Erdélyi Múzeum

    folyóiratok   » Erdélyi Múzeum
  szerzõk a b c d e f g h i j k l m n o p r s t u v w  
  keresés á é í ó ö õ ú ü û ã â ş ţ
  összes lapszám » Erdélyi Múzeum2001/3-4 »
 


| észrevételeim
   vannak


| kinyomtatom

| könyvjelzőzöm


 
 



 
   
 
Erdélyi Múzeum - 63. kötet, 2001. 3-4.füzet

Karácsony István

A bonchidai református templom építéstörténete

 

Bonchida református templomának többszöri átalakítása ellenére máig fennmaradt 12–13. század eleji részletei sok tekintetben gazdagíthatják az erdélyi román kori falu építészetérõl kialakított – sajnálatos módon eléggé hiányos – képünket.

A település központjában álló kéthajós templom déli hajója egyenes záródású szentélyben folytatódik. A szentély északi, valamint az északi hajó keleti falához kriptát építettek. A szentélyzáródás elõtt, a kõfallal határolt ovális cinterem keleti részén harangláb áll. A cinterem falától északra a parókia 18. századi, mára már átalakított épülete kapott helyet.

A kéthajós belsõ tagolásnak megfelelõen az átlósan elhelyezett saroktámpillérek közé fogott nyugati homlokzat két, a hajók zárófalának megfelelõ, egymástól elkülönülõ falmezõre oszlik; határvonalukat a déli hajó rizalitszerûen kiugró zárófalának északi sarkához állított saroktámpillér is hangsúlyozza. Míg a déli hajó két támpillérét horonnyal alátámasztott lemezbõl álló vízvetõpárkánnyal tagolták, addig az északi hajó sarkához emelt tám tagolatlan.

A déli hajót nyugatról záró, szürkés homokkõbõl rakott falnak a középtengelyében egyenes záródású kaput és fölötte félköríves ablakot alakítottak ki. A kapuzatot négyszögû hasáb alakú szárkövekkel és szemöldökkel keretelték. A szárkövek tagolatlanok, a szemöldökgerenda középen indákból és levélkacsokból képzett kartust kapott mezejében C. G. B. 1720 felirattal. A szemöldök felett palmettákkal díszített faragványtöredék látható. A nyugati ablak tölcséresen szûkülõ külsõ és belsõ rézsûszakaszának találkozásánál lemez fut körbe. Hasonló alakú az északi hajó vakolt és fehérre meszelt zárófalának ablaka is.

A hajó és a szentély déli falának felületét két merõlegesen állított támpillér osztja három, megközelítõleg egyenlõ nagyságú mezõre. Az elsõ, azaz nyugati mezõ vakolatlan síkját a homlokzati ablaknyílásokkal azonos félköríves ablak töri át. Vele megegyezõ magasságban jól kirajzolódnak egy befalazott keskenyebb félköríves ablak körvonalai. Az alatta elhelyezett háromkaréjos kaput ugyancsak befalazták. Záradéka alatt egy másik, immár félköríves záródás alkotóelemei támaszkodnak két, az alsó részén töredékes szárkõre, amelyeket  belsõ élükön egy-egy kockafejezetes karcsú féloszloppal díszítettek. Míg a jobb oldali szár lényegesen keskenyebb, mint a ráhelyezett ívkõ, a bal oldali szárkõ szélessége megegyezik az ívezet szélességével. Az ívzáródás és a szárkövek által körülhatárolt mezõt kváderkövekbõl és téglatöredékbõl álló fal tölti ki. A háromkaréjos záradék és az ez alá behelyezett ívgerenda közötti falfelületet vakolatsáv borítja. A leírt falszakaszt keletrõl részben vakolt támpillér határolja. Vakolatrétege helyenként lepergett, s így látható, hogy az alatta lévõ kváderfalazat hiányait 15–20 cm átmérõjû téglatöredékek egészítik ki. Vakolatlan felületének egyik kváderén T alakú illesztési jel figyelhetõ meg.[1] A következõ tám egész felülete vakolt. E két tagolatlan támpillér között elterülõ falsík jobb oldali vakolt felén egy félköríves ablak, a középtengelyétõl balra esõ vakolatlan részén pedig egy befalazott csúcsíves portálé kapott helyet. Ez utóbbi fallal kitöltött nyílását gazdagon profilozott keret határolja; rézsûjében félhornyok és orrlemezes körtetagok váltják egymást, melyek közé lemezeket iktattak be. A kapu felett egy második, kváderekkel és téglatörmelékkel befalazott ablak körvonalai vehetõk ki a falszövetbõl. A második támpillértõl keletre, egészen a délkeleti sarokig terjedõ, teljes felületén vakolt falmezõ egységét egy ablak bontja meg; ezt a tengelytõl nyugatra helyeztek el. Maga a déli fal két különbözõ anyagból készült: nyugati, vakolatlan részét homokkõbõl, keleti, vakolt felét pedig dacittufából rakták.

A szentély saroktámok közé fogott keleti záródásának középtengelyében egy harmadik támpillér emelkedik, amelyet, akárcsak szomszédait, élének alsó harmadánál vízvetõpárkány tagol. Tõle délre félköríves ablak nyílik a szentélybe.

A szentély északi oldalfalához és az északi hajó zárófalához a volt kripta egysejtes épülete illeszkedik. Északi falán két újrahasznált párkánymaradvány között kõkeretbe foglalt, egyenes záródású ajtót, keleti falán egyenes záródású modern ablakot alakítottak ki. Érdeklõdésünkre leginkább igényt tartó részletei a fõpárkány alatt húzódó, kõbõl faragott, antikizáló, triglifes, metopés fríztöredékek.

Az északi hajó északkeleti sarkától megközelítõleg 15–20 cm távolságban az oldalfalra merõleges támpillér emelkedik. Élén vízvetõpárkány található, melynek lejtõsen fektetett lemezét pálca és félhorony támasztja alá. Az északi oldalfalon az elõbbi mellett még két támpillér áll. Ezek már egyszerûbb vízvetõpárkányokat kaptak. Az általuk határolt mezõket, a nyugatit leszámítva, egy-egy félköríves ablak töri át.

