Erdélyi Múzeum

    folyóiratok   » Erdélyi Múzeum
  szerzõk a b c d e f g h i j k l m n o p r s t u v w  
  keresés á é í ó ö õ ú ü û ã â ş ţ
  összes lapszám » Erdélyi Múzeum2001/3-4 »
 


| észrevételeim
   vannak


| kinyomtatom

| könyvjelzőzöm


 
 



 
   
 
Erdélyi Múzeum - 63. kötet, 2001. 3-4.füzet

Fábián Gyula

A kisebbségi jogérvényesítés nemzetközi fórumai

 

A nemzeti, etnikai, faji kisebbségekhez vagy népcsoportokhoz tartozó személyeknek, akik egy bizonyos „többségi” ország állampolgárai, általában biztosítva van az a lehetõségük, hogy amennyiben jogaikat megsértették, a sérelmek jogorvoslásáért az illetõ ország bírósági szerveihez forduljanak. A kisebbségek esetében azonban gyakran elõfordul, hogy a bírósági szervek a többségi politikai hatalomtól befolyásolva vagy többségi hovatartozásuk miatt elfogultan, a nagynemzeti érdeket védendõ döntenek, igazságtalanul hátrányos helyzetbe hozva ezzel a kisebbségekhez tartozókat. Éppen ezért a nemzeti kisebbségeknek nagyon fontos, hogy ismerjék, melyek azok a nemzetközi szerzõdések, amelyekre hivatkozhatnak, hogy panaszaikat eljuttassák nemzetközi fórumok, bíróságok elé, ahol a bírói függetlenség nagyobb mértékben biztosított. A nemzetközi védelemre vagy nemzetközi garanciára való jog mint alapvetõ emberi jog a kisebbségek esetében különös fontossággal bír, mert erre a jogra hivatkozva lehetõvé válik egy semleges fórum döntõbíróként való bevonása a kisebbség és a többség közötti viták, konfliktusok megoldására.

Az elsõ nemzetközi fórum, amely ilyen garanciákat biztosított a kisebbségeknek, az 1919. június 28-án létrehozott Népszövetség volt. A Népszövetség garanciája kiterjedt az elsõ világháborút lezáró békeszerzõdésekbe foglalt kisebbségvédelmi rendelkezések állandóságára, végrehajtására és magyarázatára. A garancia megvalósításának útja az volt, hogy a panasz, beterjesztése után, emlékirat vagy petíció formájában a fõtitkárhoz került, aki kivizsgálta, hogy elfogadható-e. Ezek után tárgyalták meg az úgynevezett kisebbségi bizottságban, és ez a legtöbbször azzal zárult, hogy a bizottság közvetlen tárgyalást kezdett az illetõ kormány genfi képviselõjével. A kisebbségi bizottságnak azonban egy másik megoldás is a rendelkezésére állt, éspedig az, hogy az ügyet az Állandó Nemzetközi Bíróság elé terjessze.

1939-ig összesen 885 panasz került kivizsgálásra, s rendszerint el is akadt a kisebbségi bizottságban. Az Állandó Nemzetközi Bíróság a Népszövetség mûködése alatt összesen három ízben indított ítélethozatali eljárást, és öt ízben kellett tanácsot adnia vagy véleményt mondania.[1]

Minthogy az új államhatárokat a nagyhatalmak jelölték ki, az egyes államok nem szûntek meg panasszal élni újdonsült kisebbségeik ellen, féltékenyen óvták nemzeti érdekeiket, és nemigen hittek a nemzetközi garanciákban. A kisebbségek viszont ellenkezõ állásponton voltak, és „anyaországuk” kormányától követelték a hatékony nemzetközi fellépést, fõképp ügyeik, helyzetük nyilvános, jogilag tisztázott rendezését.

A Népszövetség Tanácsa azonban kitartott amellett, hogy a kisebbség az adott állammal egyezzen meg, s így a kisebbségek intézményes nemzetközi támogatottsága egy ördögi körbe jutott, és a harmincas években gyakorlatilag kifulladt.

