Erdélyi Múzeum

    folyóiratok   » Erdélyi Múzeum
  szerzõk a b c d e f g h i j k l m n o p r s t u v w  
  keresés á é í ó ö õ ú ü û ã â ş ţ
  összes lapszám » Erdélyi Múzeum2001/1-2 »
 


| észrevételeim
   vannak


| kinyomtatom

| könyvjelzőzöm


 
 



 
   
 
Erdélyi Múzeum - 63. kötet, 2001. 1-2.füzet

In memoriam: Wabrosch Géza professzor
1929–2000

Az Erdélyi Múzeum-Egyesület támogatására létesített Gróf Mikó Imre Alapítvány legutóbbi tanácskozásán a gyász ült és a fájó hiány. Wabrosch Géza orvosprofesszor, kuratóriumunk tagja 2000. november 25-én befejezte földi pályáját.

 Megtisztelõen engem kértek társaim, hogy búcsúzót írjak. Úgy érzem, lehetetlen. Mert a gyermekkor idõtlen korától ismerem, és gyermekkorunk nem szokott meghalni. Mert könnyû volt Antigonénak, még nem koptak el, nem devalválódtak a szavak. Mert századunk, amellyel együtt élt, és amellyel távozott, sok mással együtt, elvette tõlünk a jogot az elmúlás igaz, ünnepi világformáló méltóságának kifejezésére. Mert Wabrosch Géza személyisége, kulturáltsága széttöri a mûfaj szabályait, mert ismerem a mozdulatát, ahogy elhárított minden nagy kijelentést, minden formalitást, ahogy viselte a medicina mindentudásának és fegyelmének páncélzatát, még az utolsó hetekben, a „mint a forró csontok a máglyán” napjaiban is. Tisztelettel kell megállnunk ezen a küszöbön. Marad, nehéz lélekkel, az emlékezet.

Az elmúlás átrendezi az idõ dimenzióit, legyõzi a határokat. 1989. december végén az erdélyi lázas hírek között rövid tudósítás jött, az ott élõ neves történész válságos állapotban van, operálni kellene, de Romániában nincs gyógyszer, és hiányzanak a megfelelõ mûszerek. Telefon hajnali hétkor, és délben már önkéntes segítõk szállították át a határon küldeményeit, s amatõr rádiósok sugározták a fõorvos úr üzenetét, hogy a beteget készen várja az osztály. Az az ember volt õ, aki azonnal átlátta mindig, elméletileg és gyakorlatilag is, mikor mit lehet, mit kell tennie. De sok más is volt. Akkoriban a Szent János kórház urológiai osztályán hirtelenül izgalmas erdélyi központ keletkezett körülötte. 1990 januárjának ködös késõ délutánjain jó néhány történész, néprajzos, régész látogatta a lábadozó betegeket, ide tértek be elõször az odaátról jövõk, végeérhetetlen váltólázas diskurzusok folytak arról, hogy mi történt, mi az esély, s az õ akkori józan diagnózisait azóta ridegen igazolta az idõ.

Gyógyító munkásságának terrénumait mi történészek nem tekinthetjük át. Biztos nyugalmából mindig is érzékelhettük szakmai felkészültségének magas színvonalát, s kollégái elismeréseibõl felmérhetjük a fegyelmezett szenvedéllyel ûzött hivatás, a nagy volumenû életpálya roppant dimenzióit.

Az orvostudomány és az orvostársadalom a magyar és az európai urológia kiemelkedõ, nagyszabású személyiségét gyászolja. Munkatársai, tanítványai, kollégái a Szent János kórház urológiai osztályával több mint négy évtizeden át összeforrott, elhivatott egyéniségtõl kellett hogy elbúcsúzzanak, aki ezt a tömegesen látogatott osztályt mint vezetõ fõorvosa az ország elsõ gyógyintézményei színvonalára emelte. Amint tanítványa és utódja megemlékezésében kiemelte, az országban elsõként vezetett be szakterületén új gyógyítási eljárásokat, mint például a lézersebészet, az „extracorporális lökéshullámú kõzúzás” – de hogyan is követhetnénk a gyógyítás tudományának ma már szédületes fejlõdésében, kandidátusi disszertációjától a különbözõ területeket felölelõ szakmunkái lapjain s a nemzetközi konferenciákon. Nem vehetjük számba az erdélyi magyar orvoslás és az orvostudomány fejlesztését célzó közremûködését, szakmai tanácsait, segítõ tetteit, nemzetközi elismerésének tanúsítványait a különbözõ orvostudományi társaságokban és a hazai díjakat, 1997-ben több évtizedes munkásságát a Batthyány–Strattmann-díj ismerte el.

Betegei sokaságát határainkon innen és túlról sem mérhetjük fel, de tudjuk, hogy a legtöbbet adta, amit orvos adhatott, hitet, bizalmat, bátorságot, és velük együtt szállt harcba a bánattal is. Azt viszont ismerjük, hogy milyen érték ebben az országban a tudományos iskola, mert generációk építkezésébõl jön létre, és itt nevelõdik a jövõ.