A kazettás mennyezetû templombelsõben a déli hajó nyugati ablaknyílásának két oldalán azonos magasságban egy-egy gyámkõ és a hozzá kapcsolódó ívindítás emelkedik ki. Két hasonló tagozatot építettek be a déli falba is. A fejlemezes gyámköveket azonos módon lemezek közé fogott pálcával, illetve negyed- és félhoronnyal tagolták. A déli fal belsõ oldalán a csúcsíves kapunak egy fülkeszerû beugrás felel meg. A félköríves diadalív szedettélû lemezekbõl alakított vállkövekre támaszkodik. Az egyenes záródású szentély szélessége és magassága megegyezik a déli hajó szélességével, illetve magasságával, déli falán egyenes záródású szentségtartófülke található. A déli hajó három félköríves árkáddal kapcsolódik a keskenyebb északi hajóhoz. A szélsõ árkádok egy-egy falszakaszból indulnak, melyek pálcákkal és hornyokkal díszített vállkövek közbeiktatásával veszik át az ívek terhét. A középsõ árkádnyílást egy oszlop és egy pillér támasztja alá. A vakolt pillér fejezetét oldallapjukra állított hasáb alakú kváderek képezik, melyeket félig besüllyesztettek a pillértörzs keleti, illetve nyugati oldalsíkjába, s a szabadon maradt részüket alul hornyolással díszítették. A vaskos oszlop fejlemezes kockafejezetben végzõdik, melynek oldalait félkörívet leíró vájat díszíti. Az árkádsoron keresztül megközelíthetõ északi hajó déli falán is a szentélyben lévõhöz hasonló, egyenes záródású szentségtartófülkét hoztak létre.

A cintermet dacittufából, homokkõbõl és téglából rakott fal veszi körül. Ezen délen szegmensíves, nyugaton pedig ívelt párkányban záródó félköríves kaput alakítottak ki.

Már az eddig mondottak alapján is megállapíthatjuk, hogy Bonchida temploma jelenlegi állapotában több átalakítás eredménye. Ezt a falszövetében és szerkezetében jelentkezõ törésvonalak mellett a különbözõ stíluskorszakokból származó faragott részletei igazolják. Keltezésükben az építéstörténetileg használható írott források elenyészõ mennyisége miatt csak stilisztikai eszközökre támaszkodhatunk.[2]

A templom történetének korai dokumentuma a nyugati kapu felett másodlagosan elhelyezett levélsoros töredék lehet, melynek ékszerû rovátkákkal díszített négy palmettáját alul lemez fogja össze. Hasonló motívum jelenlegi ismereteink szerint tájainkon még négy helyen fordul elõ: Gyulafehérváron (az elsõ székesegyházból származó, valószínûleg eredetileg valamelyik kapu részét képezõ kõtöredéken),Nagyváradon (egy jelenleg a nagyváradi múzeum kõtárában õrzött, tisztázatlan eredetû kapumaradványon), Marosszentimrén (a református templom déli kapujának ívbéllet-káváján) és Szenterzsébeten (az evangélikus templom északi kapujának vállkövein).

A gyulafehérvári ún. elsõ székesegyházból származó, két sorban elhelyezett pálmalevelekkel díszített töredéket a 12. századra datálhatjuk.[3]

A nagyváradi múzeumban található kapurészletet, melynek oszlopait ugyancsak kétsoros elrendezésû levélfríz koronázza, az oszlopokat hordó, erõteljesen tagolt lábazatok alapján keltezte Balogh Jolán a 12. századra.[4] Takács Imre a pálmalevelek alatt jelentkezõ, kora gótikus fogalmazású bimbósor alapján a töredéket a 13. századi emlékekhez sorolta.[5]

Az említett levélmotívumok, noha közös vonásuk az ékszerû rovátkákkal alakított díszítés, formai szempontból két eltérõ felfogás megtestesülései:[6] amíg a nagyváradi palmetták a tér mindhárom dimenzióját kihasználják (felsõ részük elõrehajlik), addig a gyulafehérvári levelek viszonylag síkszerûek; míg az elõbbiek felülete erõteljesen homorított, az utóbbiak majdnem egyenes síkba íródnak; emezek peremén a visszahajló, erezett levélhátat is érzékeltették, amazoknak csak egyik oldalát láthatjuk; eltérnek egymástól belsõ tagolásukban is: a leveleket kettéosztó függõleges erecskék csak a gyulafehérvári palmettákon találhatók meg, a váradiakon hiányoznak.

A marosszentimrei levélfrízek frontális, síkszerû kialakításukkal a gyulafehérváriakhoz kötõdnek (akár a gyulafehérváriaké, ezek palmettái sem hajlanak vissza). Tekintettel arra, hogy még tisztán, valószínûleg közvetlenül veszik át a gyulafehérvári székesegyházból származó kaputöredék palmettáinak vonásait, keletkezésüket az erdélyi romanika korábbi, 12. századi szakaszára, legkésõbb a 12. és a 13. század fordulójára keltezhetjük. (A gyulafehérvári és marosszentimrei levélfrízek összefüggésének valószínûségét az is erõsíti, hogy ugyanazon a marosszentimrei ívgerendán, amelyen a szóban forgó palmettasor jelentkezik, megtalálható a koncentrikus körökkel díszített kockafejezet, mely elõfordul az elsõ gyulafehérvári székesegyházból fennmaradt anyagban is.[7])

A szenterzsébeti északi kapu nemcsak az ívbéllet-káváját dekoráló leveleivel, hanem szárain és ívgerendáján végigfutó kockafejezetes pálcatagjaival is a marosszentimrei formáját követi, de a marosszentimreinél késõbbi, 13. századi lehet, mivel rajta a pálcákkal díszített sarokvájatolás is feltûnik, amely már a második gyulafehérvári székesegyház déli kapujánál alkalmazott, de az õraljaboldogfalvi református templom déli bejárójának szárkövein is elõforduló díszítés sajátossága.[8]

A négy leveles faragvány plasztikai kialakítását vizsgálva megállapíthatjuk, hogy a gyulafehérvári és a marosszentimrei darab formaalakításában közel áll egymáshoz, és frontalitása miatt mindkettõ eltér az oldottabb kivitelû nagyváraditól. A szenterzsébeti palmetták sem illeszkednek be a gyulafehérváriak, illetve marosszentimreiek stíluskörébe. Átveszik ugyan a Gyulafehérváron, illetve Marosszentimrén jelentkezõ levélmotívumok tulajdonságait, de továbbfejlesztik azokat: itt a fenyõágszerûen tagolt levelek már hegyesen, némileg tulipánkehelyre emlékeztetõ formában végzõdnek.

