Erdélyi Múzeum

    folyóiratok   » Erdélyi Múzeum
  szerzõk a b c d e f g h i j k l m n o p r s t u v w  
  keresés á é í ó ö õ ú ü û ã â ş ţ
  összes lapszám » Erdélyi Múzeum2001/1-2 »
 


| észrevételeim
   vannak


| kinyomtatom

| könyvjelzőzöm


 
 



 
   
 
Erdélyi Múzeum - 63. kötet, 2001. 1-2.füzet

Kósa István 

A ráhagyatkozó-eszmélõdõ gondolkodás
és a Ge-Stell értelmezése Martin Heidegger filozófiájában

 

„A cselekvés legmagasabb formája a gondolkodás – megnyitni magunkat a lét egy újabb megnyilvánulása elõtt.”

 Michael Zimmerman: The Eclipse of the Self

 

Tanulmányomban a kései Heidegger gondolkodását az eszmélõdõ-ráhagyatkozó gondolkodás  fonalán végigvezetve szeretném bemutatni. Ennek érdekében a heideggeri életmûben nemcsak a negyvenes és az ötvenes években megjelent ráhagyatkozás, illetve eszmélõdés fogalmakat elemzem, hanem – éppen azért, hogy kapcsolatot teremtsek a korábbi Heidegger-mûvekkel – egy a szó tágabb értelmében vett eszmélõdõ-ráhagyatkozó gondolkodásról, beállítottságról is beszélek. Ezt a szó tág értelmében vett eszmélõdõ-ráhagyatkozást a Beiträge zur Philosophie  címû mûvétõl datálom: ettõl a mûtõl fogva véleményem szerint Heidegger egyre pontosabban körvonalazza a szó szûk értelmében vett eszmélõdést, ráhagyatkozást. E folyamat elsõ szakaszának azt az 1935-tõl 1939-ig tartó idõszakot tartom, amelynek során Heidegger – igazából négy éven belül – végérvényesen törli az államférfit, a politikust az autentikus alkotók sorából; második szakasznak az 1939-tõl 1973-ig tartó intervallumot tekintem, amelyben megjelenik a szó szûk értelmében vett heideggeri ráhagyatkozás fogalma és a Ge-Stell szakterminus, s amelyek felbukkanásával egyetemben körvonalazódik a Zähringeni szemináriumban már pontosan megfogalmazott szerepe a gondolkodásnak: a gondolkodást nem szabad képesnek és illetékesnek tartanunk az ember helyének megváltoztatására, nem remélhetünk attól gyakorlati tanácsokat a hétköznapok jelentõs döntései során – hiszen akkor még mindig a termelés modellje szerint gondolnánk el azt, mondja Heidegger. Azt gondolom tehát, hogy az eszmélõdõ-ráhagyatkozó gondolkodás legteljesebb megfogalmazásával a Zähringeni szemináriumban találkozhatunk.

A tanulmányt két nagyobb részre osztottam fel: az elsõ részben Heidegger-olvasatom vázlatos ismertetését tûztem ki célul a Ge-Stell és az eszmélõdõ gondolkodás fonalán végigvezetve, a másodikban pedig magát az eszmélõdõ gondolkodást járom körül alaposabban.

I.  A lét történelmi sorsának  legvégsõ alakja: Ge-Stell

Heidegger-olvasatomra fõként három gondolkodó Heidegger-kritikája nyomta rá bélyegét: Michael E. Zimmerman, Vajda Mihály és John D. Caputo. Ami a két elõbbi gondolkodó Heidegger-olvasatában  közös, úgy gondolom, meghatározó tényezõ mindmáig saját Heidegger-képem alakulásában: mindketten kiemelik Heidegger azon törekvésének fontosságát – és azzal együtt annak nehézségét –, hogy a metafizika fogalmiságát mellõzve fogalmazzák meg mondanivalójukat. E két Heidegger-szakértõt, mármint Zimmermant és Vajdát ez kapcsolja össze mindenekelõtt Heidegger-interpretációmban – vannak ellenben olyan sajátosságok is, amelyek végérvényesen elválasztják  õket. Az alábbiakban elõször azt fogom bemutatni, amit különösen kihangsúlyozandónak tartok, és „közösnek” tudom be a két filozófus gondolataiban Heidegger-olvasatomban: a metafizika fogalmiságának mellõzését. Egy-egy példával érzékeltetem, mire gondolok  mindkettõjük esetében.

Vajda Mihály A szent címû esszéjébõl ragadok ki egy, a heideggeri szent fogalom elemzésére szánt passzust: „Rudolf Otto szerint a szenttel, pontosabban annak azzal az irracionális mozzanatával, amelyet õ numinózusnak nevez, egy hátborzongató érzés szembesít bennünket. Scheler úgy véli, hogy a szent tudata az emberi tudattal együtt szükségképpen adva van. Freud a vallásos élményt a kultúrából mint olyanból származtatja, Marx ezzel szemben konkrét társadalmak konkrét ellentmondásaiból próbálja levezetni. Sorolhatnám tovább a magyarázatokat. Valamennyi említett elképzelésnek van azonban egy közös mozzanata: a legszentebb ezek szerint maga az isten, az istenség – akár hisznek létezésében, akár nem –, minden más szentség az istenségbõl levezetett. Heidegger szentje viszont valami más. Talán szükségképpen van ez így. Ha egyszer Heideggernek az az alapvetõ törekvése, hogy a Platón és Arisztotelész óta uralkodó metafizikai világértelmezést meghaladja, akkor nem is választhatja le a világról a szent isten vagy a szent istenek érzékfeletti szféráját (a sötét betûkkel kiemelt részek tõlem – K. I.).[1]

Michael E. Zimmerman az autentikus alkotás kapcsán fogalmazza meg Heidegger alapvetõ törekvésének nehézségét: „Akárhogy is, Heidegger nehézsége az volt, […] hogy hogyan beszéljen az élõ dolgok belsõ mércéjérõl, valamint határáról (»a föld rejtett törvénye«), anélkül hogy igénybe venné a produkcionalista metafizika egyik fundacionista doktrínáját: tudniillik azt, hogy a létezõk saját »lényegükben« vannak »megalapozva« (minden kiemelés tõlem – K. I.).”[2]

A Zimmerman-passzusból ugyanakkor nemcsak a Vajda-interpretációval közös gondolatot emelném ki, hanem azt is, ami a két Heidegger-szakértõt szememben megkülönbözteti egymástól. Arra gondolok, Zimmerman Heidegger-olvasatában, amit az idézett szövegrészletben sötét betûkkel emeltem ki: „Akárhogy is, Heidegger nehézsége az volt, […] hogy hogyan beszéljen az élõ dolgok belsõ mércéjérõl, valamint határáról (»a föld rejtett törvénye«).” Heidegger-olvasatomban leginkább ebben a tekintetben nyer fontosabb hangsúlyt Zimmerman Heidegger-interpretációja, mint a Vajdáé. Tudatában vagyok annak, hogy a Heidegger-szövegek feltehetõen sehol sem említik együtt az élõlények belsõ mércéjét a  Mûalkotás eredetének „föld” fogalmával.[3]

 Jóllehet a világ és föld fogalmát egy következõ alfejezetben fogom elemezni, néhány gondolat erejéig mégis fontosnak tartom bemutatni a zimmermani álláspontot. Osztom tehát Zimmerman azon „nézetét” (expliciten ezt nem fogalmazza meg), miszerint a kései Heidegger esetében nem csupán a mûalkotások esetében beszélhetünk a Mûalkotás eredetébõlismert „föld”-höz hasonló, a jelenlevés ellentéteként értendõ megtagadásról, hanem bármely létezõ esetében. Ebben igazából az általam ismert Heidegger-szakértõk egyetértenek. Ez a megtagadás biztosítja Heidegger szerint egyfelõl a létezõk magában-létét,[4] másfelõl azonban a dolgok maguk isrendelkeznek egy „bensõség”-gel,  amely a mûalkotás igazságához hasonlóan „ellenáll” az „inautentikus” teljes felfedésnek, a produkciónak (pontosabban: ezt a bensõséget szem elõtt tartva, lenni-hagyva alkot az autentikus alkotó).[5] Erre helyez különös hangsúlyt Zimmerman, ami, úgy gondolom, összhangban van az általam hamarosan ismertetésre kerülõ heideggeri kvázikonzervatív beállítottsággal is: „A növények és az állatok növekedését csak egy történeti világon belül lehet felfedni; mindazonáltal minden élõlényre – igazából-létezõre – jellemzõ egy »bensõség« [Innigkeit], amely ellenáll a felfedésnek.”[6]

Zimmermantól csupán két, erre a bensõségre vonatkozó mondatot emelnék ki, amelyeket Heidegger Vorträge und Aufsätze címû írásából ragad ki: „A nyírfa sosem lépi át saját lehetõségeit. A méhraj saját lehetõségében tartózkodik.”[7]

Úgy gondolom, Walter Biemel Heidegger-kritikájában is találunk erre utaló kijelentést: „A mai világcivilizációt a kibernetikai világkép határozza meg. E világfelfogás szeme elõtt a totális irányíthatóság lebeg, minden folyamat kiszámíthatósága. Ez oda vezet, hogy eltûnik minden »az önmûködö gépek és az élõlények közötti különbség«.[8] A génszerkezet megfejtése által (melynek Heidegger a magfizikában az atom felbontását felelteti meg) maga az ember is tenyészthetõvé, manipulálhatóvá válik (kiemelés tõlem – K. I.).”[9]

Heidegger a Gelassenheitban fogalmazza meg talán legfrappánsabban azon nézetét, hogy az élõlények bensõségét is veszélyeztetettnek látja a Ge-Stellben; tudatában vagyok annak, hogy nem csupán a szó szoros értelmében vett földi életet fenyegetõ veszélyre gondol, hanem egy az „emberi lényeg” elleni támadásról is (ez utóbbi az embert azzal fenyegeti, hogy a feltárás egyetlen módjába ragadja).

