Erdélyi Múzeum

    folyóiratok   » Erdélyi Múzeum
  szerzõk a b c d e f g h i j k l m n o p r s t u v w  
  keresés á é í ó ö õ ú ü û ã â ş ţ
  összes lapszám » Erdélyi Múzeum2001/1-2 »
 


| észrevételeim
   vannak


| kinyomtatom

| könyvjelzőzöm


 
 



 
   
 
Erdélyi Múzeum - 63. kötet, 2001. 1-2.füzet

D. Tóth Béla

Erdély 1849–1850 fordulóján

 

Annak ellenére, hogy az 1848/49-es forradalom és szabadságharc küzdelmeit szorosan együtt vívta Magyarország és Erdély népe, a bukás utáni megtorlás idõszakában a Habsburgok teljesen külön kezelték a két, korábban unióra lépett országrészt.

Nemcsak az egyes intézkedések bevezetésének az idõpontja volt más, de ezek megvalósulásában is jelentõs eltérések mutatkoztak. Természetesen nem a véletlen, hanem a nagyon is tudatos elõkészítés eredményezte az eltéréseket! A Habsburgok következetes logikával tervezték meg – már sokkal hamarabb, mint ahogy a szabadságharc elbukott – a biztosra vett gyõzelem utáni idõszakot. Alapvetõ érdekük volt ugyanis, hogy Magyarország és Erdély uniója megszûnjön, mert az egyesült országok túlságosan nagy politikai és gazdasági erõt képviselhettek volna a Monarchián belül. Még javában hallatszott a csatazaj mind az Alföldön, mind az erdélyi hegyek között, amikor az 1849. március 4-én kihirdetett Birodalmi Alkotmány Erdélyt végképp elszakította Magyarországtól, és politikai, közigazgatási, gazdasági berendezkedését teljesen függetlenül mint az Osztrák Birodalom egyik koronatartományáét szervezte meg.

Hiába volt a gyõztes tavaszi hadjárat mind a két ország területén, a Habsburgok álláspontja jottányit sem változott: az uniót nem ismerték el. A szabadságharc bukása után pedig a Birodalmi Alkotmányban megfogalmazottak biztosították az alkotmányos hátteret az újonnan kinevezett kormányzat ténykedéséhez. Az Alkotmány[1] kimondta, hogy Erdély belsõ berendezkedését Magyarországtól teljesen elkülönítve, a „nemzetek egyenjogúsága” alapján kell megtervezni és rendezni. Jellemzõ, hogy ezután, ugyanebben a paragrafusban azt is leszögezték, hogy a szász nemzet különleges jogait az Alkotmány természetesen továbbra is fenntartja. (Más kérdés, hogy rövid idõ után szép lassan ezt is felszámolták.)

Mindenhez, ami az elkövetkezõ években Erdélyben bekövetkezett, ez a paragrafus adta a jogi hátteret, az alkotmányos keretet. 1849. június 26-án, annak ellenére, hogy a világosi fegyverletételre csak másfél hónap múlva került sor, Ferenc József császár már jóváhagyta az Osztrák Birodalom, benne Erdély közigazgatásának az újjászervezésére vonatkozó alapelveket.[2] Az alapelvek célja az erõs, központosított Habsburg Birodalom megteremtéséhez vezetõ út kijelölése volt. És ebben a folyamatban nincs különbség az Erdélyre vagy a Stájerországra vonatkozó irányelvek között. Sõt Magyarország vonatkozásában sincs, de ezt mégsem merték annyira egyértelmûen megfogalmazni, mint Erdéllyel kapcsolatban.

Erdélyben, amikor az osztrák seregek a cári csapatok hathatós segítsége révén leverték a szabadságharcot, lényegében alig volt közigazgatás. Az Országos Honvédelmi Bizottmány – éppen az Unió erdélyi részrõl történt elfogadására is építve – 1848. október 17-én feloszlatta a korábbi erdélyi országos hatóságokat, 1849 januárjában a Gubernium[3] is felszámolásra került, rövid idõ múlva a Thesaurariatus[4] is kiszenvedett, az alsóbb szintû hatóságok pedig sorban követték fõhatóságaik sorsát. Amit pedig a forradalmi kormány erdélyi bizottságaiból sikerült a kormánynak megszerveznie és mûködõképessé tennie, azt mindennek nevezhetjük, csak erõs hatalmi struktúrának nem. A közbiztonság is a teljes anarchia állapotát mutatta 1849 augusztusától. Amit addig a háborús helyzet rovására lehetett írni, az a harcok befejezése után talán még nagyobb erõvel lángolt fel. Nemcsak személy támadt személy és vagyon ellen, hanem bosszúállásra szövetkezett kisebb csapatok támadták meg más nemzetiségek tagjait, nagyon gyakran halálos áldozatokat is maguk után hagyva.[5]

Ez az átláthatatlan helyzet is lehetõvé tette az osztrákok számára, hogy „tiszta lappal” indulva saját elképzeléseik szerint alakítsák ki Erdély közigazgatását. Összehasonlítva az erdélyi helyzetet a Magyarországon bevezetett ideiglenes közigazgatási szabályozással,[6] azt kell megállapítanunk, hogy nincs jelentõs különbség a két ország közigazgatási berendezkedésének szabályozásában. Erdély korábbi közigazgatási rendszeréhez viszonyítva azonban rendkívül nagyok az eltérések.

