Erdélyi Múzeum

    folyóiratok   » Erdélyi Múzeum
  szerzõk a b c d e f g h i j k l m n o p r s t u v w  
  keresés á é í ó ö õ ú ü û ã â ş ţ
  összes lapszám » Erdélyi Múzeum2001/3-4 »
 


| észrevételeim
   vannak


| kinyomtatom

| könyvjelzőzöm


 
 



 
   
 
Erdélyi Múzeum - 63. kötet, 2001. 3-4.füzet

Bálint Emese

A nyilvános büntetések társadalmi háttere
a kora újkori Kolozsváron[1]

 

Az egyéni különbségek alapos megfigyelése ugyanannyi eredménnyel járhat, mint egymilliárd atom elõre megjósolható viselkedésének osztályozása. Ha megértjük, hogy a természet komplexitása miért csak ilyen módszerekkel írható le, miért fontos a különbözõség, akkor megérthetjük, mirõl is szól a történettudomány.”

Stephen Jay Gould

 

Az európai történelem vizsgálatának új irányzata a történeti antropológia, mely olyan, korábban mellõzött témák kutatásával foglalkozik, mint például a boszorkányság, mágia, szertartások, család és rokonság vagy a népi gondolkodásmódok. A nyilvános büntetések történetének tanulmányozása nem csupán arra ad választ, hogy miként viszonyult a közösségek többsége azokhoz, akik megsértettek írott és íratlan szabályokat, hanem értékes információt kaphatunk a közösségek mûködésérõl, valamint a társadalmi elit gondolkodásmódjáról. A kora újkorban az Erdélyi Fejedelemségben meglévõ társadalmi kontroll gyakorlata hasonlóságot mutat más európai országokban fellelhetõ büntetési szokásokkal és erkölcsi magatartásrendszerrel. Összehasonlító vizsgálat alapján bemutatom a fent említett egyezéseket, ugyanakkor igyekszem feltárni azokat az eltéréseket, amelyek  éppen különbözõségük folytán teszik egyedivé a kolozsvári morális rend és közélet sajátosságait.

A deviancia vizsgálatának elméleti háttere

Amikor egy jól meghatározott területen több társadalmi csoport él együtt, a közösség zavartalan mûködése érdekében minden egyénnek a közös normarendszerhez kell saját cselekedeteit igazítania. Azok, akik bármilyen módon áthágják a szabályokat, valamiféle szabályozó fenyítésben vagy  büntetésben részesülnek. Ha a deviancia megnyilvánulási formáit vagy az azokra a közösség részérõl válaszként érkezõ reakciókat vizsgáljuk, a társadalmi és kulturális élet alapvetõ szervezõdési mintáit igyekszünk minél közelebbrõl megragadni.

A kis társadalmakkal foglalkozó antropológiai elemzések nagy része úgy tekintette a devianciát, mint ami szétrombolja a gondosan átgondolt, jól felépített elméleteket, kulturális mintákat és szerkezeteket. A szociológusok figyelmét újra és újra a deviancia különféle aspektusai ragadták meg, de ebben a tekintetben valódi áttörés csak a huszadik század második felében jelentkezett. Az antropológiai és szociológiai kutatások elemzését megtalálhatjuk a Morris Freilich, Douglas Raybeck és Joel Savishinsky szerkesztésében megjelent kötetben,[2] amely fõként az Európán kívüli közösségek elméleti és módszertani megközelítését ismerteti, de az általuk bemutatott kultúraköziáltalános és összehasonlítómodellek a történeti perspektívából vizsgált közösségek esetében is hasznosíthatóak.

A társadalmi normák feltárása, ezáltal pedig a deviancia folytonosan változó meghatározása megfelel az új történeti irányzatoknak, amelyek az utóbbi évtizedek historiográfiájában jelentkeztek. „Szemben a tradicionális társadalomtörténet-írás nagy folyamatokat és változásokat tanulmányozó módszerével, a történeti antropológiai megközelítés a mikroszkopikus és kvalitatív feltárást részesíti elõnyben.”[3] Ilyen értelemben kerül a köznapi ember élete és a mindennapok megélésének élménye az újfajta szemléletmódra hajlamos történészek érdeklõdésének középpontjába. Ezáltal a történelem maga is „újraíródik”, és a korábban érdektelennek tartott témák közül kerülnek ki az új irányzat, a történeti antropológia fõ legitim irányzatai: „a preindusztriális európai társadalmak magyarázatára alkalmazott gazdasági és politikai antropológia; a hétköznapi élet és az anyagi kultúra antropológiája; a család, a rokonság és a közösség; a becsület, a patronálás jelenségköre; a szexualitás és a nemi szerepek; a vallás, a mágia és a boszorkányság; a szóbeliség és írásbeliség; a szertartás és a rituális viselkedés”.[4] Ebben a kontextusban született meg a deviáns viselkedésmód, valamint a közösségi viselkedési normák és a deviáns cselekedet ütközése során kialakult helyzetek iránti érdeklõdés. A komplex vizsgálatok eredményeként nem csupán olyan adatokat sikerül összegyûjtenünk, amelyek igazolják a deviancia meglétét a társadalomban, hanem annak szociokulturális rendszerét is feltérképezhetjük. Peter Burke ezt a mûködési elvet a kultúra grammatikájának nevezi, melyet a társadalom tagjai használnak, és amelynek segítségével a vevõ felé küldött jelzések dekódolhatók és megérthetõk.[5] A Clifford Geertz elemzései által megismert sûrû leírás módszertana tekinthetõ az új történeti perspektíva egyik irányadó elvének: bármely társadalomban az interakció-háló elemzésére építve, a társadalom sajátos normarendszerének értelmezésével a társadalom tagjainak (aktorainak, l. Durkheim) szemléletmódja bontható ki konkrét eseményekbõl. A deviancia vizsgálata során az ilyenfajta összehasonlító értelmezés új eredményeket mutat, mivel az adott társadalmi rendszer sajátosságain keresztül vizsgálva „a deviancia antropológiája sikeresen alkalmaz újszerû modelleket, amelyek lehetõvé teszik, hogy az egyén olyan valóságos cselekvõként jelenjék meg, aki szociokulturális rendszereket alkot és újraalkot”.[6]

A következõkben bemutatom a szerzõk által használt terminológiát és azoknak a történelmi elemzés során hasznosítható alkalmazását. Legelõször érdemes megemlítenünk, hogy az antropológusok szívesebben alkalmazzák a kvalitatív adatokat a kvantitatívok ellenében, és az általuk használt módszerek által a deviancia természetének és mûködésének mélyismeretét kívánják elérni. Így a megértõ és az érzékeny megközelítés veszi át az ellenõrizhetõség elvén alapuló vizsgálódást. Peter Burke hangsúlyozza a kvalitatív és kvantitatív adatok, a mikro- és makroszociológiai elemzés kiegészítõ használatát. Az esettanulmányokra azért van szükség, mert megmutatják, hogy a nagy történelmi események miként hatottak az egyének életére, míg a statisztikai elemzés során az válik nyilvánvalóvá, hogy bizonyos esetek mennyire tekinthetõk tipikusnak. Továbbá szem elõtt tartva, hogy még a legkisebb közösség is nagyfokú komplexitást mutat, azaz a társadalmi osztályokon belül is megfigyelhetõ a kulturális és társadalmi heterogenitás,[7] szükség van arra, hogy a különféle közösségek és társadalmak tipológiáját felállítsuk. Ha sikerül ezek jellemzõ struktúráit és szervezõdési elveit feltárnunk, könnyebben megérthetjük mûködésük belsõ törvényeit. Az antropológia elkülönít kis- és nagyközösségeket, és ez a terminológia eredményesen használható a történeti vizsgálódás esetében is. Az új paradigma, a kulturális antropológia eszköz- és fogalomtára, kutatási technikája éppen a kutatóétól gyökeresen eltérõ kultúrák rekonstruálására tûnik alkalmasnak.[8] Ilyen értelemben a Clifford Geertz által kidolgozott sûrû leírásmodellt szokták emlegetni. Dolgozatomban ezt a Freilich, Raybeck és Savishinsky által bemutatott kis- és nagyközösségek modelljével kiegészítve használom.

