Erdélyi Múzeum

    folyóiratok   » Erdélyi Múzeum
  szerzõk a b c d e f g h i j k l m n o p r s t u v w  
  keresés á é í ó ö õ ú ü û ã â ş ţ
  összes lapszám » Erdélyi Múzeum2001/1-2 »
 


| észrevételeim
   vannak


| kinyomtatom

| könyvjelzőzöm


 
 



 
   
 
Erdélyi Múzeum - 63. kötet, 2001. 1-2.füzet

Tamásné Szabó Csilla

A (deverbális) igeképzés régi magyar grammatikáinkban

 

A több mint négy és fél évszázados magyar grammatikaíró hagyományt általában arról az oldaláról szokták megvizsgálni, amelyik nyelvünk fejlõdése szempontjából a legfontosabb: jelesen azt, hogy e grammatikák miként hatottak az írásbeliség normáinak alakulására,[1] s ezáltal milyen szerepet játszottak az egységes magyar irodalmi nyelv megteremtésében.[2]

Jómagam ettõl eltérõ vizsgálatnak vetettem alá nagy hírû elõdeink jelesebb grammatikáit. Jelesebbet írtam, jelezvén ezáltal, hogy a vizsgálat korántsem teljes: nem vehettem a közel ötszáz év alatt született összes grammatikát górcsõ alá, részben mert nem mindenikük hozzáférhetõ, részben pedig terjedelmi okok miatt, hiszen ez a kérdés egy egész monográfiát érdemelne. Egyetlen, már a címben is jelzett fõ szempontként a (deverbális) igeképzésrõl írottak számbavételét tûztem ki a vizsgálat céljául. Ruzsiczky Éva[3] ugyanezt megtette már öt-hat, valóban legjelesebb munkára támaszkodva, azonban véleményem szerint e kérdésnek nagyobb teret is szentelhetünk. Ezért igyekeztem szám szerint több grammatikát bevonni a vizsgálat körébe kronologikus sorrendben.

Grammatikaíróink a latin nyelvtanírói hagyományt követték.[4] Kezdetben e tudós mûvek maguk is latinul (késõbb németül is) íródtak, s a példák voltak csupán magyar nyelvûek. Nem egy esetben egy kész latin nyelvtant dolgoztak át, illetve alkalmaztak a magyar nyelvre. Ebbõl adódik aztán az, hogy a (deverbális) igeképzés, de általában a szóképzés problematikája háttérbe szorul, mivel a görög–latin grammatika a szanszkrittól eltérõen a szóképzés tanát nagymértékben elhanyagolta. Ezért e téren íróink a donatusi nyelvtanban nem találhattak kellõ útbaigazítást.[5] Az igével kapcsolatban az igenemekrõl, valamint az igeragozásról írnak többnyire nagyon részletesen. (Károly Sándor meghatározása szerint: „az igei jelentésben adott cselekvésnek a cselekvés végzõjéhez és a cselekvés tárgyához való viszonya.”[6])

Károly Sándor így méltatja régi nyelvtaníróink igeszemléletét: grammatikáikban „az aktívum-médium-passzívum hármasságban az aktívum tranzitívságot, a médium intranzitívságot jelentett, s a passzívum egy harmadik kategóriát alkotott (nyilván a görög grammatika hatására). E régi felfogás e kategóriáknak az elkülönítését tulajdonképpen transzformációs alapra helyezte, amennyiben a passzívumot úgy fogta fel, mint amely az aktívumból jön létre, a médiumot vagy neutrumot pedig úgy határozta meg, hogy annak nem lehet passzívuma. Az aktívum, médium, passzívum vagy hagyományos magyar elnevezésekkel cselekvõ ige, közép ige és szenvedõ ige osztályozásmód jellemezte az igenem kategóriáját Molnár Alberttõl Riedl Szendéig és Szvorényiig bezárólag. Igaz, ezek az osztályozások gyakran kiegészültek minden spácium nélkül a gyakorító, mozzanatos és ható igekategóriákkal, de az igenem kategóriáján belül lényegében helyes úton jártak.”[7]