A fenti megállapításokra támaszkodva a frontális és stilizált bonchidai levélsor eredetének, valamint keletkezési idejének kutatásakor a marosszentimrei és a gyulafehérvári palmettafrízek felé kell fordítanunk figyelmünket. Mivelhogy a bonchidai építkezések és a marosszentimrei déli kapu kapcsolatát más közös stilisztikai vonás is alátámasztja – a bonchidai déli kapuba beépített szárköveket ugyanolyan kockafejezetes háromnegyedpálcák díszítik, mint a marosszentimrei kapu szárait –, valószínûbbnek látszik a bonchidai levelek marosszentimrei összefüggése. Ilyen körülmények között a bonchidai nyugati kapu fölé helyezett levélsoros kõtöredék s vele együtt a templomépítés legrégebbi szakasza, amelyhez tartozhatott, a 12. századra, legkésõbb a 13. század elejére tehetõ.[9]

Ezt a keltezést erõsíti meg a déli fal román kori kapujának vizsgálata is. Magából a háromkaréjos kapuból egyetlen részlet sem maradt meg, de körvonala jól kivehetõ a falszövetbõl. Betöltésében található a marosszentimrei déli kapu száraival több elemében azonos, említett két pálcatagos szárkõrészlet. Mivel a bonchidai kapuszárak szoros formai összefüggést mutatnak a marosszentimrei szárkövekkel (csak annyiban térnek el, hogy tükrüket nem díszítik gyémántmetszésû rozetták),[10] igen valószínû, hogy ezekkel egy idõben, a 12. század végén vagy legkésõbb a 13. század elején készültek, és az elsõ templomot díszíthették. Ugyanakkor a marosszentimrei kapun a pálmaleveles fríz és a kockafejezettel lezárt pálca ugyanazon a kapun jelentkezik,  így Bonchidán is kapcsolat lehet a pálmalevélsor és a gömbszelvényes pálcájú kapuszárak között. A marosszentimreihez hasonlóan a bonchidai palmettasor ugyancsak a templom egyik bejáró ívbéllet-dekorációját képezhette, amit alátámasztani látszik ívelt formája is.

A szárkövek korai keltezésére egyébként a marosszentimreiek mellett más párhuzamok is utalnak. A pálcatagos szárkõ Szentbenedeken, Kidén, Boroskrakkón, valamint[11] Bacán is elõfordul, az elsõ három esetben a templomok déli kapuinak kereteléseként, az utóbbinál a román kori egyház helyén 1934-ben felépített templom kõkerítésébe másodlagosan beépítve. A bacai és a boroskrakkói elsõ templomról túl sokat nem tudunk,[12] de a kidei templom román kori épülete – a körülötte feltárt temetõ sírmellékletei alapján – a 12. századra tehetõ.[13]

A két kockafejezetes bonchidai kapuszár és a rájuk helyezett ívgerenda egyidejûek, de nem ugyanazon kapu maradványai. A két szárkõ formailag tökéletesen megegyezik, viszont nem azonos méretû, ami kétségessé teszi egyazon kapuhoz való tartozását. A két szár nemcsak szélességi méreteiben tér el egymástól, hanem abban is, hogy a széleiket díszítõ pálcák kockafejezetei különbözõ távolságra vannak a tagozatok felsõ végeitõl. A bal oldali szár szélességében megegyezik az ívgerendával, így a kettõ egy kapu tartozéka lehetett; a jobb oldali szár ezzel szemben sokkal keskenyebb a bal oldalinál és az ívgerendánál is, ezért eredetileg nem kapcsolódhatott ez utóbbiakhoz. A két részlet tehát valamikor két különálló kaput keretelt, egymás mellé való kerülésük egy utólagos átalakítás következménye. Másodlagos elhelyezésüket igazolja az is, hogy egy náluknál késõbbi háromkaréjos kapunyílásban fordulnak elõ. A háromkaréjos záródástípus archaikusabb formáival Erdélyben Székelymuzsnán és Csicsókeresztúron találkozunk.[14] Elõképüknek a gyulafehérvári székesegyház háromkaréjos vakárkádjait tekinthetjük, melyeket az 1240-es években készíthettek a Jákon is mûködõ, bambergi hatásokat közvetítõ mûhely mesterei.[15] A háromkaréjos bejáró így Bonchidán sem készülhetett a 13. század közepénél elõbb.

Az eddigieket összefoglalva elmondhatjuk, hogy az elõzõekben bemutatott 12. század végi, esetleg 13. század eleji részletek (a két pálcatagos szárkõ, az õket összekötõ ívgerenda, valamint a levélsoros kõtöredék) az épület legrégebbi elemeit képezik; ezeket tekinthetjük az elsõ építési szakasz maradványainak.

A fentiek mellett az elsõ épülethez tartoztak még a homokkõbõl rakott vakolatlan falrészek (a jelenlegi déli hajó nyugati zárófala és oldalfalának nyugati szakasza), akárcsak az elfalazott kisméretû félköríves ablakok.

Abból kiindulva, hogy e korai építkezés déli, illetve nyugati falát a jelenlegi templom déli hajója újrahasználja (ugyancsak déli, illetve nyugati falként), megállapíthatjuk, hogy az elsõ épület a mai déli hajó helyén álló teremtemplom volt, mely csak utólagosan bõvült a ma is látható kéthajós szerkezetté. Ezt tisztán mutatja az, hogy a két hajó bizonyos eltolódásokkal ízesül: az északi hajó nyugati fala nem esik egy vonalba a jelenleg a déli hajó zárófalát képezõ elsõ fázisbeli fallal, jóval bennebb került ennél. Az ilyenszerû templom-kiegészítéseket az illetõ település népességének jelentõsebb növekedésével lehet kapcsolatba hozni. Ilyen demográfiai növekedésre Bonchidán az 1260-as években kerülhetett sor, amikor V. István 1263-ban Csák Miklós fiának, Máté comesnek szabad betelepítést engedélyez bonchidai birtokára.[16] Az északi hajó felépítése így az 1260-as évek végén képzelhetõ el.[17]

Az elsõ templom a déli hajó helyén épült, de hosszúságában nem azonos ezzel: az elsõ fázisbeli épület jelenlegi keleti része – a déli hajó keleti harmada a szentéllyel együtt – jól elhatárolható az elsõ építkezések maradványait képviselõ homokkõ falaktól, s nem lehet ez utóbbiakkal egyidõs, mivel más anyagból, dacittufából készült. A szentély valószínûleg azonos korú az északi kiegészítéssel. A kettõ egykorúságát nemcsak falaik azonos anyaga, de szerkezeti kapcsolat is igazolja: a diadalívet tartó fal tulajdonképpen az északi hajó keleti zárófalának folytatása.