Mester dõlt ki, különleges tehetség, aki képes volt rá, hogy a magyar urológiában iskolát teremtõ Noszkay Aurélnak (1900–1986) szellemét megõrizve, örökségét az új kihívásoknak megfelelõen fejlessze tovább, a legjobb nemzetközi színvonalon teljesítse ki, és amikor avatatlan kezek megsemmisítéssel fenyegették, sikerrel küzdött meg érte, s mentette át. Megadatott néki az analitikus és szintetizáló tudást egyesítõ készség, ez a világ más tájain oly nagyon megbecsült, mert ritka tulajdonság és a közösségteremtõ képesség.

Szobájában századok, vélemények, tudományágak randevúztak szüntelen. A falakon Hippokratész, Apáczai Csere János, másolatlapon a British Museum híres Sloane-gyûjteményének kódexébõl az elõd, az urétert metszõ 12. századi medikus, névtelenül, mint Babits Mihály Psychoanalysis christiana versében a gótikus szobor faragója és Bartók kékszakállú hercege egy operai kosztümtervrajzon, az ablak mellett pedig az atyai mester, odébb az utód munkatársaival a kórházkert fái alatt.

Összefutottak nála ismert költõk, írók, szociológusok, orvosok, mûvésznõk és miniszterek, kicserélõdtek vélemények, amelyek különben nem találkoztak volna soha, s itt a második emeleti sarokszobájában, ahol a fél város benézett az ablakokon, a professzor úr varázslatos szalont vitt, évtizedeken át, beszélgetett nála a széthulló világ, Erdély és Magyarország, a grófnõ és a mérnök, Marosvásárhely és az acélgyár Tarjánból. Gyakran magunkra kellett hogy hagyjon, s amikor órák múlva a mûtõbõl vagy a vizsgálóból visszatért, válaszai olyasféle folyamatos jelenlétet érzékeltettek, amely annak idején a humanisták sajátja volt, akik a Respublica Christiana egységét elvesztõ Európában gondolataikkal hidalták át a távolságokat, és hordozták az értelmiségi pálya elviselhetetlen terheit.

Úgy vélem, sokoldalúsága, nyitottsága, a természettudományok és a humán tudományok egységét átfogó szemlélet, amelyrõl ma úgy esik sok szó, hogy a 21. század jellegzetessége lesz, családi öröksége volt, pedagógus édesanyja s fõleg a nagyapa hagyatéka. A nagyapa, az acélgyár fõmérnöke, Wabrosch Béla (1858–1946) emlékét újságcikk és régi antik óra idézte az unoka otthonmeleget sugárzó kórházi lakosztályában.

Gyermekkorának színtere, Salgótarján, a Mátra északi völgyében nyújtózó, kamaszkorú határ menti kisváros, szûk utcákba bekönyöklõ hegyeivel, fenyvesekkel koszorúzva, sokféleségével adhatott útravalót, a gyárak, a bányatelepek, a vármegye, a beköltözõ palóc vidék, a változatos lakosság, a négy vallás hívei, a különleges személyiségek formálták itt a jövõ generációt, és mint Erdélyben is, szétválaszthatatlan egységben fonódott itt össze természet és történelem.

Egyetemi éveit a porig bombázott Budapesten kezdte. Túlélt világháború, kifosztott ország nemzedékének meghatározó létélménye volt és értékrendet jelzõ útelágazás: igazság, erkölcs, kötelességtudat, szakadatlan jobbító igyekezet s a mégis és ismét és mindennek ellenére a megújulásokba vetett remény.

Életének táguló körei München, Stuttgart, Párizs, Bécs, Mainz, Kolozsvár, Hamburg… Tudjuk, nagyon szeretett utazni, és bejárta a világot. Kereste a legújabb kutatások tapasztalatait, a legkorszerûbb megoldásokat, a hazahozható értékeket.

Az Erdélyi Múzeum-Egyesület alapító tagja volt, és 1992. szeptember 23-án, Budapesten a Püski Könyvesházban mint az Egyesület Orvostudományi és Gyógyszerészeti Szakosztályának tagja õ mutatta be az erdélyi orvosok generációinak szakmai fórumául szolgáló újra megjelenõ Orvostudományi Értesítõt: „Nem tartom magam erre méltónak, mégis elvállaltam, mert kötelez erre a hosszú évek barátsága, amely az erdélyi magyar írókhoz, tudósokhoz, orvosokhoz köt. Ez a barátság egyrészt fehér asztal mellett, nagy együttérzéssel beszélgetve, másrészt munkában, a mûtõasztal mellett született és vált tartóssá.” Az orvoslás az anyanyelvi mûveltség része címmel elmondott gondolatai semmit nem vesztettek idõszerûségükbõl. „Az 1876-ban alapított és 1948 óta hallgatásra ítélt folyóiratnak ma nemcsak mûvelõdéstörténeti és szakmai jelentõsége van, hanem a magyarság megmaradásának sorskérdésében is nagy szerepet játszik... Reálisan kell értékelnünk ennek jelentõségét. Nem kevés nehézség leküzdése maradt meg mai feladatul. Évszázados tapasztalatok alapján ebben a nehéz helyzetben is történelmi példáinkhoz, elõdeink bölcsességéhez kell fordulnunk, akik a tudás, a mûveltség és kultúra elsajátításának fegyverével védték meg, mentették át a magyarságot, és tették elismertté világszerte a magyar nevet. Úgy gondolom, ezt kell nekünk is folytatni, tudatosan segíteni, támogatni az erdélyi magyar orvoslást, az orvostudomány fejlesztését.”