Most azonban – még mindig – az élõlények bensõségére helyezem a hangsúlyt. Lássuk tehát a Gelassenheit-beli példát. Elõbb Stanley amerikai kémikus 1955-ben elhangzott következõ kijelentését idézem, majd Heideggernek e kijelentést illetõ kritikáját: „Közel van az az óra, amikor az élet a kémikus kezébe kerül, aki az eleven szubsztanciát (kiemelés tõlem – K. I.) kívánságra le- és felépíti vagy megváltoztatja.”

Erre a kijelentésre reagál Heidegger: „Ezt a kijelentést – mármint a Stanley-ét – tudomásul veszik. Sõt csodálják a tudományos kutatás merészségét, és emellett nem gondolnak semmire. Nem gondolnak arra, hogy itt a technika eszközeivel az élet és emberi lényeg[10] (kiemelés tõlem – K. I.) elleni támadás készülõdik, mellyel összevetve a hidrogénbomba exploziója keveset jelent.”

Összegzésképp: Zimmerman (és részben Biemel) Heidegger-olvasata különös erényének tartom azon heideggeri gondolatok kihangsúlyozását, melyek szerint a Mûalkotás eredetében és a Beiträgében ismertetett „föld” esetében egy az élõlényekre jellemzõ „bensõség”-rõl is beszélhetünk. Egyértelmûnek tûnik számomra, hogy a Mûalkotás eredetében a föld fogalmának körülírásakor Heidegger még nem említi az élõlények bensõségét. Heidegger indítékát feltehetõen a tudományok „mindenhatóságával” szembeni  beállítottságában kell keresnünk: a Ge-Stell tudományos kutatói azzal a – Heidegger szerint – hamis illúzióval táplálják az emberiséget, hogy uralják a technikát, kezükben tartják. Lehet, hogy ezzel a totális irányíthatósággal szembeni beállítottság késztette Heideggert az Innigkeit terminus bevezetésére?

Mindkét gondolkodó Zimmerman és Vajda korkritikusnak és antidemokratikusnak tartja a kései Heidegger gondolkodását. Jómagam úgy vélem, hogy a kései és fõként gondolkodásának harmadik szakaszában lévõ Heidegger esetében nemcsak egy korkritikai attitûdrõl beszélhetünk, amire Rorty jogosan mutat rá, hanem – a korkritikai attitûd mellett (vagy: inkább?) – egy „kvázikonzervatív” beállítottságról is, amely a technikai fejlõdésnek, illetve a társadalmi közösségek felaprózódásának veszélyeire akar figyelmeztetni. Semmiképp sem azt akarom állítani, hogy ez a kvázikonzervatív attitûdbõl fakadó „figyelmeztetés” értelmében arra utal, hogy egy jól meghatározható ponton meg kellene állítani a technikai civilizáció fejlõdését. Sokkal inkább arról lehet szó, hogy ebbõl a kvázikonzervatív attitûdbõl adódó „figyelmeztetés” egyáltalán nem tiltó jellegû. Éppen ezért nem arról van szó, hogy átlépésre nem ajánlott határköveket állítana fel Heidegger (pl. az atom felbontása az atomfizikában) a világcivilizáció folyamatában, hanem inkább arra a minden közösségben egyszeri  folyamatrautal-figyelmeztet, amelynek során a közösségek tagjai – szinte egy csapásra – elveszítik rögzítettségüket (Bodenständigkeit). Tehát Heidegger nem is a rögzítettség elvesztése ellen akar valami konkrét politikai, emberi tervet ajánlani, ami megszüntetné ezt a folyamatot, hanem arra figyelmeztet, hogy erre a gyors változásra nem vagyunk felkészülve: „Mindamellett mégsem az a tulajdonképpen  ijesztõ ebben, hogy a világ egyre inkább át- és áttechnicizálódik. Sokkal ijesztõbbnek tûnik, hogy az ember erre a világváltozásra nincs felkészülve.” (Ráhagyatkozás, 88.)

A Ge-Stell megszüntetésének  problematikája és Heidegger kvázikonzervativizmusa
az eszmélõdés folyamatában

A Ge-Stell megszüntetésével kapcsolatos gondolataim alapjában véve legtöbb tekintetben megegyeznek Vajda Mihály A szent címû tanulmányából kiragadott passzusban megfogalmazottakkal: „Ahhoz, hogy visszataláljunk a fájdalom, a halál és a szeretet el nem rejtettségéhez, arra az emberre van szükség, akinek lényege megfelel az áll-vány megszüntetésének. Maga a döntés azonban a létben megy végbe.”[11]Az  általam „kvázikonzervatív”-nak nevezett heideggeri attitûdben is a Vajda által említett megfelelésrõl van szó.[12] Ennek a megfelelésnek jómagam egy „konzervatív” mozzanatot istulajdonítok: például a Zähringeni szemináriumbanmegfogalmazott  lemondást, amelyben a Ge-Stell, az áll-vány embere „oda jutna el – Heidegger szerint –, hogy lemond a haladásról, és belemegy a fogyasztás és a termelés általános korlátozásába”.[13]

Amikor errõl a mozzanatról beszélek, tudatában vagyok annak, amit Heidegger a Ge-Stell kétértelmûségének nevez: mind az emberiségre leselkedõ veszély („a technika lényege [...] fenyeget azzal a lehetõséggel, hogy minden csak az állomány[14] elnemrejtettségében fogja elõállítani magát”[15]),  mind az abban felmagasló menedék is benne rejlik a létsors e történelmi korszakában. E kétértelmûséget Heidegger a titok csillagjárásának nevezi – ebbe bepillantva látjuk meg a menedék felnövekedését. „Emberi cselekvés soha nem képes megbirkózni ezzel a veszéllyel.” Azt gondolom tehát, nemcsak a titok csillagjárásába való bepillantást érhetjük tetten az idõs Heidegger mûveiben, hanem a lemondással és az eszmélõdéssel (amely a Ge-Stell lényege megszüntetésének megfelel) együtt járó, a hétköznapokban akár az igényeirõl lemondani képes, a technika tárgyait hétköznapjaiba beengedõ, de  annak hatalmát korlátozó beállítottságról is. Erre gondolok az ún. kvázikonzervatív beállítottság kapcsán.

 Az itt bemutatott feltételezésem  alátámasztására – annak tehát, hogy nemcsak a technika kétértelmûségébe szükséges bepillantanunk Heidegger szerint, hanem egy valamiféle konzervatív beállítódást is gyakorolnunk kell hétköznapjainkban – elõször egy  heideggeri példát elemzek, feltéve az erre vonatkozó kérdést: miért nevezem kvázikonzervatív attitûdnek? Mert úgy gondolom – annak ellenére, hogy a Ge-Stell kétértelmûsége egyfelõl a rendelkezésre állítás révén veszélyeztet („amely a feltárás eseményébe való pillantásnak útját állja”), másfelõl pedig a menedék  felnövekedésének lehetõségét is tartalmazza –, Heidegger nem csupán a metafizika történetének újraelsajátításáról beszél (ez lenne az ismeretkritikai mozzanata az ún. kvázikonzervatív attitûdnek:  a veszéllyel és a menedékkel egyetemben), hanem egy olyan attitûdrõl is, amely megfelel a Ge-Stell lényege megszüntetésének. Heidegger nem csupán arról szól, hogy a dolgot (Das Ding címû tanulmányában elemzi részletesen) a metafizika újraelsajátítása révén tapasztalhatjuk meg, megfigyelve azt, hogy hogyan is használták régen, használtak például egy boroskorsót, hanem egy olyan aktív, a mindennapi tevés-vevés során is „mintaként” szolgáló fontolgató (itt nem a mintára esik a hangsúly, hanem a „fontolgatóra”) attitûdrõl is, amelyben döntenünk kell, igénybe vegyünk-e egy új technikai tárgyat vagy sem (vagy ha igénybe is vesszük, nem engedjük, hogy „azok szolgaságába” jussunk). Tehát a boroskorsó régi használatának újraelsajátításával (a metafizikaként értett létsorsban való nyomon követése), úgy gondolom, nemcsak arra akar utalni-emlékeztetni Heidegger, hogy egy tárgy használatában (olyan használatában, amiben a lét nem-tartózkodik: az illetõ tárgy ki van szakítva saját környezetének utalásegészébõl, a Geviertbõl) a létfeledés felhangzik,[16] hanem valahol a rögzítettség elvesztésének egyszeri folyamatával szemben tanúsított magatartásra is  éppoly erõs hangsúly kerül, mint az eszmélõdõ-újraelsajátító mozzanatra.

Mit is jelenthet  a lét-által sajáttá-tettként (das Ereignis) tapasztalni magunkat, és azt tudatosan[17] vállalni? Hát ha a Ge-Stellben az a veszély fenyeget bennünket, hogy csaka megrendelésben[18] (ez lenne az, amit a Beiträgeben még a lét nem-tartózkodásának illesztményébe sorolta be Heidegger) kifejtettet kövesse felfedõ-alkotó tevékenységében, akkor, azt gondolom, természetesen valami olyan létmódot, amelyben e „megrendelés”-sel szemben – a lehetõségekhez mérten – fontolgatón  valamilyen  ellenállást tanúsítunk, ha szükséges.