Kétségtelen tehát, hogy a templom mai szentélye átépítés eredménye; a kérdés csak az, hogy milyen lehetett az eredeti szentély. Entz Géza Erdély építészete a 11–13. században címû munkájában úgy vélte, hogy a mai helyén félköríves záródású szentély állt.[18] Minthogy a bonchidai elsõ szentélyrõl nincs adatunk, mert a templomban eddig nem végeztek ásatást, az idézett állítás nagy valószínûséggel arra a – fenti munkát általában is jellemzõ – meggyõzõdésre épül, hogy a korai romanika erdélyi építészetében kizárólag a félköríves szentélyformát alkalmazták. Az idézett munka megírásakor ez az elképzelés általános volt a magyarországi román korra vonatkozóan is. 1961-ben Kozák Károly igen meggyõzõnek tûnõ tanulmányban fejtette ki, hogy az egyenes záródású szentélytípus Magyarországon csak az 1220-as években jelentkezett, a pannonhalmi bencések apátjának, Urosnak (Oros) köszönhetõen, s így a magyarországi román kor a 13. század közepéig kizárólagosan a félköríves szentélyzáródást ismerte.[19]

Az 1960-as évek végének kutatásai bizonyították be, hogy az egyenes záródású szentélyek magyarországi megjelenésének problematikája korántsem ilyen egyszerû.[20] Kiderült, hogy az 1224-es alapítású pannonhalmi apátság templomának egyenes záródású szentélye nem az elsõ ilyen típusú szentélyszerkezet Magyarországon, a 11. századi tihanyi apátsági templom – Kozák állításaival ellentétben – már kezdetektõl fogva egyenes szentélyzáródású volt;[21] ezenkívül több falusi teremtemplom négyzetes szentélyérõl tudtuk meg, hogy a 11–12. században készült. Ide tartozik a felsõdörgicsei kettõs templom,[22] a vértesszentkereszti templom,[23] a sopronbánfalvi Mária Magdolna-templom,[24] az ipolytölgyesi templom,[25] valamint a gyöngyöspatai templom. A visegrádi ispánsági központban két román kori templomot tártak fel. Ezek egyike is egyenes szentélyzáródású 11. századi épület volt.[26]

Magyarországhoz hasonlóan, a 12. században már Erdélyben is kellett hogy alkalmazzák az egyenes szentélyzáródást. Igaz, a nálunk ismert s datálható egyenes szentélyzáródások közül a legkorábbiak a 13. század elsõ harmadára tehetõk, de ez a körülmény nem a korai négyszögû szentélyek hiányából, hanem annál inkább ezek lebontásából és átépítésébõl adódik, s így nem biztosít reális kiindulási alapot ahhoz, hogy kizárjuk az egyenes szentélyzáródás Erdélyben való korábbi (12. századi) meglétének lehetõségét. Ehhez a kijelentéshez támasztékot nyújtanak a bemutatott magyarországi példák is, melyek tisztán bizonyítják, hogy az egyenes szentélyzárás módját Erdély közvetlen szomszédságában s a vele azonos államegységbe tartozó térségben már a 11. században ismerték és alkalmazták. Ezt a tényt figyelembe véve nehezen képzelhetõ el, hogy a középkori Magyarország nyugati részén már a 11. században megjelent egyenes végzõdésû szentély Erdélybe másfél évszázados késéssel jutott volna el. Ilyen alapon a bonchidai 12. századi szentély esetében sem áll fenn annak lehetõsége, hogy ezt kizárólagosan félköríves záródásúnak tekintsük. Így a felvetett kérdésre választ csak a templom régészeti kutatása adhat.

A déli hajónak az elsõ építkezésbõl származó déli és nyugati falán gyámkövek találhatók; elhelyezésük, beállításuk, egymáshoz való viszonyuk arra utal, hogy ezek egykor a nyugati karzat alkotóelemei voltak. Eldöntendõ azonban e karzattal kapcsolatban, hogy melyik templomhoz tartozott, az elsõhöz vagy a kéthajós másodikhoz. Korábban úgy vélték, hogy a karzat a második építkezési szakasz eredménye, egyszerre épült az északi hajóval, illetve az utóbbit a déli hajótól elválasztó árkádsorral, s így a jelenlegi templom déli hajójának volt a tartozéka.[27] A karzati gyámkövek és az északi hajóba nyíló árkádsor szélsõ árkádjainak vállkövei profilozásukban közös vonásokat mutatnak, s ez alátámasztani látszik az idézett feltételezést. Van azonban egy eddig figyelmen kívül hagyott körülmény, amely kizárja a karzat és az árkádsor egyidejûségének lehetõségét: a déli falon még meglevõ gyámkövek megfelelõi a szemközti oldalon az árkádsor nyugati ívnyílásába kerülnének! A karzat és az árkádsor együttlétezése tehát statikailag elképzelhetetlen. Következésképpen amaz korábbi, mint az árkád és az általa megközelíthetõ északi hajó, tehát az 1260-as évek elõtt, még az egyhajós elsõ templom részeként kellett felépülnie, s éppen az épület kéthajóssá bõvítése tehette szükségessé lebontását a fentebb említett szerkezeti okok miatt. A karzatgyámok profilozásukban szembetûnõ formai azonosságot mutatnak az egykori magyargyerõmonostori karzatot tartó gyámkövekkel. Valószínûleg ezek sem készülhettek a 13. század közepénél késõbb.

A templomban megmaradt karzatrészletek, valamint a ma is álló karzatépítmények vizsgálata lehetõvé teszi, hogy rekonstruáljuk a bonchidai egykori karzatot. Kiindulópontként meg kell jegyeznünk, hogy a magyarországi és erdélyi falvak román kori templomaiban elõforduló nyugati karzatoknak két típusát ismerjük. Az egyik típust azok a nyugati karzatok alkotják, amelyeknek földszintjén három árkádot s ezeknek megfelelõen három boltszakaszt alakítottak ki, az emeletükön viszont csak egyetlen, középsõ árkádot hoztak létre, amely rendszerint nyugati középtoronyban folytatódik. Ezt a karzattípust megtalálhatjuk Erdélyben éppúgy (a marosújvári és a bokaji,[28] ma már romos templomokban), mint Kelet-Magyarországon (a csarodai templomban[29]). A másik típusba azok a karzatépítmények tartoznak, amelyek mind felsõ, mind alsó szintjükön teljesen kihasználják a hajószélességet. Ezek nemcsak a földszinten, de az emeleten is oldalfaltól oldalfalig terjedõ hármas árkádsorral vannak ellátva, melyeknek szélsõ árkádjai gyámkövekre támaszkodnak a hajó oldalfalain. Az ilyenfajta karzatnak is több példáját ismerjük régiónkban – Küküllõvár, Tompaháza, Zobordarázs (Dražovce), Nagytornya (Velká Toroòa), Palágy templomaiban.[30] Gyámköveinek számából és fõleg elhelyezésébõl ítélve a bonchidai karzat is ebbe az utóbbi típusba tartozott. A templom déli fala két egymás fölé helyezett gyámkövet tartalmaz, mely arra vall, hogy egykori karzata emeletén is, földszintjén is hármas árkádsort kapott. A déli falban megmaradt két gyámkõ a földszint, illetve az emelet szélsõ árkádjait viselhette. Ezt mutatják a gyámokat lezáró lemezek felett megmaradt ívindítások is, melyekbõl két kisebb fesztávú árkádot tudunk kiszerkeszteni. Az emeleti részen – a hármas tagolásnak megfelelõen – a nyugati falról is indult két árkád, mint ezt a déli hajó nyugati ablakának két oldalán megmaradt két gyámkõ és a hozzájuk tartozó ívindítás igazolja. Nyilvánvaló, hogy a fent bemutatott árkádrendszer alátámasztására az említett gyámkövek nem voltak elegendõk: a hármas árkádsor fenntartására a szélsõ árkádokat viselõ gyámköveken kívül még szükség volt négy tartóelemre, pillérre vagy oszlopra. A kérdés csak az, hogy ezek közül mit használtak: pilléreket, oszlopokat vagy mindkettõt?

