatalmas és tekintélyes Rzeczpospolita fokozatos szétforgácsolódásáról, vagyis magáról a valóságról, tudomást sem véve a warmiai püspökséget (amit a svédek birtokoltak) egyik fiának, a wroc³awi püspökséget (amit Mansfeld protestáns hada teljesen elpusztított) a másik fiának adományoztatta a pápával. Az ország elégedetlensége az 1626. november 19.–december 3-i Toruñba = Thornba összehívott szejmen csúcsosodott ki, amikor is a szenátorok egyöntetûen azon a véleményen voltak, hogy a beteg – tehát intézkedni képtelen – király életében meg kell nevezni az utódot. Annál is inkább, mert az ország pusztulása nem tûrhetõ tovább, a király vagy az ország sorsa közötti választás ideje eljött. Történelmi párhuzamot is találtak a kritikus lengyel szituáció érzékeltetésére, amely egyúttal a megoldást sugallta. Annak idején – szólt a tanmese –, amikor Pyrrhosz megtámadta Makedóniát, és Démétriosz királyra egyik vereséget a másik után mérte, a makedónok, hogy országukat a biztos pusztulástól megmentsék, Pyrrhoszhoz csatlakoztak.[49] A forgatókönyv félreérthetetlenül kijelölte a helyes politikai irányt, de „a hogyan valósítsuk meg?” kérdésre több válasz született, ami Lengyelországban nem jelentett mást, mint azt, hogy több hatalmi csoportosulás feszült egymásnak vélt igazáért. A kancellár Wac³aw Leszczyñski arról elmélkedett a szejmben, hogy a királyt illeti meg az utódkijelölés, az utód megnevezésének a joga. Vele ellentétben Stanis³aw £ubieñski, az alkancellár ezt a jogot az országnak, a szejmnek szánta.[50] Márpedig a szejmre bízni ilyen döntést – akárcsak a Báthori-idõszakban – egyenlõ volt az érdekek további feldarabolásával. Potenciális jelöltekként XIII. Lajos testvére, Gusztáv Adolf és Bethlen Gábor neve merült fel.

Miután legnagyobb erõfeszítései ellenére sem vették be Erdély államiságának a császár és a szultán részérõl elismert, kétoldalú, kölcsönös garanciáját a szõnyi békébe (1627), Bethlen csalódása nem ismert határokat. Véleményét a Porta elõtt sem titkolta, sõt Tholdalagi Mihály diplomatáját egyenesen arra utasította, hogy Konstantinápolyban a legmagasabb helyen fejtse ki a fejedelmi álláspontot. Konkrétan azt, hogy a török nagyvezír hibájából maradt el Erdély bántatlanságának bilaterális garanciája, amibõl csak kára fog származni a Magas Portának.[51]

Külpolitikájának középpontjába ezután a lengyel korona megszerzése került. Az elnyeréséhez szükséges kül- és belpolitikai körülmények Bethlen számára több mint kecsegtetõen alakultak. Kemény János önéletírásában idevágóan a következõket olvashatjuk: „Mert mivel az lengyel Zsigmond királytól igen offensus vala [felbosszantott, megharagított], Lengyelországból pedig a Racivilektõl és több nagy emberektõl biztattatik vala, svéciai király pedig hadakozván ellene, igen izgatja vala, [...] az lengyelség igen meg is unta vala az királyát, ahhoz képest már azt practicálja vala minden úton-módon, miképpen lengyel királyt exturbálhassa, nem várhatván halálát, [...] melyre [ti. a királyságra – G.S.] immár töröknél és tatárnál is nagy fundamentumot vetett vala...”[52] A fentiekkel egybehangzó, de pontosításokra alkalmas részletek derülnek ki Nikodémusz János – Bethlen követe Gusztáv Adolfnál – levelébõl. Itt az szerepel, hogy az erdélyi fejedelem „sok és befolyásos barátot” szerzett Lengyelországban (multos ac magnos in Polonia esse amicos), többek között a „Starostam Sandomiriensem”, a „Palatinum Belzensem” („Lecznoschi” = Rafael Leszczyñski), a „Castellanum Cracoviensem” („Sbaraschi” = Jerzy Zbaraski), a „Mareschallum Regium” („Wotschi” = Wolski), „Christophorus Radzivilius cum Sapieha”. [53]

Feltételezve azt, hogy a felsorolt személyek, pontosabban szólva ezek a tisztségükbõl adódóan szenátorok valóban Bethlen hívei voltak, azt kell mondanunk, hogy Bethlen sokkal jobb kondíciókkal rendelkezett egy esetleges királyválasztásnál, mint Báthori István. Csupán a formális összevetés kedvéért nem árt felidézni, hogy a kis-lengyelországi szenátorok szava, illetve voksa döntõen befolyásolta – nemcsak Báthori esetében – a királyválasztás végeredményét. Arra sem árt emlékeztetni, hogy az itt Bethlen-barátként emlegetett be³zi vajda igazi jelentõségét az adja, hogy az itteni vajdák közül a „Piast-párt” egy emberöltõvel korábban királyjelöltet állított. A krakkói kastellán (várnagy) tekintélyérõl nem is szólva, hiszen õ volt a világi szenátorok „princepse” = elsõje, a koronázási hely (a krakkói Wawel) és a koronázási jelvények õre. Báthori királlyá választásától és koronázásától a litvánok tüntetõleg távol tartották magukat, Bethlen mellett viszont a legnagyobb befolyással rendelkezõ litván családok exponálták magukat. Név szerint csak Krzysztof Radziwi³³ra, a litván hadak hetmanjára történik itt utalás, ám Kemény János többes számban emlegette a hercegi famíliát a Sapiehákkal együtt. Szóba jöhet a Radziwi³³ek kapcsán például fivére, Janusz, a vilnói kastellán = a krakkói kastellán litván nagyfejedelmi megfelelõje, Albrycht Stanis³aw, a litván kancellár, Jerzy, a vilnói püspök, a Sapiehák közül Lew Sapieha, a litván nagyhetman, Jan Stanis³aw, a litván nagyfejedelmi marsall. Ami azonnal szembeötlik, az az, hogy a klérus – érthetõ okok miatt – sem Gusztáv Adolfot, sem Bethlen Gábort, az eretnekeket (dissidentes a religione) egyáltalán nem támogatta.

A lengyel trónra kiszemelt protestáns uralkodók közül Bethlen erõsebben vágyakozott a lengyel trónra, amirõl több árulkodó nyom is fennmaradt. Egyrészt arra kívánunk utalni, hogy Bethlen a svéd királynál és annak kancellárjánál, Axel Oxenstiernánál afelõl érdeklõdött: vajon a király magának akarja-e a lengyel koronát. Amennyiben nem, úgy lengyelországi megválasztatásán munkálkodna III. Zsigmond elhalálozása esetén (princeps sentiat de electione Poloniae regis, si hunc mori contingat).[54] Másrészt arra gondolunk, hogy a tizenöt évvel azelõtt (1613) meggyilkolt Báthori Gábor ünnepélyes, hadi pompával (summa cum solennitate et magnificentia, [...] more militari exequie[55]) történõ eltemetésének üzenetértéke volt Lengyelország felé. Erdélyben a báthorizmus megsemmisítésén ügyködõ Bethlen (például a boszorkányperekkel) Lengyelországba csak egy tisztára mosott Báthori-nimbusz erkölcsi támogatásával érkezhetett volna meg. Harmadrészt Bethlen szándékának komolyságát az is alátámasztja, hogy Báthori István példája nyomán „bekérezkedett” Lengyelországba a Portától.