Amikor kvázikonzervatív attitûdrõl beszélek Heidegger kapcsán az itt bemutatott feltételezésem fényében, szinte mindegy, hogy a 19. vagy a 20. században tetten érhetõ – jóllehet a Bevezetés Heideggere még csak a 19.-et említi – rögzítettség elvesztésérõl beszélünk, hiszen Heidegger maga a gyorsan végbemenõ folyamat lehetséges hátulütõire figyelmeztet.[19] Mit értek végül is kvázikonzervatív beállítottságon? Erre a kérdésre csak közvetett „bizonyítékokkal” tudok szolgálni, ugyanakkor úgy vélem, Zimmerman ezen feltételezésem alátámasztásában többet segít, mint Vajda, jóllehet ez utóbbi egyik esszéje hívta fel a figyelmem arra, hogy Heidegger két fontos csomópontot jelöl meg a Nyugat történelmében, amikor az emberiség úgymond „kisiklott” a jó pályáról –  Platón–Arisztotelész korát és a 19. századot –, az övétõl eltérõ  nézetet szeretnék képviselni ebben a kérdésben. Annyiban különbözik Heidegger-olvasatom a Vajdáétól ebben a tekintetben, hogy míg õ úgy véli, valamennyiben kivételnek tekinthetõ az 1935-ös Bevezetés abban az értelemben, hogy a 19. századtól fogva járunk rossz úton, addig én úgy gondolom, hogy – még ha ezt máshol nem fejezi is ki expliciten Heidegger, talán csak azért, mert már nem akart az 1935-ös mûben képviselt kultúrkritikai álláspontra helyezkedni? – jó néhány közvetett utalást találunk arra, hogy a 19. századnak kiemelt szerepet tulajdonít, vagy mondjam úgy pontosabban: a rögzítettség elvesztésének arra a folyamatára, amit a kései Heidegger  mindvégig – még ha csak közvetve is – kihangsúlyoz, s amely majdhogynem fölöslegessé teszi a megkülönböztetést a múlt és e század között.

Az alábbiakban Vajda 1933–35-re vonatkozó Heidegger-olvasatából emelnék ki két olyan passzust, amelyekben arra utal, hogy Heidegger a 19. századnak kiemelt szerepet tulajdonít: „Ezzel függ össze szerintem az a tény is – véli Vajda a Bevezetésben is jelen levõ korkritikára utalva –, hogy  Heidegger e gondolkodói korszakában a XIX. századnak kiemelt szerep jut (kiemelés tõlem – K. I.).” „A kisiklás a Bevezetés Heideggere szerint is – mondja Vajda Kundera kapcsán – a 19. században következett be. Érdekes módon ez az egyetlen mû (kiemelés tõlem – K. I.), ahol Heideggernél nem már a kezdettõl vagy legalábbis Platóntól-Arisztotelésztõl fogva járunk rossz úton.”[20]

Nem azt akarom ezzel állítani, hogy Vajda Heidegger-olvasatában ez az egyetlen heideggeri mû a mérvadó, ha a 19. századról beszél Heidegger kapcsán, hiszen egyértelmû, az utolsó itt idézett passzusában kizárólag arra utal, amit a Heidegger-szövegek expliciten is tartalmaznak. Úgy gondolom, még ha abban Heidegger nem erõsít is meg expliciten, hogy a 19. századnak 1935 után is fontos szerepet tulajdonított, egyre inkább „kiemelte” (tudom, nem ajánlott ezt a szót használni, hiszen Heidegger nem emel ki egyetlen korszakot sem a szó szoros értelmében véve) a léttörténet más korszakai közül. Továbbá azt gondolom, hogy a kései Heidegger ezzel  párhuzamosan a görögöknek is fokozatosan más szerepet szán: Hérakleitosz, Parmenidész már fokozatosan a nemtárgyiasító gondolkodás példái lesznek csupán. Sõt azt is valószínûnek tartom, hogy mindezek a  változások Heidegger filozófiájában azzal is párhuzamosan történnek, hogy – ahogy Vajda állítja[21] – a metafizikaként értett léttörténetet egyre inkább a történelemmel azonosítja. Igazából úgy gondolom, a kvázikonzervatív attitûd kapcsán nem is egy bizonyos századra, a 19.-re vagy akár a 20.-ra kell gondolnunk. Sokkal inkább arra a folyamatra irányítanám a figyelmet, amelyre maga Heidegger utal a Gelassenheit címû elõadásában, s amely közös vonása lehet a Bevezetéstõl kezdõdõen a heideggeri filozófiának, mely szerint beolajozottan mûködõ, változatlan szokásrendû közösségek rendkívül gyorsan veszítik el rögzítettségüket. Heidegger azonban egyáltalán nem megállítani akarja ezt a folyamatot, ugyanis nem szán ilyen szerepet az embernek. „Sok német veszítette el hazáját, az otthon talajától elûzötteknek el kellett hagyniuk falvaikat és városaikat. Sokan mások, kiknek otthona érintetlen maradt, mégis elvándoroltak, a nagyvárosok forgatagába kerültek, az iparnegyedek sivárságába kellett áttelepülniük. A régi hazától elidegenedtek. És az otthonmaradottak? Gyakorta még otthontalanabbak, mint a hazájuktól elûzöttek. Naponta, sõt óránként megbûvölik õket a rádió- és a televízióadások.”[22]

Hogy megértsük Heidegger ezen alkotói korszakát, mindenekelõtt részletesebben be kell mutatnom a Ge-Stellt, az áll-ványt. A Ge-Stellrõl elsõsorban azt kell tudnunk, hogy az a lét történelmi sorsának (a metafizika történetének) legvégsõ alakja. Ma az egész földi valóságot Heidegger szerint meghatározó módon a progressziókényszer uralja – ez a progressziókényszer a maga során pedig produkciókényszert feltételez.[23] Az így megszületõ progressziókényszer egyre újabb szükségletek kényszeréhez kapcsolódik. Heidegger azt nevezi Ge-Stellnek, rá-állításnak, ami az  egymást feltételezõ kényszerekben, a produkció- és progressziókényszerben közös. Miért is nevezi Heidegger a lét történelmi sorsának, végsõ alakjának a Ge-Stellt?  Mert: „Ebben a történelmi sorsban az ember a tárgyiság korából a megrendelhetõség [Bestellbarkeit] korába (kiemelés tõlem – K. I.) lépett át: ebben a mi jövendõ korunkban minden és mindenki megrendelés-kalkuláció útján állandóan rendelkezésre álló. Szigorúan véve nincsenek többé tárgyak, csak »fogyasztási javak«, amelyek minden egyes fogyasztónak rendelkezésére állnak, aki maga is a termelés és fogyasztás üzemébe vannak beállítva.”  Ez a mi jelenünk embere – mondja Heidegger.

 

II. Az eszmélõdõ gondolkodás

„Eszmélõdõ gondolkodás”, „másik gondolkodás”, „elmélkedõ gondolkodás”,  „ráhagyatkozás”: ezen fogalmakat sok tekintetben hasonló értelemben használja a kései Heidegger. Úgy gondolom azonban, mindahány a Beiträgében megfogalmazott létfogalomra, az Ereignisre alapoz, éppen ezért csak abból értelmezhetõ. Ugyancsak a sajáttá-tevõ eseménybõl, pontosabban az abban megtörténõ egymásbafordulásból, a Kehre im Ereignisbõl értelmezhetõ a Ge-Stell emberére háruló szerep is.

Az eszmélõdõ-ráhagyatkozó gondolkodás bemutatásában kiemelt jelentõséggel számomra mindenekelõtt, a Beiträgén kívül természetesen, a Tudomány és eszmélõdés, a Ráhagyatkozás címû Heidegger-elõadás és a Zähringeni szeminárium bír. Jóllehet az eszmélõdés fogalmat Heidegger csak az ötvenes években vezeti be mûveibe, én azonban tágabb értelemben fogom használni abból a célból kifolyólag, hogy kapcsolatot tudjak teremteni Heidegger alkotói korszakai között. Az eszmélõdés fogalom megjelenésének – és elõzményeinek – bemutatásában mégis szem elõtt tartok egy kritériumot, mégpedig azt, ami Heidegger-olvasatomban meghatározó tényezõnek bizonyul: Heideggernek a görög gondolkodókkal és költõkkel folytatott párbeszéde lesz a mérvadó. Ebben a párbeszédben, amit igazából a Beiträge zur Philosophie-tól datálok, egyre erõsödik az a tendencia, miszerint Heidegger fokozatosan – igazából négy éven belül –, majd végérvényesen törli az államférfit, a politikust az autentikus alkotók sorából. Ezt a 1939-tõl 1973-ig tartó intervallumot tekintem a „letisztult” eszmélõdõ gondolkodás heideggeri körvonalazásának.