A templom két hajóját elválasztó árkádsor támasztóelemei közt egy kockafejezetes oszlop is szerepel. Ez kétségtelenül másodlagos elhelyezésben van, eredetileg nem az árkádhoz készülhetett, mivel abakusza nem egyezik a ráhelyezett ívek felfekvési felületével. Így e kockafejezetes oszlop az árkádsor kialakítása elõtt a karzat része lehetett. A térkiegészítéshez szükséges árkádsort megelõzõ idõszakban a kibõvített templom helyén teremtemplom állt, s egy ilyen szerkezetû épületben az oszlop által ellátott tartószerepre csakis a karzatnál lehetett szükség. Virgil Vãtãºianu szerint a kockafejezetes oszlop eredetileg a diadalívet tartotta volna.[31] Ez azonban elképzelhetetlen, mivel Erdélyben is, Magyarországon is a román kori falusi templomok diadalíveinek alátámasztásához legfeljebb féloszlopot használnak, mint ahogy ennek a közeli némai és szamosújvárnémeti templom esetében is tanúi lehetünk. A diadalívnek egész oszloppal való alátámasztására a térségben egyetlen példát sem találunk. Ha mindehhez hozzátesszük azt is, hogy a kockafejezetes oszlopot lezáró keskeny fejlemez szélessége pontosan megegyezik az épen megmaradt karzati vállkövek szélességével[32], biztosak lehetünk összetartozásukban. Az árkádsor tartóelemeit tovább vizsgálva megállapíthatjuk, hogy a szélsõ árkádok súlyát levezetõ vállkövek is másodlagos elhelyezésben vannak. Mindkettõ két különálló kõbõl tevõdik össze, melyeknek a fal felé esõ oldala töredékes. Másodlagos elhelyezésüket valószínûsíti az is, hogy profiljuk nem vállkõre, hanem inkább fordított talplemezre jellemzõ: három, párnatagra emlékeztetõ pálcából és az ezeket elválasztó két horonyból áll. Az alsó pálcatagok a tagozatok felfekvési felülete mentén peremet hoznak létre, ami ugyancsak a talplemezek sajátossága. Mindebbõl megállapítható, hogy a fenti elemek eredeti helyzetükben pillértalplemezek voltak; a kockafejezetes oszlopnál alkalmazott interpretáció rájuk is érvényes: mivel jelenlétük egy tartóelemet, éspedig pillért feltételez, e talplemezeket – figyelembe véve a pillérek felhasználási módját, illetve építészeti funkcióit – az árkád építését megelõzõ teremtemplomban csakis a karzathoz kapcsolhatjuk.

Elmondhatjuk tehát, hogy a karzati árkádok alátámasztásához kockafejezetes oszlopokat és gazdagon profilozott talplemezre állított pilléreket használtak. Ha a térség karzatait vizsgáljuk, megfigyelhetjük, hogy ezeknél általában az oszlopok a földszinten, a pillérek pedig az emeleten foglaltak helyet (lásd a tompaházai, valamint a csarodai karzatot). Bonchidán azonban kétségtelen, hogy az oszlop az emeletre került, a pillérek pedig a földszint árkádjait tartották. Az oszlop nem lehetett a földszinti árkádok tartóeleme, méretei miatt nem férhetett be alájuk, ezzel szemben magassága egyezik az emeleti árkádok kikövetkeztethetõ vállmagasságával.[33]

Összefoglalásképpen elmondhatjuk, hogy Bonchidán egy kétszintes, földszintjén és emeletén három-három árkáddal ellátott karzat állt, melynek földszinti ívei pilléreken, emeleti árkádjai pedig kockafejezetes oszlopokon álltak.

Entz Géza a bonchidai templom karzatáról szólván a kegyúri karzat kifejezést használja. Ezzel tulajdonképpen egy régebbi, 1959-ben közzétett elméletét eleveníti fel, mely szerint a nyugati karzatok a kegyúri reprezentáció architektonikus eszközei.[34] Entznek a nyugati karzatokról írt cikkét követõen jelentõsen elõrehaladt a karzatrendszerek kutatása mind nyugaton, mind Magyarországon, s ez nagymértékben megváltoztatta a nyugati karzatok rendeltetésével kapcsolatos elképzeléseket. Kiderült, hogy e karzatok nem a kegyúri reprezentáció eszközei, legalábbis nem minden esetben, ugyanis más rendeltetésforma, liturgikus funkció is kapcsolódhatott hozzájuk.[35] E kutatások azonban nem adnak választ egy igen fontos kérdésre – ami a mi szempontunkból a legnagyobb jelentõséggel bír –, vagyis arra, hogy milyen szerepet kaptak a falvak templomainak nyugati karzatai, ezek esetében ugyanis a nagyon kis alapterület, a csökkentett méretek kizárják mind a kegyúri reprezentációs funkciót, mind a liturgikus rendeltetést.[36] A tompaházi,[37] a küküllõvári,[38] a bokaji[39] karzatok közül a legnagyobb alig másfél méter széles, a legkisebb pedig még egy méter sincs. A gyerõmonostori egykori karzat – a gyámköveknek a hajósarkoktól mért távolságából ítélve – legfeljebb 2 méter széles lehetett, s nem feltételezhetünk nagyobb méreteket a bonchidai lebontott karzatnál sem. Ennek megmaradt gyámkövei 1,8 méterre vannak a hajószeglettõl. Következésképpen el kell fogadnunk, hogy ezek a karzatok korántsem voltak eléggé tágasak ahhoz, hogy helyet adjanak a patrónusnak és kíséretének vagy esetleg a liturgiát végzõ egyházi személyeknek. Így esetükben aligha képzelhetõ el a tárgyalt rendeltetések valamelyike.[40]