Bethlen Gábor nagyszabású terve minden elõkészület ellenére is csak félig-meddig tekinthetõ megalapozottnak, hiszen elsõsorban a litván fõurak s csak mellesleg a lengyel fõurak invitálása semmire nem kötelezõ magánkezdeményezés volt, függetlenül attól, hogy akár él a király, akár nem. A fejedelem elõrelátását és alaposságát viszont kétséget kizáróan dicséri az a tény, hogy esetleges vállalkozását a nemzetközi erõviszonyok helyes felmérésével diplomáciailag biztosította. (Habár 1629-re az európai helyzet bántóan leegyszerûsödött, katolikus és protestáns szövetkezési lehetõségre szûkült.) Gusztáv Adolf is birtokában volt ennek a felismerésnek, ugyanis Bethlen halála után közvetlenül, 1629. november 29-én a több éve tartó lengyel–svéd tárgyalások hirtelen (?) révbe jutottak, Altmarkban (Stary Targban) a meghatalmazottak aláírták a hat évre szóló fegyverszüneti okmányt. A Rzeczpospolita belsõ állapotait hûen tükrözi a megállapodás, tulajdonképpen egy kapitulációval felérõ végzés született Altmarkban. Vereséget szenvedett maga III. Vasa Zsigmond lengyel király, mert végérvényesen le kellett mondania vágyálmáról, Svédország trónjáról, de vereséget szenvedett a Nemesi Köztársaság is, mert területeit kénytelen volt Svédországnak átengedni, sõt azt is el kellett tûrnie, hogy a lengyel király vazallus alattvalóival (a kurlandi és a porosz herceggel) külön megállapodást kössön a svéd uralkodó. Nem véletlen, hogy a lengyel történetírás 1629-et korszakhatárként tartja számon, a nemesi aranyszabadság évszázadának, a z³oty wiek lezárulásáról beszél.[56]

„Öreg” és „ifjú” Rákóczi György meg a lengyel trón

Oly nagy volt az elégedetlenség III. Zsigmonddal szemben, hogy 1632-ben bekövetkezett halálakor az új királyjelöltet, az elsõ házasságából született fiát, W³adys³awot (Ulászlót) „egy fél óra alatt” királlyá választották.[57] Népszerûsége abból fakadt, hogy ez a Vasa nem volt idegen. Lengyelországban nevelkedett, lengyelül szeretett beszélni környezetével (latinul, olaszul és németül beszélt még), a tudomány és kultúra támogatása mellett nem feledkezett meg a hazafias kötelezettségeirõl sem. Személyesen több csatában vett részt, az 1621-es chocimi eseményekkor mutatott helytállására, bátorságára élénken emlékezett a nemesség. Azt is szívesen fogadta az ország, hogy udvarában elsõ pillanattól fogva a nem katolikus vallásúak is hivatalhoz jutottak, vallási toleranciára áhítozott fõleg Litvánia és Ukrajna. A pravoszlávoknak és a protestánsoknak tett gesztusokat – például 1632-ben a pravoszlávoktól elvett templomok egy részét visszaadta az eredeti tulajdonosoknak, 1635-ben a kijevi metropolitának „orosz kollégium” alapítását engedélyezte Kijevben, az ariánusok Rakowban mûködtethettek iskolát és nyomdát stb. – még elfogadta a Rzeczpospolita, ám az 1629. évi altmarki fegyverszünet anullálására szövögetett terveket nem nézte jó szemmel. Nem a cél, hanem a cél realizálásának eszközei ellen tiltakozott a klérus is, a nemesség is. Arról van szó, hogy Gusztáv Adolf halála után IV. Ulászló a legegyszerûbb módon, házasságkötéssel akarta megoldani a gordiuszi csomót. Gusztáv Adolf özvegyének, a protestáns Eleonórának feleségül vételével Lengyelország megszabadulhatott volna a szégyenteljes Altmarktól, visszanyerhette volna elvesztett tartományait, kikötõit, gazdasági forrásainak javát, miközben IV. Vasa Ulászló a családnak apja által elvesztett svéd trónt is kézbe kaparinthatta volna. Egy csapással minden problémától mentesült volna a lengyel király is, az ország is. Bármennyire vonzó és tetszetõs volt is a király számítása, egy protestáns királyné elfogadhatatlan volt az egyházi és a világi szenátoroknak. Ezt a házassági szándékot csírájában fojtották el, akárcsak Ulászló másik nõsülési tervét is. A Pfalzi Frigyes lányával, Erzsébettel kötendõ házasság, amely ugyancsak a svéd pozíciók meggyengítésére irányult, megint a vallási összeférhetetlenségen bukott el. Amikor 1637-ben a vallási azonosságot elõtérbe helyezve IV. Ulászló feleségül vette Habsburg Cecilia Renátát – II. Ferdinánd császár Bethlen Gábor által is nõül kért lányát –, azonnal megkopott a király népszerûsége. III. Zsigmond Habsburg feleségei kísértettek, de sokkal inkább III. Zsigmond szerencsétlen politizálása rémlett fel az országnagyok szeme elõtt.

Tökéletes csapdába került IV. Ulászló! Az ország érdekében tett lépéseit a nemesség vallási okokra hivatkozva torpedózta meg, s amikor a vallási elvárásoknak megfelelt, akkor ugyanaz a nemesség apja gyûlöletes uralkodását emlegette. Ez a házasság különben a franciákkal kötött 1635-ös svédellenes koalíciót blokkolta, IV. Ulászló ezek után a Richelieu-nek küldött 10 ezer (zömében kozák) katonát a császár hadseregébe irányította át. Az ország, a Rzeczpospolita érdekeit megjelenítõ király a fõnemességgel egyre súlyosabb konfliktusba keveredett. A király és köznemesi származású kancellárja (1638-tól Jerzy Ossoliñski) mindent megpróbált az ország egységének helyreállításáért, ami természetesen a királyi hatalom erõsítésével, illetve a mágnások helyi hatalmának letörésével lett volna elérhetõ. Livónia, Kurlandia, Warmia peremterületek után a délkeleti végvidék, Ukrajna vált a Rzeczpospolita újabb válságövezetévé. A Báthori István – Jan Zamoyski, király–kancellár kettõs tevékenységét idézõ IV. Ulászló – Jerzy Ossoliñski Ukrajna központi irányítás alóli kicsúszását megakadályozni nem tudta, a Potockiak, a Koniecpolskiak, a Zaslawskiak, az Ostrogskiak, a Wiœniowieckiek kiskirályokként uralták a Kijeven, a Dnyeperen túlra is átnyúló hatalmas országrészt. Az 1620–1630-as években itt kirobbant társadalmi megmozdulásokat, a vallásért és a szabadparaszti (kozák) életformáért fegyvert ragadó kozákfelkeléseket (1625,1638) kíméletlenül leverték és megtorolták az ukrajnai mágnások. Nem elégedtek meg azzal, hogy a kozák szabadságjogokat az ottani lakosság egyre nagyobb hányadától megtagadták, hanem vallásukat és egyházukat, a pravoszláviát = ortodoxiát korlátozták, majd egyenesen üldözték. Így válik érthetõvé az 1640-es évek ukrajnai problémája, amikor az egész Ukrajna – egyáltalán nem váratlanul – kozákként = a pravoszlávia védelmezõjeként, a szabadparaszti kiváltságok letéteményeseként szállt szembe a nemessel, a ljachhal (a lengyellel), a katolikus és az unitus vallás terjesztõjével. A király és kancellár ezt a polgárháborúval fenyegetõ krízist próbálta feloldani – igaz, a pápa és Velence biztatására – egy törökellenes háborúval, mégpedig nemzetközi összefogással kivitelezett háborúval.

Velence pénzügyi támogatásával meg is kezdõdött német földön a zsoldosok felfogadása, nagy-lengyelországi táborokba való koncentrálása. A királyi gárda létszámát rövid idõn belül megnövelték, a kozákok háborús készülõdésére is kiadták a parancsot, a király 40 darab új ágyút öntetett. Egyszóval 1645-tõl a király, a királyné (1645-ben nõsült másodjára a király, felesége a francia Maria Gonzaga), a kancellár a szejm beleegyezése nélkül, sõt a hetmanok tudta nélkül látott hozzá a szûk körben kigondolt terv megvalósításához. Még a látszatra is vigyáztak a beavatottak, mert törökellenes háború lengyel kezdeményezéssel nem indulhatott, az csakis a török–tatár támadás következtében bontakozhatott ki. Az Oszmán Birodalmat közvetetten provokáló elsõ lépést IV. Ulászló 1644-ben azzal tette meg, hogy a tatár kánnak járó évi ajándékot – Bahcsiszeráj értelmezésében adót nem küldte el. A provokáció a kozákok tengeri portyáival és a konstantinápolyi elõvárosok megtámadásával folytatódott volna. A törökök és tatárok viszontcsapása minõsült volna casus bellinek, ami a koalícióba tömörült keresztény államok támadását váltotta volna ki. Ez a gondosan palástolt terv az országban tapasztalható hadi készületek miatt hamar leleplezõdött, a királyt az 1646. novemberi–decemberi szejmen a rendek nemcsak hogy felelõsségre vonták, hanem december 3-i határozatukkal valamennyi királyi és kancellári utasítást hatálytalanították. Megtiltották neki azt, hogy a királyi pecsétet használja az országpecsét helyett. A hatalmától teljesen megfosztott király kénytelen volt külföldön verbuvált zsoldosait elbocsátani, és tudomásul kellett vennie a királyi gárda létszámának 1200 fõre való csökkentését. A kozákságnak kiadott parancsai érvényüket veszítették, s nem utolsósorban a tatárokkal és törökökkel érvényes békét a király sem a maga, sem a Rzeczpospolita nevében nem rúghatta fel.[58] IV. Ulászló király hatalom nélküliségét és kiszolgáltatottságát a kortárs Piasecki püspök igen szemléletesen fejezte ki, amikor a királyt egy olyan mézelõ méhhez hasonlította, amelynek nincs fullánkja.[59]