Mindezek alátámasztására két Heidegger-passzust szeretnék az alábbiakban bemutatni. Az elsõ passzus Heidegger utolsó mûvei közül való, s ebbõl azt a részletet fogom kiragadni, amelyben azt fogalmazza meg precízen, miért nem szabad a gondolkodást a termelés modellje szerint elgondolni, ami azt jelentené, hogy képes az ember helyének megváltoztatására. Úgy gondolom, ez a precíz megfogalmazás igazából egy olyan törekvésnek a kifejezése Heidegger részérõl, ami már 1936-tól egyre fontosabb helyet kap a Heidegger-életmûben, és ami egyben az eszmélõdõ gondolkodás kvázi meghatározásaként is felfogható: „a tudat elsõbbségét fel kell adni egy új terület, a jelenvaló-lét területe javára, hogy az ember számára csak egyetlen lehetõség van ahhoz, hogy bekapcsolódjék ebbe az új területbe, [...] ami nem az ember, de az ember mégis onnan kapja meghatározását. A betérést ide nem a gondolkodás viszi véghez, ahogy azt már Heidegger kidolgozta. Az leginkább azt jelentené, hogy a gondolkodást még mindig a termelés modellje szerint képzelik el, amikor képesnek hiszik arra, hogy az ember helyét megváltoztassa (kiemelés tõlem – K. I.).[24]

A második idézetet annak alátámasztására választottam ki a Tudomány és eszmélõdésbõl, hogy bemutassam, mit is jelent a görög gondolkodókkal és nyelvünkkel való párbeszéd a kései Heidegger szemében: „a mára irányuló eszmélések csak akkor bontakozhatnak ki és terjedhetnek el, ha gyökereiket történelmi létünk talajába mélyesztik a görög gondolkodókkal és a nyelvünkkel folytatott párbeszédben. [...] A görög gondolkodókkal – egyúttal költõkkel – folytatandó párbeszéd nem az antikvitás modern reneszánszát jelenti.”[25]

Tehát az eszmélõdést egyfelõl a gondolkodás korlátozott szerepével (és ez a belátás, úgy vélem, csak a kései, az 1938 utáni Heideggernél körvonalazódik elõször), másfelõl a görög gondolkodókkal és a nyelvünkkel való párbeszédhez társítom. Ebben a párbeszédben a görög gondolkodókhoz való viszony alaposan megváltozik – már semmiképp sem hasonlítható a Bevezetés a filozófiába görög emberképéhez.

Az alábbiakban bemutatom azokat a változásokat, amelyek 1935 és 1939 között következtek be Heidegger gondolkodásában, s amelyeket az eszmélõdõ gondolkodás kialakulásának elõzményeként tudok be. Mindenekelõtt a Beiträge zur Philosophie-t (Az Eseményrõl), a léttörténeti gondolkodás fõmûveként ismert kötetet tartom szem elõtt e kérdés taglalásakor. Több olyan hasonlóságot fedezhetünk fel e második fõmû és a Lét és idõ  között, amelyek kétségkívül mindvégig – még ha átértelmezve is – meghatározó szerepet kapnak Heidegger filozófiájában: ilyen például az elfedés mozzanata a Lét és idõbõl (ott még kizárólag a mindennapiság sajátja), s amely a Beiträgében[26] újra felbukkan – jóllehet már más vonatkozásban. Ebben az alfejezetben azonban bennünket nem annyira a Lét és idõ és a Beiträge közötti hasonlóságok érdekelnek, mint inkább a különbségek.

Az az alapvetõ különbség, amely az elsõ fõmûvel, a Lét és idõvel szemben tetten érhetõ a Beiträgében, s amely rányomja bélyegét a késõbbi Heidegger-mûvek mindegyikére, hogy ez utóbbiban a létre irányuló kérdés kiindulópontja már nem a transzcendentál-horizontális, hanem léttörténeti. A jelenvalólét mint olyan már nincs szembeállítva a léttel: hozzátartozik a léthez annak tartózkodásában. Ez azonban mégsem a létezõn való túllépést, transzcendenciát jelent, hanem a lét és a létezõ transzcendentális különbségének, a transzcendenciának az átugrását. Ekképpen a lét igazságát közvetlenebbül gondolhatjuk el. A gondolkodás tehát az az ugrás, amelynek során a lét igazsága projekciójának véghezvitele megtörténik – ami által a jelenvalólét önmagát a lét által sajáttá-tettként tapasztalja. A lét a jelenvalólét „tulajdonává” válik, ugyanakkor tartózkodásához a lét is rászorul az emberre. Ezt a lét részérõl jövõ rászorulást és a jelenvalólét  hozzátartozását nevezi Heidegger egymásbafordulásnak (Kehre im Ereignis). Ezzel elérkeztünk a sajáttá-tevõ esemény, az Ereignis heideggeri fogalmához – a kései Heidegger egyik legfontosabb kulcsfogalmához. Az egymásbafordulás – mármint a rászorulás és a hozzátartozás egymásrautaltsága – maga a sajáttá-tevõ esemény. A gondolkodás mint ugrás a létnek ebben az egymásbafordulásban való tartózkodására kérdez rá oly módon, hogy azt visszautalja saját történetébe, kikérdezve a létnek mint létezõ létezõségeként megmutatkozó történetét. Ennek a léttörténeti gondolkodásnak mint ugrásnak mozgatórugója a létfeledés. A gondolkodás mint ugrás azonban csak elõkészítõ jelleggel bír: megnyitja az egymásbafordulásnak, a sajáttá-tevõ eseménynek  tartózkodását (amennyiben a jelenvalólét magát mint a lét által sajáttá-tettet tapasztalja meg), hogy az késõbb a lét igazságát a létezõ nyitottságába rejthesse.

Ebben a két mozzanatban – vagyis abban, hogy a jelenvalólét a lét által sajáttá-tettként tapasztalja meg magát, és ezt a léthez való hozzátartozást tudatosanvállalja,[27] valamint a lét igazságát a létezõ nyitottságába való rejtése – az eszmélõdõ gondolkodás elsõ körvonalazását láthatjuk a második alkotói korszakbeli Heideggernél. Friedrich-Wilhelm von Hermann[28] mutat rá erre a Technika, politika és mûvészet a Beiträge zur Philosophie-ban címû elõadásában: „Az így projektált jövõbeli itt-lét a sajáttá-tevõ eseményhez való tudatosan vállalt hozzátartozással azt azelõfeltételt szabja magának, hogy az »utolsó Isten intései elé« vagy – a Brief über den Humanismus szavaival – a Szent, az Istenség, az Isten újramegjelenése elé álljon.”

A Beiträge és az azt követõ, 1939 utáni Heidegger-mûvekben a hasonlóságok mellett azonban több – az eszmélõdés vonatkozásában különösen fontos – különbséget is tetten érhetünk. Egyelõre csak egyet, a számomra talán legfontosabbat említeném: az államalkotó tettet, amelyet még az alapítás illesztményébe sorol Heidegger (1938 után azonban  végérvényesen törli az autentikus alkotók sorából).

Mi újat hoz a szó tág értelmében vett eszmélõdõ gondolkodás körvonalazásában a Beiträge? Mindenekelõtt újra kihangsúlyoznám a gondolkodás mint ugrás azon szerepét, hogy önmagát a léttörténetbe visszautalja, valamint a lét által sajáttá-tettség tudatos vállalását. Továbbá egy másik olyan fontos kérdés árnyalásához ad támpontot a  Beiträge, amire, úgy gondolom, Heidegger akkoriban még felemás megoldást ajánlott. Mint ismeretes, második alkotói korszakának fõmûvében már nem beszél a Lét és idõben olvasható szisztematikus felépítésrõl,  hanem illesztékrõl. A hat egység, az illesztmények a sajáttá-tevõ esemény (Ereignis) sajátos tartózkodási tartományai. Ezekben az illesztményekben a léttörténeti gondolkodás a lét tartózkodása eddig elrejtett tartományainak bejárása közben csak azt képes elgondolni, ami neki mint elgondolandó megjelenik. A hat illesztményben, amelyet a léttörténeti gondolkodás végigjár, a lét tartózkodását és a lét nem-tartózkodását fogja „feltérképezni”.

Miért mondtam azt, hogy Heidegger itt a szó tágabb értelmében vett eszmélõdés kérdésére még felemás megoldást kínál? Mert akkoriban még felveszi az államalkotót a lét igazságát a létezõk nyitottságába rejtõ alkotók sorába – természetesen ez a problémafelvetés csakakkor érdemelhet figyelmet egyáltalán, ha a Beiträgét a késõbbi, ötvenes évek eszmélõdés fogalma felõl vizsgáljuk. Valószínûnek tûnik számomra, hogy Heidegger kiindulópontja ebben a mûben – az, hogy a lét által sajáttá-tettség tudatos vállalása és a lét igazságának a létezõk nyitottságába való rejtése – hasonló indíttatásnak köszönhetõ a Humanizmus-levélével: „Az ember nem a létezõ ura. Az ember a lét pásztora.” Azt gondolom, a Beiträgében is megtaláljuk e gondolat magvait, elsõ körvonalait, azonban még mindig „felemás” abban az értelemben, hogy a gondolkodást képesnek tartja az ember helyének megváltoztatására.

Technika, politika és mûvészet szerepe az eszmélõdésben
Kulcsfogalmak az eszmélõdésben: föld, világ

Mivel a Beiträge teljes illesztékszerkezetét csak Heidegger halála utána ismerhette meg az olvasóközönség – azt megelõzõen pedig csak az illesztékszerkezetbõl kiemelt kérdéseket és gondolatmeneteket dolgozott ki bõvebben –, továbbra is ebbõl a második fõmûbõl próbálom kibontani az eszmélõdésre vonatkozó gondolatainak alakulását. Szándékomat egyfelõl az indokolja, hogy valójában itt sorolja be a különbözõ létmódokat azokba az illesztményekbe, amelyekben a lét tartózkodik, és amelyekben nem tartózkodik. Másfelõl ebben a mûben olyan alapvetõ heideggeri fogalmakat ismerhetünk meg, mint például a „föld” vagy  a „világ”, amelyek a „letisztult”, a szó szûk heideggeri értelmében vett eszmélõdés fogalmának bemutatásában és kritikájában sok segítséget nyújtanak.