Az elsõ terminus, amit az antropológia fogalmi eszköztárából felhasználunk, a vizsgált egység mérete (mikroközösség). Emmanuel Le Roy Ladurie például sikeresen alkalmazta az új koncepciót, amikor egyetlen kisközösség életét írta le, mélységükben elemezve Monatillou, az okszitán falu partikuláris jellemzõit.[9] A kisközösségek lehetnek „függetlenek és önellátók, mint például a vadászó és gyûjtögetõ csoportok, vagy pedig egy nagyközösség részei, mint például a különbözõ törzsek az állam esetében. Jellemzõjük egyrészt a közösség kis létszáma, másrészt viszont a tagok közötti személyes, háromdimenziós kapcsolatrendszer.”[10] A kisközösség szociokulturális kontextusa rendkívül gazdag, a tagok egymástól való kölcsönös függõsége és közös tapasztalatai teszik lehetõvé, hogy minden egyén személyes háttere, múltja, valamint viselkedésének bármely mozzanata mindenki számára ismert és elérhetõ legyen. Jellemzõ még ezekre a közösségekre, hogy jól meghatározott társadalmi és morális normarendszer alapján szervezõdnek, és a közös tudás- és háttéranyag meghatározza azt a módot, ahogyan a közösség tagjai a szabályok megszegõit kezelik, sõt ez lesz a meghatározó szempont a büntetések és a fenyítések alkalmazásában. Peter Burke könyvében[11] világosan nyomon követhetõ, ahogyan a történész az antropológiai eszközöket használja a kora újkori Itália kisközösségeit szervezõ implicit szabályok leírására és értelmezésére. Az informális büntetések a szabályrendszer rugalmasságát jelzik, mivel azt a valóságban soha nem értelmezik mechanikusan. A határok áthághatók, de csakis valamiféle büntetés árán. „A szabály fogalmának használata továbbra is hasznos, mint ahogy az is, hogy a jelenkori olvasónak tudtára kell adnunk, milyen elvárások szerint kellene viselkednie egy elmúlt korban: hogyan viselkedjék udvariasan, hogyan sértegessen, hogyan legyen tolvaj vagy szent.”[12]

A nagyközösség lényegesen különbözik a kisközösségtõl mind kvantitatív, mind pedig kvalitatív szempontból. Nélkülözi a személyre szabott, háromdimenziós kapcsolatrendszert, amely a kis társadalmi entitásokat jellemzi, és a legtöbb tagja csak formálisan, személyes töltettõl mentes kapcsolatokat alakít ki (lásd a vásárló–eladó vagy az alkalmazó–beosztott kapcsolatát). Az eddigiek alapján látható, hogy a történészek egy csoportja a kisközösségek tanulmányozását tûzte ki célul, a társadalmi elméletek kutatói viszont úgy kezelik a nagyközösségeket, mint az államapparátus és az intézmények hatalmának kifejezõdését a tömegekkel szemben.[13]

Történetiségüket tekintve a városok a korai szakaszban a kisközösségek face-to-face rendszere szerint szervezõdnek, majd a fejlõdés további szakaszaiban ezek a jellemzõk fokozatosan kibõvülnek, átalakulnak, végül pedig létrejön a mai formájában ismert nagyváros a maga megváltozott társas viszonyaival, az „idegenek világával”,[14] valamint a jól kiépített intézményrendszerrel. A társadalmi elmélet hívei éppen az intézmények hatalmának megszilárdulásában látják a kisközösségekre jellemzõ társadalmi háló kialakulását. Norbert Elias elméletével szembehelyezkedve Peter Duerr a kontinuitás és a megváltozott interferenciák mellett érvel: „Ellentmondok a [civilizációs folyamat] elméletének azzal, hogy azt mutatom be: az emberi lények sokkal szorosabb kapcsolatokat tartottak fenn társaikkal a kis, túlélésre berendezkedett hagyományos társadalmakban, mint a maiakban. Ez azt jelenti, hogy az általános és közvetlen ellenõrzés teljesebb, sõt elkerülhetetlen volt. Így tehát világos, hogyan válik kérdésessé Elias feltételezése, miszerint »a cenzúra és a társadalmi élet nagyobb fokú kötöttsége miatt« ma sokkal feszesebb elõírások és szabályok szerint élünk.”[15] A börtönbüntetés elméletét tovább elemezve Finzsch egy újabb elgondolást mutat be, Gerhard Oestrichnek a hatvanas években kidolgozott társadalmi fegyelmezés-elméletét. A kiindulópont az, hogy a 15. és 16. század feudális rendszerében a rendetlenség uralkodott. A lakosság gyorsan növekedett, és a készletekben mutatkozó hiányok krízishelyzetet teremtettek, fõként a városokban. Ezt még tovább súlyosbította az egyházi intézmények sikertelensége a morál és magántulajdon szabályozásában. E tekintetben tehát a világi intézmények kénytelenek voltak átvenni az egyház hatalmát és tekintélyét. Végül pedig a „normák termelése” (Normenproduzierung) csakis a városokban végbement változások eredményeként, azokra adott természetes reakcióként tekinthetõ.[16] A társadalmi normák és a büntetések kontextusában figyelembe kell vennünk továbbá a hatóságok növekvõ hatalmát, valamint az egyre hatékonyabb és átfogóbb társadalmi ellenõrzést.

A büntetés társadalmi szerepének meghatározásakor legelõször a deviancia fogalmát kell tisztáznunk, és megértenünk a közösségben kifejtett kohéziós erejét. Emile Durkheim értelmezésében a deviancia nem marginális jelenség, hanem inkább központi, mert értelemszerûen magában foglalja a szabályok megsértését, ezzel párhuzamosan pedig a morális és társadalmi határok értelmezését. Durkheim konklúziója: a deviancia minden egészséges társadalom szerves része. A deviáns személy és társadalmi környezete közötti konfliktus akkor következik be, amikor az egyén nem fogadja el azt, amit a többiek fontosnak tartanak, vagy nem követi a közösség értékrendszerét (közös eszméket, a mindennapi viselkedés elveit, az általános életviteli mintát, íratlan szabályokat, törvényeket, hagyományokat, elvárásokat), a közösség viszont nem tolerálja az õ viselkedését. A következtetéshez még az is hozzátartozik, hogy a deviancia jó és funkcionális, mivel ez a társadalmi változás egyik mechanizmusa. Fõ funkciója, hogy megalkotja és fenntartja azt a rugalmasságot, amelyre a társadalomnak szüksége van ahhoz, hogy önmagát a változó feltételekhez igazítsa.[17]

Szintén az antropológia fogalomtárából kölcsönözzük a soft (enyhe)és hard (súlyos)deviancia[18] fogalmát. A mikrotársadalmakkal foglalkozó történészek és antropológusok szemléletváltása az ötvenes évek közepe táján következett be, amikor vizsgálódásaikba bevezették a társadalmi struktúra és a mikroközösség fogalmait. A korábbi elegáns, ám nagyon általános modellek helyett „a társadalom tagjainak választási gyakorlatát”[19] vizsgálták, és ez a fajta szemlélet kezelni tudta a kultúra nem stabil, folyton változó és a változó normától függõ elemeit, mint az állandóakat. Jelen dolgozat szempontjából hasznos fogalompárnak minõsül, mert a deviancia megnyilvánulási formáira adott válaszreakciók megértését segíti. Mivel a deviánsok környezete ésszerûen képes megkülönböztetni azokat, akik egyszerûen nem viselkednek az általánosan elfogadott normák szerint, azoktól, akiknek a viselkedése fenyegeti a társadalmi rendet.[20] Mint az adott mikroközösséget mûködtetõ normarendszertõl függõ elemek, ezek állandó változók, és a nyilvános büntetések szempontjából ajánlatos õket helyi változókként tekinteni. Az alábbiakban ezt néhány példával szemléltetem.

A kora újkori Magyarország és Erdély legnagyobb részében a paráznaság vagy a házasságtörés (nõs, paráznaság) súlyos bûncselekménynek számított, és ennek megfelelõen ez utóbbit halállal büntették. A protestáns nyugati országok némelyikében azonban, ahol a társadalom másfajta szervezõdési elv szerint épült fel, vesszõzéssel, nyilvános megszégyenítéssel vagy penitenciával büntették. Vagy tekintsük például a lopást. Nyilvánvaló különbséget láthatunk az elrettentés céljából történõ kéz- vagy ujjlevágás, valamint a kivégzés között. A deviancia társadalmi megítélésével együtt a hatóságok büntetõ eljárásai is nagy változáson mentek keresztül. Nem elég, ha csak azt vizsgáljuk, hogy adott idõben milyen bûncselekményeket milyen megtorlással büntettek; a közösség mûködését akkor sikerül megértenünk, ha a nyilvános büntetést a mindennapi élet szerves részeként tekintjük, és bennük azokat a jellegzetességeket keressük, amelyek az emberi természetbõl fakadnak. Richard J. Evans a büntetések fõ célját, valamint a büntetés logikáját mutatja be, és példaként az elrettentést és megtorlást, a rituális megtisztulás utáni integrálást, majd a bûnözõ megreformálását említi.[21] A bûncselekményt minden társadalom úgy tekintette, mint az értékek és a normalitás megsértését, amiért arányos büntetés jár: minél súlyosabb az elkövetett bûn, annál szigorúbb a rá adott válasz. Ugyanaz a logika, az arányosságra való törekvés lehet a magyarázat a kombinált büntetésekre. Amikor még az akasztás is túlságosan enyhe büntetésnek tûnt a bûncselekmény súlyához képest (hazaárulás vagy királygyilkosság esetén például), a bûnöst elõbb felakasztották, majd kerékbe törték, végül pedig felnégyelték.

A hatóságok szemlélete ilyen esetekben kétségkívül különbözött a tömegekétõl. Mai szemmel nézve a kora újkori nyilvános büntetések kegyetlennek, borzalmasnak és fõként kaotikusnak tûnnek.[22] Richard van Dülmen a „rettenet” kifejezést használja, amikor a „színház” hatását írja le: minden kivégzést arra szántak, hogy a közönség spektákulumként nézhesse,[23] Foucault szerint viszont a hatalom és az erõ bizonygatása volt, és mint ilyenhez, közönségre volt szükség. A pereskedés zárt ajtók mögött folyt, ám a legenyhébb büntetést is áthelyezték a nyilvános szférába. A kora újkori társadalmak jellegzetes eleme volt a tömeg részvétele a színházszerû kivégzéseken, melyek a jól szervezett elõadás minden részletét felhasználták: a halálra ítéltet a város legforgalmasabb utcáin vezették a vesztõhelyhez, melynek kitüntetett helye volt a város szélén vagy pedig a piactéren. Mindezekhez társult még a hóhér alakja, az egyházi és világi hatóságok jelenléte, néha a katonáké és természetesen a tömeg szinte szertartásos részvétele. Dülmen szerint a büntetés elsõsorban a nyilvános élet mozzanata volt, és csak másodsorban lehet szándékosan megkonstruált elrettentõ példaként értelmezni. A bûnös pellengérre állításával, a bûntettet szimbolizáló eszközök segítségével a cselekvés súlya mindenki számára nyilvánvalóvá vált, és a közösség tagjai önmagukat normálisként határozhatták meg a bûnös ellenében.