Napjainkban sajnos nem beszélhetünk olyan nemzetközi vagy európai bíróságról, amely kizárólag az etnikai vagy nemzeti kisebbségekhez tartozók panaszaival foglalkozna, és az ilyen jellegû ügyekben jogerõs ítéleteket tudna hozni. Ez viszont nem jelenti azt, hogy a létezõ és mûködõ globális vagy európai igazságszolgáltatási fórumoknak meg volna tiltva az ilyen természetû ügyekben eljárni. Így például az Európai Emberi Jogi Bíróság Strasbourgban, az Európai Bíróság Luxemburgban vagy a Nemzetközi Bíróság Hágában az utóbbi ötven évben többször is foglalkozott kisebbségjogi kérdésekkel.

Felvetõdik azonban a kérdés, milyen feltételek szükségesek ahhoz, hogy egy jogsérelem juszticiábilis legyen. Juszticiábilis minden olyan jogkonfliktus, ami bíróságilag eldönthetõ.

Elõször is a megsértett kisebbségi jogot kielégítõen, érthetõen kell megfogalmazni, és egy tényleges, konkrét lehetõséget kell a jogalany számára biztosítani. Ez nem jelenti azt, hogy a törvényhozó vagy a nemzetközi szerzõdést elfogadó hatalom minden gyakorlati helyzetre ki kell hogy térjen, le kell hogy fedjen minden ilyen lehetõséget. Vannak ugyanis olyan nemzetközi szerzõdések (mint például a kisebbségjogi keretegyezmény az Európa Tanácson belül), amelyek annyira „lazán” vannak megszövegezve, hogy többféleképpen lehet az elõírásaikat magyarázni, és inkább célkitûzéseket, megvalósításra váró szándékokat írnak elõ, és nem konkrét lehetõségeket, jogokat.

Egy másik feltétel az, hogy a nemzetközi dokumentum, amelyik a sértett jogra vonatkozik, tételes nemzetközi jogszabály legyen, tehát kötelezõ az aláíró vagy ratifikáló országok számára. Nemzetközi szinten példás szövegek vannak, amelyek konkrétan, egyértelmûen elõírják a kisebbségi jogokat, magas szintû nemzetközi fórumokon születtek, sõt még a külügyminiszterek vagy miniszterelnökök kézjegyét is viselik, de jogi szempontból nem kötelezõek. Ezeket a nemzetközi szerzõdéseket nevezik „soft-law”-nak, vagyis ajánlott jognak, mert habár e szerzõdések az államok legfõbb képviselõinek a politikai határozatai, amelyeket közös megegyezéssel fogadtak el, nincs kötelezõ érvényük, és az aláíró államokra csak politikai és erkölcsi kötelezettségeket rónak. Ilyen például az Európai Biztonsági és Együttmûködési Értekezlet (EBEÉ) koppenhágai dokumentuma 1990 júniusából, amelynek hatalmas politikai jelentõsége van, de nincs jogi ereje; az Európa Tanács sokat hangoztatott 1201-es ajánlása 1993-ból, amelyet a Parlamenti Közgyûlés fogadott el, de nem kötelezõ érvénnyel.

Harmadik feltételként szükség van egy igazságszolgáltatási szervre, amelyet nemzetközi szerzõdés által kellõ illetékességgel hatalmaznak fel, hogy ilyen természetû konfliktusokban dönteni tudjon.

Az utolsó és a legfõbb feltétel a bírósági döntés végrehajthatósága. Jelenleg azonban nemzetközi szinten nem beszélhetünk olyan rendõri vagy más szervrõl, amely „gondoskodjék” a bírósági ítéletek végrehajtásáról, mint a nemzeti végrehajtási szervek esetében. Így nem marad más hátra, mint az államok önkéntes, elsõdleges beleegyezése, hogy a nemzetközi bíróság ítéleteit végre fogják hajtani.