Mint említettem, grammatikáinkat kezdetben latinul írták. A vizsgált mûvek közül latin nyelvû a Sylvester Jánosé (ezt lefordította Vladár Zsuzsa), valamint a Szenczi Molnár Albert, a Komáromi Csipkés György, a Pereszlényi Pál, a Tsétsi János (ezek a nyelvtanok a Corpus Grammaticorum – l866. szerk. Toldy Ferenc – címû gyûjteményes kiadásban láttak napvilágot), a Fejérvári Sámuel, a Révai Miklós által írt nyelvtan. Elkészült fordítás hiányában a szerzõk mûszavait Kiss András nyug. levéltáros szíves segítségével magam magyarítottam a ma is használt nyelvtani kifejezéseknek megfelelõen.  A többi grammatika esetében, amelyeket magyar nyelven írtak, az egyszerûség, a könnyebb megértés kedvéért a korabeli „mûszavakat” szintén a ma használatosokkal helyettesítettem. Amennyiben mégis a szövegben hagytam az illetõ szerzõ által használt mûszót, azt mindig idézõjelbe tettem.

Sylvester János Grammatica Hungaro-Latina[8] címû mûvében a szófajok kategóriáját áttekintve az ige esetében a ragozást tárgyalja részletesen. Megkülönböztet ötféle igetípust: verbum activum (cselekvõ ige), verbum passivum (szenvedõ ige), verbum neutrum (semleges ige), verbum deponens (álszenvedõ vagy közép ige), verbum commune (közös ige).[9]

Az ige ragozását vizsgálva Sylvester rámutat a magyar szenvedõ és mûveltetõ igék fõ sajátságára, hogy ti. a szenvedés és mûveltetés egyetlen szóval kifejezhetõ, szemben a görög és latin körülírásos formákkal. Fontos tehát a felismerése, hogy nyelvünkben a szenvedõ és mûveltetõ ige nem ragozásában, hanem csak képzésmódjában különbözik a cselekvõ igétõl.

Szenczi Molnár Albert[10] bemutatja nyelvünknek a képzõkben, különösen a kicsinyítõ képzõkben való gazdagságát, és jól szemlélteti a képzõk akkori sokféleségét, valamint produktivitását. Az igeképzõknek természetesen õ sem szentel külön fejezetet. Az igenemek tárgyalásakor azonban említést tesz képzõkrõl is. Szenczi megkülönböztet öttípusú igefajtát: verbum activum (cselekvõ ige), verbum passivum (szenvedõ ige), verbum neutrum (semleges ige), verbum deponens (álszenvedõ vagy közép ige), verbum potentiale (ható ige). „Activum secundum”-nak nevezi a mûveltetõ igét, és kimondja, hogy az -at/-et segítségével hozzák létre (pl.: láttat, kéret).

A szenvedõ ige képzõjének a -tic végzõdést teszi meg (kéretik, láttatik). A lehetõséget kifejezõ igékrõl elmondja, hogy minden igébõl formálhatók a -hat/-het partikulával (láthat, láttathat).

Geleji Katona István[11] nyelvtanában inkább nyelvhelyességi, helyesírási kérdéseket taglal. Mindössze a gyakorító és visszaható képzõkrõl tesz említést a XXXVII. és XXXVIII. pontban. Gyakorítást vagy folyamatosságot fejez ki a -gat/-get: jár-járogat, jov-jovoget, szánt-szántogat; a -dogál/-degél pedig kicsinyítés kifejezésére használatos: „eddegelek, iddogalok, azaz kitsinyt-kitsinyt eszem, iszom”.

Komáromi Csipkés György[12] külön fejezetet szán a magyar igeformák gazdagságának bemutatására. A ver igét hozván fel példának, 80 igeformát sorol fel. Az alanyi és tárgyas ragozási formához illeszti hozzá a -het, -et, -õdik, -degél, -kedik  képzõt, és e származékok (verhet, veret, verõdik, verdegél, verekedik) továbbképzett változatait is felsorolja (pl. vergelõddögelhetek, vergelõdtetek, vergelõddögéltetek stb.). Fontos felismerésre jut a szószármaztatást illetõen, amikor az igeképzés alapjaként három lehetõséget vesz számba. Eszerint a származtatott igék névbõl (orrolom), igébõl (verdegelem) vagy más partikulákból jöhetnek létre (általlom, jajgatok).