 Kezdem tehát a technika, politika és mûvészet kérdésének és szerepének bemutatásával a Beiträgében – szem elõtt tartva és röviden utalva arra, hogy mi lesz az illetõ létmód sorsa a késõbbi Heidegger-mûvekben. Ahogy már említettem, Heidegger a lét tartózkodásának illesztékszerkezetében hat illesztményt különböztet meg: „A felhangzás” (Der Anklang), „A belejátszás” (Das Zuspiel), „Az ugrás” (Der Sprung), „Az alapítás” (Die Gründung),  „Az eljövendõk” (Die Zukünftigen), „Az utolsó Isten” (Der lezte Gott). A technika, a nemzeti-szocializmusra jellemzõ politikum egyaránt a „Felhangzás” illesztményébe kerül. A gondolkodás, a költészet, a mûvészet és az államalkotó tett viszont „Az alapítás” illesztményébe van besorolva. Az „Alapítás” illesztményébe sorolt létmódokban a jelenvalólét a lét által sajáttá-tettként tapasztalja magát, majd a lét igazságát a létezõ nyitottságába rejti. Ez utóbbi, a lét igazságának alapítása lesz az alapítás fõ mozzanata, amelyben a lét általi elhagyatottságot meghaladja az – autentikus – alkotó. Az igazság alapítása és tartózkodása egyben „õrzés” is tehát, õrzés, amelyben a lét igazságának önelrejtése megvalósul. Itt már felismerhetjük a Mûalkotás eredetébõl oly ismerõs föld és világ viszályát. Az õrzés, hangsúlyozza Heidegger a Vorblickben, a jelenvalólét gondoskodásában történik meg, abban a jelenvalólétben, amelyik a sajáttá-tevõ eseményhez való hozzátartozását alig tudja.

Miért válik fontossá Heidegger-olvasatomban a földnek a világgal való viszálya és az azzal együtt járó elrejtés? Eltekintve attól a ténytõl, hogy Heidegger a Beiträgében még az államalapító tettnek is fontos szerepet szán (s amelyben a jelenvalólét, meglátjuk, a Ge-Stell nem-eszmélõdõ emberéhez hasonlóan a gondolkodást a termelés modellje szerint gondolja el), fontos támpontokra találunk a késõbbi Heidegger-mûvek interpretációjához. Lássuk elõször a technikát a „Felhangzás”[29] illesztményében. Ebben az illesztményben a lét tartózkodási módja a nem-tartózkodás. A modern technika megtapasztalása, elgondolása a Machenschaft (csinálmány) felõl történik. A csinálmány nem egyéb, mint a létezõ magunk elé állítottként és magunk elé állíthatóként való értelmezése. Ez az újkori  tudatfilozófiára és természettudományra alapozó értelmezés a létezõséget a szubjektum által elõ-állíthatóságként is meghatározza. A létezõnek a csinálmányban uralkodó értelmezése azt jelenti, hogy a létezõ a vélésben (Meinen) és a számításban hozzáférhetõ, valamint elõhozható az elõ-állításban (Her-stellen) és végrehajtásban (Durchführung).

Ezzel szemben az „Alapítás” illesztményében – és a Mûalkotás eredetében – a létezõség más értelmezését találjuk.  A választóvonal a két illesztmény, a „Felhangzás” és az  „Alapítás” között éppen a Humanizmus-levélbõl idézett illúzióban rejlik, hogy az ember a „létezõk ura”. Abban az illúzióban rejlik tehát, hogy a fentebb bemutatott illesztményben a létezõ teljesen megismerhetõ és korlátlanul uralható – ezzel szemben az „Alapítás”-ban nem megismerésrõl, hanem felfedésrõl van szó, továbbá nem elõállíthatóságról, hanem – hogy Az igazság lényegérõl Heideggerrel szóljak – lenni-hagyásról. Ennek a két illesztmény közötti különbségnek a szemléltetésére egy olyan passzust szeretnék idézni Az igazság lényegérõlbõl, amelyben a jelenvalólét lenni-hagyó felfedésével egyben együtt jár az egészében vett létezõ elrejtése is. Ez az egészében vett létezõ a tudományok által – mivelhogy nem mérhetõ és nem uralható –: semmis-jelentéktelen. „A lenni-hagyás éppen azáltal, hogy az egyes viszonyulásban mindenkor azt a létezõt hagyja lenni, amelyhez viszonyul, és amit ily módon felfed, elrejti az egészében vett létezõt. A lenni-hagyás önmagában egyúttal elrejtés is.”[30]

A következõkben azért fogom a mûalkotás eredetének elemzésével folytatni Heidegger-olvasatom bemutatását, mert úgy gondolom, ebben a mûben Heidegger alaposabban körüljárja a föld és a világ kérdését, mint a Beiträgében.

A létezõ semmiképp sem a mi kreatúránk vagy akárcsak képzetünk, ha gyakran így szeretnénk is látni. A létezõn túl, de belõle eredõn mégvalami más is végbemegy: a világlás. A világlás a létezõ mint egész közepette egy nyitott hely – ez a nyitott hely, a tisztás (Lichtung)[31] a létezõ felõl elgondolva létezõbb, mint a létezõ. A jelenvalólétre – mármint arra, aki a lét által sajáttá-tettségét tudatosan vállalva a lét igazságát a létezõ nyitottságába rejti – az a feladat hárul, hogy ezt a tisztást õrizze. A világlásnak köszönhetõen adott a létezõ, és váltakozó mértékben ennek megfelelõen lesz el-nem-rejtetté. De a létezõ el-nem-rejtettsége – hangsúlyozza Heidegger – sohasem kéznél levõ állapot: a világlás kettõs elrejtésként történik. Egyfelõl az utunkba kerülõ létezõ megvilágítódása már önmagában is elrejtés. Másfelõl a létezõk között az elrejtés kettõs jelleggel hat: elakadásként és elváltoztatásként. „Az elakadásként vett elrejtés éppenséggel nem és nem csak a megismerés mindenkori határa, hanem a megvilágított világlásnak a kezdete.”[32]

A második értelemben vett elrejtés, az elváltoztatás a megvilágított létezõk között történik meg: „A létezõ a másik elé tolul, az egyik elleplezi a másikat, amaz beárnyékolja emezt, kevesebb elrekeszt sokat, s az elszigetelt tagad mindent. Itt az elrejtés nem az egyszerû elakadás, hanem: jóllehet a létezõ megjelenik, de másként mutatkozik, mint amilyen.”[33]

Az el-nem-rejtettségként vett igazság lényegéhez tartozik ez a kettõs elrejtés módján történõ  megtagadás. Ez az „elrejtõ megtagadás” az igazság lényegében azt a szembefordulást nevezi meg, amely az igazság lényegében a világlás és elrejtés között áll fenn – ez az eredeti vita, az õsvita szembenállása biztosítja a nyíltságot. „Ehhez a nyíltsághoz hozzátartozik egy világ és a föld” – most azonban különbséget kell tennünk a világ és világlás, valamint az elrejtés és a föld között. „A világ inkább azon lényegszerû útmutatások pályáinak világlása, amelyeknek minden döntés engedelmeskedik. [...] A föld nem egyszerûen elzártság,[34] hanem az, ami rejtõzõként lép elõ. A világ és a föld lényegük szerint mindenkor vitáznak és perlekednek”[35]

A föld csak akkor hatja át a világot, a világ csak akkor alapul a földön, ha az igazság – a világlás és elrejtés õsvitájaként – megtörténik. Az igazság belerendezõdése a mûalkotásba egy olyan létezõ létrehozása, ami elõbb még nem volt, de késõbb sem lesz  többé.

Melyik autentikus alkotásmód megtapasztalása képes megváltoztatni a léthez való viszonyunkat?

Ebben a fejezetrészben is fõként a Beiträge zur Philosophie létmeghatározását szem elõtt tartva fogom a tág értelemben vett eszmélõdést nyomon követni – ezt a célkitûzést úgy szeretném megvalósítani, hogy figyelembe veszem a Heidegger különbözõ alkotói korszakaiban végbement változásokat. Ennek érdekében két síkon fogom végigvezetni az olvasót a kései Heidegger mûvein: egyfelõl kijelölöm és bemutatom azokat a csomópontokat, ahol alaposabb változást feltételezek az eszmélõdéshez (vagy pontosabban: a megmentéshez) fûzött reményeinek alakulásáról, másfelõl pedig többé-kevésbé részletbe menõen körvonalazom azokat  a problémákat, amelyek Heideggert egy-egy új kérdésfelvetéshez, belátáshoz vezették.

Mindenekelõtt az alcímben  megfogalmazott kérdést szeretném körüljárni: mikor melyik autentikus alkotásmódot  tekintette példaértékûnek Heidegger? Míg az 1930-as évek elsõ felében Heidegger azt remélte, hogy a nemzetiszocializmus érvényt szerezhet az õ gondolkodásában megfogalmazódott, mûvészet és termelés egységén alapuló alkotásmódnak, s amely a maga során képes lesz  a léthez-létezõkhöz való viszonyunkat megváltoztatni, addig 1936–39 között a mûvészetnek tulajdonított példaértékû szerepet az eszmélõdésben. Késõbb, 1966-ban azonban már csalódottan nyilatkozott ez utóbbi szerepének ellenkezõjérõl. Marad a szó szûk értelmében vett eszmélõdés: a gondolkodás és költés révén megelevenített új kezdet, az esemény.