A bûncselekmény folytonosan változó megítélése mellett számolnunk kell a büntetõrendszer gazdaságosságával is. A kolozsvári peres iratokban szép számmal találhatunk olyan eseteket, amelyekre enyhe büntetést (megvesszõzést vagy pénzbírságot) róttak ki akkor is, amikor a törvény szerint súlyos testi fenyítést vagy a városból való kitiltást kellett volna alkalmazni. A magyarázatot újra a kisközösségek és egyén bonyolult viszonyrendszerében találjuk meg: a közösség egyensúlyának fenntartására minden egyén aktív közremûködésére szükség van. A városnak komoly veszteségekkel kellett volna számolnia, ha a kivégzések száma arányos lett volna a bûncselekményekével. A 16. század folyamán a fejedelemség fokozatos fejlõdésen ment keresztül, és a legerõsebb hatást a törökökkel való kiegyezés, valamint a reformáció tanainak terjedése jelentette. A Habsburgokhoz csatolt Magyarországgal ellentétben nagyon sok idegen hatás érte, a kereskedelem instabilitása következtében kialakult az infláció, és több ízben is pusztítás érte a várost. Kolozsváron a század második felében többször dúlt pestisjárvány, és ütött ki tûz, amelyek nagy veszteségeket okoztak a város életében. A szabad királyi városok szigorúan szabályozták az új lakosok betelepedését. Az itteni büntetõeljárás jellegzetessége, hogy közvetlenül a kivégzés elõtt lehetõség volt arra, hogy életben hagyják az elítéltet. Két lehetõség ismert: ha a tömegben akadt olyan személy, aki házassággal kiváltotta,[24] vagy pedig a károsult család kiegyezett a halálraítélttel. A felsorolt jellegzetes elemek hozzájárultak egy sajátos mentalitás kialakulásához, amely a város igényeihez és szükségleteihez igazodott.

A terminológia bemutatása után a 16. századi mentalitás és morális értékrend kerül vizsgálódásunk középpontjába. Mint azt már láttuk, a kisközösségben mindenki számára érthetõ és elérhetõ a közös szabályrendszer, amely az adott társadalmat mûködteti. Egészen egyszerûen szemlélve az egyén és közösség kapcsolata egyfajta szerzõdésként fogható fel: akinek nem sikerül a szabályok szerint élnie, annak valamiféle büntetéssel kell számolnia. Az uralkodó morális szabályok komplex vizsgálatával kimutatható az alsóbb rétegek reprezentációja, illetve az elit önreprezentációja. Ebben az értelemben a törvények és a szokásjog egyszerû vizsgálata nem szolgál elég információval, mert ezeket csak az erdélyi politikai elit által megfogalmazott absztrakciókként tekinthetjük. De számunkra eredményes lehet a városi statútumok és szabályozások alapos vizsgálata, mivel ezek már jobban tükrözik a város igényeit. A moralitás dinamikája, a helyes viselkedésrõl alkotott kép leginkább a peres iratok tanúvallomásaiban lelhetõ fel. A szabályok képlékenysége, a szigorú törvényektõl való gyakorlati eltérés azonban nemcsak erre az adott közösségre jellemzõ, hanem a kora újkori társadalom sajátja, és a köznapi emberek kommunikációs stratégiáira és világképére enged következtetni.[25] A város lakosságának társadalmi gyakorlata mellett a mindennapok számos további mozzanata is kiolvasható a peres iratokból: családtörténetek, szomszédsági kapcsolatrendszerek, az anyagi jólét mutatói, a személyes élettér képe, valamint az egyéni élettapasztalat. A történész természetesen másra kíváncsi, mint a korabeli bíró, mi elsõsorban azt próbáljuk kideríteni, hogy milyen konfliktusok rejtõznek a bûncselekmény mögött, és hogyan élték meg azt az érintettek, illetve a tanúk. A figyelmes olvasó elõtt a közösség morális értékrendje is feltárul a szövegek mögött. A bûntettek és a büntetõgyakorlat korabeli értelmezésére tett kísérlet éppen a bûnök és azok elbírálásának sokféleségét fedi fel.

A mai ember természetesen azt feltételezi, hogy a büntetõgyakorlat mögött kiépített és erõs intézményrendszer állt. A szokásjog azonban íratlan törvény volt, amely intézményes keretek nélkül mûködött, de alkalmazása meghatározta az egész kora újkori joggyakorlatot. Legelõször Werbõczy István gyûjtötte össze és adta közre ezeket Tripartitumában[26] azzal a szándékkal, hogy megteremtse az alapját egy olyan jogi rendszernek, amely nem csupán a változó szokásokon alapszik, hanem állandó törvényeken.

Továbbá számolnunk kell a mentalitás változásának gyorsaságával is. Az új törvények elfogadása és alkalmazása nagyon lassan történt, és ennek oka abban keresendõ, hogy a kulturális változások általában egy emberöltõ alatt következnek be. Scribner érvelése szerint „ötven-hatvan év telik el az ember születésétõl addig, amíg szocializálódik, felnõ, családot alapít, és szülõként vagy nagyszülõként közvetíti értékrendszerét a következõ generációnak, nem kell meglepõdnünk tehát, ha azt észleljük, hogy jelentõs változás akár csak hat generáció, azaz körülbelül százötven év leforgása alatt következik be”.[27] Ebben az értelemben magyarázatot találunk arra a tényre, hogy a szokásjog néhány elemét a 18. században eltörölték, gyakorlatban viszont még a 19. században is érvényesnek tekintették.[28]

A kis- és nagyközösségekre jellemzõ interperszonális kapcsolatok ismérvei szerint Kolozsvár a 16. században kisközösségnek tekinthetõ, de jól mûködõ intézmények jelenléte is észlelhetõ már. Ilyenek az egyház hatalma és a fejlett jogi rendszer. A meglévõ és jól mûködõ szokásjog, valamint az írásba foglalt általános törvénykezés egymás mellett létezett. Szabad királyi város lévén, a város polgárai a negyedik rend tagjainak számítottak, és a városi statútumok biztosították számukra a különféle privilégiumokat. A városi elöljárók a bíró mellett az esküdtek, a direktorok és a százférfiak voltak; tevékenységük arra irányult, hogy a város mûködését szabályozzák, valamint a polgárok peres ügyeiben rendet teremtsenek.

Esettanulmányok

A peres iratokban tükrözõdõ morális rend

 A mikrotörténetírás és általában a történeti antropológia legfõképpen a kvalitatív megközelítést alkalmazza, és ez olyankor érvényesül igazán, amikor specifikus, egyedi esetek vizsgálatát tûzi ki céljául. Az analitikus keretbe foglalás eredményeképpen a kis társadalmak rejtett szociokulturális elrendezõdése és szervezõdése válik láthatóvá. A közösséget irányító és egyúttal megkülönböztetõ szerepet játszó törvények elemzése során pedig a társadalmi törvények megközelítése válik lehetõvé: a különféle narratívák és szövegek mélyén ott rejlik az adott társadalom alapvetõ viselkedési rendszerének sajátossága és megfelelõ szabályozása. A következõ rész célja feltárni azokat a morális értékítéleteket és a társadalmi struktúra szervezõdését, amelyek a különféle iratokban megtalálhatók: a tanúvallomásokban, a számadáskönyvek kísérõszövegeiben, valamint a város különféle határozataiban és törvényeiben. A morális rendre jellemzõ legfontosabb tulajdonságok leginkább a házasságtörésrõl szóló jegyzõkönyvekbõl olvashatók ki, de ezt sikeresen kiegészíthetjük az egyéb bûncselekmények (például a lopás, a káromkodás, szitkozódás, a fényûzõ öltözködés) megítélésével, ezáltal több száz év távlatából is képet alkothatunk a tizenhatodik századi Kolozsvár hétköznapjairól.

Mit rejtenek a források?

A kisközösségek a leginkább alkalmasak arra, hogy tagjaiknak mindennapi életét részleteiben feltárjuk. Klaniczay Gábor szerint a történeti interpretáció „természetesen izgalmas feladat azáltal, hogy rekonstruálja a közösség teljes társadalmi felépítését, annak minden hagyományával és normájával együtt, amelyek a mindennapi életet és a rendet fenyegetõ rejtett feszültségeket szabályozzák. A vádlók és vádlottak részletes vallomásaiban felbukkanó viták, veszekedések, félelmek élethû leírása jó kiindulópontot nyújthat az efféle rekonstrukcióhoz, feltéve, hogy megfelelõ számban állnak rendelkezésünkre olyan kiegészítõ dokumentumok, amelyek az érintett személyekre vagy közösségekre vonatkoznak: különféle periratok örökösödés, házasságtörés, lopás, erõszak és gyilkosság esetében; továbbá adózási nyilvántartások, anyakönyvek stb.”[29] Ugyanakkor arra is felhívja a figyelmet, hogy az effajta rekonstrukciót és értelmezést kiemelt szerepe ellenére is bizonyos feltételekkel kell kezelni, mivel mindenképpen figyelnünk kell a tanúzási technika sztereotípiáira, ilyen esetben még a pontos beszámolók és leírások is félrevezetõek lehetnek. A szerzõ ugyanakkor olyan gyakorlatimegoldást javasol, mely különféle típusú perek és ítéletek egymás ellenében való elemzése révén nyújt megbízhatóbb képet a kora újkori moralitás szervezõdésielvérõl.