A császár Magyarország katonai fõparancsnokává 1849. május 30-án Haynau táborszernagyot, polgári biztosává június 4-én br. Geringer Károlyt nevezte ki. 1849. július 19-étõl Erdély katonai és polgári kormányzója egy személyben Ludwig von Wohlgemuth altábornagy lett, eredeti foglalkozását tekintve számtantanár. Melléje rendelték Eduard Bachot (a birodalmi belügyminiszter Alexander Bach öccsét), hogy a „polgári körhöz tartozó tárgyak” igazgatását ellássa.[7] Ferenc József, aki magát „Erdélyország Nagyfejedelmének” is tartotta, a Schwarzenberg miniszterelnökkel közösen aláírt dekrétumban az alábbiakat hozta az egész ország tudomására: „Mi jónak láttuk: titkos tanátsos és fõ Tábornokunkat, B. Wohlgemuth Lajost az Erdélyi Nagy Fejedelemségnek, a Szász földet s a vissza kapcsolt részeket, u. m. Kraszna, Közép Szolnok és Zaránd Megyéket, nemkülömben Kõvár vidékét és Zilah városát oda értve, Polgári és Katonai Fõkormányzónak ki nevezni; Melléje pedig a Polgári körhez tartozó tárgyak igazgatására, mint telyeshatalmu Császári Biztost a Bukovinai Hercegség igazgatóját Bach Eduardot rendelni.” A partiumi területek is visszakerültek tehát a fejedelemséghez, bár arra is találtunk adatokat, hogy egyes községekben nem volt egyértelmû a hovatartozás. Geringer magyarországi kormányzóságához, illetve annak kerületi hivatalaihoz is szép számmal érkeztek olyan ügyiratok, amelyek a Partium területéhez tartoztak, és így közigazgatásilag a Wohlgemuth-féle adminisztráció hatáskörébe estek.[8] Erdélyben is komoly elkeseredést váltott ki az osztrák uralom visszatérte, de azért itt is elõfordult a hódolatnyilvánítás, ha nem is olyan mértékben, mint Magyarországon.[9] Az új rezsim tevékenységének megkezdése elõtt Wohlgemuth „Erdély Népeihez” címmel falragaszokon intézett felhívást a lakossághoz.[10] A felhívás hangneme elõrevetíti azt, amit amúgy is sejteni lehetett: kérlelhetetlen szigor, a „bûnösök” bûnhõdése és a csendesség helyreállítása a legfontosabb megbízatása az új kormányzónak. Burkolt és nyílt fenyegetésekkel teli a hirdetmény: „...gyõzõdve lehettek elszánt erõs határozatom felõl, mely szerént minden hatalmamat – semmi áldozatot nem kímélve és az ellenszegülõk ellen kérlelhetetlen szilárdsággal – arra fordítom, [...] hogy t. i. az országba csendesség, a törvényeknek tekintély és engedelmesség szerzõdjék.”[11]

A bekövetkezett események bizonyították, hogy tartotta magát ezekhez a kijelentésekhez.

Wohlgemuth és Bach munkához láttak, és 1849. szeptember 21-ére elkészítették és rendelet formájában kihirdették az Erdélyre vonatkozó részletes közigazgatási szabályozást. Ez lényegében követte a június 26-án megjelent „alapvonalakat”, amelyek az országos közigazgatás hármas tagozódását írták elõ: alsó szinten a körzetek (Bezirk), középsõ szinten a több körzetet összefogó kerület (Kreis) és végül a kerületekbõl alkotott koronatartomány (Kronland) jelenti a szerkezeti vázát a közigazgatásnak. A tartományokban folyó igazgatási munka legfõbb irányítója maga a belügyminiszter. A Wohlgemuth-féle rendeletben is három elvet kívántak érvényesíteni: a fokozatosság, a vegyes (katonai és polgári) igazgatás elvét és a szász nemzet kiváltságainak mindenkori biztosítását. A Magyarország számára kiadott ideiglenes közigazgatási szabályozásban is kitüntetett szerep jutott az elsõ két elv érvényesítésének. A harmadik elv azonban nehezen lett volna érvényesíthetõ a magyarországi gyakorlatban, mert a nemzetiségek nem éltek olyan zárt közösségben, nem rendelkeztek olyan kiváltságokkal, mint Erdélyben a szászok. A régi „oszd meg, és uralkodj” elv alkalmazása Erdélyben sokkal inkább eredményre vezethetett, mint a magyarlakta területeken. Nem véletlen, hogy a katonai és polgári kormányzó szerepét betöltõ Wohlgemuth hivatali székhelyét Kolozsvár helyett Nagyszebenben építette ki.