A négy alapfeltétel szemszögébõl a következõ nemzetközi jogérvényesítési fórumokat említhetnõk meg, amelyekhez a nemzeti kisebbségek vagy más kisebbségekhez tartozók folyamodhatnak:

I. Világviszonylatban elsõsorban meg kell említenünk a Nemzetközi Bíróságot, amely mint ENSZ-szerv Hágában székel, és csak közvetett módon ítélkezhet kisebbségjogi problémákban. Azért közvetett módon, mert csak államok közötti vagy államok által felhozott jogsérelmekkel foglalkozik, és csak olyan esetekben, amikor mind a két állam elfogadta az illetékességét. Az utóbbi ötven évben voltak esetek, amikor bizonyos államok, fõleg mint „anyaállamok”, felkarolták határaikon kívül élõ honfitársaik problémáit, és azt az NB elé vitték. Ilyen eset volt az, amikor a német állam a Lengyelországban lakó német kisebbség erõszakos elköltöztetését, áttelepítését kifogásolta.

II. Szintén világviszonylatban a Polgári és Politikai Jogok Egyezségokmánya vagy paktuma, amit az ENSZ keretén belül fogadtak el 1966-ban, elõírja, hogy az emberi jogokat, mivel az egyén és az állam közötti viszonyt fejezik ki, elsõsorban az állami igazságszolgáltatás hivatott megvédeni, de ha az állami igazságszolgáltatás nem nyújt kielégítõ megoldást, akkor a nemzetközi fórumokat is igénybe lehet venni. Ez az egyezségokmány a következõ kisebbségvédelmi és jogérvényesítési formákat biztosítja (2. szakasz, 2. bek. és 27. szakasz):

1. Az állami jelentések rendszere (40. szakasz). A szerzõdést aláíró államok kötelesek rendszeresen az országukban megvalósuló kisebbségvédelmi helyzetrõl jelentéseket tenni. Ezt a jelentést átnézi az Emberi Jogok Bizottsága (EJB),[2] és ha nincs megelégedve a helyzettel, újabb jelentést kérhet. A jelentések nemcsak puszta törvénykezési adatokkal kell hogy szolgáljanak, hanem feladatuk az etnikum valós helyzetét tükrözni.[3]

Miután átnézi a jelentéseket, az EJB párbeszédet kezd a helyzet javítását szorgalmazva azokkal a tagállamokkal, ahol a helyzet nem kielégítõ. Ez az ellenõrzõ mechanizmus az EJB zárójelentésével ér véget, amelyben ez elmarasztalhatja az illetõ államot, majd ezzel kapcsolatos állásfoglalást tesz közzé. A Bizottság a jelentések alapján levont következtetéseket évi jelentés formájában az ENSZ közgyûlése elé terjeszti, és azokban az esetekben, amikor az emberi jogok súlyos megsértését észleli, értesíti az ENSZ fõtitkárát és rajta keresztül a többi illetékes ENSZ-szervezetet.[4]

2. Az állami panaszok eljárása (41, 42. szakasz). Az EJB fel van hatalmazva arra, hogy a tagállamoktól olyan panaszokat fogadjon el, amelyekben ezek egy másik tagállambeli kisebbségvédelmi rendszert kifogásolnak. A panasz benyújtása elõtt a panasztevõ államnak kötelessége figyelmeztetni a másik államot, amelyik három hónapon belül választ kell hogy küldjön, és ha hat hónapon belül nem tesz lépéseket a helyzet vagy az esetleges konfliktusok orvoslására, lehetõséget ad a másik államnak panasztételre, de ugyanakkor õ is panaszt emelhet az EJB-nél. Az EK a panasz benyújtása után vizsgálatot rendel el, és megpróbálja békés úton megoldani a konfliktust. Ha ez tizenkét hónapon belül nem sikerül, akkor egy ad hoc  egyeztetõ-békítõ bizottságot hív össze, amely békés megoldásokat hivatott kidolgozni. Ha az államoknak nem sikerül megegyezniük, akkor az ad hoc bizottság saját megoldást javasolhat, amely nem kötelezõ erejû, viszont a visszautasítást az EJB jelenti az ENSZ-fõtitkárnak.

