Erdélyi Múzeum

    folyóiratok   » Erdélyi Múzeum
  szerzõk a b c d e f g h i j k l m n o p r s t u v w  
  keresés á é í ó ö õ ú ü û ã â ş ţ
  összes lapszám » Erdélyi Múzeum2001/1-2 »
 


| észrevételeim
   vannak


| kinyomtatom

| könyvjelzőzöm


 
 



 
   
 
Erdélyi Múzeum - 63. kötet, 2001. 1-2.füzet

Almási István

Kántorképzésünk tanulságai és távlatai*

 

Az erdélyi református  kántorok képzésének kérdéseit néhány évvel ezelõtt Benkõ András tekintette át a Magyar Egyházzene és a  Mûvelõdés  lapjain.[1] Tömör történeti visszapillantás után részletesen taglalta a  kántornevelés helyzetét a két világháború közötti idõszakban, illetve az utóbbi fél évszázadban. Ismertette azokat az iskolákat, amelyekben neves zenetanárok tanítottak, kiváltképp a nagyenyedi református tanítóképzõ intézetet, a kántorképzés egykori központját, melynek õ maga is diákja volt, a tantárgyakat, az oktatás céljára használt szakkönyveket és énekgyûjteményeket, a kántorképesítés 1937-ben megjelent szabályzatát, valamint a kántortanítók kórusvezetõi tevékenységét a Romániai Magyar Dalosszövetség irányítása alatt. Bizalommal üdvözölte az 1990-ben Marosvásárhelyen létesített Református Kántor-tanítóképzõ Fõiskolát, mert az szerinte „megoldotta egyik alapvetõ kérdésünket, az utánpótlást, és szerencsésen eleveníti fel a református egyház régi és bevált gyakorlatát, a kántori teendõk és a tanítói oktató-nevelõ munka összekapcsolását”.[2]

Benkõ András 1995—1996-ban írta említett tanulmányait. Azóta további tapasztalatokra lehetett szert tenni, s ezek némiképp árnyaltabb véleményalkotásra késztetnek.

Erdélyben a református kántorképzés olyan, amilyen az egyházkerület vezetõségének hozzáállása az ügyhöz. A Romániai Református Egyház 1999-ben közreadott Kánonja (mely az 1948. évi Statútum módosított és kiegészített kiadása) az elsõ fõrészben, az egyházközségi tisztviselõknek és tisztségviselõknek szentelt harmadik fejezetben négy paragrafus erejéig fordít figyelmet a kántorok alkalmazási módjára, kötelességeire és jogaira. Azonnal szembetûnik, hogy a 21. századi gyakorlat számára is érvényesnek szánt cikkelyekben a Kánon szerkesztõi az egyházközség zenei munkatársát következetesen az elavult „énekvezér” kifejezéssel illetik, és minden alkalommal zárójelben mutatnak rá, hogy voltaképpen a kántorról van szó. Nyilvánvalóan helytelenül „önálló” és „ideiglenes” énekvezéri beosztást különböztetnek meg. Az „önálló” melléknévvel bizonyára azt akarták érzékeltetni, hogy „végleges” vagy „állandó”, hiszen ezek lennének az „ideiglenes” jelzõ ellentétei. „Önálló” kántort az egyházközség közgyûlése választ. Ilyen állást csak az a református vallású, kántorképzõt vagy zeneiskolát végzett jelölt pályázhat meg, aki az egyházkerületi kántorképesítõ bizottság elõtt sikeresen vizsgázott. „Ideiglenes” kántort a presbitérium alkalmaz jegyzõkönyvi megbízás alapján. Ebben az esetben  az esperesbõl (vagy helyettesébõl) és egy kántorból álló egyházmegyei bizottság elõtt teendõ vizsgán kell helytállni. Igen jellemzõek a kötelességek megfogalmazásai: „Az énekvezér (kántor) hivatalos szolgálatában köteles teljesíteni a lelkész utasításait, feladatai végzésében buzgóságot és odaadást tanúsítani. [...] Istentiszteleteken és temetéseken a kötelezõ használatra elfogadott énekeskönyvet használhatja. […] segédkezni köteles a gyülekezeti missziói munkában és egyéb egyházi tevékenységekben.”[3] Sajnálatos, hogy az egyébként sem túlzott mûgonddal megszövegezett, bár szigorúan hangzó elõírások az énekeskönyv tekintetében csak az istentiszteleti és temetési szertartásra vonatkoznak, ugyanis vasárnapi iskolákban, ifjúsági bibliaórákon és konfirmációi elõkészítõkön sok helyütt elképesztõen silány dallamokat és szövegeket szoktak énekeltetni, a legtöbbször lelkipásztori helyesléssel, sõt kezdeményezésre, néha olyan benyomást keltve, mintha nem a református egyház, hanem ki tudja melyik felekezet vagy szekta számára kívánnának fiatalokat nevelni.