A szeptember 21-i rendelet hat katonai kerületre osztotta fel az országot, figyelembe véve részben az etnikai tagozódást. Ezeket székhelyeik szerint nevezték el. Így jött létre a fogarasi, a károlyfehérvári (gyulafehérvári), a kolozsvári, a rettegi, a szebeni és az udvarhelyi katonai kerület. Néhány hónappal késõbb a Retteg vidéki irodát Besztercére, az udvarhelyit Marosvásárhelyre helyezték át.

A katonai kerületek kijelölésével lényegében eltûntek a közigazgatás korábbi alapegységei: a székek, a kerületek és a megyék. A legkisebb kerület, a románok lakta fogarasi elsõsorban a határõrfalvakat foglalta magában. A károlyfehérvári kerületbe osztották be Alsó-Fehér, Hunyad, Küküllõ és Zaránd megye egyes részeit. A kolozsvári kerületbe tartozott Aranyosszék, valamint Doboka, Kolozs, Közép-Szolnok, Kraszna és Torda megye. A rettegi kerület része lett Belsõ-Szolnok, Doboka, Kolozs-Torda megye északkeleti része. A szebeni kerületbe sorolták a régi szász székeket és kerületeket, valamint Alsó- és Felsõ-Fehér, Hunyad és Küküllõ megye egyes részeit. Az udvarhelyi kerület pedig Csíkszéket, Háromszéket, Marosszéket és Udvarhelyszéket kebelezte be.

A kerületek élére katonai parancsnokokat állítottak, és melléjük rendeltek egy-egy polgári biztost, aki az elõírások szerint Eduard Bach császári biztosnak volt alárendelve, a valóságban azonban minden írás csak a kerületi katonai parancsnok ellenjegyzése után mehetett el Nagyszebenbe. A kerületi katonai parancsnok testesítette meg a végrehajtó hatalmat polgári ügyekben is. Hiába volt tehát a polgári biztos teljes mértékben alárendelve a császári biztosnak, attól kapta az utasításait, neki küldte jelentéseit, minden érkezõ és kimenõ ügyiratot láttamoztatnia kellett a katonai parancsnokkal. A katonai kerületeken belül több szinten kisebb igazgatási egységeket hoztak létre.[12]

Megítélésünk szerint ez az igazgatási rendszer, ellentétben az elterjedt nézetekkel, nem félkatonai, hanem totális katonai rendszer volt. Ha figyelembe vesszük, hogy a közigazgatás megszervezésére tett szervezeti intézkedések mellett egy hónap alatt öt katonai nyomozótörvényszéket, az állami hivatalokban tisztítóbizottságokat hoztak létre; hogy a rendõri szervezet kiépítése már 1849 végén megkezdõdött, majd ennek helyére lépett a belügyminisztérium által életre hívott csendõrség; hogy kiépült a teljes körû ügynökhálózat, mindenre kiterjedõ cenzúra lépett életbe, akkor joggal nevezhetjük a teljesen központosított rendszert katonai irányításúnak. Wohlgemuth, aki azzal a titkos utasítással érkezett Bécsbõl Erdélybe, hogy a tartomány minden sajátosságát szüntesse meg, mindent megtett a cél elérése érdekében.

Wohlgemuth alig tartott meg székely hivatalnokot a közigazgatás, bíráskodás szervezeteiben. Képzetlen tisztviselõk tömegeit alkalmazta, megrakta a falvakat katonákkal, pénzügyõrökkel, közteherviselésen alapuló adórendszert léptetett életbe, a magyar birtokos nemességet semmibe vette, üldözte, és elfogatta a szabadságharc résztvevõit stb. stb.

A legnagyobb gondot Wohlgemuth számára 1849-ben és 1850-ben is a martalócok támadásai jelentették. Minden szigorú intézkedés, fenyegetés ellenére továbbra is megtámadtak falvakat, lakóikat megölték, házaikat felgyújtották, vagyonukat elrabolták. Nemegyszer felmerült a kérdés: kié a hatalom? Szinte naponta érkeztek a panaszos levelek Wohlgemuthhoz, amelyben a kerületi biztosok, csendõrbiztosok részletesen felsorolják, hogy milyen károkat okoztak vidékükön a rájuk törõ martalócok.[13] Még hosszú ideig nem sikerült a fosztogatásokat, orvtámadásokat megakadályozni. Wohlgemuth 1849. szeptember 8-án ismét hirdetményben fordult a lakossághoz.[14] Hogy mennyit szenvedhettek a falusi lakosok, arról a kiskapusi elöljáróság által 1849. július 3-án írt megrázó erejû panaszos levél szól, amelyben a rájuk rótt büntetés elengedéséért könyörögnek.[15]

Ez a kivételes állapot öt évig tartott Erdélyben. Bizonyos tekintetben tovább, mint Magyarországon. A totális katonai rendszer módszerei csak 1850 második felében kezdtek enyhülni. A polgári jelleg elõtérbe kerülése mutatkozott meg akkor, amikor a közigazgatás és bíráskodás szétválasztására megkezdték a bírósági rendszer szétválasztását. Hetvenkét körzeti bíróságot hoztak létre, majd ezek fölött tizenegy kerületi és öt felsõbb törvényszék, valamint az ezeket átfogó fõtörvényszék kialakítása indult meg. 1852–1853-ban pedig bevezették az új perrendtartást és az osztrák polgári és büntetõtörvénykönyvet.