A kéthajóssá alakított templom további változtatásokon ment át. Itt kell megemlítenünk a külsõ támokat, melyek az épület bõvítése után készültek, teljes bizonyossággal a jelenlegi szentély és az északi hajó építését követõ újabb átalakítások alkalmával. A támpillérek ugyanis nincsenek kötésben az említett kiegészítések felmenõ falaival, s rendszerük nem igazodik a szerkezet statikai igényeihez. Olyan helyeken is állnak támpillérek, ahol nincs szükség a támaszra, míg ott, ahol a statika, a szerkezet megkövetelné jelenlétüket, elmaradnak. A mindössze 6,5 méteres szentély zárófalát három pontban is megtámasztották, viszont a szentély és a hajó oldalfalainak találkozási vonalán, a diadalív oldalnyomásának támasztási vonalában nem emeltek támpillért, amint az északi hajó északkeleti sarkához sem.

A déli fal háromkaréjos kapujából félkörössé alakított bejáró nyílásának befalazása csak viszonylagosan datálható. A falazást vizsgálva azt észlelhetjük, hogy kialakításánál a homokkõ és a dacittufa kváderek mellett téglatörmeléket is használtak. A téglatörmelék használata egyebütt csak az elfalazott román kori ablakok betöltésében és a déli fal nyugati támpillérének a kiegészítésében figyelhetõ meg. Ez azt bizonyítja, hogy a kaput valamikor a templom támpilléreinek felépítése után falazták be.

Egy késõbbi, 15. századi átalakítás eredménye a déli fal csúcsíves kapuja. Rézsûprofiljában többszörösen ismétlõdõ elemként van jelen az orrlemezes körtetag, mely lemeztag-pár közbeiktatásával kétoldalt horonyba megy át. Ez a plasztikai megoldás az 1400-as évek sajátossága, mint ahogy ezt több hasonló megjelenésû korabeli borda[41] és körtetagot alkalmazó 15. századi ablakrézsû[42] is igazolja. A kaput valamikor egyenes záródásúra alakították (vállmagasságban a keretet megszakították, s egy gerendával kötötték össze a szárakat), s ebben a formájában századunk harmincas éveiben is használták még.[43]

Fontosabb változtatást még a 18. század elején végeztek a templomon. Ekkor helyezték el az 1720-ban készített nyugati kaput. Szemöldökgerendájának díszítõmotívuma – a levélkacsokból és indadíszekbõl kialakított kartusba foglalt C(omes) G(eorgius) B(ánffy) 1720 felirat – a Sípos Dávid által készített szószéken is megjelenik, s arra enged következtetni, hogy a kaput is a bonchidai szószék mestere faragta.

Utólagos az északi hajó keleti zárófalához, valamint a szentély északi oldalfalához toldott kripta is, melyet a torony megépítésére vásárolt építõanyagból készített Bánffy László özvegye, Bethlen Borbála az 1820-as években.[44] Ezt az 1930-as restaurálások alkalmával kutatták, amikor elõkerült az építtetõ sírfelirata is.[45]

A fenti mozzanatot tekinthetjük az utolsó, építéstörténetileg jelentõs átalakításnak.

Az egyház épülete mellett figyelmet érdemel a cinterem kerítõfala, különösen ennek egykori bejárója. Az elpusztult kaputEsterházy János írta le a múlt század végén.[46] Innen tudjuk meg, hogy nyílása felett három címer volt elhelyezve, melyek közül a szélsõk liliomos koronára állított, kardot emelõ griffeket ábrázoltak, a középsõ sárkány-pajzstartós pajzsában pedig hármas halmon álló sast. A szélsõket a Bánffyaknak, a középsõt pedig a Kisfaludi családnak tulajdonítja a szerzõ. A leírásból és a körülményekbõl ítélve kétségtelen, hogy a két griffes címer a faluban birtokos család grófi, illetve bárói ágának a jelvénye, azonban a sárkány-pajzstartósnak Kisfaludi-címerként való értelmezése téves. Ezen az Esterházy által látott s lerajzolt címeren megjelenített sas felemelt lába egyértelmûen arra utal, hogy valamit tartott, de e feltételezhetõ tárgy nem volt már azonosítható. Ilyen körülmények között Esterházy kettõs keresztet tartó sasra gondolt, s így következtetett arra, hogy az illetõ címer a Kisfaludi családé, figyelmen kívül hagyva a pajzsot körülfogó telamón alakját, mely a Bagosiak címerén fordul elõ.[47] Akár el is vonatkoztathatunk a Kaplony-nemzetség szívet szorongató címeralakjától, a sárkányrend jelvénye elegendõ ahhoz, hogy a címert a Bagosiaknak tulajdonítsuk, mert ez az egyedüli szóba jöhetõ család – Bagosi Erzsébet 1722-tõl id. Bánffy Farkas felesége volt –, melynek címerén a két elem együtt s a leírt formában jelenik meg. A Bagosi-címer azonosítása segít az egykori kapu datálásában is, mely valamikor Bagosi Erzsébet és Bánffy Farkas 1722-beli házassága után készülhetett.

 

The Building-history of the Reformed Church of Bonchida (Bonþida). The present state of the church of Bonchida is the result of several transformations. This fact is proven besides the break-lines of the walls and of the structure, by details of several different time periods.

The most early of these details, namely the palmette frieze secondarily placed above the main gate, and the rod-frame remains of the southern gate. These can be dated to the end of the 12th century, at the latest to the beginning of the 13th, and presumably are the remains of the first church. There are a lot of analogies that confirm the early dating of the details of this work of art: similar palmette friezes of the Roman period's Transylvanian carvings are to be found only in 12th century context, like on the southern gate of the reformed church from Marosszentimre and as well among the carved relics of the first cathedral of Gyulafehérvár (Alba-Iulia).

There are corbels to be found on the southern and western walls of the southern nave attributed to the first construction. Their emplacement, their positioning towards each other tells us that formerly they were components of the western empore. The cubic capital column of the arcade that separated the two naves belong as well to the empore, just like the plates put upside down that have been used as imposts in order to sustain the arches of the outer arcade.

The walled up southern trefoil gate, based on analogies with Muzsna and Gyulafehérvár, also dates back to the Roman period, more precisly to the second half of the 13th century. The church is enlarged in the same period with the northern nave.