3. Az egyéni panaszok eljárása. A Polgári és Politikai Jogok Egyezségokmánya (PPJE) alapján fizikai vagy természetes személyek is tehetnek le panaszt, amelyben azt kifogásolják, hogy etnikai vagy faji diszkrimináció áldozatai lettek egy szerzõdõ államban, ha ez az állam ratifikálta a PPJE fakultatív protokollját is. Jogi személyek és szervezetek viszont nem élhetnek ezzel a lehetõséggel, tehát nincs elismerve a kollektív panaszra való jogosultság.

Az EJB két részben foglalkozik a kérdéssel.

Miután megvizsgálja ratione temporis, loci és materiae illetékességét, és ha ezt elfogadhatónak találja, értesíti a bepanaszolt államot az üggyel kapcsolatban, amelynek hat hónapon belül választ kell adnia az ellene felhozott vádakra.

Az eljárás második felében az EJB elbírálja a panaszt, és közli a véleményét egy anyagi jogi állásfoglalásával együtt, amelyet nyilvánosságra is hoz. Habár a nemzetközi jog szerint ennek a döntésnek nincs végrehajtási ereje, az államok a nemzetközi közvélemény nyomására rendszerint megoldják a konfliktust okozó problémát. Az elmarasztalt állam köteles jelentést tenni azokról az intézkedésekrõl, amelyeket a jogsértés orvoslására foganatosított.

III. Mint elméleti lehetõséget meg lehet említeni az ENSZ Bizottsági Tanácsának az 1503 (VIII)/1970-es határozatát, amely elõírja, hogy a kisebbségeknek mint csoportoknak vagy a hozzájuk tartozó egyéneknek joguk van panaszt emelni az ENSZ Emberi Jogi Bizottságánál vagy ennek albizottságánál (26 tagból áll), amely a faji megkülönböztetés megelõzésével és a kisebbségek védelmével foglalkozik. Az ENSZ Emberi Jogi Bizottsága és ennek albizottsága nem azonos az Emberi Jogok Bizottságával, amelyet a Polgári és Politikai Jogok Egyezségokmánya hozott létre, ugyanis az elõbbi az ENSZ Gazdasági és Szociális Tanácsának (ECOSOC) a keretén belül mûködik (53 tagja van),[5] és általános politikai illetékessége van az emberi jogok védelmének területén, míg a második csak a fent említett paktum által biztosított jogok területén gyakorolhatja illetékességét.

Az 1503-as határozat által elõírt eljárás meghatalmazza a diszkrimináció megelõzésével és a kisebbségek védelmével foglalkozó albizottságot, hogy elfogadja és kivizsgálja azokat a bejelentéseket, amelyek szerint ésszerû okok állnak fenn annak feltételezésére, hogy valamely országban az emberi jogok és alapvetõ szabadságok tömeges és megbízhatóan bizonyítható megsértésének sorozatosan elõforduló eseteit tárhatják fel, beleértve a faji megkülönböztetés és elkülönítés, valamint az apartheid politikáját. Ebben az esetben, habár az egyének saját nevükben fordulhatnak az albizottsághoz, panaszaikban egy általánossá vált emberjogi sérelmet kell hogy felhozzanak, ami nemcsak õket, hanem az egész csoportot érinti. Nem fontos, hogy a panasztevõ maga is áldozata legyen ezeknek a sérelmeknek, és ami nagy elõrelépést jelent, a panasztevõ nincs arra kötelezve, hogy csak a belföldi jogorvoslási lehetõségek kihasználása, igénybevétele után fordulhasson az albizottsághoz, abban az esetben, ha ezek gyakorlása haszontalan és elnapolást eredményezõ lenne.

A felmerülõ jogsérelmet egy ún. „helyzeti” vagy „ad hoc” munkacsoport vizsgálja ki, mielõtt az ügy a bizottság elé kerülne. Abban az esetben, ha a bizottság identifikálta az elmarasztalható államot, értesíti a Gazdasági és Szociális Tanácsot. Ez utóbbi vagy pedig az ENSZ közgyûlése elítélheti az illetõ állam viselkedésmódját, és ajánlhatja a tagállamoknak bizonyos önkéntes szankciók kirovását az elmarasztalt állam kárára.