Így tehát eredményesen használhatjuk a törvénykezési jegyzõkönyveket és tanúvallomásokat, amikor a 16. századi kolozsvári mindennapok jellegzetes problémáit próbáljuk feltárni. Ám rögtön meg kell jegyeznünk azt is, hogy csak ezek a dokumentumok nem elégségesek, mivel a jegyzõkönyvek gyakran hiányosak, töredékesek vagy éppen sérültek, sok esetben csupán a vádat vagy az elsõ pert tartalmazzák, más esetekben pedig az ítéletet, anélkül hogy a per részleteire hivatkoznának.[30] Ilyen esetekben a városi számadáskönyvek lehetnek segítségünkre, és sok olyan hasznos információval szolgálhatnak, melyek a törvénykezési jegyzõkönyvekbõl kiolvasott adatok hiányosságát pótolják. Minden városi tisztségviselõnek, köztük a sáfárpolgárnak is kötelessége volt a város szükségeire fordított kiadásokat a számadáskönyvekben pontosan részletezni és tevékenységérõl a városi tanácsnak számot adni. Mivel a büntetések és kivégzések költségeit a város fizette, a sáfárok és direktorok részletes listát vezettek a perek során kifizetendõ összegekrõl. A különféle bejegyzések alapján nem csupán a nyilvános büntetések vagy kivégzések egyes mozzanatai rekonstruálhatók, hanem így szerezhetünk tudomást a különféle segédeszközök felhasználásáról, valamint a részt vevõ személyekrõl.

Az elsõ dokumentum a Komáromy Andor által összegyûjtött boszorkányperek gyûjteményébõl való, a másik kettõ pedig a kolozsvári Állami Levéltár gyûjteményébõl.[31] 1588-ban a város jegyzõje részletesen beszámolt két kivégzésrõl, amelyeket nagy valószínûséggel boszorkánysággal vádolt nõk perének eredményeképpen hajtottak végre. Ha ezt a bejegyzést összehasonlítjuk a számadáskönyvek egyéb bejegyzéseivel, rögtön szembetûnik, hogy a felsorolás nem tartalmaz annyi adatot, mint amazok, ám így is hasznosítható a benne rejlõ információ, mert éppen azt tartalmazza, amit a peres iratokban nem találhatunk meg: a perbe fogás okát. Így tudhatjuk meg, mi a története annak a polgárasszonynak, aki a város szélén élt, a Monostor utcában, a falhoz közel, és akit egy kisgyermek bántalmazásáért citáltak törvény elé. Miután bûnösnek találták, vízbe fojtották. A másik két vádlott bizonyára nagyobb bûnök miatt találtatott bûnösnek, mert nemcsak egyszerûen kivégezték õket, hanem megégetés elõtt vasfogókkal húsukat megcsipegették, sebeikbe forró faggyút öntöttek. A kora újkori büntetések egyik jellegzetessége volt az arányos büntetés: minél nagyobb bûnt követett el, a bûnösnek annál inkább szenvednie kellett.

A hóhért és segédeit a „cigányok” megnevezéssel említi a számadó. Kolozsvárt is, mint Európa más helyein, a hóhérnak kettõs státusa volt: a polgárok féltek tõle és tisztelték, ugyanakkor elszigetelték és megvetették. Mint minden városi alkalmazottat, a hóhért is a város fizette, és a számadáskönyvek tételes bejegyzései árulkodnak a különféle végrehajtott büntetésekért és az azt követõ tisztogatásért járó fizetségrõl: a tetemek elhantolásáért, a városból való kiûzetésért, vesszõzésért, csonkításokért, lefejezésekért, akasztásért, valamint a nyilvános büntetések minden egyéb mozzanatáért.

 

17 Martii

Adtam a cigányoknak, hogy a Monostor-utcai asszonyt kire gyanúság volt, hogy az leánykát megvesztette volna, az vízbe vetették volna, 25 dénárt.

11 Aprilis

Mikoron az asszonyt megcsepegették, vettem gyertyát d5

Hogy az cigányok megcsepegették fizettem d50

Adtam, hogy megégették, a cigányoknak  f2. Volt egyiknek neve Sofia, másik Ersebet nevû

Czipser Mathiastól vettem fát, kivel megégették õket d64

Karos Petertõl vettem ugyanazon szükségre fát d75

A két poroszlónak adtam f2

 

A város kereskedelmi hálózatának egy része is kiolvasható a számadáskönyvek bejegyzéseibõl. Arról tanúskodnak, hogy a város tanácsosainak szervezett nagyobb ebédek, vacsorák vagy éppen „Urunk”, a fejedelem látogatása és itt idõzése jó alkalmat szolgáltattak arra, hogy a város polgárai javaikkal kereskedjenek, azokat a városnak eladják. Akár állatot, tûzifát, szénát vásárolt, a jegyzõ pontosan adatolta annak származási helyét, feltüntetve az eladó nevét és háza helyét, valamint a számára kifizetett összeget. A kolozsvári belsõ kereskedés alapján érdemes lenne tovább kutatni és a társadalmi érintkezések feltérképezésével tovább bõvíteni ismereteinket a több száz évvel ezelõtt élt polgárok életérõl. Ilyen értelemben használható a tanúvallomásokban körvonalazódó közösségi hálózat is.[32]

 

Számunkra bonyolultabb esetet tár fel az 1593-ból adatolt kiadási jegyzék[33], amelybõl kiolvasható, hogy a bûnös mind az egyházi, mind a világi törvényeket megsértette[34] káromkodásával, szitkozódásával és atyja szóbeli bántalmazásával. Ugyanakkor ez a lehetõ legjobb leírása annak a gyakorlatnak, amelyet ilyen esetek büntetésére és megelõzésére/ellenõrzésre alkalmaztak. A per maga azért érdemel figyelmet, mert azt mutatja, hogy a bírák ítéletei a Biblia parancsolatai szerint születtek, a szülõk tiszteletben tartása alapvetõ követelmény volt. Ez a tény pedig arra utal, hogy a 16. századi társadalom szervezõdése nagymértékben függött az egyházi elõírásoktól. Valójában sehol nem találtam utalást arra, hogy a pereken egyházi személyek is részt vettek volna, de mindenképpen érdekes adalék az, hogy néha a bûnösök egyházi penitenciára is ítéltettek. A városi elöljárók tehát igen nagy fontosságot tulajdonítottak a szülõk, a családtagok becsületének tiszteletben tartására és az Isten iránti feltétlen tiszteletre A perek hosszúsága, valamint a tanúk nagy számban való megidézése mutatja a per jelentõségét és azt a kitüntetett figyelmet, amelyet az ilyeneknek szenteltek.

 

Buzai Mathiast hogy az apját megszidta volt bevitettük adtunk f- d4

Az buzai Mathias dolgában hogy az kapitánt hivattuk adtunk az szolgáknak f-d2

Az törvény úgy találta hogy az kézi kalodába tegyék és egy nap ott álljon az utcán az szentegyházban az atyját megkövesse

Azután vasárnap hogy az atyját megkövette ugyanazon szentegyházban gyalázta és megfenegette az atyját

Az törvény úgy találta hogy megverjék 3 pálcával, adtam tisztas[?] d12

 

Az elõbbi per töredékével összehasonlítva szinte szembeötlõ, hogy ez esetben a vádlott nevét vezetéknévvel használták. „A korabeli Kolozsváron – a kor szokásainak megfelelõen – akkor még nem vált általánossá a mai értelemben ismert vezetéknév. Az emberek gyakran saját vagy apjuk mesterségének nevét használták, más esetekben származási helyüket, nemzeti hovatartozásukat jelölõ, esetleg más, testi vagy szellemi sajátosságokra jellemzõ nevet viseltek.”[35] Több magyarázata is lehet a teljes névvel való említés gyakorlatának: jelezheti (jelezhette) egyrészt a személy közismertségét egy közösségben, avagy éppen azt, hogy viselõje rossz hírnévnek örvendett. Az elhíresült Rengõ Anna neve például minden említésnél így fordul elõ. Az elõzõ leírásban a két elítélt nevét (Ersebet és Sofia) talán csak „a rend kedvéért” jegyezte le a sáfár, igazán nagy figyelmet nem érdemelt. A következõ dokumentum pedig szintén névtelenül említ egy szolgálót, aki a városon kívül élt, így a neve nem bírt nagy jelentõséggel a  város társadalmi körforgásában.

 

Ugyanabban az évben egy valószínûleg hajadon szolgáló perérõl találunk bejegyzést, akit csecsemõgyilkosság vádjával állítottak törvény elé.[36] A számadáskönyvbõl tudhatjuk meg a per lefolyásának pontos körülményeit, de a Buzai-perrel ellentétben a külsõ körülményekre csak szûkszavú utalásokat találunk. Annyit azonban megtudhatunk, a szolgálót azzal vádolják, hogy szülés után megölte csecsemõjét. Ez esetben megkönnyíti a rekonstruálást az a szerencsés tény, hogy a törvénykezési jegyzõkönyvekben megtalálhatjuk a per során megidézett tanú vallomásait. A per azonosítását azonban több tényezõ is nehezíti: legelõször éppen az, hogy a számadáskönyv bejegyzése neve(ke)t nem említ, csak annyit, hogy a lány a szomszédos faluból, Fenesrõl jött. A „hova tette az gyermeket?” utal csak arra, hogy csecsemõgyilkosság történhetett. A törvénykezési jegyzõkönyvben viszont csak a direktor (vádló) tanújának vallomását találtam meg.[37] A bejegyzés utolsó utalása („kiverék”) látszólag ellentmond a legelsõnek („fojtották meg”), és további információ hiányában csupán feltételezésekbe bocsátkozhatunk: a lány szigorú vallatás és kínzás ellenére sem vallotta be, hogy gyermekét megölte, a beismerõ vallomás hiányában halálra nem ítélhették, csak kitiltották a városból. Ilyenszerû határozatok esetén azt is megjegyzik az ítéletek mellett, hogy a városba való visszatérés azonnali halálbüntetést von maga után.[38] A csecsemõgyilkos nõk büntetése általában a vízbe fojtás volt.