Pereszlényi Pál[13]szintén több képzõt sorol fel, egyszer csak példákkal illusztrálva, máskor jelentésükre, jelentésárnyalataikra is rámutatva.

Kövesdi Pál[14] az igeragozási paradigmákat tekinti át. Megkülönbözteti az aktív, passzív és ható igét, valamint a tárgyas és tárgyatlan ragozású igéket.

Tsétsi János[15] grammatikája tulajdonképpen helyesírási szabályok gyûjteménye. Aktív és szenvedõ igékrõl tesz említést.

Fejérvári Sámuel Institutiones[16] címû mûvének legterjedelmesebb része az igérõl szóló, a ragozási kérdések uralta alfejezet. Komáromi Csipkés Györgyhöz hasonlóan tárgyalja az igei származékokat.

Gyarmathy Sámuel 1794-ben megjelent Okoskodva tanító magyar nyelvmesterében[17] a szóképzést „formálásnak” nevezi, az igét „idõszónak”. Már a bevezetõben felhívja a figyelmet a magyar nyelv rendkívüli tömörségére, amelyet az igeképzõk biztosítanak: „Mind az Idöszoknak, mind a’ neveknek olly sokféle végzetek, és a’bol fojo jelentések van; hogy azok akarmelly gondolat ujjabb ujjabb változásainak, ’s forditásainak ki-fejézesire alkalmatosok. Ezt bizonyitja a’ 90§. Már e’böl következik az a különös rövidség is, a’ Magyar Nyelvben, melly szerint igen sokszor két, három, négy szóval kelletik kitenni azt, más Nyelvekben, a’ mit a’ Magyarban egy szóval fejezünk ki. p.o. Látlak, Video te. Láthatlak, Possum te videre. Láttatok, Curo te videre. Látdogaltathatok, Possum frequenter  curare videre.”[18]

Gyarmathy keveri az igenemeket és módokat. A különbözõ típusokat az ún. „jegyzõ betûk” különböztetik meg egymástól. Ezeknek java része tulajdonképpen képzõ. Így  elkülöníti az -nt mozzanatos igeképzõt (csippent) a gyakorítóktól ( -gat/-get, -dogál/-degél, -kál/-kél, -dal/-del).  Elõdeihez hasonlóan õ is hosszú ragozási sorokat mutat be, tudatosan a nyelvtanítás céljait szolgálva. Felismeri a képzõk szerepét a stílus alakításában: „Hogy egy idöszónak illyen sok gyakorlója legyen, mint a’ Tábla 7-dik 8-dik 9-dik és 10-dik számja mútatja, az a’ Magyar nyelvnek nagy kellemetességére, és szépségire vagyon, mert azok által lehet a’ gondolatoknak minden apro változo különbségeit igen értelmesen ki-fejezni, mellyet más nyelveken nem könnyen lehetne véghez vinni.

Ezeknek pedig jelentések épen nem hasonlo egymáshoz, mert egynek egy szóllás formájában, másnak másban van a’ hellye, p.o. Tordátol fogva Kolo’svárig mind verdegelt  az esö. Az édesgetö Anya, szerette gyermekének gyengén veregeti  az ortzáját. Istok báty minden kortsoman meg-verekedik, és ha meg-szalasztják; a’ sürü bokrok közt nehezen verekedik  által. Az haragos Galamb a’ szárnyaival szüntelen verdesi, valamint a kutya-is szûntelen mardossa társát. Már a’  ki az e’féle, elsö tekintetre hasonlo értelmünek tettzö Gyakorlo Idöszókat, a’ maga illendö hellyire ékesen el-tudja rakogatni; a’ bírja a’ Magyar Nyelv erejit általjában.”[19]

Gyarmathy a szóképzésnek külön fejezetet is szentel.[20] A származtatás által a szavak a nyelvben „hosszabbodni” szoktak. Ezek a végzõdések „ujjabb ujjabb jelentést szülnek”.