A tekintélyében porig alázott király viszont egy másik szálon is futtatta a konspirációt, mégpedig az apja ádáz ellenségének számító litván Radziwi³³ családon keresztül. Janusz herceg volt az a személy, aki hírvivõként és szervezõként minden gyanú felett állt. Mint Lupu moldvai vajda veje – apósa meglátogatása ürügyén – minden feltûnés nélkül megteremtette a lengyel király, a moldvai vajda és az erdélyi fejedelem közötti összeköttetést. A litván herceg Munkácson beszélt elõször I. Rákóczi Györgynek a törökellenes háború tervérõl, és a nemzetközi koalícióba invitálta a fejedelmet. Rákóczitól nem volt idegen a törökellenes háború gondolata, de a csatlakozás fejében nagy árat követelt. (A részletek például Szilágyi Sándor,[60] Lukinich Imre,[61] Nagy László[62] stb. munkáiban közölve.) A dokumentumok Rákóczi óvatosságáról és megfontoltságáról árulkodnak. Minden ígérete mellé garanciákat kötött ki, a gyõzelem és a vereség esetére is gondolva kemény feltételeket szabott Lengyelországnak Erdély katonai támogatásáért. Ha Lengyelország szemszögébõl vizsgáljuk a Rákóczi követeléseit, azt kell mondanunk, hogy azok teljesíthetetlenek és elfogadhatatlanok voltak. Ennek kimondásáig nem jutottak el az egyeztetések, mert a Konstantinápoly elfoglalásáról álmodozó IV. Ulászló 53 éves korában, 1648. május 20-án meghalt. Az ország számára a legrosszabb idõpontban halálozott el a király, éppen akkor, amikor a kozákok Bogdan Hmelnyickij vezetésével Ukrajnában szétverték a hetmani seregeket. Ukrajna felõl egyre közeledett a veszély, a király nélküli Rzeczpospolita mágnásai csak most, ebben a szituációban döbbentek rá az erõs centrum, az erõs királyi hatalom szükségére. A külön-külön viaskodó magánhadak pillanatok alatt felmorzsolódtak, a kozák tömeghadsereg lavina gyorsaságával és erejével zúdult Lengyelország belsõ vidékei felé. (1648. május 6[16]-án Zsoltije Vodinál, május 16[26]-án Korszunynál, szeptember 11–13[21–23]-án Piljavcinál gyõzedelmeskedtek a kozákok.)

Az interregnum idõszakát élõ Rzeczpospolita elõtt egy fontosabb és még egy ennél is fontosabb ügy tornyosult: a királyválasztás és a „házi háború” (domowa wojna) lezárása. A királynélküliség elsõ közjogi méltósága, az interrex, a gnieznói érsek-prímás, Maciej Leszczyñski – tekintettel a Rzeczpospolita belpolitikai válságára – sürgõsen kitûzte a királyjelölõ szejm (convocatio = konwokacyjny sejm) nyitó napját. Június 6-án, a szejm elsõ napján a rendek – rájuk egyáltalán nem jellemzõ módon – teljes egyetértéssel a kozák háború ügyét tûzték elsõként a napirendre. Abban is egyetértettek a követek a szenátorokkal, hogy idõt nem vesztegetve általános nemesi felkelést hirdetnek a Varsó elfoglalásával fenyegetõzõ kozákok ellen. A Rzeczpospolita megmentése érdekében a diplomáciai eszközök bevetésérõl is közös nevezõre jutott az alsó- és felsõház. Elhatározták, hogy Hmelnyickijhez, aki az elhalálozott IV. Ulászlóra hivatkozva a Zaporozsjei Had hetmanának nevezte magát, haladéktalanul tárgyalódelegációt indítanak. Nem halogathatták a királyválasztás dolgát sem, mert a hmelnyickiji propaganda távlatilag még nagyobb veszélyeket rejtett a Rzeczpospolita számára, mint a kirobbant „házi háború”. Tudniillik a hetman küldöncei azt a hírt terjesztették Ukrajna-szerte, hogy a kozákság nem a király ellen, hanem a ljachok (lengyel nemesek) ellen fogott fegyvert az „igaz vallásért” és a király által adományozott szabadságáért.[63] Ebbõl a Hmelnyickij-féle gondolatmenetbõl logikus az a következtetés: tárgyalni és megegyezni csak a királlyal lehet és szabad, a nemességgel csak a fegyverek nyelvén szabad érintkezni.

Ilyen kényszerhelyzetben a szejm csakis olyan személy mellett tehette le a voksát, aki a kozák háború lecsendesítésére alkalmas, aki a Zaporozsjei Hadnak elfogadható személy. Komoly eséllyel mindössze hárman pályázhattak a trónra, az elhalálozott király két féltestvére, János Kázmér és Károly Ferdinánd, illetve I. Rákóczi György között dõlhetett el a korteskedés utáni királyválasztó szejmen (electio = elekcyjny sejm) – 1648. október 6.–november 17. – a küzdelem.

János Kázmér testvérével szemben elõnyösebb helyzetben volt, mert a senioratus elvén kívül õt támogatta III. Ferdinánd császár és XIV. Lajos francia király is. Nyelvismerete, politikai tapasztalata, franciaországi tartózkodása (inkább fogsága), idegenek tisztelete vegyes érzelmeket keltett a választókban, de Károly Ferdinánd iránt sem viseltettek másképpen. Mesés gazdagsága és bõkezûsége nem ellensúlyozhatta a püspöki tisztségébõl adódó hátrányokat, a lengyelek szemében nélkülözhetetlen lovagi tulajdonságokat. Arról nem is beszélve, hogy a kis- és nagy-lengyelországi fõurak szemében nem volt jó ajánlólevél az ukrajnai mágnások püspök melletti felsorakozása sem.[64] Állítólag Ossoliñski kancellár hatására az öcs a bátyja javára lemondott a választási vetélkedésrõl, így János Kázmér és Rákóczi György mérkõzhetett a voksokért. I. Rákóczi Györgyöt is „onnan [...] izgatják vala, hogy az királyválasztásra rendelendõ gyûlésre is embereit expediálná, s competálná az királyságot [...]. Mely factiónak feje vala az hátrébb említett Janusius Radcivil litvániai herceg...”[65] Bethlen János, a késõbbi erdélyi kancellár azt is feljegyezte, hogy az ez idõ tájt Lengyelországból Erdélybe visszatért Mikes Mihály volt az, aki a fejedelmet fellelkesítette. A különben katolikus vallású Mikes „Buzdította [Rákóczit], hogy ne hagyja el a Szerencsét, amelyik most ölelését nyújtja neki.” [66](Kiemelés tõlünk – G.S.)