Hûséges barát volt és vonzó, igényes, nyugtalan szellem, szerény és közvetlen, de szigorú, szuverén, zárkózott. Ha túlontúl is elárasztottuk történészi munkáinkkal, ezt csak az õ meglepõen eleven és értõ érdeklõdése okozta. Merenghetünk, mikor jutott ideje rá, hogy áttekintse az Erdély története három kötetét, Mikes leveleit, az Õrszavakat, hogy friss érdeklõdéssel lapozzon bele a Kolozsmonostori konvent jegyzõkönyvei súlyos köteteibe, és türelme, hogy kövesse Zrínyirõl a bonyolult szövegkritikai fejtegetést az Elvesztett idõben.

Már a nyolcvanas évek második felében ismerte a történeti ökológia lényegét, amikor idehaza nagyon kevesen értették, mirõl van szó. Korán, bizonyos, hogy az elsõk között használta az „életminõség” fogalmát és szorgalmazta az élõ szervezet harmóniájának megõrzése érdekében az ökobiotikus szemléletváltást. Nem találkoztam még tömörebb és a lényeget jobban megragadó megfogalmazással az orvoslás hatékonyságának összetevõirõl a különbözõ történeti korszakokban, mint az õ egyik cikkében, Ökobiotikus tényezõk javítása az orvoslásban (1998). Mindig tudta, mi történik egykori szûkebb pátriájában. Magas fokon mûvelte a derûs, játékos társalgás mûvészetét. Közel álló barátai ismerték széles körû érdeklõdését, s tapasztalhatták tájékozottságát, akár filozófiai kérdések vagy új irodalmi irányzatok kerültek szóba. A fogalom eredeti, gondolatokat kicserélõ értelmében lehetett vele valóban megbeszélni úgyszólván mindent, Cézanne befejezetlen képeit és a szimbólumok asszociációs világában kifejezõdõ létélményeket. Évek óta vitattuk, hogyan és milyen utakon lehetett volna, kellett volna egy szép és igazságos társadalmat idehaza a Kárpát-medencében szervesen felépíteni, s próbáltuk különbözõ nézõpontokból beméregetni, hol vesztette el vajon a világ a kultúra megtartó erejét. Amit még tudtak a nagyapák. És tudott õ is. Különben miért is mondta volna: „Bízom az utódaimban!”

Az idõ fénytörésében a tezaurált emlékeink metamorfózisa zajlik. Ferences hitoktatónk annak idején a harmincas évek közepe táján, folytatván rendjének csíksomlyói színjátszó hagyományait, együtt szerepeltetett minket, s amikor nem értettem a rendezõ intését, hogy el kell hagynunk a színpadot, õ szigorúan rám szólt: „ki kell táncolni.” Létünk véges voltát elfogadó élményét a középkori mûvész a „danse macabreképzetével fogalmazta meg, s mi mást mondhatnak már ezután a gyerekkor mélyérõl hangzó szavak is, a múlt közös hullámhosszán, az élet felfoghatatlan folyamatosságában.

 Barátok, nemzedéktársak, tisztelõk és tanítványok sokaságával együtt úgy érezzük, hogy idõnek elõtte távozott. Megrendülten vesszük tudomásul, hogy a telefonvonal végérõl nem szól vissza, ajtaja immár a számunkra terra incognita világába nyílik. Addig is – Szent Pál apostolnak a korinthusiakhoz írt levelébõl – „megmarad a hit, a remény, a szeretet, e három; ezek közül pedig a legnagyobb a szeretet.”

R. Várkonyi Ágnes

kapcsolódok
» Erdélyi Múzeum Egyesület
 
további folyóiratok

» A Hét
» Bázis
» Ellenpontok
» Erdélyi Fiatalok
» Erdélyi Gyopár
» Erdélyi Irodalmi Szemle
» Erdélyi Mûvészet
» Erdélyi Társadalom
» Glasul Minoritãților
» Glasul Minoritãților
» Helikon
» Hitel
» Kellék
» Korunk
» Közgazdász Fórum
» Látó
» Magyar Kisebbség
» Proiectul “Digitalizare pentru interculturalitate II”
» Provincia
» Romániai Magyar Jogtudományi Közlöny
» Székely Közélet 1928-1937
» Székelyföld
» Székelység 1905-1915
» Székelység 1931-1944
» Web

 
   
(c) Erdélyi Magyar Adatbank 1999-2017
Impresszum | Médiaajánlat | Adatvédelmi záradék