Lajstromozza a lehetséges képzõfajtákat, denominális nomen és deverbális nomen képzést sorolva fel. Az igébõl lehet „név”, mégpedig háromféleképpen: „változás nélkül”, „valami változással”, „valahogyan, valamilyen végzettel”.

A Debreceni Grammatika szerzõi[21] fontos nyelvi jelenségre figyelnek fel. Az ige ragozása („hajtogatás”) nem függ össze a képzés módjával. Bármilyen ragozási sorhoz lehet képzõket  illeszteni: „Nemhogy tehát a Hajtogatásoknak szükségtelen szaporításával kellene a Magyar Grammatikát bõvíteni: de az Ígéknek, értelmére és végezetire nézve való minden Nemeit is elõszámlálni: nem egyéb vólna, hanem Dictzionariumot kiírni. Elég lészen a nagyjából, és leg inkább az afféle Végezeteket feljegyezni; a mellyek Nyelvünkbenn, az Ígékhez tévõdvénn, azoknak értelmit úgy változtatják; hogy azt az értelmet, más Nyelvekbenn több különös szóval kell kitenni. Mivel pedig a Magyar Nyelvbenn, minden Ígének Gyökere, a Jelentõ Mód’ Jelenvalójának egygyes harmadik Személlye: ahoz lehet, és kell az efféle Végezeteket tóldani.”[22]

Megkülönböztetnek ható, mûveltetõ, gyakorító, szenvedõ és közép igéket.[23]

Külön fejezet szól a szószármaztatásról, amelyet a „szóformálás” négy lehetséges fajtája közül az egyiknek tekintenek. A deverbális igeképzésnek is viszonylag tág teret szentelnek, viszont a gyakorító, mozzanatos, mûveltetõ, szenvedõ igék képzõi keverednek e felsorolásban a módjelekkel és igei személyragokkal.

Révai Miklós Elaboratior Grammatica Hungarica[24] címû munkájának III.  kötetében háromféle képzõtípust sorol fel: igéket, fõneveket és mellékneveket alkotó képzõket. Révainál az igeképzõk elõször egyszerû és összetett képzõk csoportjára bomlanak. Az egyszerûek lehetnek ritkábbak vagy nagyon gyakoriak, az összetettek pedig két- vagy háromelemûek. Ezekhez harmadik csoportként csatlakoznak a mûveltetõ, szenvedõ és ható igék képzõi.

Kassai József Sárospatakon kiadott nyelvtanában[25] elkülöníti a cselekvõ, mûveltetõ, szenvedõ, közép, ható, visszaható igéket. Megállapítja, hogy cselekvõ igékbõl képezhetünk: (1) mûveltetõ igét az -at/-et, -tat/-tet képzõvel; (2) szenvedõ igét az -ódik/-õdik „végzettel”.

Verseghy Ferenc[26] a szóképzésrõl mint a nevek formálásáról ír. Használja a „szóképzõ” mûszót. Számtalan igeképzõt sorol fel, sok példával (-at/-et, -tat/-tet, -gat/-get, -ódik/-õdik, ál/-él,
 -an/-en, -dos/-dös, -dal/del, -kodik/-kedik/-ködik
). Elöljáróban megállapítja, hogy többnyire követik a hangrendi illeszkedés szabályait.

Bitnitz Lajos Magyar nyelvtudomány[27] címû mûvében megállapítja, hogy a szóképzõt mindig a tõhöz ragasztjuk. Több igeképzõt is felsorol, példákkal (-at: adat, -et, -tat/-tet, -ít: tanít,
-ad/-ed: fogad, -öz, -og/-eg/-ög: tekereg, -al/-el/-ol/-öl: hajol, -hat/het: származhat, -úl/-ûl: kondúl
). Részben Révaira támaszkodik. Ugyanakkor nyelvtörténeti magyarázatot próbál találni a képzõk kialakulásának módját illetõen.