 

Az mit 1593 esztendõben költöttem az város pereire:

Egy leány jütt fenesrõl kinek gyermeke lött volt fojtották meg adtam d4

Hozattam ki törvénre d4

Felelõ napot vött írattam meg az notariussal d2

Hozattam ki hogy feleljen d4

Felelt és bizonságra bocsáták írattam meg d2

Vitték be d4

Idéztettem 9 bizonságot d18

Vötték be az polgárok d18

Hozattam ki törvényre d4

Törvént pronunciáltak az bírák uraim adta(m) az írástól d4

Tisztaságban adta(m) d12

Apellálta és bevitték d4

Hozattam ki az apellatiora d4

Az tanács úgy deliberalta hogy megkínozzák hova tette az gyermeket tisztaságba adta(m) d12

Bevitték az kénzásra d4

Megvallatták és hozatta(m) ki d4

Az bírák uraim az tanács sentenciaja szerént hogy semmit sem valla vesszõre ítilték

Vitték be d4

Az tanács eleiben kihozatta(m) adta(m) az szolgáknak d4

Elhalaszták aznapról vitték be d4

Azután hozatta(m) ki d4

Kiverék

 

A dolgozat ezen része rövid bemutatása volt annak, hogyan használható a mikrotörténeti módszer a történeti  források új szempontú elemzésére. A fenti példákból kitûnik, hogy a mindennapi élet megannyi mozzanata tárható fel egyetlen hivatali feljegyzés kapcsán: hiteles képet kaptunk az elítélt személyekrõl, azoknak a társadalomban betöltött szerepérõl, a perbe fogás és ítélet különféle eszközeirõl, továbbá arról, hogy a sáfárpolgár hogyan gazdálkodott a város pénzével, illetve milyen stratégiákat használt a gazdasági körforgás fenntartására.

Bûnök: a törvény betûje szerint

A bûn és a bûncselekmény definíciója többször is változott a kora újkorban. ezzel mindenképpen számolnunk kell, különösen, ha az egyházi és világi morális szabályozásokra gondolunk. A társadalmat ellenõrzõ egyházi felügyelet helyét lassanként átvette a világi rend szerint szervezõdõ igazságszolgáltatás, ám ez a folyamat, mint elõbb is rámutattunk, igencsak hosszú idõt vett igénybe. Ennek a szinkrón egymás mellett létezésnek eredménye, hogy a „rendes” városi tanács mellett külön egyházi ítélõszék is mûködött, amely a bûnösök bizonyos kategóriáját volt hivatott büntetni vagy fenyíteni.

Angliában, Svédországban, Portugáliában és Itáliában az egyház fontos szerepet játszott az igazságszolgáltatásban. Korábban, a középkor folyamán az egyház hatásköre több irányba terjedt: ítéletet hirdetett az egyház vagy személyek, kegytárgyak ellen elkövetett bûncselekményekben, a házassági fogadalmak megsértésében (a házastárs beleegyezése nélkül kolostorba vonulni, a törvénytelen gyereket törvényesként felnevelni, mással való jegyesség után házasságot kötni), az erõszakos bûncselekményekben (emberölés, csecsemõgyilkosság, férj vagy feleség halálának kitervelése), valamint más ügyekben (nyilvános uzsora, notórius káromkodás és istengyalázás, hamis eskü, boszorkányság).[39] A világi hatóságok és az állam megerõsödésével egy idõben az egyházi törvényszékek fõként a megszégyenítõ büntetéseket rótták  ki. „Ezek a többnyire rendkívül aktív törvényszékek nem csupán teológiai kérdésekkel foglalkoztak, hanem morális ügyekkel is, valamint a családi élet rendezettségével, az iszákosság vagy a házasságtörés problémájával.”[40] „A reformáció egyik eredménye az állami korlátozás és az egyházi fegyelemmodell egybeesése, és ezen a ponton találkozott a bûn történelme és a kriminalizáció története.”[41]

Relevánsabb eredményt kapunk, ha a bûnök értelmezését más szemszögbõl vizsgáljuk. A konkrét büntetõeljárások és jogi alkalmazások, valamint a törvények tiltásai alapján kibõvíthetjük azt a képet, amit egyszerûen a törvények alapján láthatunk. Annál is inkább megtévesztõ lehet az ily módon nyert statikus kép, mert a jogi elõírások vizsgálata nem a társadalom egészére jellemzõ mentalitást tükrözi, hanem elsõsorban az elit gondolkodásmódját, amelybõl a népi viszonyulás nagyrészt hiányzik.

Az már sokat elárul a korabeli viszonyokról, hogy a hatóságok bizonyos tiltásokat több alkalommal megismételtek. Rengõ Anna pere[42] és annak elõzményei jó példa az elõbb elmondottakra. Az 1570-es évek elején a hatóságok betiltották a nyilvános mulatozást farsang idejére. 1573-ban az átkeresztelkedett protestáns lelkész, Dávid Ferenc azzal a kéréssel fordult a városi tanácshoz, Kiss András szerint nem alaptalanul, hogy tiltassák be az farsangolást.[43] A morális krízis jeleit vélhetjük felfedezni a boszorkányságért, illetlen viselkedésért és verekedésért folytatott perek gyakori elõfordulásában. A gazdasági fellendülés idõszakában, a gyors változások következtében Kolozsvár felelõs személyei az erkölcsi rend meglazulását észlelték, ilyen esetekben „a széthullás megakadályozása a bomlasztó engedékenység visszafordításán, erõsebb, szigorúbb szabályok felállításán múlik”.[44] Az viszont feltûnõ, hogy ugyanazokat a tiltásokat több éven keresztül megismételték, ami arra enged következtetni, hogy a szabályozás és büntetések ellenére a polgárok nem változtattak viselkedésükön és bevett szokásaikon.

A népi morális értékrend és mentalitás vizsgálata maga után vonja a kora újkori Erdély jogrendszerének bemutatását. A 16. és 17. században a jogi ismeretek és eljárások alapját Werbõczy Tripartituma, az Approbaták és Compilaták, valamint az országgyûlések határozatai alkották, és ezek mindegyike a szokásjogra vezethetõ vissza.[45] A rendek megoszlása a Hármaskönyvben tükrözõdik: a papok, az arisztokraták, a nemesek és a polgárok. A mezõvárosok és a szabad királyi városok saját önálló bíróságaikon intézhették peres ügyeiket, míg a szabadparasztok és a jobbágyok a földesúri ítélõszékhez fordulhattak, ahol a nemes látta el a bíró feladatát. Annak ellenére azonban, hogy elméletileg minden földesúr egyenlõ joggal rendelkezett a hatáskörébe tartozó jobbágyok fölött, a valóságban nem mindegyikük bírta ezeket a jogokat. Kiss András azzal érvel, hogy mivel nem létezett a Werbõczy által kinyilvánított nemesi egyenjogúság sem, „a pallosjog alapján gyakorolt nemesi joghatósággal a valóságban a nemesség nem élt egyenlõképpen”.[46] Fõként anyagi okok miatt azonban, gyakrabban alkalmazták a pénzbírságot, mint a testi fenyítést.

A törvény a bûnöket kategóriákba sorolta, és így a bûncselekmények egészét lefedte. A Praxis Criminalis[47] elõször a káromkodást említi, ilyen esetek büntetéseként a pénzbírságot, vesszõzést, a nyelvkivágással súlyosbított lefejezést írja elõ; a büntetés súlyossága az elõfordulás számától és a visszaeséstõl függött. Isten törvénye elleni bûnnek tartották a boszorkányságot, amelyet vízpróbával ellenõriztek és megégetéssel büntettek, ha a gyanúsított beismerte bûnét. A társadalmi rend elleni vétségeket (hazaárulást, lázadást vagy összeesküvést) mindig fõbenjáró bûnnek tekintették, és akasztással vagy lefejezéssel büntették. Az emberölés és fosztogatás szintén halált érdemelt, a gyilkosnak azonban abban a kivételes esetben megkegyelmeztek, ha az áldozat családjával kártérítés fejében kiegyezett. Szintén fõvesztéssel büntették a nemi erõszakot, házasságtörést és bigámiát. A még nem házas paráznákat enyhébb testi fenyítésre ítélték: a megesett lányokat a szégyenoszlophoz kötözve megkorbácsolták, majd kiûzték a városból. A nõtlen férfiakat pénzbírsággal sújtották. A szentségtörés elkövetõit és a gyújtogatókat megégették, a lopást is szigorúan büntették, elõször pénzbírsággal, ismételt elõfordulás esetén vagy az okozott kár nagyságától függõen, akár megcsonkítással és akasztással is.