A szászok – akik hosszú ideig úgy gondolták, támogatásukért cserébe jelentõs kiváltságokat kaphatnak az osztrák megszállóktól – hiába kaptak Wohlgemuthtól önálló kerületet, hiába maradtak meg a szász székek, és a kerület élén hiába ült a civil ügyek biztosa székébe a szász gróf, autonómiájuk csendes megszüntetése lassan bekövetkezett. A szász polgárság sokáig észre sem vette a módszeres visszaszorítást, hû támasza volt a kormánynak. A korszerûsítésre hivatkozó osztrák elvárásokat figyelembe véve szép lassan lemondtak a saját tisztviselõválasztásról, elfogadták az osztrák polgári és büntetõtörvénykönyveket, s hiába állították össze a szász koronatartomány berendezkedésére vonatkozó elképzeléseiket, 1852-re már semmi nem maradt a szász autonómiából.

A nyelvhasználat is komoly gondot okozott a lakosság nagy részének. Mint a koronatartományok egyikében, Erdélyben is a német nyelv használata volt kötelezõ a hivatali érintkezésben. A vidéki hatóságok elõtt még csak-csak találkozunk az intézkedést kérõ anyanyelven írt beadványokkal, de a Wohlgemuth-féle katonai és polgári kormányzóságon alig találunk egy-egy magyar vagy román nyelven írt kérvényt.

Ha összehasonlítjuk a Magyarországon bevezetett ideiglenes közigazgatás (de csak a közigazgatás!) rendszabályait az Erdélyben bevezetett közigazgatási gyakorlattal, azt állapíthatjuk meg, hogy Erdélyben sokkal gátlástalanabb módszereket alkalmaztak, mint Magyarországon. A korábbi közigazgatási egységeket teljesen figyelmen kívül hagyták, míg Magyarországon, legalábbis a középsõ és a legalsó szinteken, több minden megõrzõdött. A bírósági rendszer új szervezeti kiépítését[16] is Erdélyben már jóval korábban elkezdték, mint Magyarországon. De hasonló különbségeket találunk az adóigazgatási szervek[17] elkülönülésében a közigazgatástól, az új adónemek[18] bevezetésének, a rendészet kiépítésének[19] az idõbeliségében is. Ez utóbbi vonatkozásban volt olyan eset, hogy Wohlgemuth hiába várta Bécsbõl az intézkedést például a csendõrség létrehozására, az nem érkezett meg. A közállapotok miatt azonban tennie kellett valamit, s ezért saját hatáskörben 1849. december 1-jével életre hívta a brassói, kolozsvári, marosvásárhelyi és szebeni városkapitányságokat,[20] 1850. január 19-én pedig a vidéki dragonyosok szervezetét. Bach belügyminiszter csak 1850. február 8-án adta ki rendeletét a csendõrség megszervezésére,[21] amelynek hatáskörét a határõrvidékre is kiterjesztették. Figyelemre méltó, hogy a rendfenntartó szervezet létrehozását mindeddig nemcsak szorgalmazó, de annak létrejöttéért mindent elkövetõ Wohlgemuth a csendõrség létrehozásáról szóló Bach-rendeletet csak 1850. április 25-én, tehát háromhónapos késéssel tudatta vidéki hivatalaival.[22]

Ha az okait keressük ezeknek az eltéréseknek, látnunk kell, hogy Erdélyben mint a kinyilvánított koronatartományok egyikében az osztrákok sokkal magabiztosabban és semmitõl sem zavartatva hozták meg legkülönfélébb intézkedéseiket, mint Magyarországon. Az egymással a szabadságharc ideje alatt is gyökeresen szembefordított nemzetiségek az osztrák bevonulás után sem békültek meg egymással, tehát bizton számíthattak arra, hogy az egyik sérelme esetén a másik nem fog amannak a pártjára kelni. Joggal számíthattak arra is, hogy a német nyelvet – a szászok és a szûk polgári, értelmiségi réteg kivételével – alig-alig értette a nép, tehát mire felfogta az intézkedések rá vonatkozó hatását, már meg is történt vele a rossz.

Magyarországon, ahol a lakosság sok szempontból egységesebb volt, mint Erdélyben, csak óvatosan, megfontolva vezethették be a közigazgatással kapcsolatos változásokat az osztrákok. Választási lehetõségük sem volt az új hivatalnoki réteg kialakítása során annyi, mint Erdélyben. Erdélyben minden szék – amíg mûködött – hivatalaiba a saját embereit ültette. Ezeket az osztrákok elsõsorban szászokkal cserélték le, illetve a közigazgatáshoz nem értõ, székely és nagyon kevés román kiszolgálókkal. A hozzá nem értés pedig vagy gondolkozás nélküli kiszolgálást, vagy hatalmas zûrzavart eredményezhetett csak a közigazgatásban.