Rákóczi nem is habozott, tõle szokatlan módon küldötteit hatalmas summával Varsóba indította, a trónért küzdõk sorába lépett. Nem fölösleges azért felvetni: miért ez a lelkesedés? valóban reménykedett a trón elnyerésében? Nyilván, hiszen egy eleve elveszett ügy érdekében ilyen aktivitást nem fejtett volna ki. Úgy gondoljuk, hogy a válasz lényegéhez akkor jutunk el, ha a Rákóczi-frakció vezetõjét, a litván herceget is bekapcsoljuk a vizsgálódásunkba. Janusz Radziwi³³, a népes hercegi család protestáns vezetõje – amint már szót ejtettünk róla – személyesen találkozott és tárgyalt IV. Ulászló megbízásából 1646-ban Munkácson Rákóczival. Õ hozta a király ajánlatát a törökellenes háborúba való bekapcsolódásra, õ vázolta fel a háború okaként betervezett kozák provokációt stb. Rákóczi számára a lengyelországi hírek, de nemcsak a király haláláról érkezett információ, hanem a kozákság megindulásáról szóló tudósítások a háborús terv elsõ fázisának elindulását sugallták, noha a politikai kombinációkat erõsen kétségessé tette a Zaporozsjei Had és a tatárok együttmûködése. Vajon ez a kozák–tatár szövetkezés meghiúsította a nagy tervet? Ugyanakkor a kozákság sikerei hasznosíthatóak-e, és ha igen, akkor hogyan hasznosíthatóak a királyválasztásnál? Ilyen kételyek foglalkoztatták Rákóczit annak ellenére, hogy a varsói convocatión emberei, Bethlen Ferenc fõudvarmester és Klobusiczky András kincstárnok megjelentek.

Ami viszont már kevésbé ismert, az az, hogy Rákóczi az õt izgató, az erdélyi politikát befolyásoló kérdések kitudakolására 1648. június 3-án Munkácsról a kozákokhoz menesztette Bencser Pál nevû követét a „Zkolia”–„Ztri”–„Nyeszter”–„Bar”–„hetman jószága” (Szkole–Sztrij–Dnyeszter folyó–Bar) útvonalon. Feladatul azt kapta, hogy a kozák–tatár viszony mibenlétét ismerje meg. Tudja meg egyezségük feltételeit: „írás által” rögzítették-e?[67] Sajnos ennek az általunk ismert legkorábbi kozák–erdélyi kapcsolatfelvételnek a részleteirõl – adatok hiányában – nem számolhatunk be, arról viszont vannak ismereteink, hogy az ifjú Rákóczi György is ennek a diplomáciai iránynak a kiépítésén fáradozott. Valószínû, hogy apjától kapott utasításnak engedelmeskedve a saját nevében kiállított megbízólevéllel (1648. szeptember 2.) Sebesi Miklóst[68] Moldván keresztül a kozákokhoz küldte. Sebesinek elõ kellett adnia, hogy az erdélyi fejedelem és a kozák hetman correspondentiája azért vált sürgõssé és aktuálissá, mert „a mind [...] szabadságokban és mind peniglen vallásokban megbántódott” lengyelek segítségért fordultak Erdélyhez. Az erdélyi fejedelem igyekszik közbenjárni a kozákhetmannál a béke érdekében, és arra kéri a hetmant, hogy „a pápistákon kívüli” rendekkel értsen egyet, és velük közösen állítsa helyre a „megbántódott szabadságokat”. A protestánsok és a kozákok katolikusok elleni összefogására megvan az alap – emelte ki az ifjú Rákóczi követutasítása –, hiszen „egyenlõ tetszésbõl” cselekednek.[69] Bizonyosak lehetünk abban is, hogy Sebesi Miklós egyúttal a hetman figyelmébe ajánlotta az „Öreg” Rákóczi kisebb fiát mint támogatandó lengyel királyjelöltet. A feltételezést Göcs Pál litvániai követjárása valószínûsíti, aki Janusz hercegtõl – az „Öreg” nevében – „tovább is azon állapot” szorgalmazását, vagyis Zsigmond fiának királlyá választását kérte. A kozákokkal tárgyaló viszonyban álló református Jerzy Niemirycztõl és a pravoszláv Adam Kisieltõl – „becsületes” ajándék fejében – a kozákok Rákóczi Zsigmond iránti elkötelezettségének kijárását remélte a fejedelem.[70]

Közvetlenül Rákóczi 1648. október 11-i halála elõtt Kemény János egy másik követséget készített fel a kozákokkal való traktálásra. Mosa Gergely marosszéki nemesember, udvari katona és Rácz György nyelveket tudó, „görög valláson is vala”, szintén udvari katona a Lvov ostromával foglalatoskodó Hmelnyickijnél és parancsnoki karánál, a sztarsinánál a megkezdett ügyek konkretizálását sürgette,[71] ám a kozák vezér egyáltalán nem sietett elbocsátani az erdélyi követeket. Sõt az október 24-én óriási hadisarccal Lvovtól elvonuló Hmelnyickij Mosát és Ráczot az ukrán–lengyel határon található Zamoyski-erõdvároshoz, Zamoœæhoz is magával vitte.

Hmelnyickij kettõs játékot ûzött. Biztos, ami biztos, életben tartotta az erdélyiek vágyálmát, de a levélváltások tartalma ellenére nem azért, hogy valamelyik Rákóczit trónra segítse, hanem azért, hogy a lengyeleket sakkban tartsa, hogy János Kázmér megválasztását minél hamarabb kicsikarhassa a rendektõl. Nem mellékes szempont az sem, hogy ilyen körülmények között az erdélyi had nem sorakozhatott fel a kozákellenes táborban. Itt csak arra a dokumentumra hivatkozunk, amellyel Hmelnyickij nyíltan megfenyegette a szenátorokat. Azt írta: amennyiben János Kázmért választják meg királynak, akkor engedelmeskedik, „ha más valakit választanak, akkor õ, Bogdan, a Zaporozsjei Haddal és a tatárokkal nagy háborút visz rájuk”.[72] Nem túlzás kijelenteni azt, hogy a Rzeczpospolita teljes védtelenségét megtapasztaló kozákok fenyegetése volt az a végsõ argumentum, amely november 17-én János Kázmér javára döntött, s nem I. Rákóczi Györgynek a királyválasztási procedúra ideje alatt bekövetkezett halála. A november 17-i választás eredményérõl János Kázmér mint választott király azonnal értesítette Hmelnyickijt. Már 19-én befutott a zamoœæi táborba a kozákságot megnyugtató hír, örömükben zászlót bontottak, a dobokat megverték, üdvlövéseket adtak le.[73] November 24-én, anélkül hogy az erõdváros ostromával foglalkoztak volna, békésen Kijev felé vették az irányt. Hmelnyickij azonnal a király engedelmes alattvalójának mondta magát az egész Zaporozsjei Haddal egyetemben, hitelt adva a János Kázmér-i ígéreteknek: az általános amnesztiának, a pravoszláv vallás és egyház üldözése megszüntetésének, a kozák szabadságjogok biztosításának, a zsoldos kozákok száma gyarapításának stb.

Mintha semmi nem történt volna, Hmelnyickij november 17-i Rákóczi Györgynek – nem világos, hogy az öreg vagy ifjú fejedelemnek – címzett levelében a következõket írta: „Lengyelország, hazánk királyának és védelmezõjének kívánjuk [...] Õnagyságát” [patronum et regem Poloniae patriae nostrae cupimus] és katonáival, amilyen gyorsan csak lehet, Lengyelországba siessen a kozákokkal való egyesülésre [militibus suis quam citissime aggredi iubeat Poloniam, nos quoque cuncti cum toto exercitu nostro]”.[74] Ugyanezeket ismételték el szóban a Mosával és a Ráczcal Erdélybe érkezett kozák követek a fejedelmi tanácsban. A kozákok notáriusa = kancellárja, Wyhowski (Vigovszkij) a társával együtt „aperte invitálták a királyságra az fejedelmet, avagy öccsét, mivel már apjok megholt volna”. [75]

A krakkói vajda értesülést szerezve az erdélyi–kozák követváltásról, azonnal megkongatta a vészharangot. December 13-án úgy informálta a lengyel kancellárt, hogy „Rákóczi nagy reményeket fûz Hmelnyickijhez”, akinek már a nagyhetmanságot is odaígérte. Erdélyben mindenfelé zsoldosokat toboroznak, a fejedelem serege is készenlétben áll. „Az istentelen Bethlen Gábor” idõszaka fenyegeti az országot, az a korszak, amikor Bethlen volt az úr nálunk (w naszem tu Kraju).[76]