These kinds of completions usually are put – by the special literature – in conection with the demographical growth of the settlement in question. A notable population increase in Bonchida's medieval history we can take into consideration only in the 1260's, when landowner Máté Csák, was granted by Stephen the 5th, the permission of free settling. Therefore the northern nave could have been built in the same period.

The gothic gate of the southern wall is the result of a later, probably 15th century rebuilding. The plastic solution of the bevelled profile is characteristic to the 1400's, and this is proven by several similar contemporary stiffener and window bevels.

The additional crypt attached to the eastern outer wall of the northern nave and of the aisle-wall of the sanctuary, was built in the 1820's by Borbála Bethlen, the widow of László Bánffy, from the building-material bought to build the bell tower. The crypt was investigated on the occasion of its restoration in the 1930's, when the epitaph of its builder was also found.


A templom délnyugati irányból

 

 


 


A templom hosszmetszete


A befalazott háromkaréjos déli kapu

Levélfríz-töredék a nyugati kapu felett

 


Palmettasoros kõtöredék a gyulafehérvári elsõ székesegyházból. A gyulafehérvári múzeum kõtára

1720 (?)

 

1720

 

12. sz. vége, 13. sz. eleje

 

13. sz. közepe

 

1260-as évek

 

1820-as évek

 

15. század

 

1930-as évek

 
 


A templom periodizációs alaprajza


A nyugati karzat rekonstrukciós rajza a megmaradt részletek kiemelésével

 


[1] Ez a jel, bár kõfaragójelre jellemzõ módon a kváder szabad oldalán helyezkedik el, alakjából kiindulva csakis elhelyezési jelnek tekinthetõ. A hozzá hasonló, a kezdõbetûk formáját követõ jeleket több esetben is elhelyezési jelként értelmezi a szakirodalom. Lásd Horler Ferenc: Középkori kõfaragó- és elhelyezõ jelek a budavári lakónegyed épületein. Budapest Régiségei XVI (1955). 373. I. tábla, 43. rajz, II. tábla, 8. rajz.

[2]  Bonchida egyházára a 14–18. század közé esõ idõszakban csak közvetett adatok utalnak, melyekbõl az itt szolgáló plébánosok, lelkészek nevén kívül gyakorlatilag semmit sem tudunk meg.

[3] Entz Géza: A gyulafehérvári székesegyház. Bp. 1958. 68. sk.;Uõ: Erdély építészete a 11–13. században. Kvár 1994. 25.

[4]Balogh Jolán: Varadinum – Várad vára. I. Mûvészettörténeti Füzetek 13/1. Szerk. Marosi Ernõ. 11, 18. és 20. kép.

[5] Takács Imre: Várad Árpád-kori székesegyháza. = Váradi kõtöredékek. Szerk. Kerny Terézia. Bp. 1989. 21–27, 25–26, 34(12).

[6] Ezt Balogh Jolán is megállapítja idézett tanulmányában.

[7] Entz Géza: i. m. 48. kép.

[8] Fabini, Hermann: Anregung zu weiteren Forschungen. Reste eines romanischen Portals in Hammersdorf gefunden. Neue Welt 1989. IX. 13.; Uõ: Romanisches Portal aus der sächsischen Ansiedlungszeit in Hammersdorf freigelegt. Kirchliche Blätter 7/1989; Tóth Sándor: A gyulafehérvári fejedelmi kapu jelentõsége. Építés–Építészettudomány 1983; Debreczeni László vázlata az õraljaboldogfalvi déli kapu keretérõl. Debreczeni László rajzhagyatéka. Kolozsvári Református Egyházkerület Központi Gyûjtõlevéltára. 1930/065.

  [9] A levéldíszes fríz kutatásában igen fontos lépést jelentene a motívum erdélyi megjelenésének tisztázása. E kérdést ismereteim szerint eddig még nem vette nagyító alá a mûvészettörténeti kutatás, de léteznek olyan összefüggések, amelyek felhasználhatóknak bizonyulnak a probléma megvilágításában. Például a gyulafehérvári elsõ székesegyház maradványai közt elõforduló, kétsorosan elhelyezett palmettákhoz hasonló részletek jelentkeznek a budai 11. századi faragványanyagban. (Lásd Dercsényi Dezsõ: XI. századi kõfaragómûhely Budán. Budapest Régiségei XIII. 1943. 257–293. 1. és 3. kép.) Ezeknek levelei is két sorban vannak elhelyezve. Mivel más közös motívum is igazolja a gyulafehérvári székesegyház építkezéseinek a budai építkezésekkel való kapcsolatát (Entz Géza: A gyulafehérvári székesegyház. Budapest 1958), a budai 11. századi faragványok nem hagyhatók figyelmen kívül a gyulafehérvári kétsoros levélfríz elõképeinek kutatásánál.

[10] Entz Géza: Erdély építészete a 11–13. században. Kolozsvár 1994.30.

[11] Heitel, Radu–Bogdan, Alexandru: Contribuþii la arheologia monumentelor transilvane. Apulum 7/4. 1968. 483–489.

[12] A bacait lebontották, a belõle megmaradt kockafejezetes pálcájú kapurészletek 12. századi keletkezését helyi körülmény nem támasztja alá.

[13] Entz Géza: i. m. 32.

[14] Vãtãºianu, Virgil: Istoria artei feudale în Þãrile Române. Buc. 1958. 86; Entz Géza: A csicsókeresztúri római katolikus templom. Erdélyi Múzeum XLVII(1942). 1–4. 44–46.

[15] Uõ: A gyulafehérvári székesegyház. Bp. 1958. 88–90.

[16] Hazai Okmánytár. Gyõr–Budapest, 1865–1891. V. 60; Szentpétery Imre: Az Árpád-házi királyok okleveleinek kritikai jegyzéke. Bp. 1923. I. 1799; Entz Géza: Erdély epítészete a 11–13. században. Kvár 1994.80; Documente privind istoria Românei. C. XIII./II. 52; Erdélyi Okmánytár. I. 206.

[17]Entz Géza: i.m. 51.

[18] Uo. 31–32.

[19] Kozák szerint a cisztercita eredetû négyszögû szentélyt a bencések, pontosabban Uros, a pannonhalmi bencés kolostor apátja közvetítette az itáliai cisztercita kolostorokkal való kapcsolatai révén. Kozák Károly: A román kori egyenes szentélyzáródás hazai kialakulásáról. Magyar Mûemlékvédelem. 1961. 117–118, 129.

[20] A egyenes szentélyzáródás magyarországi meghonosodásával kapcsolatos kutatások eredményeit összefoglalja Mezõsiné Kozák Éva: A vértesszentkereszti apátság. Bp. 1993. 85–87.