Az Erdélyi Református Egyházkerület Értesítõ címû hivatalos lapjának 2000. évi elsõ számában napvilágot látott a kántorok képzésének és képesítésének új szabályzata.[4]  Ezt a 17 pontból álló – 2000. január 1. óta hatályos  – rendelkezést tanulságos összehasonlítani a fentebb már említett 1937-es szabályzattal.[5] A régebbi dr. Tavaszy Sándor püspökhelyettes és dr. Illyés Gyula elõadótanácsos aláírásával jelent meg, azaz õk ketten vállalták a felelõsséget az összeállításért. Az újabbat nem írta alá senki. 1937-ben konkrétan megnevezték a kántorképzésnek otthont adó iskolát, jelesen a nagyenyedi tanítóképzõ intézetet, valamint azt, hogy a székelyudvarhelyi tanítónõképzõ intézetben az okleveles tanítónõk kántorképesítõ vizsgát tehetnek. A jelenlegi szabályzat nem hivatkozik név szerint a püspök és a tanügyi elõadótanácsos szorgalmazása nyomán hatóságilag is jóváhagyott marosvásárhelyi Református Kántor-tanítóképzõ Fõiskolára, hanem eléggé rejtélyes módon azt köti ki, hogy „kántorképesítõ vizsgára jelentkezhet az  a református egyháztag, aki legalább érettségi diplomával rendelkezik, és akár erre szakosodott intézetben, akár más, egyházunk által elismert tanintézet keretében vagy magánúton felkészült a hivatalosan elõírt tananyagból”.[6] Honnan lehet megtudni, hogy egyházunk melyik  tanintézetet ismerte el, s melyiket nem?  Ezt a rendelet homályban hagyja. A hatvan évvel ezelõtti szabályzat „rendes” és „rendkívüli képesítésû” kántorokat említ, a mai pedig, kissé eltérve a kánon szóhasználatától, „állandó”, illetve „ideiglenesen alkalmazott” kántorokat. Az új szabályzat értelmében a kántorjelölteknek lényegesen több tárgyból kell vizsgázniuk, mint régen. Ezek: 1. koráljáték orgonán vagy harmóniumon; 2. egyházi ének; 3. zeneelmélet, szolfézs; 4. karvezetés; 5. összhangzattan; 6. az egyházi ének és zene története; 7. orgonaismeret; 8. szentírásismeret; 9. Heidelbergi Káté, katekétikai alapismeretek; 10. egyháztörténet, liturgia; 11. kánon, adminisztráció. A koráljáték és az egyházi ének alaptantárgy. Ezek esetében a vizsga kizáró jellegû.

Az a körülmény, hogy  kántori képesítést ma már csak érettségi diplomával rendelkezõ jelöltek szerezhetnek, továbbá az a tény, hogy a kántorképzõ intézet fõiskolai rangú, és az elsajátítandó ismeretek meglehetõsen változatosak, arra enged következtetni, hogy napjainkban színvonalas oktatásra lehet számítani, melynek eredményeként kellõképpen felkészült kántorok állhatnak az egyházzene szolgálatába. Reménykedjünk, hogy ez valamikor így is lesz.

Hogy azonban egyelõre hányadán állunk, ennek érzékeltetésére hadd idézzem a Kolozsváron 2000. június 22–23-án tartott Egyházkerületi Közgyûlésen a Közigazgatási Ügyosztálytól elõterjesztett jelentést, melyben a kántorképzésrõl egyebek mellett a következõk olvashatók: „a) 1999. október 23-án kántorvizsgát tartottunk, melyen 4 jelentkezõnek sikerült a pótvizsgája; b) 2000. február 1–5. közötti idõszakra kántorképzõ tanfolyamot hirdettünk meg, melyet a jelentkezõk alacsony száma miatt (6 személy) nem lehetett megtartani; c) 1999 õszén három csoportban tartottunk egynapos kántortovábbképzõ tanfolyamot Kolozsváron, Marosvásárhelyen és Sepsiszentgyörgyön. Ennek témája az új énekeskönyv bevezetése és elsajátítása volt. Mintegy 80 kántor vett részt ezeken az alkalmakon. [...] d) 2000. június 5-én került sor Kolozsváron a Marosvásárhelyi Református Kántor-Tanítóképzõ Intézet végzõseinek kerületi kántorvizsgájára. Az eredmény elgondolkoztató: 16 jelentkezõ közül csak 6-nak sikerült levizsgáznia minden tárgyból.”[7]