IV. A Szerzõdési és Ajánlási Bizottság (Comitee on Conventions and Recomandations vagy CRE) a 104 Ex/3.3/1978-as UNESCO-döntés alapján illetékes foglalkozni azokkal a panaszokkal, amelyeket az UNESCO által elfogadott, a nevelésben való diszkriminációt megtiltó egyezmény alapján nyújtanak be, és minden más panasszal, amely az UNESCO keretén belül az emberi jogok megsértését kifogásolja. A PPJP által elõírt egyéni panaszeljárással ellentétben a panasztevõk ebben az esetben lehetnek természetes és jogi személyek egyaránt, sõt még nem állami vagy civil szervezetek is. A CRE titkos üléseken dönti el, hogy fennáll-e az emberi jogok megsértése, és mivel ez az eljárás inkább politikai természetû, megpróbálja megegyezésre rávenni a konfliktusban lévõ feleket. Ha ez nem sikerül, a problémát az UNESCO Végrehajtó Bizottsága és közgyûlése fogja megtárgyalni és fog megoldást keresni.

V. Egy másik nemzetközi jogérvényesítési fórum, amelyhez panasszal fordulhatnak a jövõben a kisebbségek, a Nemzetközi Büntetõ Bíróság, amelynek az alapszabályzatát 1998. július 17-én fogadta el az ENSZ diplomáciai konferenciája Rómában, és amely fõleg nemzetközi bûncselekmények (tömeggyilkosság, etnikai tisztogatás, apartheid) esetében illetékes.

VI. Ugyanakkor megemlíthetjük az ENSZ nemzetközi egyezményének a faji megkülönböztetés minden formájának kiküszöbölésére kialakított felügyelõ rendszerét is. Ezt a szerzõdést 1965-ben fogadta el az ENSZ közgyûlése, és 1969-ben lépett érvénybe, a faji és etnikai diszkrimináció eltörlését tûzve ki céljául. A szerzõdés alapján hozták létre azt a bizottságot, amely a szerzõdés betartására vigyáz fel. A bizottság elõtti eljárás hasonló a PPJE alapján létrehozott EJB eljárásával. A különbség annyi, hogy az államok kötelesek jelentéseket tenni (nem fakultatív), és aki aláírta a szerzõdést, automatikusan elfogadja azt a lehetõséget, hogy abban az esetben, ha nem tud megegyezésre jutni egy másik állammal, akkor a feljelentést tevõ állam az ügyet a hágai Nemzetközi Bizottság elé viheti.

VII. Az EBEÉ (létrehozva 1975-ben), a késõbbi (1994-tõl) EBESZ szintjén is voltak próbálkozások arra, hogy egy nemzetközi kisebbségvédelmi vagy jogérvényesítési formát hozzanak létre.

Így a bécsi EBEÉ-találkozón (1989. január 15.) megalkottak egy olyan állami panasz/állami jelentések rendszert, amely az emberi jogi konfliktusok politikai megoldását célozta, de az információcsere fejlesztésén kívül más eredményeket nem ért el.

Az EBEÉ koppenhágai dokumentuma ennél tovább megy, és leszögezi, hogy a tagállamok elismerik a más nemzetközi szinten létezõ, a megkülönböztetés ellen irányuló jogérvényesítési formákat, állami és egyéni panasz-eljárásokat.

Az EBEÉ szintjén azonban a legnagyobb lépést a Helsinki Dokumentum hozta 1992-ben, amely az EBEÉ emberi dimenzióinak gyakorlatba ültetése keretében létrehozta a Nemzeti Kisebbségi Fõbiztos hivatalát. A fõbiztos feladata, hogy etnikai feszültségek esetén sürgõsen „korai figyelmeztetést” tegyen le, és „korai intézkedéseket” foganatosítson. Ezek által a fõbiztosnak meg kellene akadályoznia azoknak a konfliktusoknak a kirobbanását, amelyek az etnikumok békés együttélését és az államok közötti stabilitási kapcsolatokat veszélyeztetik.