[21] Kramer Márta–Tóth Sándor: A tihanyi apátsági templom és kolostor 1965. évi felújítása. Mûemlékvédelem. 1966. 234–237.

[22] Méri István–Szentléleky Tihamér: A dörgicsei középkori templomromok. Magyar Mûemlékvédelem. II. 1964. 104–113.

[23] Mezõsiné Kozák Éva: i. m. 87.

[24] Holl Imre: Sopron és környéke mûemlékei. II. 1956. 430. 27. kép.

[25] Bakay Kornél: Magyar államalapítás. Bp. 1981. 158. 40–41. kép.

[26] Mezõsiné Kozák Éva: i.m. 270. jegyzet.

[27] Entz Géza: i.m. 50–51.

[28] A karzat szerkezetére vonatkozóan lásd Debreczeni László vázlatait. Debreczeni László rajzhagyatéka. Kolozsvári Református Egyházkerület Központi Gyûjtõlevéltára. 1928/155.

[29] Entz Géza: A csarodai templom. Mûvészettörténeti Értesítõ IV. 1955. 206–215, 2. rajz.

[30] Uõ: Nyugati karzatok román kori építészetünkben. Mûvészettörténeti Értesítõ VIII. 1959.14. és 15. kép; Uõ:
A csarodai templom.
12. és 13. kép.

[31] Vãtãºianu, Virgil: Istoria artei feudale în Þãrile Române. Buc. 1958. 87.

[32] 72 cm széles mind az oszlop abakusza, mind a karzati gyámköveket lezáró lemez.

[33] A déli fal alsó vállköveinek a járószinttõl való távolságából meg tudjuk állapítani a földszinti árkád vállmagasságát. Az ugyanazon gyámkõre állított ívindításból ki tudjuk következtetni a földszinti árkádok ívmagasságát, melyhez hozzáadva egy adott bolthajtásvastagságot (melyet a hasonló méretû karzatok boltozatainak bolthajtása alapján állapíthatunk meg), megkapjuk a karzat emeletének a körülbelüli szintmagasságát. Ismerve az emeleti szintmagasságot, valamint a déli fal felsõ gyámkövének a magasságát, ki tudjuk következtetni az emeleti árkádok vállmagasságát is. Összevetve az emeleti és földszinti árkádok – egymástól közel 1 m-ben eltérõ – vállmagasságát az oszlop méreteivel, megállapíthatjuk, hogy ez jelentéktelen eltéréssel az emeleti árkádok alá fér be.

[34] Entz Géza: Nyugati karzatok román kori építészetünkben. Mûvészettörténeti Értesítõ VIII. 1959. 130–142.

[35] Felfigyeltek arra, hogy több karzat falain eucharisztikus vonatkozású festmények és szentségtartófülkék fordulnak elõ, melyek kétségtelenül arra utalnak, hogy az illetõ karzat liturgikus események színhelye, azaz kápolna volt. Entz Géza: Még egyszer a nyugati karzatokról. Építés–Építészettudomány XII. 1980. 135, 140; Uõ: Die Wandmalerein der Westempore in Ják. Beträge zur Kunstgeschichte und Denkmalpflege. Wien–Stuttgart 1975. 172–181.

[36] A közép-európai román kori falusi templomokat kutató Andrzej Tomaszewski is felhívja erre a figyelmet. Vö. Entz Géza: Még egyszer a nyugati karzatokról. 136; Tomaszewski, Andrzej: Romañskie koœcio³y z emporami zachodnimi na obszarze Polski, Czech i Wêgier. Wroc³av–Warszawa–Kraków–Gdansk 1974.

[37] A karzat méreteire vonatkozóan lásd Debreczeni László felmérési rajzait. Debreczeni László rajzhagyatéka. Kolozsvári Református Egyházkerület Központi Gyûjtõlevéltára. 1934/082, 083; 1935/053, 055, 056.

[38] Uo. 1931/070, 071.

[39] Uo. 1934/004.

[40] A falvakon épített templomok karzatainak rendeltetésérõl eddig egyetlen közvetlen információnk van. Tudjuk – egy 1281-es kiállítású oklevél alapján –, hogy Potvorov templomának karzata védelmi funkciót látott el. (Entz Géza: i.m. 139). Azonban az erdélyi falusi templomok karzatainak árkádos, nyitott szerkezete teljességgel kizárja annak lehetõségét, hogy valamely védelmi funkcióval hozzuk kapcsolatba õket. Marosi Ernõ: Megjegyzések a magyarországi romanika épülettipológiájához. = Középkori egyházi építészet Erdélyben. Szerk. Kiss Imola, Szõcs Péter Levente. Szatmár 1999. 23.

[41] Várnai Dezsõ: Budavári középkori boltozatok bordáinak formai fejlõdése. Budapest Régiségei 1955. 366. 1 tábla, 16.

[42] Siklósi Gyula: Gothische Maβwerkfenster in Ungarn und ihre Cronologie. Dissertationes Archaeologicae. Ser. II. No. 6. 1977. 131, XIII. tábla 4.

[43] Ezt mutatja az OMvH Fotótárában található egyik fénykép. OMvH Fotótár. 148/32.

[44] 1820-as évekbeli levelezések a bonchidai parókia és a Bánffyak udvara között. A Bonchidai Református Egyházközség Irattára.

[45] A halotti táblák feliratainak másolata a Bonchidai Református Egyházközség Irattárában található.

[46] Esterházy Jánosáltal kitöltött adatlap az OmvH Irattárában. B15447.

[47] Entz Géza–Kovács András: A kolozsvári Farkas utcai templom címerei. Budapest–Kolozsvár 1995. 53. XI. tábla.

kapcsolódok
» Erdélyi Múzeum Egyesület
 
további folyóiratok

» A Hét
» Bázis
» Ellenpontok
» Erdélyi Fiatalok
» Erdélyi Gyopár
» Erdélyi Irodalmi Szemle
» Erdélyi Mûvészet
» Erdélyi Társadalom
» Glasul Minoritãților
» Glasul Minoritãților
» Helikon
» Hitel
» Kellék
» Korunk
» Közgazdász Fórum
» Látó
» Magyar Kisebbség
» Proiectul “Digitalizare pentru interculturalitate II”
» Provincia
» Romániai Magyar Jogtudományi Közlöny
» Székely Közélet 1928-1937
» Székelyföld
» Székelység 1905-1915
» Székelység 1931-1944
» Web

 
   
(c) Erdélyi Magyar Adatbank 1999-2017
Impresszum | Médiaajánlat | Adatvédelmi záradék