De nemcsak a közhivatalok alkalmazottainak, hanem az egyházak, iskolák stb. tisztségviselõinek is igazolniuk kellett forradalom alatti tevékenységüket. Elegendõ volt, ha a szószékrõl vagy a katedráról a pap vagy a tanító kihirdette a forradalmi kormány egy-egy hirdetményét, máris vizsgálat alá vonták, állásából felfüggesztették, nagyon sokakat el is bocsátottak.[23] Magyarországon és Erdélyben 1849 õszén, 1850 elején minden közhivatalnoknak igazolnia kellett a forradalom és szabadságharc alatti magatartását. Aki valami nemtetszõt csinált – elegendõ volt például annyi, hogy 1848/49-ben is hivatalban maradt a tisztviselõ –, azt elbocsátották. Ezrével váltak állásnélkülivé a hivatalnokok, de – ellentétben az erdélyi helyzettel – helyükre ültethették az 1848 elõtti hivatalnoki réteg forradalom alatt tovább nem szolgáló vagy csak a kényszerítõ körülmények miatt szolgálatot vállaló régi, tehát gyakorlott hivatalnokait, a valamilyen szinten felkészült szakembereket. Geringer, a magyarországi polgári ügyek kormányzója ennek ellenére sem merte a régi vármegyei hagyományokat egyik napról a másikra felrúgni, a közigazgatási és bírósági rendszert szétválasztani, a csendõrség alakulatait megszervezni stb. stb. Legalább féléves késést figyelhetünk meg a két ország új közigazgatási rendszerének kialakításában.

Az átszervezési feladatok végrehajtása nagyon sok tragédiát, fájdalmat, elszegényedést, munkanélküliséget eredményezett egész Erdélyben. A Wohlgemuth-féle adminisztráció munkájának jelentõs részét azoknak a panaszleveleknek a megválaszolása tette ki, amelyekben a fizetések éves, féléves elmaradását tették szóvá az érintettek.[24] De nemcsak a közhivatalnokok, hanem az iskolák nevelõi sem voltak kedvezõbb helyzetben. A Kossuth-bankó bevonása, a pénzhiány csak fokozta az amúgy is komoly megélhetési gondokat. Volt olyan iskola, ahol a tanítók, mint írták,[25] 1848 júliusa óta nem kaptak fizetést.

Akárcsak Magyarországon, Erdélyben is ideiglenesnek szánta Ferenc József és kormánya a katonai és polgári ügyek együttes irányítását. Erdélyben ismét hozzáláttak a helytartóság kialakításához. Az 1849. június 26-i „alapvonalakban” már kimondták, hogy a koronatartományok egységét, összetartását, közigazgatásának összehangolását a helytartótanács képes ellátni, de a helyzet megszilárdulásáig nem volt értelme a szervezet erdélyi megszervezésének. 1851-ben érett meg az idõ arra, hogy ismét felmerüljön a helytartóság megszervezésének a gondolata. A belügyminisztériumnak alárendelve szervezõbizottság alakult,[26] de munkája rövidesen feleslegessé vált. A császár a miniszteri felelõsség visszavonásával, az alkotmány elõírásainak megszüntetésével saját kezébe vette az irányítást. Az 1852. szeptember 14-i császári elhatározás, illetve az ennek alapján kiadott és több miniszter által szignált definitivum intézkedett a helytartóság kiépítésérõl Erdélyben. De ez már egy újabb fejezete Erdély történetének.

 

 

Transylvania on the turn of 1849–1850. The author presents in his essay the creating of the Habsburg organs of state in Transylvania. During the Hungarian war of independence in 1848–1849 the territory of Transylvania became a legal part of Hungary. After defeating the Hungarian uprising in 1849 the Habsburgs left the Transylvania’s legal status out of consideration and began to organize their own state organs. The Empire Constitution in 1849 didn’t admit the fact of unification, but included the special rights of Saxons in Transylvania.

Ludwig von Wohlgemuth, Transylvania’s civil and militar governor organized the local administration, but the resistance of the nationalities became stronger. In Transylvania the Habsburg governance stoped the traditional administrative areas of Seklers and the former Hungarian counties, and created six military districts. They comissioned commanding officers and delegated civil deputies to lead the military districts. Civil deputies could make arrangements just in case of the agreement of the commanding officer.

In Transylvania the Habsburgs created a total military governance system, which was stoped just after publishing in 1860 so called „October Diploma”. According to this document about the new administrative system of Hungary, Habsburgs reorganized the Royal General Transylvanian Government.

 

[1] Birodalmi Alkotmány 74. §. (Reichs-Gesetz- und Regierungsblatt für das Kaisertum Österreich. 1849. évf. Bécs 1850. 159.)

[2] Lásd Reichs-Gesetz- und Regierungsblatt... 1849. évf. 459–461.

[3] Gubernium = tartományi kormányzóság.

[4] Thesaurariatus = központi kincstár, a pénzügyek kormányzószerve.