A fõbiztos nem foglalkozik egyéni panaszokkal, viszont feladata, hogy felülvizsgálja a tagállamokban a minimális kisebbségvédelem biztosítását. A fõbiztos, miután helyszíni információkat gyûjtött, és úgy gondolja, hogy fennáll a konfliktus kirobbanásának a kockázata, köteles értesíteni a Vezetõ Tisztségviselõk Bizottságát egy „korai figyelmeztetõ nyilatkozattal”, hogy ezek további lépéseket tegyenek a konfliktus békés megoldása érdekében. Pontosabban, ha a fõbiztos, miután közvetlenül értékelte az érintett felek szerepét, a feszültség és az azzal kapcsolatos fejlemények természetét, és ezek után úgy ítéli, hogy fennáll az összetûzés azonnali kirobbanásának lehetõsége, kétféleképpen járhat el: elõrejelzést küldhet, amelyet az EBEÉ soros elnöke azonnal továbbít a VTB-nek, hogy a kérdést tûzze napirendre, és foganatosítson intézkedéseket, ami a válsághelyzet ún. „berlini” mechanizmusának beindítását jelenti, vagy ajánlást tehet arra nézve, hogy felhatalmazást kapjon további kapcsolatok kialakítására és szorosabb tanácskozások megkezdésére az érintett felekkel a lehetséges megoldások megtalálásának érdekében.

Ennek a rendszernek az a hátránya, hogy nem teszi lehetõvé az egyéni panaszokat, abban a tekintetben viszont rendkívül elõnyös, hogy csak a kisebbségekkel foglalkozik, és csak az ezeket veszélyeztetõ konfliktusok kirobbanásának a megelõzésére összpontosít. Így a fõbiztos a kisebbségek nemzetközi szószólója az EBEÉ–EBESZ tagállamai elõtt. Az EBESZ-nek tehát most már megvannak a kellõ eszközei, hogy ellenõrizze az elfogadott standardok alkalmazását, és errõl értesítheti a közvéleményt, de még mindig hiányoznak a hatékony eszközök azok kötelezõvé tételére.[6]

VIII. Mind ez ideig a kisebbségek leghatékonyabb igazságszolgáltatási fórumának az Európa Tanács keretén belül mûködõ egységes Európai Emberi Jogi Bíróság (EEJB) bizonyult.

Az Európa Tanács szintjén, fõleg ami a megkülönböztetés (diszkrimináció) leküzdését illeti, az Emberi Jogok és Alapvetõ Szabadságok Európai Egyezménye (EJASZEE) eléggé konkrétan fogalmazza meg az emberi jogokat. Ez az egyezmény kötelezõ azokra az államokra nézve, amelyek ratifikálták. Ezeknek a jogoknak a tiszteletben tartását korábban az Európai Emberi Jogi Komisszió és az EEJB felügyelte, jelenleg[7] pedig csak az EEJB illetékes ezen a téren az Európai Tanács önálló és egységes igazságszolgáltatási szerveként.

Azt mondhatjuk, hogy az ítéletvégrehajtásban is az elsõ helyen áll az EEJB, mert az EJASZEE 54. szakasza szerint: „A Bíróság ítéleteit a Miniszterek Tanácsának továbbítja, amely felügyeli ezek végrehajtását.” A végrehajtás továbbra is az államok feladata, és habár nem mindig ment zökkenõmentesen a „strasbourgi ítéletek” végrehajtása, még eddig minden tagállam eleget tett ilyen természetû kötelezettségeinek.

Sajnos a kisebbségvédelmi keretegyezmény nem teremtett olyan jogokat a kisebbségek számára, amelyeket érvényesíteni lehetne az EEJB elõtt. Ez a keretegyezmény csak olyan alapelveket fektet le, amelyek, habár kötelezik az aláíró államokat, nem hozzáférhetõek az egyének számára.[8]

Az EEJB mint önálló bírósági szerv az Emberi Jogi Bizottságtól különválva 1998. március 3-tól létezik, és negyven Európa Tanács-beli tagállam negyven bírójából áll. A bírókat a tagállamok által javasolt három-három bíró közül választja ki az Európai Parlament, és hatéves mandátummal rendelkeznek.