Lényegét tekintve a diplomáciai tevékenység minden érdekelt fél esetében a korábbi úton, mondhatjuk, a szokásos módon folytatódott. A lengyel rex electus, majd coronatus üres ígéretekkel akarta leszerelni a kozákságot, egyik bizottság még be sem fejezte a téli pihenõre és szállásra Perejaszlavba, Csigirinbe (Dnyeper vidékére) vonult hetmani stábbal az eszmecserét, amikor már betoppant az újabb lengyel delegáció újabb tárgyalási pozíciókkal, javaslatokkal. Ennek a végeláthatatlan követjárásnak – Hmelnyickijék is hamar felismerték ezt – csak egyetlen célja volt: idõnyerés az erõgyûjtésre. Az erdélyi vonalat tehát nem volt szabad befagyasztani, egy Lengyelország ellen vezetett, kétoldalú támadás gondolatát lebegtetni kellett! II. Rákóczi György delegátusa 1649 januárjában a perejaszlavli kancellárián kifejtette, hogy a fejedelem öccse, Zsigmond a kozákok élén csak akkor képzelhetõ el, ha teljes körû biztosítékot nyújt a Zaporozsjei Had. A hadnak vállalnia kell, hogy a sikerért „fejek fennállásáig” hadakoznak. A kozákok, hogy õszinteségüket, Zsigmondhoz való ragaszkodásukat és elszántságukat igazolják, támadjanak rá Krakkóra, János Kázmér koronázását akadályozzák meg, a „máramarosi passust” (átjárót) a felvonuló erdélyi hadnak biztosítsák. Az electio nem érvényes jogilag – az erdélyi álláspont szerint –, mert a szabad királyválasztás feltételei nem álltak fenn, „az országnak fegyverben létele alatt” nem alakulhatott ki szabad vetélkedés a trónért, ráadásul harmadik competitor is jelentkezett. [Ha] „Ezek Isten áldásából meglevén, ez alatt itt mi is oly készületben leszünk, mindjárt expedialhassuk öcsémuramat õ kegyelmek kívánsága szerént”[77] – szabta meg
II. Rákóczi György az árat a kozák kérés teljesítéséért.

A Rákóczi testvérek irreálisan sokat követeltek Hmelnyickijtõl, tulajdonképpen az erdélyi tervek valóra váltását – Krakkó ostromát = a koronázási jelvények kézbe kerítését, Rákóczi Zsigmond királyságának elengedhetetlen feltételét – teljes egészében a Zaporozsjei Hadra hárították át. Érthetõ, hogy az elõttünk ismeretlen nevû erdélyi meghatalmazottat „üres kézzel” bocsátották vissza Erdélybe 1649. február 23(március 5)-én.[78] Gilányi Gergely fejedelmi megbízott bõ két hónap múlva a hetmani birtoknak számító Csigirinben viszont a kozák–erdélyi együttes támadás konkrét lépéseirõl egyeztetett. Gilányi a hetmantól három válaszlevelet vitt Gyulafehérvárra: Rákóczi Györgynek, Zsigmondnak és Kemény Jánosnak. A május 14(24)-i dátumozású leveleket futárpostával kézbesítették a címzetteknek. Még két hét sem telt el, s máris tanakodhattak az erdélyi tanácsnokok Hmelnyickij válaszán. Hmelnyickij azt üzente, hogy Rákóczi Zsigmond menjen Munkácsra, és ott várakozzon addig, amíg õ a tatárokkal Lengyelországra nem támad ismét. Errõl külön értesítést küld majd, s annak vételével Zsigmond 5 ezer emberrel induljon Lengyelországba, hogy „õt Krakkóba vigye és a lengyel királyság fõvárosába ültesse”.[79]

Az erdélyi tanácsurak június 14-én azért gyûltek össze a Hunyad megyei Gyógyban, hogy a háború és a béke ügyében véleményt nyilvánítsanak. Az volt a közös meglátásuk, hogy nem lehet, de nem is szabad „offensum bellum” kezdeményezni, mert „a portai és római császárra nézendõ” ügyek állapota nem kedvezõ. (Kiemelés tõlünk – G.S.) Szóvá tették a kozák nézõpontok ellentmondásait. Egyszer úgy nyilatkoztak, hogy „had nekik nem kell, hanem csak patronus”, másszor pedig „derék hadat kívánnak”. Egybehangzóan kijelentették a tanácsosok, hogy Erdély és Magyarország ereje „elégséges nem lehet ily nagy dolgoknak – nemhogy végbenvitelére, de csak segítésére is, azért másutt kell a fundamentumot keresni”. (Kiemelés tõlünk – G.S.) Az sem mindegy, hogy Rákóczi Zsigmond „köztök avagy elõttök lételét kívánnák” – jegyezték meg az országnagyok. Bizonytalan az is, hogy „Ígéretek szerint õ nagysága hûségére megeskednének”, de a kozákság esküje az ország esküjét (egész Ukrajnáét) is jelentené-e. Amíg ezekre a felvetett kérdésekre nincs megnyugtató felelet, és a kozákság valódi erejének egy hitesember általi felmérése nem történik meg, amíg a lengyel király és országának a gyengeségérõl nem gyõzõdik meg a fejedelmi tanács, addig Erdély csak közvetítõ szerepre vállalkozhat a király és a hetman között – összegezte véleményét a consilium. Javaslatként elhangzott, hogy az erdélyi–kozák kapcsolatokat a fentiek miatt megszakítani nem kell.[80]

Hmelnyickij 1649 elején, a hadakozás szempontjából holtidõben meggyõzõdhetett arról, hogy a megbékélést hirdetõ királyi szavak elveszítették aktualitásukat, felülkerekedett a Rzeczpospolitában, tehát Litvániában is, a háborús hangulat. A Rzeczpospolita védelmének megszervezése ürügyén támadó hadjárat elõkészületei kezdõdtek meg. Az Erdéllyel majdnem révbe jutott katonai és politikai szövetség a gyógyi állásfoglalás miatt zátonyra futott, tehát az 1648-as év eredményeinek megtartására kellett törekednie. A lengyelek és a kozákok elszánták magukat a mindent eldöntõ ütközetre, a Rákócziaknak a lengyel korona megszerzésére szõtt álmai egészen 1656-ig szertefoszlottak.

1655-ben és 1656-ban a Rzeczpospolitát „özönvíz” (potop), ti. minden oldalról ellenség lepte el, a lengyel államiság végveszélybe került. János Kázmér és egyes, királyhoz hû fõurak (például Jerzy Lubomirski) vég nélkül katonai segítségért vagy anyagi támogatásért ostromolták II. Rákóczi Györgyöt, ám a gyõztesnek látszó svédek és kozákok ugyancsak Erdély maguk mellé állításával akarták a Rzeczpospolita köré font gyûrût szorosabbá tenni. A körülbelül másfél évig tartó diplomáciai offenzíva tétje, akármelyik oldalról is legyen szó, a Rzeczpospolitából való részesedés. (A különbözõ tárgyalások ismertetését és elemzését a közelmúltban publikált tanulmányunkban már elvégeztük.[81]) II. Rákóczi György és belsõ tanácsosai, Kemény János, Mikes Mihály, Petki István, Rhédei Ferenc stb. az éppen aktuális tárgyalópartnertõl a pillanatnyi helyzethez igazodva a legnagyobb elõnyt (területi részesedést, védelmet, címet) igyekeztek kicsikarni Erdély számára. A lengyelek maximális ajánlata a választott királyi cím volt, de kikötésekkel. Az alkudozásban a lengyelek elõször II. Rákóczi György fiának ajánlották fel a nagy lehetõséget olyan feltétellel, hogy nevelkedése Varsóban folytatódjon, térjen át a katolikus vallásra, és János Kázmér halála után elnyeri a trónt. A Rzeczpospolita válságának erõsödésével párhuzamosan emelkedett az ajánlat értéke. Magának a fejedelemnek kínálták a koronát, pontosabban a rex electus címet, ami valójában a beláthatatlan jövõbe tolta ki az ajánlat realizálását. Sõt még az is elõírásként hangzott el, hogy a rex electus a rex coronatus életében Lengyelországba be sem teheti a lábát.

Összességében azt kell mondani, hogy a lengyelek mûvészi fokra fejlesztették tárgyalási technikájukat, mert – mint késõbb kiderült – olyan árut bocsátottak alkura, amelynek csupán látszatértéke volt. A Rzeczpospolita azért volt Európa legkülönlegesebb állama, mert itt nem a király, hanem a törvény uralkodott (lex regnat, non rex). Azért különleges állam, mert ebben az országban a király sem, a szejm sem lehetett kizárólagosan a hatalom birtokosa, döntési pozícióba egyik fél sem kerülhetett a másik akarata nélkül.[82] Konkretizálva II. Rákóczi György helyzetére a fentieket: minden ajánlat, ami Lengyelországból Erdélybe érkezett, vagy a királynak, vagy az ország egyes szenátorainak az ajánlata volt, így azok közül egyik sem felelt meg a lex, a constitutio kritériumainak.