  [5] MOL 259. 1. csomó. 1849/27. sz. iratban Wohlgemuth augusztus 13-án kelt hirdetésében ezt olvashatjuk: „Az ide lett utazásom alkalmával – sajnasan kelletett értenem – hogy különösen a 2-ik székelybéli román ezredbéli vidékben személy és vagyonbéli megtámadások történtek, s az által az elõbbi megkárosításokért – vagy veszteségekért – melyet a belháború okozott – boszszu állás követtetik el. Mi után mindenkinek személye és vagyona a törvények védelme alatt áll; – semmiféle nemzet, vagy személy irányába a bosszu állás meg nem szenvedtethetik; – annál fogva mindenkit intek, hogy senkinek se személye – se vagyona – meg ne támadtassék – bánthatattlan hagyassék – külömben az ellen cselekvõk hadi törvény eleibe fognak állítattni – és kegyelem nélkül agyon fognak lõtettni. Kelt Besztertzen, Augustus 13. napján 1849. Báró Wohlgemuth Lajos m.p.”

  [6] Errõl lásd Tóth Béla: Felfüggesztett mûködésû Magyarország c. írását. Jogtudományi közlöny 1999. 11. sz.

  [7] MOL F 259. Militär- und Civilgouvernement, Statthalterei in Siebenbürgen. 1. csomó 19/1849. sz. irat.

  [8] Lásd errõl a 6. jegyzetben említett tanulmányt.

  [9] MOL F 259. 1. csomó 1849/75. sz. irat: Erzsébetváros tanácsa augusztus 13-án kelt levelében írta, hogy örömmel értesültek Wohlgemuth fõkormányzói kinevezésérõl, és figyelmébe ajánlják a város lakosságát.

[10] MOL F 259. csomó, 1849/19. sz. irat. Nagyon tanulságos a felszólítás hangneme és megfogalmazása. Idézünk néhány jellemzõ részt a falragaszból: „Erdély minden népeit és lakossait felszollitom, hogy az ország boldogítására irányzott valodi igyekezetembe részekrõl Segédkezeket nyujtani készek legyenek. Fõbb bizodalmomat helyheztetem azokba, kik kötelességeik hû telyesítéséért, az igaz ügyhez való tántoríthatatlan ragaszkodásokért és állandóságokért még a történetek jegyzetékjeiben is tündökleni érdemesek. Nem külömben reménylem, hogy azok, kik az ismételt bujtogatások be-folyásaitól magokat meg ovni képesek nem voltak, mint szintén azok is, kik erõszakkal, vagy félelemtõl vezettetve az ellenpártokhoz szegõdtek, a törvényes rendhez visszatérni és hibás s vétkes tetteket meg bánva helyre hozni, igyekezni fognak. A Széditteket az õket szédítõktõl meg külömböztetni nem fogom el mulatni.”

[11] A felhívás további részét is érdemesnek tartjuk idézni: „A fejetlenség (Anarchia) helyett a törvény rendíthetetlen hatalmának kell uralkodnia, a polgári háború sebei gyógyítást kívánnak, és azon a földen, mely a tulbuzgóság (Fanatismus) és képtelen s vétkes kívánatok mián annyi vértõl áztatott, a béke, az egyetértés és a polgári hûség áldásaiknak kell virágozniok. A minden nemzetiségeknek biztosított jog egyenlõség – az õ felsége által leg kegyelmesebben kiadott alkotmány védelme alatt, – azon köték lészen, mely az ellenes nemzeteket barátságos viszonyba fogja hozni. [...] Erdély népei! bizodalmatokat kívánom, meg is érdemlendem, részre hajlandóság nélkül igaznak és egyszerûnek fogtok ösmerni; minden, amit szükségesnek látom és ami õ Felsége által reám bizatott léttesülni, s gyümölcsözni fog, mind az egyesnek mind pedig az egésznek.”

[12] MOL F 259. 2. csomó. 1849/1199. sz. iratban elhelyezett hirdetmény (1849. október 6.) szerint például a kolozsvári kerületet 4 további kerületre (tordai, biztosa Kenyeres Károly, kolozsi, biztosa Nagy Elek, szilágysomlyói, biztosa Bálint Elek és dési, biztosa Dorgó Gábor) osztották, s ezeket újabb alkerületekre. A tordai 4, a kolozsi 6, a szilágysomlyói 4 és a dési kerület 7 alkerületre bomlott. Az alkerületek élére állítandó biztosokat október 6-án még keresték.