Külön kell szólnunk a helyi mintáról, azaz a törvényeknek a város igényei és társadalmi rendje szerinti alkalmazásáról. A kolozsvári elöljárók különösen súlyos bûnnek tartották a fényûzõ életmódot és a hivalkodó öltözéket, az erkölcstelen viselkedést. A lopás és káromkodás ellen az egész történeti Erdély területén intézkedéseket hoztak, az utóbbit 1555-ben a vásárhelyi országgyûlés, majd ismételten 1556-ban a kolozsvári megtiltotta.

A következõ rész a közösség mûködését a tiltások alapján vizsgálja.

A társadalom tükre: a közösség mûködésérõl

Az eddigiekbõl kiderült, hogy azok az események, amelyek a 16. századi közösség életét legjobban tükrözik, a város peres anyagában, valamint a köznapi élet szabályozásaiban találhatók meg. A konfliktusok, valamint a pereskedés során általánosan elfogadott, hatásosnak tartott érvelések mind az alapvetõ társadalmi értékrend mutatói. Peter Burke magas- és alacsonykultúráról szóló elemzése nyomán világossá válik, hogy a különbözõ kultúrákban a hõsök mellett a törvényen kívüli személyek is jól meghatározott rendszert alkotnak, és az adott kultúra törvényeit újra és újra meghatározzák éppen azok megsértése által.[48] Ugyanezt az érvelést használják fel a szociológusok és antropológusok, amikor a deviancia (fõként a hard deviancia)  társadalombeli szerepét határozzák meg: elõfordulásával mûködteti a közösség kohézióját, ezáltal pedig újraértelmezi a közösség társadalmi és erkölcsi viselkedésmintáit.

A 16. századi Európában új társadalmi hatások terjedtek el a reformáció hatására. Az új rend újfajta szigorú viselkedésmintákat szabott meg követendõ mintaként, és ennek megfelelõen a városi tisztségviselõknek is a már meglévõ uralkodó társadalmi normákhoz és bevált mindennapi viselkedés szokásaihoz kellett igazítaniuk saját látásmódjukat. Így történhetett meg, hogy idõrõl idõre olyan cselekedeteket tartottak bûnösnek, amelyek azelõtt a normarendszer szabályai szerint nem számítottak annak. Számos törvény és szabályozás azt tárja fel, hogy a szolgák és szolgálók léha viselkedése, a polgárok fegyelmezetlensége, a széles körben elterjedt lopás, valamint a testi és nyelvi agresszió komolyan fenyegette a közösség integritását.

A keresztény értékrend a családi élet stabilitását hirdette, és ilyen értelemben a társadalmi mobilitás éppen az ellenõrizhetõség és átláthatóság alapjait támadta. Nyugat-Európában a független munkaerõ vándorlása egyet jelentett az erkölcstelen életmóddal:

„Lusta, pogány, ledér, a racionalitást, morális rendet elvetõ, autoritást tagadó, ezáltal a fegyelmet, a vallást, a hazát eláruló – ilyen kép uralkodott a szegényebb vándormunkások csoportjairól. Ezért a túlságosan mobilis szolgálók a figyelem középpontjába kerültek. A családok alapvetõ szervezõ rendjét bomlasztották, amikor néhány havonta továbbálltak, nem kevésbé azért,  mert a munkaerõ iránti kereslet megteremtette a kedvezõ munkafeltételek iránti igényt. A cselédlányokat leginkább úgy ábrázolták, mint a házbeli ellenséget: megbízhatatlan, lusta, hiú, csaló, lopkodó és pletykálkodásával a ház reputációját megrontó személyt.”[49]

Kolozsvár városi tanácsa több ízben is határozatokat adott ki (1584, 1585, 1587, 1593), amelyek a városban tartózkodó, munka nélküli cselédekre („rideg legények”, „lézengõ legények”) vonatkoztak, és amelyek hangsúlyozták ezen személyek helytelen viselkedését: kocsmákban kártyáznak, csavarognak, henyélnek, káromkodnak vagy mulatoznak, ezért aztán vagy elszegõdtek, vagy pedig el kellett hagyniuk a várost. Ha nem engedelmeskedtek, börtönbüntetésre[50] vagy háromnapi kalitkára[51] ítéltettek, azután pedig a cigányok a kapun kikísérték õket. A rossz szolga sztereotípiája szintén jelen volt a köztudatban. Egy 1574-bõl származó tanúvallomásban felsorolásszerûen megtalálhatók a vádlott lány romlottságára utaló jegyek: „Zalay Istwanne [...] azt vallotta, hogy õnála szolgált az leány [...] Õ megmondta, hogy nem jó erkölcsû, mert igen fondor, nyalánk, hazug.”[52] A szolgák és szolgálók ilyenfajta jellemzõi élesen ellentétben álltak azzal, amit erényes életnek tartottak: a keresztény szabályok szerint élni, kerülni a veszekedést és káromkodást, rangjuk szerint kijáró tisztelettel bánni az embertársakkal,[53] halk és józan,[54] mindenekelõtt pedig erényes[55] életet élni. Aki ezeket a szabályokat betartotta, méltán számíthatott arra, hogy közössége megbecsült személyként tartja számon, és védve volt mindenfajta rágalommal szemben. Aki ugyanis ok nélkül verbálisan megbecstelenítette embertársát, gyakran igen szigorú büntetés elé nézett. Ilyen esetekben pénzbírságot róttak ki a vétkezõre, megvesszõzték, vagy legsúlyosabb büntetésként a káromló nyelvének kimetszését[56] rendelték el. Csavargónak például csak becstelen embert szidhattak: „Sarog Janos [...] vallja [...] az legénynek azt mondta: menj, te rossz lator, apádat és anyádat nem szidhatnám, mert jámborok, de te lator vagy.”[57]

A kolozsvári hatóságok a társadalmi rendet fenyegetõ veszélyt látták a lustaság és henyeség mellett a fényûzésben is. A 16 század második felében a gazdasági fellendülést követõen a város morális rendje valamelyest felbomlással fenyegethetett, azt éreztetik a városi elöljárók intézkedései is. 1593-ban a város statútuma szerint a fényûzõ és ranghoz nem illõ öltözködést tiltották. Külön hangsúlyozták, hogy az országgyûlés arra hatalmazta fel a várost, hogy saját belátása szerint szabályozza a polgárok ruházkodását, amely különben egész Erdélyben híres/hírhedt volt, és nagyon elütött az akkori szokványos öltözéktõl. „A ruha teszi az embert szólás nemcsak a társadalmi hierarchia csúcsain, a fõurak között, de a kisnemesek, katonák vagy mezõvárosi polgárok körében is érvényes volt. Majd minden réteg más- és másfajta szövetbõl készült ruhát engedhetett meg magának. A különbözõ minõségû szövetbõl készült dolmányok jól tükrözték a társadalom rétegzõdését. A [...] ruhaanyag minõsége mindenkinek kijelölte a helyét a helyi hierarchiában.”[58] Ennek értelmében elrendelték, hogy azok a személyek, akik nem társadalmi rangjuk szerinti öltözetet viselnek, az adójuk kétszeresét kötelesek fizetni. Ugyanitt felsorolják, hogy melyek azok a szövetek, szõrmék és ékszerek, amelyeknek viselése egy polgárasszony számára túlságosan hivalkodó volt.[59] A rendeletet csekély módosítással 1603-ban újra kiadták, ez pedig azért fontos számunkra, mert jelzi, hogy valójában a polgárok nem tartották be a városi tanács elõírásait, s a gyakorlat teljesen más képet mutat a városról, mint amit pusztán a törvények alapján láthatnánk.

Kolozsvár nyugalmát az is fenyegette, ha farsangi mulatságok alkalmával farsangi öltözékben mutatkoztak az emberek. 1582-ben az a tény, hogy farsangkor Rengõ Anna nõ létére férfiruhába öltözött, alaposan megbolygatta a város nyugalmát, és hosszadalmas per vette kezdetét. A két szemben álló fél, Íjártó György és Rengõ Anna sikeresen védekezett az ellenük felhozott bizonyítékkal szemben, míg végül Íjártó boszorkánynak titulálta Annát és tanúit.[60] 1711-ben a férfiruha viselése még mindig fõbenjáró bûnnek minõsült: egy bizonyos „Ungvári András (:mint gonoszul mások megcsalására szerette hivattatni magát, noha leányi neve Ersok volt:)[...] az természetnek rendi elle(n) férfiköntöst võtt magára”,[61] mely már önmagában is a természetes rend elleni vétségnek minõsült, ezenkívül pedig „részegeskedõ, csélcsap, hazudozó lévén [...] sebes tûzzel való megégetésre ítiltetik”.[62]