De mit kínáltak a Rzeczpospolita ellenségei? Országot és királyságot, aminek az ára „mindössze” a gyõzteseknek tûnõ Svédországgal és a Zaporozsjei Haddal való paktum volt. Az 1656-os kolozsvári svéd–erdélyi tárgyalásokon, ahol Lengyelország feldarabolásának ilyen-olyan variációit vitatták meg, a szó igaz értelmében vásári alkudozás folyt.

Károly Gusztáv svéd király követei (Sternbach, Welling) tárgyalási alapnak a societas armorum contra regem Johannem Casimirium, ejus adhaerentes fejében az 1412-ben elzálogosított szepességi városokat, „az orosz [lvovi – G.S.] vajdaság két járását”, a halicsit és a lvovit, valamint „néhány podóliai részt” és a magnus dux Haliciae címet kínálták fel Rákóczinak.[83] A második tárgyalási fázisban – Károly Gusztáv augusztusi instrukciója alapján – a Rákóczinak átengedett területek alaposan megnövekedtek. A király hajlandó volt szövetségesének örökölhetõségi joggal átadni a Visztula–San és a Visztula–Wieprz folyók közét, Krakkó és a sóbányák (Wieliczka, Bochnia) kivételével.[84] Rákóczi egyáltalán nem volt kicsinyes, az általa követelt részek messze meghaladták a svéd elképzeléseket. A svéd „adományon felül” Nagy-Lengyelország plocki vajdaságának Visztulán inneni részeivel akarta még kikerekíteni a sandomierzi vajdaságot, igényét Volhíniára, Poleszjére, Podóliára és az egész Rusz vajdaságra (lvovi) benyújtotta.[85] Szeptember 2-án Kemény János által direkt kérdéssel direkt feleletet kényszerített ki a meghökkent svéd delegátusokból. Azt tudakolta, hogy Károly Gusztáv „óhajtja-e a királyságot a lengyeleknél”, vagy hajlandó másnak azt átengedni. A király, ha a fejedelemnek ilyen szándéka lenne, nem ellenezné (Ew. Königlich Maytt. Ihm hierunter nicht entgegen seyn würde)[86] – hangzott el a Rákóczinak oly kedves válasz.

II. Rákóczi György tulajdonképpen erre a fedezet nélküli kijelentésre építette fel külpolitikai stratégiáját. Senki és semmi nem tántoríthatta el többé a méltó országnagysággal is reprezentált lengyel királyság megszerzésétõl. Szeptember 7-én Erdély és a Zaporozsjei Had között véd- és dacszövetség született Gyulafehérvárott, december 6-án Svédország és Erdély paktuma került aláírásra Radnóton. Ezek a szerzõdések a háború-béke dilemmáját eldöntötték, Erdély (Moldvával, Havasalfölddel) fejedelme nem a Báthori-utat választotta, hódítóként lépte át a lengyel határt. Meggondolatlanul és felelõtlenül kötötte országa sorsát olyan országokéhoz, amelyeknek érdekei és céljai messze estek az erdélyi érdekektõl és céloktól. Vitnyédi Istvánnak, Zrínyi Miklós költõ bizalmasának, a magyarországi kortársnak feltûnt az erdélyi–svéd–kozák szövetkezés megalapozatlansága. 1657. február 1-jén, a lengyelországi hadjárat megindulásakor már így vélekedett: Károly Gusztávot „az szükség vitte rá” a coniunctio armorumra, mert így szabadíthatta csak fel erõit Lengyelország-szerte, s azokat az Erdély számára eleve hozzáférhetetlen porosz városokba, Livóniába, a „curlandiai feudumra” csoportosíthatta át. „Litvánia állapotja is mint marad, kérdés, Russiát úgy gondolnám, nem engedik Kmelniczky és az kozákok másoknak, így az major et minor Polonia maradván.” Ez az ország „meg nem érdemli, [hogy] magát õ Nagysága igen nagy szerencsére vesse”[87] – vonta meg elemzésének konklúzióját Vitnyédi. Február 23-án nyílott még egy utolsó esély a hibás politika korrigálására. Ezen a napon Rákóczit Przemyœl melletti táborában felkereste az a császári küldöttség, amelyet Szelepcsényi György nyitrai püspök, magyar kancellár vezetett. A tekintélyes magyar fõúr III. Ferdinánd nevében is, de privatim is a hadjárat félbeszakítását kérte a fejedelemtõl, ellenszolgáltatásul – a „császár nevével” – a lengyel királynál zálogban lévõ 13 szepességi várost (Lublóval) a „krakkói vajdaság tisztivel” ígérte. Talán a fejedelem fiának, Ferencnek a királyságát is említette János Kázmérra hivatkozva.[88]

A biztos gyõzelembe vetett hitét a császári közvetítés sem ingatta meg, sõt éppen hogy elszántságát fokozta. Morzsákat eddig sem fogadott el, országot királysággal – királyságot országgal akart szerezni. Súlyos tévedése abban állt, s ez alól fejedelem elõdjei (Bethlen Gábor, I. Rákóczi György) sem kivételek, hogy a lengyel koronát fegyver révén is megszerezhetõnek gondolta. Sem õ, sem a korábbi erdélyi fejedelmek nem volt(ak) tisztában a lengyel alkotmányos élet speciális vonásaival, a lengyel–litván társadalom nemzeti vagy idegen király választása mentén bekövetkezõ pártoskodásával. Báthori István lengyel trónra való kerülése, a Rákócziak lengyel trónra való törekvései a 18. század elején újra feléledtek II. Rákóczi Ferenc és Nagy Péter orosz cár politikai kombinációjában 1707-ben, ám ennek a vizsgálata egy másik tanulmányt igényel.

The Princes of Transylvania and the Polish Throne. The author undertook to follow the traditions of István Báthori’s Polish kingdom in the cases of the Transylvanian Princes reigning after him. He intends to answer the question of how it was possible that Báthori was elected and enthroned as the King of Poland despite of the most unfavourable circumstances, white for example the Transylvanian Princes Gábor Bethlen or György Rákóczi II, though the conditions were much more favourable, could not and did take the Polish throne. The author arrives at the conclusion that a pretender could not overcome the legal difficulties of becoming the King of Poland unless the international political preliminaries for the Polish-Lithuanian Commonwealth (Rzeczpospolita) to remain a great power were granted.

After the dying out of the Jagello Dynasty (1572) the Polish-Lithuanian nobility achieved their most important privilege, their right to elect a king (electio libera) which was passed as a law. This prerogative became the source of countless problems in internal and international affairs till the division of Poland in the 18th century (1772, 1793, 1795). Each and every royal election brought the country into a sharp conflict, since the theory and practice of free election opened up the way to the Polish throne for practically anybody, for pretenders from the country and abroad.

It is a well-known fact that István Báthori Transylvanian Prince was elected the King of Poland in December, 1575 and was enthroned in Cracow on the 1st of May, 1576. It is much less well-known, however, that it was the Habsburg Dynasty, competing with three pretenders, that won the election. Nevertheless, they did not dare to take the risk of a war with the Ottoman Empire, which would have quite probably followed the coronation, so they abdicated, and let Báthori take the throne of Poland. Báthori could be enthroned only after a procedure consisting of three phases between 12th May 1575 and 30 May 1576: 1 the parliament proposed the candidates (interregnum – convocatio), 2 the parliament elected the king (electio – nominatio), 3 the parliament enthroned the king (coronatio – intronizatio). Any possible pretender had to go through this procedure, divided into separate phases in time and space, to become a ligitimate ruler of the Rzeczpospolita.

The author claims that the pretensions of Princes Gábor Bethlen, György Rákóczi I or György Rákóczi II lacked the proper foundations, since on the one hand they did not know the complicated mechanism of Polish constitutional procedures, on the other hand because the traditional contraversity between the Habsburg and Ottoman Empires, caused by Hungary and Poland, brought Central and East Europe into new international conflicts with the intervention of Sweden and Russia.

 

* A témához kötõdõ nagyon gazdag szakirodalom historiográfiai bemutatására itt és most nem vállalkozhattunk.