Fogarasi János[28]a 19. század közepén elkülöníti a képzõket és ragokat: a képzõk a szószármaztatásban, a ragok a ragozási sorok, grammatikai formák kialakításában játszanak szerepet. A származtatásról szóló fejezetben több igeképzõt is felsorol (pl. -ad/-ed, -edik/-odik/-ödik, -dít,
-dul, -int, -van/-ven, -z, -kodik/-kedik/- ködik)
; némelyek formáját tévesen állapítja meg.

Simonyi Zsigmonda Tüzetes magyar nyelvtanban[29] két, illetõleg négy fõ csoportba foglalja képzõinket: ige- és névszó-, közelebbrõl deverbális és denominális névszóképzõk csoportjába. Az elsõ csoportban elkülöníti a „tehetõ ige” képzõjét  a mozzanatos, a gyakorító, a kezdõ, a mûveltetõ, a visszaható és a szenvedõ ige képzõitõl. A második csoportot nem tagolja tovább. A harmadikban különválasztja a fõnevek, az igenevek és a melléknevek képzõit. A negyedik csoportot – a „számképzõk” néven tárgyalt többes jeleket nem tekintve – mértéket kifejezõ, összetartozást jelentõ, valamint elvont fõnevek létrehozására alkalmas képzõkre tagolja, mértéket kifejezõnek véve (a fokozás tõle idesorolt „képzõit” jel voltuk miatt nem említve) a kicsinyítõ és a nagyító képzõket, valamint a -nyi képzõt.

 

A különbözõ századok mûvelõdéstörténetére jellemzõ sajátosságok a grammatikaírásra is rányomják bélyegüket. A klasszikus nyelvek nyelvtanainak többé-kevésbé szolgai másolása után a magyar nyelv mûvelésének fontossága, a nyelvhelyesség kérdései, a magyar nyelv összehasonlítása más nyelvekkel, illetve a nyelv múltjában való kutatás mind-mind az egyetemes tudománytörténet mozzanata is. A nemzeti öntudat fokozatos erõsödése jelentkezik a nyelvtanírásban is, mint általában az anyanyelvûség térhódításának minden területén. Így lehetséges, hogy Gyarmathy Sámuel a nyelvi szépséget, kifejezõerõt ízlelgeti. A különbözõ szerzõk szárnypróbálgatásainak lehetünk tanúi, amint a latin grammatikák kötelékébõl kilépve egyre bonyolultabb, sokrétûbb, a magyar nyelv sajátosságainak egyre jobban megfelelõ kategóriák felállítását célozzák meg, egyre több sikerrel.

Grammatikaíróink tehát vitathatatlanul fontos szerepet játszottak a tudománymûvelés e fontos területén.


[1] Benkõ Loránd: Felvilágosodáskori nyelvtanaink szerepe az írásbeliség normáinak alakulásában. = Nyelvtani tanulmányok. szerk. Sulán Béla. Bp. 1961. 185–202.

[2] Szathmári István: Régi nyelvtanaink és egységesülõ irodalmi nyelvünk. Bp. 1968.

[3] Ruzsiczky Éva: A képzõk rendszerbe foglalásának, illetõleg tárgyalási sorrendjének néhány kérdése. = Nyelvtani tanulmányok. szerk. Sulán Béla. Bp. 1961. 155–164.

[4] Balázs János: A nemzeti nyelvek nyelvtanirodalmának kialakulása. Magyar Tudomány 1956. 7–12, 313–22; Uõ: Ki írta az elsõ magyar nyelvtant? Filológiai Közlöny 1958. 116–20; Uõ: Nyelvtanirodalmunk elõzményei és kezdetei. = Nyelvtani tanulmányok. Szerk. Sulán Béla. Bp. 1961. 180–90; Schwartz Erzsébet: Magyarországi latin grammatikák és szótárak a XVI. században. = Értekezések a magyarországi latinság körébõl. 5. Bp. 1942.

[5] Balázs János: i.m. 183.

[6] Károly Sándor: A magyar intranzitív-tranzitív igeképzõk. ÁnyT. V. 1967. 189–218.

  [7] Uõ: i.m. 200.

  [8] Sylvester János: 1539. Sylvester János latin–magyar nyelvtana. Ford. Vladár Zsuzsa. MNyTK. 185. Bp. 1989.