[13] MOL F 259. 1849/407. sz. iratban a hátszegi fõbíró és kerületi biztos szeptember 4-én az alábbiakról tudósított: „,...Munzáth Úr által Hátszeg Vidékin és a Sztrigy Mentin egész Batizig a Csendre fel ügyelõnek, és a fegyverek be szedésére – lévén ideiglenesen meg bizatva – Midõn tudom tisztán egyfelõl azt, hogy az ide való Vidék: Fõ Szolga Bírák és azok nyomán a több altisztek is – az Orosz Generális és F.M.L. Haszford Úr által arra vagynak fel szollitva és meg bízva: hogy hivatalaikat más Tisztek választásáig folytatják, más felõl pedig hallom: hogy a mult télen volt Inspectorok is a Felügyeletem alá bízott helységekben rendelkeznek és így a Népség nem tudja kitõl függjön, kinek engedelmeskedjék, kinek parancsolatait és rendeleteit fogadja el – és ezen kettõs parancsnokságból rendetlenség és zavar származhatnék, a környülményekhez képpest mulhatatlanul szükségesnek véltem Excelentiádat e felõl tudósíttani. Méj tisztelettel esedezvén az iránti rendelet iránt: hogy a mult télen a román igazgatás alatt volt Inspectorok vagynak e meg bízva a Megyék igazgatására, vagy azt a közelébb volt és meg lévõ Várnagyi Tisztek igazgassák! Kormányozzák? – hogy így a kettõs igazgatásból vagy az abba való belé eleggyedésbõl, egyik sem folytathassa érvényesen, – zavar és veszedelem ne származzék.” Szeptember 9-én a Küküllõ megyei somogyomi „szegény földmíves magyar polgárok” fordultak hasonló, de sokkal szomorúbb ügyben Wohlgemuthhoz. Levelükbõl azért is érdemes idéznünk, mert tartalma nem egyedi, hanem csaknem mindennapos esetet tár fel, és utalásaiból a szabadságharc alatti eseményekre is fény derül. „...mi Küküllõ megyei Somogyomi azon szegény magyar polgárok, kik Császárunk, Királyunk és Fejedelmünk mellett örökké hívek maradtunk és maradandunk, és soha, semmi más pártütõ Kormánynak nem hodolunk, nem élvezhetyük ezen tisztelt rendeletek bár mi kevés sikerét is, mert a mult veszedelmes forradalmi napokban az õ Felsége kegyes szinit azon beszenyvezõ álíttással nemátalva kissebbítteni, mi szerint az eõ Felsége akaratábul és Királlyi rendeletibõl révoltaltak [?] a magyar nemzet kiirtására a Somogyomi oláh ajkú polgárok is, és közüllünk azokat, kik a magunk és status szükségeit fedezõ hasznos gazdálkodásban és felségéhez híven oda haza foglalatoskodtunk a leg nagyobb kegyetlenkedisek között elfogtak, és több ideig az utza közepin a szabad ég alatt lantsiasok és fegyveresek között irtozatosan megkötezve õriztetvén indítottak más helységbe, az általok legyilkoltatásunkra tervezet helyre a honnan csak is ártatlanságunk és az Isteni gondviselés mentesített. Most viszont azon partütõ oláh ajkuak nem szünnek [...] uton útfélen személyünkben sértegetni, meg maradot vagyonkánkban károsíttani, sõt gyilkoló szándékkal házainkra rohanni, kik a múlt õszön – semmi Császári Tábor közbe jövetelin kívül – rablásokkal 100, százezer váltó Rforint kárnál többet tettek a falunki békés polgároknak [...] azt nyílvánítván, hogy az excellentiád parantsa, és más császári hatóságoké nem érvényes, õk csakis az oláh Comitétõl várnak [...]; azért méjj alatvalói alázatossággal könyörgünk Excellentiád alázatos szine elõtt, hogy Császárunk és Királlyunk atyai Szent czélja tökélletesülve légyen, s az excellentiád és több törvényes Császári hatóságok rendelkezése érvényesedjen, és ezek szerint a mû biztonságunk is létesüllyön; méltóztasson a fen megnevezet makats, elátalkodot és más békés polgárok vagyonára és életére leselkedõ rosz akaratu személlyeket a fen tisztelt rendeletek normáján a Sz. Medgyesen létezhetõ katonai parantsnokság által [...] korlátoztatni, mert mind addig életünk kétség alatt vagyon.”

[14] MOL F 259. 1. csomó. 1849/950 sz. irat szerint: „Többszeri intéseim ellenére részint nemzeti gyûlölségbõl, részint személyes bosszúból ismételve fölmerült rablások, sõt gyilkolások esetei arra kénszerítenek, miszerént az illy erõszaknak minden szigorrali eltávoztatására a Cs. Kir. Katona Állomási Parancsnokságokat általánosan oda utasítsam, hogy mind azon esetekben, hol a személyes bátorságnak fosztás, ölés általi megsértése elõforduland, [...] minden vétkesek, kik a tényen rajta kapatnak, azonnal ott a helly szinén, [...] a hadi szabályok szerént, [...] agyon lövettessenek.”