[1]Umanyec, F. M.: Russzko-litovszkaja partyija v Polse 1574–1576 goda. = Zsurnal Minisztersztva Narodnovo Proszvescsenyija Szanktpetyerburg (SzPB), 1875. II. otgyel 235.

[2] Szádeczky Lajos: Báthory István lengyel királlyá választása. 1574–1576. Bp. 1887. Okmánytár 320–322.

[3] Ua. 322.

[4] Szádeczky: i. m.; Veress Endre: Báthory István király (Terror hostium). Bp. 1937. L. még a Magyar és a Lengyel Tudományos Akadémia közös kiadványában publikált bibliográfiát Lukinich Imrétõl, Kazimierz Lepszytõl: Etienne Báthory. Roi de Pologne, prince de Transylvanie. Cracoviae 1935; Báthory István erdélyi fejedelem és lengyel király levelezése I–II. (Közrebocsátja Veress Endre.) Kolozsvár 1944.

[5] Báthory István emlékezete. (A bevezetõ tanulmányt és az epilógust írta, valamint a regesztákat és a kötetet szerkesztette Nagy László.) Bp. é.n.

[6] Veress: i. m. 13–24.

[7] Besala Jerzy: Stefan Batory. Warszawa 1992. 94–95.

[8] Relacje nuncjuszów apostolskich i innych osób o Polsce od roku 1548 do roku 1690. (Wyd.: Rykaczewski, E.) t. I. Berlin–Poznañ 1864. 238. Közli Besala: i. m. 95.

  [9] Wiek XVI-XVIII w Ÿród³ach. (Opracowali: M. Sobañska-Bondaruk, St. B. Lenard) Warszawa 1997. 106; Reinhold Heidenstein a királyválasztó gyûlésrõl = Báthory István emlékezete. 129, 131.

Andrzej Têczyñski be³zi vajda, a nemzeti királyjelöltek egyikének beszédébõl: „...Csak ne emlegesse nekem senki a Császárság, Csehország és Magyarország hatalmát, mert hiszen ott már folyik a török háború, és azok az országok már nagyobb veszélyben vannak, mint mi. Ugyan ki kit fog itt védeni: az osztrákok minket, vagy mi õket?”

„...Azok, akik a Császárt ajánlják, ugyan nézzék csak meg, hogy mennyi német van Magyarországon! Talán bizony irigylik a magyarok mostani állapotát? Minden fontosabb katonai tisztséget németek viselnek ott. Szolgáljanak nekünk tanulságul a magyarok, akiket már majdnem kiszorítottak saját hazájukból, s ne kövessük példájukat, ha nem akarunk az õ sorsukra jutni.”

[10]R. Heidenstein a királyválasztó gyûlésrõl = Báthory István emlékezete. 133.

[11] Uo.

[12] Lubieniecki, Andrzej: Poloneuthychia. Warszawa 1982. 67. Közli és idézi Besala: i. m.111.

[13] Besala: i. m. 115, 117.

[14] A koronázásról pl. Rudawski, Jan: Historja Polska od œmierci W³adys³awa V. a¿ do pokoju oliwskiego. (Latinról lengyelre fordította W³. Spasowicz.) Petersburg–Mohylew 1855. 45–64; Baranyai Béla: A lengyel királykoronázás és a vele összefüggõ kérdések. Karcag 1927. 26–28; Stephanus rex elsõ „törvénykönyve” (Konstytucye seymu walnego koronacyi krolewskiey, roku 1576.) publikálva in: Volumina legum. Volumen secundum (ab anno 1550 ad annum 1609). Petersburg, 1859. 159–175.

[15] R. Heidenstein: Báthory István királyi trónfoglalása. = Báthory István emlékezete. 139.

[16] Volumina legum. Volumen secundum. 159; Kromer, Marcin: Polska czyli o po³o¿eniu, ludnoœci, obyczajach, urzêdach i sprawach publicznych Królestwa Polskiego. Ksiêgi dwie. (Eredeti címe: Polonia sive de situ, populis, moribus, magistratibus et Republica Regni Polonici. Libri duo.) Pojezierze–Olsztyn 1977. 182.

[17] Uo.; Kromer: i. m. 182–186.

[18] Besala: i. m. 169–181.

[19] Veress: Báthory István lengyel király. 77–78; R. Heidenstein: Báthory István királyi trónfoglalása. = Báthory István emlékezete. 150.

[20] Polska, jej dzieje i kultura od czasów najdawniejszych a¿ do chwili obecnej. Tom drugi od roku 1572–1795. Ksiêga trzecia. (Redaktor: Lam, St.) Kraków 1927. 33; III. Zsigmond uralkodásának értékelésérõl: Wisner, Henryk: Zygmunt III Waza. Wroc³aw–Warszawa–Kraków 1991. 213–235. L. még Podhorodecki, Leszek: Wazowie w Polsce. Warszawa 1985; Seredyka, Jan: Rzeczpospolita w ostatnich latach panowania Zygmunta III (1629–1632). Opole 1978; Filipczak-Kocur, Anna: Skarb koronny za Zygmunta III Wazy. Opole 1985. stb.

[21] Bobrzyñski, Micha³: Dzieje Polski w zarysie. (Az 1888. évi kiadás alapján – Opracowali: Serejski M.H. – Grabski A.F.) Warszawa 1974. 334–336; Sucheni-Grabowska, Anna: Walka o demokracjê szlacheck¹, = Polska w epoce Odrodzenia: Pañstwo – spo³eczeñstwo – kultura. (Pod red.: Wyczañski A.) Warszawa 1970. 9–67; Wisner: i.m. 221; Polska, jej dzieje i kultura. 36. – „Ruœ choæ strati³a na rzecz Polski szlachtê i magnatów, zyska³a i zruszczy³a ch³opów.” 

[22] Polska, jej dzieje i kultura. 39.

[23] Uo.

[24] Uo.; Schmidt Vilmos: Báthory Gábor és Bethlen Gábor viszonya a lengyel koronához. Századok 1887. I. füzet. 20–21; Kovács Endre: Magyarok és lengyelek a történelem sodrában. Bp. 1973. 148–152.

[25] Polska, jej dzieje i kultura. 40; Bobrzyñski: i. m. 335.

[26] Schmidt: i. m . Századok 1887. II. füzet. 113.

[27] Uo. 114.

[28] Uo.

[29] Uo. 114–115.

[30] Uo. 115–116.

[31] Uo. 116.

[32] Uo. 118–119.

[33] Uo. 116.

[34] A homonnai csata napját eltérõen adják meg a szakkönyvek.

November 23. szerepel a Magyarország története 1526–1686. 3/2. k. (SzerkesztõR. Várkonyi Ágnes.) Bp. 1987. 1694; Bethlen Gábor állama és kora. (SzerkesztetteKovács Kálmán.) Bp. 1980. 170; Magyarország történeti kronológiája. II. 1526–1848. (Fõszerkesztõ Benda Kálmán.) Bp. 1982. 448.

November 22-ét tüntet fel Bethlen Gábor: Levelek. (Válogatta, bevezetõvel és jegyzetekkel ellátta Sebestyén Mihály.) Bukarest 1980. 302; Julier Ferenc: Magyar hadvezérek. Bp. 1992. (Az 1930. évi elsõ kiadásának reprintje) 230.

November 21-ére teszi a csata napját Csetri Elek: Bethlen Gábor életútja. Bukarest 1992. 97, ugyancsak ez a nap van feltüntetve dátumként a Polska, jej dzieje i kultura. 50. oldalán.

[35] Wisner: i. m . 163.

[36] Erdélyi történelmi adatok. (Kiadta Mikó Imre.) II. k. Kolozsvár 1856. 379. (ETA); Erdély öröksége. IV. k. A fejedelem. 1613–1629. Bp. é. n. 53. – a hetman „fejét hogy inkább mindenek lássák, az sz. Sophia temploma eleibe egy idegre felfüggesztették, homlokára cédulát ragasztván nevérõl és állapotjáról – egynéhány napig ott tartották.”

[37] Polska, jej dzieje i kultura. 51.

[38] Kemény János önéletírása. = Kemény János és Bethlen Miklós mûvei. (A szöveggondozás és a jegyzetek V. Windisch Éva munkája.) Bp. 1980. 80.

[39] Okmánytár Bethlen Gábor fejedelem uralkodása történetéhez. (Kiadta Gindely Antal.) Bp. 1890. 273–274.