Vannak még elgondolkoztatóbb adatok is. Az Erdélyi Református Egyházkerület nyilvántartott híveinek száma – a folyamatos kivándorlás, illetve áttelepedés, valamint a születések csökkenése miatt – mára 400 000 alá apadt. A kerület 16 egyházmegyéje 485 anyaegyházközséget, 27 missziói egyházközséget, 95 leányegyházat és 483 szórványt, vagyis összesen 1090 egyházközséget ölel fel. Saját lelkipásztoruk csak az anya- és a missziói egyházközségeknek van. Ezekben 500 lelkész szolgál és mellettük mindössze 108 oklevéllel rendelkezõ, szabályszerûen alkalmazott kántor, akik közül 99 állandó (azaz teljes javadalmazású), 9 pedig ideiglenes (fél normás).[8] Persze még legalább ennyien mûködnek közre önkéntesen, alkalmilag, különbözõ foglalkozást ûzõ nõk és férfiak, akik között elvétve zenetanár is akad. Ám az egyházközségek többségében egyáltalán nincs kántor. Ha csak arra gondolunk, hogy a második világháború elõtt ismeretlen jelenség volt a kántorhiány, akkor magyarázatul elfogadhatjuk, hogy a nyolcvanas évek legvégéig az egyházközségek háromnegyed része a kommunista uralom évtizedeiben végzett egyházpusztítás egyik szomorú következményeként maradt kántor nélkül. De mivel lehet indokolni azt, hogy az utóbbi tíz évben nem sikerült növelni a kántorállományt, miközben a kolozsvári Protestáns Teológiai Intézet csaknem teljesen megszüntette a szintén nagyarányú lelkészhiányt? Az egyházkerület igazgatótanácsának kimutatásai szerint 1992-ben 109, 1997-ben 116, jelenleg pedig, mint láttuk, 108 diplomás kántor teljesít szolgálatot.

A marosvásárhelyi Kántor-tanítóképzõ Fõiskolán évfolyamonként 15–16 református diák tanul, tehát 1993, az elsõ évjárat útra bocsátása óta a kántorok létszámának meg kellett volna kétszerezõdnie. Ehelyett alig többen, mint tízen kerültek egyházi munkakörbe. A nagy többség inkább tanítóként helyezkedett el, lemondva a zenei tevékenységrõl. Az okokat keresve úgy tûnik, hogy a hatvan-hetven évvel ezelõtt még ideálisnak tekintett kántor-tanítói kettõs hivatás modellje ma legfeljebb részben válik be. Napjainkban ugyanis sok olyan helység létezik, amelyben templom, parókia és lelkipásztor található, de az iskola épülete üresen áll, mert a fiatalabb korosztályok elhagyták a falvakat, és így hiányoznak az iskoláskorú gyermekek. Ugyanakkor városokban és nagyobb községekben több tanítóra van szükség, mint kántorra.

Sokak számára legyõzhetetlen akadálynak bizonyult a kerületi kántorképesítõ vizsga. Pedig a képesítõ bizottság tagjai nem szoktak többet kérni annál, amit a fõiskola harmadik évének végéig meg kell tanulni. Az elvárt tudásszint egyáltalán nem nevezhetõ mértéken felül magasnak, hiszen például az egyik legfontosabb tantárgy, az orgonajáték esetében a korálkönyv négyszólamú letétjeinek játszása elég a diploma megszerzéséhez. A követelményeket azért nem lehet emelni, mert a fõiskola elsõ évfolyamára felvételizõk nagy többsége rendkívül csekély zenei elõképzettséggel rendelkezik, mivelhogy a középiskola utolsó négy osztályában nincs énekóra. A tanítás tehát a legelemibb zeneelméleti fogalmak megismertetésével, a kottaírás-olvasás ábécéjével kezdõdik. Ehhez járul azután a tanítói, illetõleg a kántori pályához való viszonyulásban nemritkán megmutatkozó különbség, tudniillik az, hogy az utóbbinak sokan csak másodrendû jelentõséget tulajdonítanak. Nem mondható szerencsés körülménynek az sem, hogy az intézménynek egyetlen fõállású tanára sincs. Valamennyien óraadók. A tantestület tagjai más iskolában levõ katedrájukon, egyházközségi hivatalukon vagy nyugdíjukon kívül – tulajdonképpen      mellékesen – vállalják több-kevesebb óra megtartását. Hasonlóképpen kedvezõtlenül, noha csak közvetetten ható tényezõ a fõiskola felemás és bizonytalan jogi helyzete.