Az elõzõ fejezetrészben részletesebben bemutatott Beiträge zur Philosophie és a mûalkotás eredetének általam is kihangsúlyozott fõ gondolata a föld fogalmához szervesen kapcsolódó elrejtés mozzanata. Ugyancsak ebbõl, az elrejtés mozzanatából szándékozom kibontani a tág értelemben vett heideggeri eszmélõdés fogalmát és történetét. A léttörténeti gondolkodás – ami a Beiträgétõl kezdõdõen a tág értelemben vett eszmélõdés alapfeltétele a heideggeri gondolkodásban – többet nyújt a Lét és idõ-beli metafizikai destrukciónál, ha azt kizárólag az eszmélõdés felõl vizsgáljuk, hiszen mögötte már jelen van Heidegger egyik fontos belátása. E fontos belátás Heidegger részérõl nem egyéb, mint az, hogy korunk – amit késõbb Ge-Stellnek nevez – embere már olyannyira a metafizikai elé- és elõ-állítás foglya, hogy már semmiképp sem lenne elég a megmentéshez csupán az, hogy visszatérjen a kézmûvességhez. Az eszmélõdés szerepét éppen abban látja Heidegger, hogy oly módon mutat fel igaz létmódokat,[36] hogy egyenlõ mértékben hangsúlyozza – a kultúrkritika bélyegét magán viselõ technikakritikákkal szemben – a léttörténetbe való visszatekintést (az „ugrást”) és az azt követõ, a lét igazságát a létezõk nyitottságába rejtõ poézist. Jóllehet ez utóbbi célkitûzés még ha nem sikerült is a Beiträgében – amit azon értem tetten, hogy a gondolkodást még mindig képesnek tartotta az ember helyének megváltoztatására –, szemtanúi lehetünk annak a folyamatnak, amelyben az eszmélõdõ gondolkodás az ötvenes években elnyeri jól lekerekített formáját. Ebben a folyamatban a Beiträge Heideggere valahol középen helyezkedik el;  azt gondolom, hogy a szûk értelemben vett eszmélõdés körvonalazása nem csupán a mindennapok tapasztalatának hatására[37]következett be, hanem egy olyan – Heidegger gondolkodását – probléma megoldásának igénye is szülte, amelyet a német gondolkodó második alkotói korszakában megold. E probléma – véli Zimmerman a The Eclipse of the Selfben[38] – abból adódik, hogy a korai Heidegger túlságosan fontos szerepet tulajdonít az akaratnak. Ez az értelmezés, amely az akarat kérdésének taglalásában csak a két alkotói korszakot tartja szem elõtt, leegyszerûsítõ – figyelmeztet ugyanakkor Zimmerman. Hiszen gondoljunk csak a Lét és idõre – amely a maga során a bátorság és az akarat fontosságát hangsúlyozza –: az el-határozottság például a jelenvalólét feltárultságának kitüntetett módusza.[39] Inkább arról lehet szó, folytatja Zimmerman, hogy a kései Heidegger egyre kevésbé hangsúlyozza az autentikusság önkéntes mozzanatát, anélkül azonban, hogy végérvényesen lemondana ez utóbbi szerepérõl.

Zimmerman szerint a kései Heidegger három kontextusban használja a ráhagyatkozás[40] fogalmát (Gelassenheit[41]):

1. A jelenvalólét vonatkozásában, aki a ráhagyatkozás révén felszabadul saját akaratának uralma alól; ebben a kontextusban a ráhagyatkozás alapfeltételének a tudatfilozófiára jellemzõ  reprezentáció feladását tekinti Heidegger. Azt gondolom, hogy ez lenne a Beiträgébõl „ugrás”-ként ismert elõkészítõ jellegû gondolkodás.

2. Ugyancsak jelenvalólétként, akiben a lét egy teljesen új módon tud megnyilvánulni. Zimmerman itt az autentikus alkotás, a poézis során megtörténõ, a létigazságnak a létezõk nyitottságába való rejtésére utal. Ilyen létrehozó alkotás, amelynek során egy teljesen új létigazság rejtõdik el a létezõk nyitottságába, a mûalkotás, a  gondolkodás, a költészet és – 1939-ig – az államalkotó tett is. A korábbi Beiträge-interpretációmban a ráhagyatkozásnak ezt a mozzanatát a sajáttá-tevõ eseményben megtörténõ alapításként mutattam be (de úgy vélem, a „lenni-hagyás” heideggeri terminus is erre vonatkozik), amelyet megelõz a metafizika történetének ugrásként való elsajátítása.

3. A Nyugat, azaz a Ge-Stell-beli emberiség jövõjével kapcsolatosan. Ebben a kontextusban Zimmerman a kései Heidegger azon belátását hangsúlyozza ki, miszerint a gondolkodás nem tudja az ember helyét megváltoztani: csak egy Isten menthet meg bennünket. Ez azonban korántsem jelenti azt, hogy a gondolkodásnak nincs meg a maga szerepe vagy – szükségszerûsége, mindazonáltal: „Alkalmatlan a folyó ügyletek irányítására. Mit sem segít a gyakorlati kivitelezésben.”[42]

Mit tartok még fontosnak az eszmélõdõ-ráhagyatkozó gondolkodással kapcsolatban kiemelendõnek? Ki, hogyan és mennyi idõ leforgása alatt képes eljutni az eszmélõdés állapotába? – kérdezhetjük. Mindenekelõtt kihangsúlyoznám, hogy – kétségtelen – nem beszélhetünk egy beteljesedett állapotként értett eszmélõdésrõl.Sokkal inkább az eszmélõdés  folyamatjellegéreés a készenléti állapotratevõdik a hangsúly, amelyben cél a jelenvalólét sajáttá-tevõ eseményhez való tartozás tudatos vállalása. Nem tudom azonban eldönteni pontosan, kit is tartott képesnek az eszmélõdésre. Olykor a nem tudós, egyszerû embereket is megfelelõnek tartja e gondolkodásforma elsajátítására[43] (vagy csak egyszerûen lefordítja egy közérthetõ nyelvezetre? vagy csak az a lennebb  következõ felosztásom), máskor – igazából legtöbbször – a tudósokat, tudományos kutatókat,[44] gondolkodókat, költõket. E két lehetõségen kívül még a Spiegel-interjúban is találkozhatunk az eszmélõdõ egy másik típusával, a „tisztánlátóval”, az eszmélõdés magasabb szintjére feljutott  gondolkodóval: ez a gondolkodó azon kevesek közé tartozik, akik nemcsak rendelkeznek a gondolkodás egészen új módszerével és az ahhoz szükséges belátásokkal, hanem bizonyos fokig mondani is tudják ezeket a belátásokat.[45]

Annyi bizonyos azonban, hogy az eszmélõdõ gondolkodás képességének bármilyen szintû elsajátítása hosszabb gyakorlást követel, magasabb erõkifejtést kíván meg. Ennél többet a jelenvalólét nem tehet, csak reménykedhet egy másik kezdetben,[46] hiszen tudja, a történelem történik, nem õ csinálja: „Nem tudjuk, hogy az  atomtechnika rémületesig fokozódó uralmának mi a célja. A technikai világ értelme elrejtõzik.”[47]

Az eszmélõdés – mondja Heidegger a Tudomány és eszmélõdésben – „közvetlenül nem dönthet arról, hogy történelmi tartózkodásunk hogyan és minek révén építheti ki és be az ittlakozását”. Ez a belátás, ami a mindent uralni és ellenõrizni akaró Ge-Stellbeli tudomány – beleértve a történelemtudományt is – elõfeltevéseivel szemben fogalmazódik meg, Heidegger legalapvetõbb és talán mindkét alkotói korszakára jellemzõ gondolata. Miért nem uralhatóak a történelem történései Heidegger szerint? Mert a történelemtudomány, s ami hamarosan egyetemes történetté válik, legfontosabb elõfeltevése – véli Heidegger – megegyezik a tudatfilozófiáéval: objektumként tekint a világtörténésekre, s éppen ezért tárgyiasít. A történelem teóriája eszerint nem látja be, hogy módszereivel már eleve kizár bizonyos dolgokat eseményeket vizsgálataiból, nem látja be, hogy igazából rá van utalva arra az elkerülhetetlenre, amit épphogy a módszerei révén zárt ki. Az eszmélõdés belátása szerint tehát a történelem adódik, és azt nem a historikus szemlélet alkotja meg.

 

The Relying-reflecting Thinking and the Interpretation of the Ge-Stell in Martin Heidegger’s Philosophy. The essay presents the later Heidegger’s thinking emphasizing the concept of releasement (Gelassenheit) throughout his work. The author will not analize the concept of releasement which appeared in the 1940–1950’s but – in order to make conections with the earlier Heideggerian works – speak about releasement in the broader sense as a releasing thinking and attitude. The releasement in the broader sense traces back to Beiträge zur Philosophie. In author’s opinion beginning with Beiträge Heidegger starts to describe more accurately the concept of releasement in the narrow sense of the word. In the formation of the concept the author differentiates two phases. In four years time, from 1935–1939, Heidegger definitely leaves out the politician from the circle of the authentic creators. The concept of releasement in the narrow sense of the word appears in the period 1939–1973. In this period also appears the Ge-Stell term. With the appearance of these the role of the thinking – which is described the most precisely later in the Seminar in Zähringen 1973 – starts to be outlined. We mustn’t consider thinking being capable or competent to change man’s place in the world. We should not expect practical advice from its part whe taking important decisions in every-day life. If did so we would still be in the grip of the productionist model, we would still think of thinking according to this model, says Heidegger.

 

[1] Vajda Mihály:  A posztmodern Heidegger. Bp. 1993. 88.