A Bíróság illetékességébe tartozik minden olyan probléma, konfliktus, amely az EJASZEE értelmezésével és alkalmazásával kapcsolatban merülhet fel. Az EJASZEE Protokollum[9] (jegyzõkönyv) 32. szakasza szerint minden szerzõdõ fél eljárást kezdeményezhet a bíróság elõtt, amelyben azt állítja, hogy egy másik szerzõdõ fél megsértette az egyezmény vagy a kiegészítõ jegyzõkönyvek valamelyik elõírását. Ugyanennek a protokollumnak a 34. szakasza alapján magánszemélyek is panasszal fordulhatnak a bírósághoz, ha úgy gondolják, hogy áldozatai lettek az egyezmény vagy a kiegészítõ jegyzõkönyvek elõírásai megsértésének a tagállamok által. Tulajdonképpen a 34-es szakasz szerint felperesi jogosultságot kap minden fizikai személy, nem kormányzati vagy civil szervezet vagy bármilyen más magánszemélyekbõl álló csoport.

A kisebbségek, népcsoportok vagy a kisebbséghez tartozók, ha saját hazájukban diszkrimináció áldozataivá válnak, ezeknek az elõírásoknak az alapján panasszal fordulhatnak tehát a Bírósághoz. A panasztevõ kisebbségek általában az EJASZEE 14. szakaszára támaszkodhatnak, amely mindenfajta megkülönböztetést tilt, és ezzel kapcsolatban egy alapvetõ emberi jog megsértését kifogásolhatják (például megkülönböztetésre hivatkoznak az iskolához, anyanyelvhez, valláshoz stb. való jog nem érvényesítése miatt).

A panaszt csak a belföldi jogorvoslási lehetõségek teljes kiaknázása után lehet igénybe venni, de nem késõbb, mint az utolsó végleges ítélet kihirdetésétõl számított hat hónapon belül. A panaszok elfogadhatóságát egy három bíróból álló bizottság dönti el, majd a végleges határozatot egy hét vagy tizenhét bíróból álló testület (Nagy Kamara) bírálja el (az államok panaszaiban kivétel nélkül tizenhét bíróból álló testület dönt). A bíróság határozatai a Nagy Kamaráénak a kivételével három hónapon belül megtámadhatóak, és a fellebbezést a tizenhét bíróból álló testület bírálja el.

A 11. Protokollum 46. szakasza szerint a szerzõdõ felek kötelezték magukat, hogy a rájuk vonatkozó ítéleteknek eleget tesznek, ezeket végrehajtják. Ugyanakkor a határozatot a bíróság elküldi a miniszterek tanácsának is, amely felügyeli a végrehajtását.

Egy másik nemzetközi jogvédelmi eszközük a kisebbségeknek az anyaországaik által biztosított nemzetközi védelem. Anyaországon azt az államot értjük, amelynek államalkotó népébõl valamikor kiszakadt az a népcsoport, amely most kisebbségként létezik egy másik államban; az a kisebbség, amely történelmi, kulturális és hagyománybeli örökségének alapján szellemileg az anyanemzet tagjának érzi magát. Ebben az esetben az egyik legnehezebb nemzetközi jogi kérdés az, hogy milyen alapon folyamodhat egy kisebbség mint kollektívjogi jogi személy külföldi védelemhez, vagy pontosabban: mikor kérheti egy másik állam támogatását? A kérdés fordítva is feltehetõ: mikor léphet közbe egy állam egy másik államban lakó kisebbség védelmében?