[15] MOL F 259. 9. csomó. 1849/3324 sz. irat. „Mû nagyon nyomorult allapotban és sorsban lévõ Közönség [...] megalázkodással és fohászkodással bátorkodunk esedezni, könyörögni. [...] ennek elõtte nehány évekkel tsak nem egész falunk hamúvá égvén; [...] a múlt év Július hó 20-iki hasonló képpen számos gazdák gonosz ember keze által hamuvá égtek; [...] e folyó év Mártius havában ismét a mi falunkban történt szerentsétlen ütközet, a Császári Tábor falunkra ágyúzott; [...] mind ezeken fejül a külembezõ hadi népnek az ország uttyában lakásunk miánt, nállunk gyakari megfordulása által, annyira ki ûrittettünk minden féle élelmiszereinkbõl, s igáztatott vonomarháink[ból], hogy tsak a legg nagyobb nyomorútsággal tudjuk még életünket fen tartani. [...] Mind hogy azon vád merült fel, hogy talám a mult Télen egy magyar sereget töllünk való ember vezetett volna, egy ollyatén helyre, honnan a Város ágyuztathatnék és a benne lévõ Császári hadi erõ kiûzettessék. Ezen vádra nyílt szívvel azt feleljük, hogy tsak valaki találtatnik, ki azon útmutatót megnevezhetné, megmutathatná, abban az esetben mi készek vagyunk aztat mind bûnöst elfogni, kézbe adni a legkeményebb büntetésre [...] az egész falut egybe gyûjtvén nem találtatott senki, ki azon vádlatnak igaz voltáról valamit tudna. [...] Annak okáért [...] kéntelenek vagyunk könyörülõ szíve és lábai elõtt le borulva esedezni, méltóztassék azon reánk mért bûntetés alól, u.m. 40 darab marha, ezer pengõ forint bûntetés alól fel szabadéttani, nékünk azt elengedni, mert külemben végsõ veszedelemre jutunk.”

[16] Reichs-Gesetz- und Regierungsblatt 1850. 1223–1230.

[17] MOL F 259 1849/682. sz. irat; F 259 1849/1663. sz. irat és F 259 1850/19263. sz. irat.

[18] MOL F 259 1849/1663. sz. irat.

[19] MOL F 259 1849/681. sz. irat.

[20] Erdély Tartományi Kormány Lapok 1849/51. Gy. 92.

[21] Erdély Tartományi Kormány Lapok 1850. 93–97.

[22] Erdély Tartományi Kormány Lapok 1850. 93–97.

[23] MOL F 259. 7. csomó 1849/2907. sz. iratban olvashatjuk: „Dáné István ilyefalvi és Csulak Zsigmond szárazpataki pap atyánkfiai, a háromszéki sepsi egyházvidékbõl, mint status-foglyok már régóta Nagyszebenben fogva tartatnak. Mi ugyan leendõ hibájukat nem mentjük, minthogy azt nem is tudhatjuk: de tapasztaljuk a lelkészi gondozás hiányzásából azon illetõ egyházakra háromló fogyatkozásokat. A haldoklók lelki vigasztalás, a csecsemõk gyakran keresztség nélkül mulatnak ki; a kormánytól is parancsolt népnevelés nem mozdíthatik elé; a felsõségi rendeletek kihirdetése gyakran hiányt szenved. [...] méltóztassék nevezett pap atyánkfiait addig is míg kihallgattathatnának megyéjökbe kezesség mellett visszabocsáttatni. [...] Kelt Sepsi Szent-györgyön, 1849. november 26-kán.”; F 259. 62. csomó 1850/11868. sz. irat: Szalántzi József királyi táblai ülnök azért könyörgött 1850. február 9-én írt levelében, hogy 41 évnyi közszolgálat után megmaradhasson állásában, vagy valamilyen más hivatalra alkalmazzák.

[24] MOL F 259. 3. csomó. 1849/1642. sz. irat; 4. csomó. 1849/2251. sz. irat; 5. csomó. 1849/2508. sz. irat; 14. csomó. 1850/922. sz. irat.

[25] MOL F 259. 2. csomó. 1849/1212. sz. iratban a kantai iskola igazgatója, illetve a székelyudvarhelyi r. k. középtanoda tanárai kérik elmaradt bérük folyósítását.

[26] Reichs-Gesetz- und Regierungsblatt 1851. 373–386.

kapcsolódok
» Erdélyi Múzeum Egyesület
 
további folyóiratok

» Altera
» Altera
» Átalvetõ
» Bázis
» Ellenpontok
» Erdélyi Fiatalok
» Erdélyi Gyopár
» Erdélyi Irodalmi Szemle
» Erdélyi Magyar Hírügynökség Jelentései 1983–1989
» Erdélyi Magyarság
» Erdélyi Mûvészet
» Erdélyi Társadalom
» Erdélyi Tudósítások
» Glasul Minoritãților
» Glasul Minoritãților
» Hátország
» Helikon
» Hid
» Hitel
» Kellék
» Korunk
» Közgazdász Fórum
» L.k.k.t.
» Látó
» Magyar Kisebbség
» Provincia
» Romániai Magyar Jogtudományi Közlöny
» Székely Füzetek
» Székely Közélet 1928-1937
» Székelyföld
» Székelység 1905-1915
» Székelység 1931-1944
» Új Kelet
» Web

 
   
(c) Erdélyi Magyar Adatbank 1999-2024
Impresszum | Médiaajánlat | Adatvédelmi záradék