[40] ETA II. 385–386.

[41] Kemény: i. m. 80.

[42] Uo. 81.

[43] Wisner: i. m. 171–172; Polska, jej dzieje i kultura. 51–52; Kronika Paw³a Piaseckiego biskupa przemyœlskiego. Kraków 1870. 291; Oscar Halecki: A nyugati civilizáció peremén. Bp. 1995. 139; Memuari, otnoszjascsijeszja k istoriji Juzsnoj Ruszi. Vipuszk II. (pervaja polovina XVII szt.) Kijev 1896. 77–78, 92–93, 99–100, 123. A kozákok helytállásáról: Golobuckij, V A.: Zaporozsszkoje kazacsesztvo. Kijev 1957. 176–185. A chocimi gyõzelmet õ „mindenekelõtt az ukrán kozákok” érdemének tartja. Uo. 186.

Talán jelzésértékûnek tarthatjuk, hogy a Bethlen Gábor születésének 400. évfordulója alkalmából szervezett tudományos konferenciák és azok publikált írásai között egyik sem foglalkozott az 1619–1621 idõmetszet nyugati és keleti frontokon zajló eseményeinek parallel láttatásával, egymásra tett hatásaival. (Bethlen Gábor és kora. Századok 1981/4. szám; Bethlen Gábor állama és kora. Bp. 1980.)

[44] Szekfû Gyula: Bethlen Gábor. Bp. 1983. (Reprint) 137.

[45] Bethlen Gábor: Levelek. 168–175. (Ugyanez a forrás = Török–magyarkori állam okmánytár (Kiadta SziládyÁron–Szilágyi Sándor.) I. Pest 1868. 342–347.)

[46] Bethlen Gábor: Levelek. 186–188. (Ugyanez a forrás = Szilágyi Sándor: Adalékok Bethlen Gábor szövetkezései történetéhez. Bp. 1873. 66–69.)

[47] Uo. 189.

[48] Uo.

[49] Biblioteka PAN w Kórniku. rkps. (= kézirat) 971. 30. – idézi és közli Wisner: i. m. 207–208.

[50] Wisner: i. m. 207.

[51] Bethlen Gábor: Levelek. 220–226. (Ugyanez a forrás = Történelmi Tár 1882. 47–50. Kiadta Szabó Károly.)

[52] Kemény: i. m. 85; Történelmi Tár 1887. (Kiadta Szilágyi Sándor: Talleyrand és Roussel követsége.) 62–63.

[53] Történelmi Tár 1882. 252.

[54] Uo. 254.

[55] Uo. 267.

[56] Wisner: i. m. 205–206; Polska, jej dzieje i kultura. 55–56; Jasienica, Pawe³: Rzeczpospolita Obojga Narodów. Srebrny wiek. Warszawa 1992. 349;Cieœlak, Edmund–Biernat, Czes³aw: Dzieje Gdañska. Gdañsk 1969. 154; Topolski, Jerzy: Lengyelország története. Bp. 1989. 142; Halecki: i. m. 139.

[57] Polska, jej dzieje i kultura. 57.

[58] Bobrzyñski: i. m. 341–342; Jasenica: i. m. 463; Kemény: i. m. 290–291; Kosztomarov, N. I.: Bogdan Hmelnyickij. Moszkva 1994. (Reprint: SzPB. 1884.) 165; Golobuckij: i. m. 254.

[59] Közli Kosztomarov: i. m. 137.

[60] Szilágyi Sándor: Erdély és az északkeleti háború. Levelek és okiratok. I. Bp. 1890. Bevezetõ tanulmány (Erdély).

[61] Lukinich Imre: I. Rákóczi György és a lengyel királyság. Bp. 1907.

[62] Nagy László: A „bibliás õrálló” fejedelem. Bp. 1984. 191–194. L. mégKemény: i. m. 289–291.

[63] Akti, otnoszjascsijeszja k isztoriji Zapadnoj Rossziji. V. SzPB. 1853. 78–83.

[64] Scriptores rerum Polonicarum. XIV; Temberski St.: Annales 1647–1656. (Wyda³ Czermak, W.) 1897. 93–95; Rudawski, J. Historja Polska od œmierci W³adys³awa IV a¿ do pokoju oliwskiego. I. Petersburg–Mohylew 1855. 52–53; Zserela do isztoriji Ukrajni-Ruszi. (Matyeriali do isztoriji ukrajnszkoj kozaccsini.) XII. Lviv 1911. 90.

[65] Kemény: i. m. 295.

[66] Bethlen János: Erdély története. 1629–1673. Bp. 1993. 23.

[67] Székely oklevéltár (szerkesztetteSzádeczky Lajos.) VI. Kvár 1897. 182.

[68] Binder Pál: Bolgárfalvi Sebesi Miklós. = Az erdélyi fejedelemség román diplomatái. Marosvásárhely 1996. 62–68.

[69] Erdélyi országgyûlési emlékek (Szerkesztette Szilágyi Sándor.) X. Bp. 1884. 498–499. (EOE)

[70] Uo. 494.

[71] Kemény: i. m. 299; Zserela XII. 56–57; Dokumenti ob oszvobogyityelnoj vojnye ukrainszkovo naroda, 1648–1654 gg. Kijev 1965. 192–193.

[72] Idézi Szolovjov, Sz. M.: Isztorija Rossziji sz drevnyejsih vremjon. V/10. (Reprint) Moszkva 1961. 541; Branke, N.: Bogdan Mihajlovics Hmelnyickij. Moszkva 1877. 25; Golobuckij: i. m. 277.

[73] Kosztomarov: i. m. 292–293.

[74] Erdély. I. 6.

[75] Kemény: i. m. 307–308.

[76] Zserela XII. 96–97.

[77] Monumenta Hungariae Historica. XXIII. Okmánytár II. Rákóczi György diplomáciai összeköttetéseihez. (Szerkesztette Szilágyi Sándor.) Bp. 1874. 4–5.

[78] Pamjatnyiki, izdannije Vremennoju Kimisszijeju dlja razbora drevnyih aktov. I. Kijev 1845. 340.

[79] Zserela XII. 106.

[80] Történelmi Tár 1889. 332–334; Ua. 1887. 655.

[81] Gebei Sándor: II. Rákóczi György részvétele a Rzeczpospolita 1656. évi felosztásában. Századok 2000/4. 801–804.

[82] Jasenica: i. m. 26; Wisner, Henryk:Najjaœniejsza Rzeczpospolita. Szkice z dziejów Polski szlacheckiej XVI-XVII wieku. Warszawa 1978. 193; Michalski, Jerzy: A szejm hanyatlása és újjászületése a 18. században. Századok 1988/5–6. 852–853. L. még Bardach, Juliusz: Országgyûlési követválasztás Lengyelországban a 16–18. században. Világtörténet 85/4. 106, 113–115.

[83] Erdély. II. Bp. 1891. 136–137, 141.

[84] Uo. 147–148.

[85] Uo. 160–161.

[86] Uo. 157.

[87] Magyar Történelmi Tár. XV. Pest 1871. 92–93.

[88] Szalárdy János: Siralmas magyar krónikája (Sajtó alá rendezte, a bevezetõ tanulmányt és a jegyzeteket írta Szakály Ferenc.) Bp. 1980. 354; ETA IV. 229; MHH XXIV. A két Rákóczi György fejedelem családi levelezése. Bp. 1875. 514; Erdély II. 274.

kapcsolódok
» Erdélyi Múzeum Egyesület
 
további folyóiratok

» A Hét
» Bázis
» Ellenpontok
» Erdélyi Fiatalok
» Erdélyi Gyopár
» Erdélyi Irodalmi Szemle
» Erdélyi Mûvészet
» Erdélyi Társadalom
» Glasul Minoritãților
» Glasul Minoritãților
» Helikon
» Hitel
» Kellék
» Korunk
» Közgazdász Fórum
» Látó
» Magyar Kisebbség
» Proiectul “Digitalizare pentru interculturalitate II”
» Provincia
» Romániai Magyar Jogtudományi Közlöny
» Székely Közélet 1928-1937
» Székelyföld
» Székelység 1905-1915
» Székelység 1931-1944
» Web

 
   
(c) Erdélyi Magyar Adatbank 1999-2017
Impresszum | Médiaajánlat | Adatvédelmi záradék