Az utóbbi években érthetõ módon kevesebben tanultak magánúton. Ezek persze amúgy sem enyhíthették volna számottevõen a súlyos kántorhiányt, bár legtöbbjük tagadhatatlanul alapos képzést kapott, és a vizsgákon elsõ próbálkozásra sikerrel szerepelt.

Továbbra is szükség van az anyaországi továbbképzõ tanfolyamokra, mert azokon kántoraink igen sokat tanulhatnak a kiváló egyházzenészektõl. Szívesebben is látogatják azokat, mint az itthoniakat.

Az egyházmegyei kántorképesítõ vizsgáknak nincs különösebb vonzerejük, ugyanis az ilyen úton nyert oklevél csupán fél fizetésre jogosít. Ennek megfelelõ a követelményszintjük is.

Nincs tudomásom róla, hogy akár a Kántor-tanítóképzõ Fõiskola, akár a továbbképzõ tanfolyamok hallgatói közül többen híres orgonamûvészekké vagy kimagasló egyházi karnagyokká váltak volna. Ilyenek a zeneakadémiákon teremnek. De az egyházkerület igazgatótanácsa még nem ajánlotta fel, hogy ösztöndíjat biztosít néhány tehetséges ifjúnak a budapesti vagy mondjuk a frankfurti zeneakadémia egyházzenei szakán való öt-hat éves tanulásra. Pedig közel tíz éve már, hogy merészkedtem ilyen értelmû javaslatot tenni. Ugyanis a külföldön tanult zenészek alkothatnák egykor a kántorképzõ tanári karának a gerincét.

Mit kellene, mit lehetne tenni a stagnálásból való kilábalás érdekében? Világos, hogy a feladat kétirányú: egyfelõl legalább 200 fiatalt kellene pár év alatt toborozni és kántorrá képezni, másfelõl gondoskodni kellene arról, hogy a képzés színvonala korszerûen magas legyen. Ehhez meg lehetne õrizni az oktatási formák többféleségét. Okvetlenül ajánlatos lenne felülvizsgálni azt a nézetet, amely szerint a jövõben is a kántor-tanító kettõs foglalkozást kell eszményinek tekinteni. Áldásosabb lenne akadémiai végzettségû zenetanárokat is megnyerni az egyházzene szolgálatának, még ha csak másodállásban vállalnák is, hiszen a kántornak nemcsak orgonistaként, hanem karvezetõként és pedagógusként is volna éppen elég tennivalója. Például a gyülekezeti énekek helyes tanítása a fiataloknak az egyik legfontosabb kántori kötelesség. (Mindenképpen elõbbre való, mint a könyvelés a lelkészi hivatalban vagy a többi adminisztratív munka.)

Nagyobb tudású szakembert természetesen illõ bérezés ígéretével lehet alkalmazni. Amikor azonban ilyenféle elképzeléseket hozunk szóba, a válasz mindig az, hogy az egyházközségek anyagi helyzete nem teszi lehetõvé magas képzettségû zenészek foglalkoztatását. Valóban vannak szerényebb költségvetésû gyülekezetek, de vannak gazdagok is. Csakhogy pénz általában arra van, amit a lelkipásztorok és a presbitériumok fontosnak tartanak. Mostanában divattá vált a menedzser típusú pap, aki jövedelmezõ gazdasági tevékenység szervezésével próbálja emelni hívei életszínvonalát. A legnagyobb elismerést érdemli meg. Mikor tûnik föl azonban a mecénás típusú lelkész, aki büszke arra, hogy  templomában értékes orgona áll (nem pedig gyatra hangszerpótlék), és törõdik a karbantartásával, aki örül annak, hogy gyülekezete lelkesen énekli a zsoltárokat és a dicséreteket az elsõ versszaktól az utolsóig, aki vigyáz arra, hogy az egyházközség énekkara méltóképpen dicsérje Istent, és aki igyekszik elõteremteni az anyagi fedezetet ahhoz, hogy elsõrangú egyházzenész legyen a szolgatársa?