Ezek voltak azok a konkrét esetek, melyeknek alapján kijelenthetjük, hogy a soft deviancia kategóriájába sorolható, az íratlan szabályoktól több-kevesebb mértékben eltérõ egyéni öltözködési preferencia átminõsül, és hard devianciaként kezdik kezelni, tehát olyan tényként, amely veszélyezteti a közösség integrációját. A felsorolt értékelési és önértékelési mozzanatok nem csupán Kolozsvár alsó és felsõ társadalmi rétegeinek jellemzõ morális értékrendjét tükrözik, hanem az egész erdélyi társadalom ítéletalkotási stratégiáját is. Az önértékelésre és önmeghatározásra vonatkozik egyik-másik fontos dokumentum, az Approbatae Constitutiones, az erdélyi „törvényes könyv”. A lopás elleni intézkedés igen jelentõs részt foglal el benne.[63] Elõször fontosnak tartották megemlíteni, hogy oly elterjedt Erdélyben, mint egyetlen más országban sem, legyen az keresztény vagy egyéb: „a lopás annyira eláradott az hazában, mely sem keresztyén, sem egyéb nemzetek között semmi egyéb országokban ennyiben nem hallatik.”  A jelenséget a korabeli emberek jól ismerhették, mert amikor a „Tolvaj!” segélykiáltás elhangzott, rögtön a kárvallott személy segítségére siettek. Buzai Mátyás perének adatai pedig azt is példázzák, hogy ezt a  segélykérést bármilyen vészhelyzetben használhatták, aki pedig nem sietett embertársa segítségére, az Approbatae külön kitétele szerint 200 forint büntetést és a kárvallott személy kárát köteles volt kifizetni. Egyik tanú például így vall: „Tavaly nyárba, mikoron az õrizõk estve elindultak volna, ágyamban nyugszom vala, hogy tolvaj kiáltást hallok, kimenék házamból. Tehát az vén Buzai Matias rút, véres, sebes és sáros, és kezde engemet kérni, hogy megfogassam az fiát, Mathiast, mert az cselekedte azt rajta.”[64] A fiatal Buzait apja elleni verbális agresszió miatt fogták perbe, és a per anyagában semmi nem utal arra, hogy testi sértést követett volna el ellene,[65] vagy éppenséggel meglopta volna, az apa mégis a „Tolvaj!” kiáltást használta, hogy magára vonja a szomszédok figyelmét. A tanú pedig, legalábbis a vallomás szerint, az öreg Buzai segítségére sietett.

Akárcsak a szitkozódás vagy egyéb verbális sértés esetében, a káromkodást és istenkáromlást külön paragrafusokban tárgyalja az Approbatae. A 16. század végén azonban a lopást tartották a leggyakoribb bûncselekménynek Erdélyben, a káromkodás és istenkáromlás viszonylag új keletû bûnnek számított, amelyek „más országokból származnak”. A törvény világosan kijelenti, hogy azok, akik Isten nevét említik, vesszõzéssel,  nyelvkimetszéssel vagy éppen halállal (valószínûleg a gyilkosoknak kijáró kötél általi halállal) büntethetõk. A testi fenyítést azonban csak a legvégsõ esetben alkalmazták, pénzbírság, pellengérre állítás vagy szégyenoszlophoz kötés után. Hogy az akkori helyzetet mennyire súlyosnak tartották, abban mutatkozik meg, hogy a törvény azt is kijelenti: a bûncselekmény elkövetõje társadalmi rangra való tekintet nélkül, szigorúan az ország törvénye szerint büntettessék. Így a nemes minden alkalommal, amikor káromkodni hallották, egy forintot volt köteles fizetni, a parasztokat és szolgákat egy napra pellengérre állították, vagy kiválthatták magukat 25 dénárért. A városok pedig kötelesek voltak az egyháznak adni a káromkodás büntetésébõl összegyûlt pénzeket.

 

A mikrotörténet módszereinek felhasználásával úgy sikerült leírni a kora újkori Kolozsvár hétköznapjait, mint a társadalom elit és népi rétegeinek, a magas- és alacsonykultúra dialógusát. Ebben a kontextusban a résztvevõk egymás cselekedeteire adott válaszreakciói felfedik a közösség társadalmi struktúráit és rejtett viselkedésmintáit. Az elit és népi attitûd rövid vizsgálatának egyik levonható tanulsága, hogy a közösséget kívülrõl ért hatások elõször a felsõbb társadalmi osztályok mentalitását és viselkedését változtatják meg bizonyos mértékben (ez tükrözõdik a törvényhozásban), a népi gondolkodásmód pedig hosszú távú változáson megy keresztül, mialatt a régi és új értékek, értékrendszerek egymás mellett léteznek, kettõs hatást fejtenek ki.

A vizsgálat során mindvégig törekedtem arra, hogy adataimat bizonyos távolsággal kezeljem, azaz a mai értékrendet és tapasztalatot ne vetítsem vissza a 16. századba.

 

Public Punishments and Their Social Background in Sixteenth-Century Kolozsvár. The history of public punishments reveals not only universal methods of treating deviant behavior, but provides students with information about urban social networks, population movements and elite mentalities. Early modern Transylvanian methods of treating those who, in any way, broke the well-constructed moral codes of behavior, indicate basic and obvious similarities with Western punitive practices.

The aim of the research was to reconstruct the cultural and social patterns of the community using microhistorical analysis. The analyses of the judicial system (mainly based on trial records, town regulations and town accounts) of the late sixteenth-century Kolozsvár (Cluj) reveal different mentalities, forces of social cohesion, and forms of cultural transmission. The thick description of elite and popular attitudes towards new orientations and intellectual trends of the period depicts new aspects of the social network: the coexistence of a double normative system. New influences first reaching upper classes, official mentality and codes of behavior changed more rapidly, while popular mentalities followed them very slowly, opposing some of the new norms white sticking to old habits.

The structure of the paper follows this delimitation, first looking at the images of proper behavior as reflected in official edicts and laws, and then describing the actual popular behavior, through the analyses of sexual crimes, lewd behavior, witchcraft, usage of bad language, and theft.

 


[1] A dolgozat angol nyelven készült a Közép-Európai Egyetem (CEU) történelem szakán, eredeti címe: Public Punishments and their Social Background in Sixteenth-Century Kolozsvár. Segítségükért köszönet Tóth István Györgynek, Péter Katalinnak, David Ridout-nak és nem utolsósorban Kiss Andrásnak.

[2] M. Freilich, D. Raybeck and J. Savishinsky (eds.): Deviance. Anthropological Perspectives. New York– Westport–Connecticut–London 1991.

[3] Sebõk Marcell: Elõszó. = uõ szerk.: Történeti antropológia. Replika Kör. Bp. 2000. 8. L. még Carlo Ginzburg, Carlo poni: The Name of the Game: Unequal Exchang and the Historiographic Marketplace. = Edward Muir–Guido Ruggiero (eds.): Microhistory and the Lost Peoples of Europe. (Baltimore and London 1991)1–11.

[4] Bob Scribner: Historical Anthropology of Early Modern Europe = R. Po-Chia Hsia and R. W. Scribner (eds.): Problems in the Historical Anthropology of Early Modern Europe. Wiesbaden 1997. 11–30. Magyarul:  A kora újkori Európa történeti antropológiája. = Sebõk Marcell (szerk.): Történeti antropológia. Replika Kör. Bp. 2000. 157–179.

[5] Peter Burke: The historical anthropology of early modern Italy. Cambridge. Cambridge University Press, 1978. 5.

[6] Freilich, Raybeck and Savishinsky (eds): Deviance. Anthropological Perspectives. 4.

  [7] vö. Burke: Népi kultúra  a kora újkori Európában. 40.

  [8] A vélemények megosztottak annak tekintetében, hogy  a történeti múlt (és fõként a közelmúlt) kezelhetõ-e idegen közegnek, hiszen kulturálisan kötõdünk hozzá. Carlo Ginzburg például azt tartja helyes kutatói magatartásnak, hogy még az egyértelmûnek tûnõ jelenségeket is enigmatikusnak fogjuk fel. A kutatói magatartásról l. még Gyáni Gábor: A nagyvárosi ember, www.rubicon.hu.

  [9] A szerzõ kétségkívül szerencsés helyzetben volt, amikor feldolgozta az inkvizíciós jegyzõkönyvek gazdag, szinte egyedülállóan részletes és aprólékos anyagát, melyhez foghatót igen nehéz találni. vö. GyániGábor: i. m.

[10] Freilich, RaybeckandSavishinsky (eds.): Deviance. Anthropological Perspectives. 6.

[11] Peter Burke: The historical anthropology of early modern Italy.

[12] uo. 6.

[13] Finzsch példaként említi Foucault, Elias, Oestrich társadalmi fegyelmezéssel és európai jogtörténettel foglalkozó írásait. vö. Norbert Finzsch: Elias, Foucault, Oestrich. = Finzsch and Jütte (eds.): Institutions of Confinement. Hospitals, Asylums, and Prisons in Western Europe and North America. 1500–1950. 3–16.

[14] Gyáni Gábor: i. m.

[15] Norbert Finzsch: i. m. 3–16.

[16] L. még Martin Dinges: Foucault and German Historiography. = Finzsch and Jütte (eds.): Institutions of Confinement. Hospitals, Asylums, and Prisons in Western Europe and North America. 1500–1950. 161. A fegyelmet elõbb a hadseregben, a hivatalokban és a papság intézményében  vezették be, és csak késõbb a lakosság többi részénél.

[17] Nachman Ben-Yehuda: Deviance and Moral Boundaries. Chicago and London 1985.

[18] Douglas Raybeck: Hard versus soft deviance: anthropology and labeling theory = Freilich, Raybeck and Savishinsky (eds.): Deviance. Anthropological Perspectives. 51–73.

[19] Raymond Firth elméletét idézi Freilich, Raybeck and Savishinsky (eds.): Deviance. Anthropological Perspectives. 10.