  [9] Vladár: i.m.

[10] Szenczi Molnár Albert: Novae Grammaticae Ungaricae. 1610. =Corpus Grammaticorum. Szerk. Toldy
Ferenc. Bp. 1866. 115–290.

[11] Geleji Katona István: Magyar Grammatikácska A’ vagy Az igaz magyar irásban és szollásban kévántato néhány szükséges Observatiok... Gyulafehérvár 1645. = Corpus Grammaticorum. Szerk. Toldy Ferenc. Bp. 1866.

[12] Komáromi Csipkés György: Hungaria Illustrata. Hoc est brevis methodica naturae et genii lingvae hungaricae explicatio, anungaros in discenda lingua ista facilitans, promovens et hungaros efficiens. 1655. = Corpus Grammaticorum. Szerk. Toldy Ferenc. Bp. 1866. 331–402.

[13] Pereszlényi Pál:  Grammatica Lingvae Hungaricae. Tyrnaviae. l682. = Corpus Grammaticorum. szerk. Toldy Ferenc. Bp. 1866. 403–548.

[14] Kövesdi Pál: Elementa Lingvae Hungaricae. 1686. = Corpus Grammaticorum. szerk. Toldy Ferenc. 1866. 549–584.

[15] Tsétsi János: Observationes Ortographico-Grammaticae. 1708. = Corpus Grammaticorum. szerk. Toldy Ferenc. 1866. 661–688.

[16]Fejérvári Sámuel: Institutiones. 1770 elõtt = Kéziratos magyar nyelvtanok. szerk. Lõrinczi Réka. Magyar Nyelvtudományi Társaság, Bp. 1998. 89–255.

[17] Gyarmathy Sámuel: Okoskodva tanító magyar nyelvmester Melly írattatott Gyarmathi Sámuel N. Hunyad Vármegye Orvossa által Elsö darab A’ Nagy Erdély Országi T.N. Rendek költségével Kolo’svaratt. Nyomtattatott Hochmeister Márton Tsász. K. Dicast. Könyvnyomtato és priv. Könyváros Betüivel. Kolozsvár és Szeben 1794.

[18] I.m. IX.

[19] I.m. 161.

[20] I.m. 302–347.

[21] Domokos Lajos–Benedek Mihály–Szikszai György–Gál András: Debreceni Grammatika, mellyet készitett Debreczenbenn egy magyar társaság. Bécs 1895.

[22] I.m. 82.

[23] E. Abaffy: A mediális igékrõl. MNy. 1978/3. 280–293.

[24] Révai Miklós: Elaboratior Grammatica Hungarica. Pest 1806

[25] Kassai József: Magyar nyelv-tanító könyv. Sárospatak 1817.

[26] Verseghy Ferenc: Magyar Grammatica avagy Nyelvtudomány. Buda 1818.

[27] Bitnitz Lajos: Magyar nyelvtudomány. Pest 1837.

[28] Fogarasi János: Mûvelt magyar nyelvtan elemi része. Pest 1843.

[29] Simonyi Zsigmond: Tüzetes magyar nyelvtan történeti alapon. Bp. 1895.

kapcsolódok
» Erdélyi Múzeum Egyesület
 
további folyóiratok

» A Hét
» Bázis
» Ellenpontok
» Erdélyi Fiatalok
» Erdélyi Gyopár
» Erdélyi Irodalmi Szemle
» Erdélyi Mûvészet
» Erdélyi Társadalom
» Glasul Minoritãților
» Glasul Minoritãților
» Helikon
» Hitel
» Kellék
» Korunk
» Közgazdász Fórum
» Látó
» Magyar Kisebbség
» Proiectul “Digitalizare pentru interculturalitate II”
» Provincia
» Romániai Magyar Jogtudományi Közlöny
» Székely Közélet 1928-1937
» Székelyföld
» Székelység 1905-1915
» Székelység 1931-1944
» Web

 
   
(c) Erdélyi Magyar Adatbank 1999-2017
Impresszum | Médiaajánlat | Adatvédelmi záradék