Itt érkeztünk el ahhoz a problémához, amelynek megoldása nélkül nincs kiút a jelenlegi úgyszólván zeneellenes állapotból. Nevezetesen mindenekfelett a lelkészi kar zenével kapcsolatos szemléletének a gyökeres megváltozására van szükség. A változási folyamatnak a teológián kellene kezdõdnie.

Egyebek között pénzügyi szempontok miatt is fenntartom a véleményem, melyet még 1993 januárjában a Romániai Református Egyház Zsinati Állandó Tanácsának elõterjesztett javaslatomban fejtettem ki, miszerint a legcélravezetõbb megoldásnak azt látom, hogy a kolozsvári Protestáns Teológiai Intézet keretében szervezzenek fõiskolai szintû kántorképzõ tagozatot, s ez gondoskodjék mind az erdélyi, mind a Királyhágó melléki egyházkerület jövõ kántornemzedékeinek kinevelésérõl, amiként a két kerület lelkészeit is egyazon intézetben képezik. Ily módon lelkipásztorok és kántorok azonos szellemû oktatásban részesülnének, és két tanári kar helyett csak egynek a fizetését kellene biztosítani. Javaslatomat akkor mindenki egyöntetûen helyeselte (legalábbis a jelenlétemben), ám megvalósítását az egyházi fondorlatok meghiúsították.

Eddigi tapasztalataim alapján sajnos nem tudom hinni, bármennyire szeretném, hogy egyhamar a biztató kibontakozás útjára léphetünk. Ezért azt kell mondanom, hogy ha az európai integrációs törekvések korában netán feltételül szabnák, hogy kántorképzésünk is igazodjék a nyugati országok intézményrendszeréhez és követelményszintjéhez, Erdélynek nagyon sokáig kellene várakoznia az Európai Unió kapuja elõtt.

 

* A IV. Református Világtalálkozó alkalmából 2000. július 2-án, Nagykõrösön, a „Református orgonamûvészek, kántorok és tanítók találkozóján” elhangzott elõadás némileg tömörebb változata.

[1] Lásd Benkõ András: Református kántorképzés Erdélyben a két világháború között. I–II. Magyar Egyházzene III(1995/1996). 3. sz. 311–326, illetve 4. sz. 473–484. Uõ: Kántorképzésünkrõl. Mûvelõdés 1997. 4. sz. 29–32.   

[2] Benkõ  1997. 32.  

[3] A Romániai Református Egyház Kánonja. Kolozsvár 1999. 26.

[4] Lásd Kántorok képzése és képesítése. Szabályzat. Értesítõ. Az Erdélyi Református Egyházkerület hivatalos lapja. A Református Szemle melléklete IX(2000). 1. sz. 1.

[5] Dr. Tavaszy Sándor–Dr. Illyés Gyula: Kántorképesítõ szabályzat az erdélyi református egyházkerületben.
Református Szemle 1937. november 30. 510–512.

[6] Szabályzat. 1999. 1.

[7] Közigazgatási Ügyosztály jelentése az Egyházkerületi Közgyûlésen. Kolozsvár 2000. június 22–23. Elõterjeszti Gyenge János elõadótanácsos. Kézirat. 4.

[8] Vö. Közigazgatási Ügyosztály jelentése… 1–2.

kapcsolódok
» Erdélyi Múzeum Egyesület
 
további folyóiratok

» A Hét
» Bázis
» Ellenpontok
» Erdélyi Fiatalok
» Erdélyi Gyopár
» Erdélyi Irodalmi Szemle
» Erdélyi Mûvészet
» Erdélyi Társadalom
» Glasul Minoritãților
» Glasul Minoritãților
» Helikon
» Hitel
» Kellék
» Korunk
» Közgazdász Fórum
» Látó
» Magyar Kisebbség
» Proiectul “Digitalizare pentru interculturalitate II”
» Provincia
» Romániai Magyar Jogtudományi Közlöny
» Székely Közélet 1928-1937
» Székelyföld
» Székelység 1905-1915
» Székelység 1931-1944
» Web

 
   
(c) Erdélyi Magyar Adatbank 1999-2017
Impresszum | Médiaajánlat | Adatvédelmi záradék