Ez az a pont, ahol a kisebbségvédelem és az államok szuverenitási joga ütközik. A nemzetközi jog a diplomáciai védelem útján elismeri az államok jogát, hogy saját állampolgáraikat megvédhessék más állam területén. Viszont ha ezt a kisebbségekre alkalmazzuk, akkor azt jelentené, hogy az illetõ népcsoport tagjainak kettõs állampolgársággal kellene rendelkezniük, a többségi államéval és az anyaországéval. Ámde ebben az esetben a kettõs állampolgárság szabályai szerint annak az államnak van elõnye az állampolgár felett rendelkezni, amelynek a területén az illetõ tartózkodik. Tehát a kisebbségek esetében a kettõs állampolgárság nem segít, mert az ellen az állam ellen, ahol laknak, és amelynek állampolgárai, nem hivatkozhatnak egy másik állam által biztosított diplomáciai védelemre. Az egyetlen út, amely által az „anyanemzet” vagy „anyaország” a kisebbségek védelmébe be tud avatkozni, az alapszerzõdésekben megfogalmazott és elfogadott jogi státus. Az alapszerzõdésekre való hivatkozással, önállóan vagy a kisebbségek panaszára, az anyaország követelheti és ellenõrizheti, hogy a másik állam, amellyel a szerzõdést kötötte, tiszteletben tartja-e az elõírt jogokat az adott népcsoport számára. Ez a lehetõség fõleg azokban az esetekben nagy jelentõségû, amikor a két állam nem tagja az Európa Tanácsnak, vagy nem ratifikálta a 11. Protokollumot, és nem tagja más közös nemzetközi emberjogvédelmi szervezetnek sem.

 

International law courts that validate minority rights. People belonging to minorities or groups which separate in nationality, race, language or ethnical features from a certain „majorrity” that from a state, being citizens/subjects of that statehave, most of the time, the assurance of an opportunity to appeal for legal remedy in case of infringement of their rights, to the courts of law of the state in question. However, there are cases when the law courts of the state do not provide the guarantee of independence and total fair-mindedness, and this is the reason why there is a need for involving a neutral power as an arbitrator in the dispute/conflicts between people belonging to minorities and majorities, and also a need on behalf of the minority to appeal to international law courts with their grievance, complaint.

This study deals with the main terms the fulfilment of which lead to the holding of a trial concerning an infringement, and with those international law courts that can sentence in such cases of complaint. These law courts function within the scope of UNO, CE, OSCE, some of them with general competence, and others whose competence is determined by a certain international treaty. In the same time the „mother nation” can take a major part in „internationalizing” the solutions of the offences people belonging to minorities are subjected to.

Withoutt validation of minority rights, which constitutes the formal procedure part of minority law, the rights of minorities are just a dead letter.

 

[1] Bozóki Antal: Kisebbségi jogok. Újvidék 1995. 24.

[2] Ez a bizottság 28 tagból áll, akiket a tagállamok választanak, de akik függetlenül ítélkeznek, és nem képviselik államaik érdekeit.

[3] Johannes Niewert: Der kollektive und der positive Schutz von Minderheiten und ihre Durchsetzung im Völkerrecht. Berlin 1996. 192.

[4] Thomas Buergenthal–Renate Weber: Dreptul internaþional al drepturilor omului. Buc. 1996. 34–35.

[5] I. m. 57.

[6] Vö. Bozóki A.: i. m. 41–46.

[7] 11. Protokollum.

[8] Dieter Blumenwitz–Gilbert Gornig: Der Schutz von Minderheiten- und Volksgruppenrechten durch die EU. Köln 1996. 143–153.

[9] Románia a 11. Protokollt, amely  az EEJB betartásának az ellenõrzési módját változtatta meg, a 79-es számú törvény által 1995-ben ratifikálta (147-es számú Hivatalos Közlöny 1995. július 13.).

kapcsolódok
» Erdélyi Múzeum Egyesület
 
további folyóiratok

» A Hét
» Bázis
» Ellenpontok
» Erdélyi Fiatalok
» Erdélyi Gyopár
» Erdélyi Irodalmi Szemle
» Erdélyi Mûvészet
» Erdélyi Társadalom
» Glasul Minoritãților
» Glasul Minoritãților
» Helikon
» Hitel
» Kellék
» Korunk
» Közgazdász Fórum
» Látó
» Magyar Kisebbség
» Proiectul “Digitalizare pentru interculturalitate II”
» Provincia
» Romániai Magyar Jogtudományi Közlöny
» Székely Közélet 1928-1937
» Székelyföld
» Székelység 1905-1915
» Székelység 1931-1944
» Web

 
   
(c) Erdélyi Magyar Adatbank 1999-2017
Impresszum | Médiaajánlat | Adatvédelmi záradék