[20] A társadalomtudományok nagy része úgy kezeli a devianciát, mint egyszerû eldöntendõ vagy-vagy jelenséget: valaki vagy megfelel a társadalmi normáknak, vagy nem, és akkor ez utóbbi deviáns viselkedésnek minõsül. Ez a fajta dichotómia nagyon világos megközelítést eredményez, de ugyanakkor természetesen le is szûkíti a problémakört. A deviancia konkrét megvalósulása azonban nem ilyen egyszerû. Raybeck árnyaltabbá teszi a jelenség megközelítését azáltal, hogy bevezeti az enyhe, valamint a súlyos deviancia (hard and soft deviance) fogalmát, éppen azért, hogy a fokozatok által a különbözõ magatartások elkülöníthetõek legyenek. Enyhe devianciának azt a fajta viselkedésmódot tartják, amelyet intézményesen nem büntetnek ugyan, de a közvetlen környezet valamilyen módon elítéli és informálisan bünteti. Ezt a megítélésbeli különbséget tovább árnyalja a társadalmi egységek méretének és összetettségének figyelembevétele. A mindenkori társadalom tagjainak válasza a devianciára annak függvényében történik, hogy mennyire érdekeltek a kulturális értékek és a szociális rend fenntartásában. Ha egy bizonyosfajta viselkedés, amelyik eltér a társadalmi normáktól és értékektõl – akár deviánsnak minõsítik, akár nem –, a többiekbõl kiváltja a rend igényét és az ideállal való azonosság követelményét. A társadalom viszonyulása és az értékekkel való törõdés esetenként lényegesen különbözhet. Az emberek képesek megkülönböztetni azokat, akik egyszerûen nem viselkednek a normáknak/ideáloknak megfelelõen (a túlsúlyosakat stb.), azoktól, akik valójában fenyegetik a rend megmaradását (a tolvajok, a forradalmárok stb.). Ezek a devianciák a legenyhébbtõl a legsúlyosabbig rangsorolhatók. Érdemes tehát különbséget tenni az enyhe és súlyos deviancia között, mivel az elõbbi csak a kulturális és szociális szabályoktól eltérõ viselkedést jelöli, míg az utóbbi nem csupán eltávolodik a társadalmi rendtõl, hanem komolyan fenyegeti is annak megmaradását.

[21] Richard J. Evans: Rituals of Retribution. Capital Punishment in Germany, 1600–1987. Oxford 1996.

[22] Példaként Temesvári Ferenc értékelése tekinthetõ: „... igyekszünk átfogó képet adni a letûnt korok embertelen felfogásáról, törvényeirõl és ítéletvégrehajtásairól.” Büntetõ eszközök a régi Magyarországon. Szombathely 1970. 3.

[23] Richard van Dülmen: A rettenet színháza. Ítélkezési gyakorlat és büntetõ rituálék a kora újkorban. Bp. 1990.

[24] Kiss András: Halálból megmentett võlegény. = Források és értelmezések. Buk. 1994. 30–38.

[25]Peter Burke: The historical anthropology of early modern Italy. Cambridge 1978. 6.

[26] Werbõczy István: Tripartitum opus juris consuetudinarii inclyti regni Hungariae. Nemes Magyarország szokásjogának hármaskönyve. Ford. Kolosvári Sándor és Óvári Kelemen. Bp. 1897.

[27] Bob Scribner: Reformation and Desacralisation: from Sacramental World to Moralised Universe. = R. Po-Chia Hsia and R. W. Scribner (eds.): Problems in the Historical Anthropology of Early Modern Europe. 75–92.

[28] Tárkány Szûcs Ernõ: A népi jogszokások szankciórendszere. Kolosvári Sándor–Óvári Kelemen: Bevezetés. = Werbõczy: Tripartitum. XI–XXXII.

[29] Klaniczay Gábor: Hungary: The Accusation and the Universe of Popular Magic. = Bengt Ankarloo and Gustav Henningsen (eds.): Early Modern European Witchcraft. Oxford 1993. 237.

[30] l. még Komáromy Andor: Magyarországi boszorkányperek oklevéltára. Bp. 1910.

[31] A dokumentumokra való utaláskor az Erdélyi Magyar Szótörténeti Tár hivatkozási jegyzékét követem.

[32] l. még Pap Ferenc:A kolozsvári harmincadjegyzékek. Kvár 2000.

[33] Kv, Szám 5/XX. 170.

[34] Csak kevés olyan adat áll rendelkezésemre, amely a kétfajta megítélést nyilvánvalóan összekapcsolja, és ezek inkább a magánszemélyek levelezéseiben fordulnak elõ. Két példa: 1664 „Ezért...” Kv, Jhb III/6. Az 1755-ben írott levél szerzõje már világosabban utal a világi bíróság/elbírálás fogalmára: „Isten...” Albis Hsz, BLev.

[35] Kiss András: Farsangolás Kolozsvárt – 1582-ben. = Források és értelmezések. 105.

[36] Kv, Szám 5/XX. 172.

[37] Kv, TJk 192/II. 92: „1593, die 5ta May. Testimonia Director Civitatis Contra Anna captiva famulam Stephani Ferenci. berzeta Mihaly felesége, Sofia azt vallja...”

[38] l. például Kv, TJk XI/1. 335.

[39]Steven Ozment: The Age of the Reform (1520–1550). New Haven 1980. 204; Paolo Galloni: A bûnök hierarchiája és társadalmi ellenõrzésük. Aetas 1991 (2). 5–17.

[40] John Briggs: Crime and Punishment in England: An Introductory History. UCL Press. 1991. 79.

[41] R. Po-Chia Hsia: Social Discipline in the Reformation: Central Europe  1550–1750. London and New York 1992. 123.

[42] Rengõ Annát 1582-ben azzal a váddal állították törvény elé, hogy farsang alkalmával több asszonytársával együtt nyilvánosan táncolt és férfinak öltözött bábut hordozott. A per leírását l. KissAndrás: Farsangolás Kolozsvárt – 1582-ben. = Források és értelmezések. Buk. 1994. 103–109.

[43] Az egyházi hatóságok Európa-szerte a népi szórakozás több fajtáját támadták, köztük a farsangolást is. Erasmus szerint „a farsang nem keresztény, mert õsi pogány elemeket tartalmaz. Másodsorban pedig azért nem keresztény, mert ilyen alkalmakkor az emberek over-indulge in licence”. Idézi Peter Burke: Popular Culture in Early Modern Europe. 1978. 209. Magyarul: Népi kultúra a kora újkori Európában. Századvég, Bp. 1991.

[44] Kitzinger Dávid: A morális pánik elmélete. = Replika. 2000. 40. 23–48.

[45] l. Kiss András: A vármegyei filiális szék keletkezésérõl. = Források és értelmezések. 39–69; Kolosvári–Óvári (szerk.): Approbatae Constitutiones. = Corpus Juris Hungarici 1540–1848. Bp. 1900.

[46] Kiss András: A vármegyei filiális szék keletkezésérõl. = Források és értelmezések. 56. Varga Endre: Úriszék. XVI–XVII. századi perszövegek. Bp. 1958. 46.

[47] l. Varga Endre elõszavát: Úriszék. 5–56; Eckhart Ferenc: A földesúri bíráskodás a XVI–XVII. században. Bp. 1954; Vajna Károly: Hazai régi büntetések. Bp. 1906.

[48] Peter Burke: Népi kultúra a kora újkori Európában.

[49] Ulinka Rublack: The Crimes of Women in Early Modern Germany. Oxford 1999.

[50] A Torony néven emlegetett börtön valójában a középkori városfal délnyugati bástyája volt. Mûemlékként még ma is látható. l. Kiss András: A kolozsvári Torony és lakói. = Források és értelmezések. 71.

[51] Az elzárással egyforma súllyal bírt a kalitkába zárás, amelyben közszemlére tették az elítélteket. L. Vajna: Hazai régi büntetések.

[52] Kv, TJk III/3. 392c.

[53] Torda, Pk2.

[54] Kv, TanJk V/3. 269a.

[55] Dés: Jk 191a.

[56] Kv, TJk XV/6. 52.

[57] Kv, TJk IV/1. 183.

[58] Tóth István György: Hogyan élt a 17. század embere? Eltûnt hétköznapok nyomában. http://www.rubicon.hu/frames.php3

[59] Kolosvári–Óvári (szerk.):  A magyar törvényhatóságok jogszabályainak gyûjteménye. I. Az erdélyi törvényhatóságok jogszabályai. Bp. 1880.  239.

[60] l. Kiss András: Farsangolás Kolozsvárt – 1582-ben. = Források és értelmezések. 105–109.

[61] Kv, TJk XV/1. 68–9.

[62] uo.

[63] Kolosvári–Óvári (szerk): Corpus Juris Hungarici. 1540–1848. évi erdélyi törvények. Bp. 1900. 118–128.

[64] Kv, TanJk 5/XX. 69.

[65] A szülõk ellen elkövetett bûncselekmények közül nyilvános penitenciával büntették a szitkozódókat, a testi sértés pedig a bûnös egyik karjának levágását vonta maga után. Vö. Kolosvári–Óvári: i. m. 127.

kapcsolódok
» Erdélyi Múzeum Egyesület
 
további folyóiratok

» A Hét
» Bázis
» Ellenpontok
» Erdélyi Fiatalok
» Erdélyi Gyopár
» Erdélyi Irodalmi Szemle
» Erdélyi Mûvészet
» Erdélyi Társadalom
» Glasul Minoritãților
» Glasul Minoritãților
» Helikon
» Hitel
» Kellék
» Korunk
» Közgazdász Fórum
» Látó
» Magyar Kisebbség
» Proiectul “Digitalizare pentru interculturalitate II”
» Provincia
» Romániai Magyar Jogtudományi Közlöny
» Székely Közélet 1928-1937
» Székelyföld
» Székelység 1905-1915
» Székelység 1931-1944
» Web

 
   
(c) Erdélyi Magyar Adatbank 1999-2017
Impresszum | Médiaajánlat | Adatvédelmi záradék