[2] Zimmerman, Michael E.: Heidegger’s Confrontation with Modernity. Technology, Politics, Art.  Bloomington and Indianapolis 1990. 227.

[3] Hans-Georg Gadamernél is fellelhetõ ez a gondolat: „Így az, ami a mûalkotásban igazolásra lel, az az egyáltalában vett lét lényegét képezi. A felfedés és elrejtés vitája nemcsak a mû igazsága, hanem minden létezõé is. Mert az el-nem-rejtettségként felfogott igazság mindig a felfedés és az elrejtés szembeszegülése.” Gadamer, Hans-Georg: Heideggers Wege. Studien zum Spätwerk. Mohr (Siebeck) Verlag, Tübingen 1983. Magyarul: Bevezetés Heidegger A mûalkotás eredete címû tanulmányához. Bp. 1988.

[4] Ezt a „magában-állás”-t, ahogy Heidegger nevezi, a Ge-Stellben az a veszély fenyegeti, hogy a tudatfilozófia tárgyiasító gondolkodása nem vesz tudomást róla: minden csak rendelkezésre állásban jelenik meg a jelenvalólét számára.

  [5] Az autentikus alkotás, a poézis sem kizárólag az emberi tevékenység eredménye. A létrehozó felfedés, a lenni-hagyás során a dolgokat nem megalkotjuk, hanem felfedezzük – ez különösképp érvényes az élõ anyaggal való manipulációra (de az atommag szerkezetének felbontására is). Zimmerman, ha jól értem, erre utal a következõ – Heideggerre vonatkozó – kijelentésében:  „things are discovered, not created.” De az is megtörténhet, hogy Zimmerman a leképzéselmélettel szemben fogalmazza meg ezen nézetét.

  [6] Zimmerman: i. m. 226.

  [7] Heidegger, Martin: Vorträge und Aufsätze. Harmadik kiadás. Pfullingen 1967. 90–108.

  [8] Biemel Friedrich Nietzschétõl idéz.

  [9] Biemel, Walter: Heidegger mûvészet-értelmezése. = Fehér M. István: Utak és tévutakA budapesti Heidegger-konferencia elõadásai. Bp. 1991. 140.

[10] Az ember lényege Heidegger szerint: elmélkedõ lény.

[11] Vajda Mihály: i. m. 96.

[12] Errõl a kérdésrõl valamivel részletesebben fogok beszélni az eszmélõdés részeként értendõ „tudatosság” (a lét mint sajáttá-tevõ esemény tartózkodásához való hozzátartozását tudatosan vállaló jelenvalólét) elemzésekor. Erre vonatkozó passzust a Levél a humanizmusról-ban találunk.

[13] Heidegger, Martin: Az 1973-as Zähringeni szeminárium.  Athenaeum 1993. 1. füzet. 22.  Az egész passzust idézem: „korunk embere, az az ember, aki magát minden valóság termelõjeként érti meg, és e szerint cselekszik, az az ember, aki azt látja, hogy egyre szorosabban belebonyolódik a társadalmi-gazdasági »kényszerek« hálójába [...], képes-e ez az ember maga létrehozni az eszközt, amellyel kidolgozza magát a »kényszerek« okozta szorongatottságából? Hogyan tudná ezt megtenni anélkül, hogy tulajdon, termelõként való meghatározását feladná? Továbbá lehetséges-e a valóság körében egy ilyen feladás? Mit jelentene valójában ez a lemondás? Az ember oda jutna el, hogy lemond a haladásról, és belemegy a fogyasztás és a termelés általános korlátozásába (kiemelés tõlem – K. I.). Egy egyszerû, közvetlenül szemléltetõ példa: ennek a lemondásnak a perspektívájában nem lenne lehetséges többé a »turisztika«, ehelyett összehúznánk magunkat, és saját otthonunkban nyugton maradnánk.”

[14] Az állomány többet mond, mint pusztán a „készlet”. A kihívás értelmében vett feltárásban a természet rejtett energiái megnyittatnak, elraktároztatnak, szétosztatnak, átalakíttatnak. „Ami állomány értelmében áll fenn, az többé már nem tárgyként áll velünk szemben.”

[15] A Ge-Stellben rejlõ további veszélyek: az ember dolgozó állattá kényszerül; valamint az a marxi-pragmatista mintára elgondolt  illúzió, hogy a gondolkodás önelõállítás; ebbõl az illúzióból adódhat a másik veszély: az emberiség önpusztítása.

[16] A Beiträge zur Philosophieban: anklingt. Heidegger, Martin: Beiträge zur Philosophie (Vom Ereignis). Gesamtausgabe. 65. köt. Frankfurt/M. 1989.

[17] A Humanizmus-levélben említi ebben az értelemben a tudatosságot (szabadság) Heidegger. A Kérdés a technika nyománban ez a tudatosság úgy jelenik meg mint szabadság: a feltárás  végzetének birodalmához tartozóként, annak érzõ tartózkodójaként (Hörender) válik szabaddá.

[18] „Mivel az embert mindig a feltárás útjaira viszi, ezért hát útközben az ember állandóan annak a lehetõségnek a szélén jár, hogy csak a megrendelésben kifejtettet kövesse és ûzze (kiemelés tõlem – K. I.) és ebbõl vegyen minden mértéket.”

[19] A kései Heidegger nagyon is tudatában van annak, hogy az ember nem aktív alkotója-alakítója a történelem történéseinek: a Ge-Stellhez (a lét jelenlegi korszaka), a technika lényegéhez kritikátlanul viszonyuló, számító  gondolkodással bíró ember sem ura a létezõknek; az eszmélkedõ jelenvalólét aztán végképp nem: õ a „lét pásztora”.

[20] Vajda Mihály: Nem az örökkévalóságnak. Bp. 1996. 193.

[21] Vajda Mihály: i. m. 321–322. Erre vonatkozó Heidegger-passzusokra a Nietzsche-könyvben lelünk.

[22] Heidegger, Martin: Ráhagyatkozás  (Gelassenheit). Filozófiai Figyelõ 1981/1–2, 85.

[23] „A marxizmus és a szociológia azt, aminek a szorításába a mai valóság belekerül, »kényszereknek« nevezi. Heidegger a bennük levõ közöst a rá-állítás [Ge-Stell] szóval jelöli. A rá-állítás az állítás [Stellen] valamennyi módjának összessége, gyûjteménye, amely az emberi lényre olyan mértékben van kiróva, amilyenben jelenleg ek-szisztál.” (Az 1973-as Zähringeni szeminárium: i. m. 21.)

Heidegger a Das Ding címû tanulmányában már képez a hegylánc (das Gebirge) mintájára szakterminust: „Das Schenken, worin der Krug Krug ist, versammelt in sich das zwiefache Fassen und zwar in das Ausgieben. Wir nennen die Versammlung der Berge das Gebirge. Wir nennen die Versammlung des zwiefachen Fassens in das Ausgieben, die als Zusammen erst das volle Wesen des Schenkens ausmacht: das Geschenk.”

[24] Az 1973-as Zähringeni szeminárium: i. m. 23.

[25] Martin Heidegger: Tudomány és eszmélõdés. =Tillmann József: A késõújkor józansága. Bp. 1994. 50.

[26] Igazából elõször  Az igazság lényegérõlben érhetõ tetten ez az alapos változás (amit a Beiträge dolgoz ki részletesebben). Ott már az ek-szisztens jelenvalólét inszisztens is egyben: „Ek-szisztensen a jelenvalólét inszisztens.” Heidegger, Martin: Az igazság lényegérõl. = Pongrácz Tibor: „…költõien lakozik az ember”. Bp.–Szeged 1994. i. m. 55.

[27] Vajda Mihály a Vorträge und Aufsätze következõ passzusának elemzése kapcsán  kérdez rá a heideggeri eszmélõdõ gondolkodásra. Ehhez fûzött észrevételeimet a Heidegger-passzus idézése és az arra vonatkozó Vajda-kritika után mutatom be. Lássuk elõször a német gondolkodó gondolatait: „Egyszer azonban a napnyugati gondolkodás kezdetekor felvillant a nyelv lényege a lét fényében. Egyszer, amikor Hérakleitosz a logost mint alapszót gondolta el, hogy e szóba belegondolja a létezõ létét. Hirtelen azonban kialudt a villám. Senki sem fogta fel sugarát s annak közelségét, amit megvilágított. Csak akkor látjuk ezt a villámot, ha beállunk a lét viharába. Ma azonban minden amellett szól, hogy az ember csak a vihart elûzni törekszik. Minden lehetséges eszközzel vadászik a viharra, hogy nyugta legyen tõle. Csakhogy ez a nyugalom nem nyugalom. Csupán a gondolkodástól való félelem elaltatása.”

Vajda ezen heideggeri szövegrészlethez lábjegyzetben fûzött kérdései érdemelnek különös figyelmet: „A szokásos gondolkodás már a görögöknél is (Hérakleitosz szintén így látja) süket a logos szavára. Talán az egyetlen különbség, hogy korábban volt egy gondolkodó, aki  még képes volt meghallani a lét szavát? Egyszerûen minden azon múlna, hogy van-e egy olyan régi-új gondolkodás, amely tudomásul veszi a kiúttalanságot? És amit Heidegger a viharról mondott? Ott is csak a gondolkodás átállítódásáról lenne szó? Vagy pedig az ember, ha egyszer képessé vált meghallani a logost és hozzátartozni a léthez, akkor (ezáltal) már más emberré lett? Vagy más emberré lett, s így képes a logost meghallani?”

Úgy gondolom, s ezt éppen bemutattam, hogy Heidegger  két tényezõt  tart fontosnak kiemelni a lét tartózkodásában: egyfelõl a sajáttá-tevõ eseményhez való hozzátartozás tudatos vállalását, másfelõl  pedig a lét igazságának a létezõ nyíltságába való rejtését. Vajda, úgy tûnik, mintha szem elõl tévesztené ez utóbbit, a jelenvalólétnek – valóban ez csak azután következik/következhet be, miután a gondolkodás önmagát ugrásként a léttörténetbe mint a létezõség történetébe visszautalja  – az alapításban közrejátszott szerepét, aminek során a lét igazságát a létezõ nyitottságába rejti. Ez utóbbiból (fõként) fogja kibontani Heidegger a késõbbiekben  az eszmélõdésnek az autentikus poézisre, a  létrehozó alkotásmódra vonatkozó gondolatait. Heidegger-olvasatomban az eszmélõdést akkortól datálom, amikor Heidegger törli az államférfit az autentikus alkotók sorából; ugyanakkor már itt, a Beiträgében  elkezdõdik az a folyamat Heidegger gondolkodásában, aminek eredménye az a gondolkodás lesz, aminek „nincs hatása”, ami a gondolkodást már nem a termelés modellje szerint képzeli el.

Úgy gondolom, az eszmélõdés fogalma ötvenes évekbeli megjelenésének elemzésekor – de az abból az idõszakból származó mûvek esetében is – komolyan kell vennünk, amit Heidegger  mond a léttörténet és az eszmélõdés kapcsolatáról: azt, hogy pusztán a görög gondolkodókkal és a nyelvvel folytatott  párbeszédrõl van szó. A „görögök” az ötvenes években nem egyebek tehát a nemtárgyiasító gondolkodás példáinál Heidegger szemében.

[28] Hermann von, Friedrich-Wilhelm: Technika, Politika és mûvészet a Beiträge zur Philosophie-ban. = Fehér M. István: Utak és tévutak. A budapesti Heidegger-konferencia elõadásai. Bp. 1991. 140.

[29] Ebben az illesztményben hangzik fel a léttörténeti gondolkodás számára a létfeledés.

[30] Heidegger, Martin: Az igazság lényegérõl. i. m. 52.

[31] A Lichtung (tisztás) heideggeri fogalmának frappáns elemzését Vajda Mihálytól idézem: „A Lichtung, a tisztás heideggeri fogalma könnyen értelmezhetõ: a Lichtung nem más, mint az a hely, a Da, amelyben az ember, a Da-sein áll a létben. Amiképpen a tisztás az a hely az erdõben, ahonnan lehetséges az erdõt is látni, nem csak a fákat, ugyanúgy a Lichtung az a hely, ahonnan nemcsak az egyes létezõket láthatjuk, hanem rálátásunk lehet a  létre magára.” Vajda Mihály: Heidegger Freudról. = Uõ:  A posztmodern Heidegger.  T-Twins Kiadó, Lukács Archívum, Századvég Kiadó 1993. 17.

[32] Heidegger, Martin: A mûalkotás eredete. i. m. 85.

[33] Uo.

[34] Zimmerman kitûnõen rávilágít arra a változásra, ami A mûalkotás eredetének elsõ és második kiadása között megfigyelhetõ: „In the first version of the art-work essay (1935) conceived of world and earth as corresponding to the two apects of »truth«, understood as unconcealment. In  every instance of such uncolceament, concealment also obteains. [...] Heidegger concluded, however, that this distinction was inaccurate: »the world is not simply the open… and the earth is not simply the closed« [...] the world is historical, hence partial and perspectival, uncolceament of entetis [...] In a given historical epoch, enteties may manifest themselves in a way that did not occur in another epoch.” Zimmerman, Michael E.: Heidegger’s Confrontation with Modernity. i. m. 121.

[35] Uo.

[36] „Igazlét (igazság) felfedõ létet jelent.” (Lét és idõ. 44.)

[37] A mûvészetnek az eszmélõdésben játszott szerepére gondolok például: míg mind a korai, mind a kései Heidegger a mûvészetnek az eszmélõdésben különösen fontos szerepet tulajdonított, addig az 1966-os Spiegel-interjúban már csalódottan jelenti ki, hogy nem látja, miként segíthet a Ge-Stell emberén a mûvészet.

[38] Zimmerman, Michael E.: The Eclipse of  the Self: The Development of Heidegger’s Concept of Authenticity. Athens 1981. 243–246.

[39] Heidegger A mûalkotás eredetében figyelmeztet a Lét és idõbõl ismert akarattal kapcsolatban: „A Lét és idõ szellemében elgondolt elhatározottság nem egy szubjektum határozott akciója, hanem a jelenvalólétnek a létezõben rejlõ elfogultságából a lét nyitottságába történõ kinyílása. Az ember az egzisztenciában mégsem lép valami belsõbõl valami külsõbe. Az egzisztencia lényege az állhatatos benneállás a létezõ világlásnak lényegszerû szétválásában.” Heidegger, Martin: A mûalkotás eredete. i. m. 104.

[40] Mint említettem, a ráhagyatkozással majdhogynem azonos értelemben használom mindenekelõtt az eszmélõdés fogalmát, de olykor a másik gondolkodást vagy az elmélkedõ gondolkodást is. Az általam tág értelemben vett eszmélõdõ gondolkodással nemcsak az ötvenes évek – szûk értelemben értendõ – heideggeri eszmélõdés fogalmát járom körül, hanem a Beiträgétõl fellelhetõ, különbözõ Heidegger-mûvekben közös gondolatot.

[41] Szenvtelenségnek is fordítható – a ráhagyatkozás viszont visszautal Az igazság lényegérõlbõl már ismert lenni-hagyásra.

[42] Martin Heidegger: Ráhagyatkozás. i. m. 84.

[43] A Ráhagyatkozásban ad erre példát Heidegger. A technikai eszközök igénybevételét veszi példának Heidegger az elmélkedõ gondolkodás bemutatásához. Ebben az elõadásában mintha azt sugallná, hogy képzettségtõl függetlenül el lehet sajátítani a ráhagyatkozás kérdezõ magatartását – anélkül hogy el kellene sajátítani a sokat hangoztatott léttörténetet, s hogy el kellene vetni a  tudatfilozófiát. Máskor pedig mindig kihangsúlyozza Heidegger – a menedékrõl szólva –, hogy annak elengedhetetlen alapfeltétele a tudatfilozófiával való szembesülés például.

[44] A Tudomány és eszmélõdés címû elõadásában (magyarul a 67. oldalon) így fogalmaz Heidegger: „Noha a tudományok útjai és eszközei soha nem vezetnek el a tudomány lényegéhez, a tudomány valamennyi kutatója és tanítója, minden tudományban jártas ember képes gondolkodó lényként az eszmélõdés különbözõ síkjainak bejárására és ezek ébrentartására.”

[45] Olykor az az érzésem támad, Richard Rorty jogosan véli úgy, hogy Heidegger önmagát a léttörténet utolsó (és legfontosabb?) gondolkodójának tekintette. Ha arra az eszmélõdés magas (legmagasabb?) fokára jutott gondolkodóra gondolunk, akit a törzsszövegben mutattam be, s aki (legtöbbször ezt sugallja Heidegger) kizárólag a metafizika újraelsajátítása után képes mondani valami különösen fontosat jelenlegi helyzetünkrõl, akkor kénytelen vagyok arra gondolni, Heidegger magáról beszél a Földút címû írásában: „A bölcs derû kapu ahhoz, ami örökkévaló. Ajtaja azon a pánton forog, amelyet egykor a jelenvalólét (kiemelések tõlem – K. I.) titkaiból egy rátermett kovácsnál kovácsoltak ki.” Heidegger, Martin: „ …költõien lakozik az ember”. i. m. 222.

[46] Vajda Mihály kitûnõ Rorty-kritikájában a következõképp fogalmaz: „Amit – Rortyval szemben – hangsúlyozni szeretnék, az a következõ. Itt egy másik kezdetrõl, nem pedig az igaz kezdetrõl van szó, itt az eseményrõl, nem pedig az eddigi léttörténet meg- és elítélésérõl van szó, s végképp nincsen szó valamiféle emberi lényeg tudásáról, melynek megvalósítása más, a lényegnek megfelelõbb történetet tenne lehetõvé. Arról van szó, hogy elõregondolunk az elsõ kezdetbe, miközben a másik megvilágíttatik. A gondolkodó mondása egyszerû:  »Mit mondhatunk még? Csak ezt: Az esemény estet.«” Vajda Mihály: Nem az örökkévalóságnak. i. m. 333.

[47] Heidegger, Martin: Ráhagyatkozás. i. m. 91.

kapcsolódok
» Erdélyi Múzeum Egyesület
 
további folyóiratok

» A Hét
» Bázis
» Ellenpontok
» Erdélyi Fiatalok
» Erdélyi Gyopár
» Erdélyi Irodalmi Szemle
» Erdélyi Mûvészet
» Erdélyi Társadalom
» Glasul Minoritãților
» Glasul Minoritãților
» Helikon
» Hitel
» Kellék
» Korunk
» Közgazdász Fórum
» Látó
» Magyar Kisebbség
» Proiectul “Digitalizare pentru interculturalitate II”
» Provincia
» Romániai Magyar Jogtudományi Közlöny
» Székely Közélet 1928-1937
» Székelyföld
» Székelység 1905-1915
» Székelység 1931-1944
» Web

 
   
(c) Erdélyi Magyar Adatbank 1999-2017
Impresszum | Médiaajánlat | Adatvédelmi záradék