Erdélyi Múzeum

    folyóiratok   » Erdélyi Múzeum
  szerzõk a b c d e f g h i j k l m n o p r s t u v w  
  keresés á é í ó ö õ ú ü û ã â ş ţ
  összes lapszám » Erdélyi Múzeum2001/3-4 »
 


| észrevételeim
   vannak


| kinyomtatom

| könyvjelzőzöm


 
 



 
   
 
Erdélyi Múzeum - 63. kötet, 2001. 3-4.füzet

Kósa Ferenc

A halotti beszéd isa szavának újabb megfejtése

 

1. A címbeli szó, mint tudjuk, csak legkorábbi szövegemlékünkben fordul elõ négyszer yóa, ióa alakban. E talányos kifejezést sokszor vizsgálták. Eddigi tudásunk szerint eredete bizonytalan. Egykorú valószínû ejtése isaO ~ isá lehetett, de nem vethetõ el icsaO ~ icsá olvasata sem, mivel az s nemcsak a HB-ben, hanem a 12. századi oklevelekben is gyakran jelölheti a cs-t.[1] Kétes származtatása szerint az is-nek és az a mutató névmásváltozatnak vagy alkalmasint az a mutató szerepû indulatszónak az összetételével jöhetett létre a beszélt nyelvben. E magyarázat ellen többek közt az szól, hogy az és meg az is a HB-ben csak eó alakban fordul elõ. Az isa kihámozható jelentése: ’íme; bizony’. Megjegyzendõ, hogy Bárczi ismeretlen eredetû szónak tartja, s ezért a jelentését is bizonytalannak minõsíti.[2]

2. A közeli múltban jelent meg Futaky Istvánnak, a göttingeni Georg August Egyetem nyugalmazott professzorának Nyelvtörténeti vizsgálatok a kárpát-medencei avar–magyar kapcsolatok kérdéséhez. Mongol és mandzsu–tunguz elemek nyelvünkben (Universitas Könyvkiadó, Bp. 2001) címû munkája. Mottójául Ligeti Lajost, a nagy hírû altaji nyelvészt idézi: „nem árt új utak után nézni. Lehet, hogy olykor el is tévedünk majd minden óvatosságunk ellenére, új, megbízható eredmények érdekében ezt a kockázatot azonban vállalnunk kell.” Futaky ennek tudatában írta a szókincstörténetünkben friss eredményeket hozó és további kutatásokra ösztönzõ tanulmányát; benne megalapozott, nagyon körültekintõ elemzéssel bizonyítja, illetve valószínûsíti 50 eleddig ismeretlen vagy bizonytalan etimológiájú szónak mongol, valamint mandzsu–tunguz eredetét. Kutatásának eredményeit így összegezi: „A kései õsmagyar – korai ómagyar szókészlet megvizsgált tagjai a bizonyosságot megközelítõ valószínûséggel a mai mongol és mandzsu–tunguz nyelvek korabeli elõdjét (is) beszélõ s a honfoglalás után a magyarokkal kapcsolatba került kárpát-medencei avaroktól származnak” (97). Ezek etnikumával, nyelvével vagy nyelveivel stb. monográfiájának elsõ részében (9–22) foglalkozik. A vizsgált szavak közül csak néhányat sorolok fel: bíz(ik), genge (> gyenge), kebel, üld (> üldöz), beteg, gyep (> gyepû), hamar, íj, ítél, kalán (> kanál), koszorú, minden, oldal, elég~elegendõ, gyere, ördög stb.

3. Futaky munkájának egyik búvárolt szava az isa, amelyet a korábbi megfejtéstõl eltérõen tunguz eredetûnek magyaráz a következõképpen (56–7). Föltehetõ icsá ’íme’ változata hihetõen visszavezethetõ a tunguz *ièä- ’látni’ ige egyes szám második személyû, módjel nélküli felszólító alakjára: *ièä! ’nézd!’; vö. tung[uz] icäm ’sehen’ (CastrTung: 75); ièe- ’uvidet’ │ ’meglát, észrevesz’ (SSTM-1:334 k.) – szol[on] iseposmotret’ néz’ (PopSol: 56). (A forrásrövidítések feloldását l. a könyv függelékében.) A nyomatékos felszólításnak ilyen módjel nélküli, a puszta igetõvel való õsi kifejezése eredetileg a mandzsu–tunguz nyelvcsalád egészére jellemzõ lehetett. Eleinte hasonló sajátosság érvényesülhetett a finnugor nyelvekben is, így a magyarban is. Az isa HB-beli értelme és kikövetkeztetett tunguz etimonjának a jelentése összekapcsolható egymással. Futaky szerint a tunguz *-ä ~ magyar -á megfelelés a hangjelölési bizonytalanságon kívül fõleg azzal magyarázható, hogy „A nyomatékos felszólítás funkcióját betöltõ s minden bizonnyal különösen gyakran használt pregnáns szó véghangzóját a nyelvközösség a maximális hangzósságig fokozta” (57). Tudvalevõ ugyanis: a legnagyobb szájüreggel ejtett á a leghangzósabb.

4. Az említett hangmegfeleléssel kapcsolatban én a következõ megfejtési gondolatot vetem föl. Már a 12. századból is van olyan hazai nyelvemlékes adat, melyben az e helyén a betû fordul elõ. Például: Eger neve 1111-tõl a magyarországi latin nyelvû forrásokban Agriensis, Agria alakban tûnik fel; vagy 1193: Faeregíaza (~ feýrhigaz), Atachin (~ ethechin). Késõbbiek: 1543: agheóeghbe (ha nem íráshiba), 1617: vyzba (’vízbe’), 1623: fektanak (’fektenek’) stb. És kapcsolatos sok ilyen példa: ellenes, ernyõ, Egeres (hn.) stb. > román nyelvjárási aleáneº (1582), arneu (17. sz. elsõ fele), Ághirésu (Aghireº) stb. (Valamennyi adatot a lejjebb idézett cikkekbõl szemelgettem.) E különösen furcsa jelenségre többen fölfigyeltek és foglalkoztak vele: Kubinyi László Az ev  (e) hang hajdani jelöléséhez címû cikkében[3] és tõle függetlenül – gazdag adatanyag alapján, tüzetes vizsgálattal – Szabó T. Attila A magyar ev és ä-féle hangok történetéhez címû tanulmányában.[4] Szabó Zoltán vonatkozó háromszéki nyelvjárási adalékokat közölt.[5] Az említett szerzõk a kérdéses jelölésmódot azzal indokolják, hogy bizonyos esetekben a fél vagy egész nyelvállásfokkal nyíltabb ev -t, illetve ä-t az akusztikailag hozzájuk hasonló a—~á hangbenyomás, -érzékelés folytán a betûvel írták.

Az ev    és ä kialakulását a mai nyelvjárási helyzet alapján két-három évszázaddal ezelõtti nyíl-
tabbá válással magyarázzák.[6] Szabó T. Attila viszont már idézett magvas tanulmányában nem tartja valószínûtlennek a nyílt ev , ä õsmagyar kor végi meglétét sem. Föltevését a következõkre alapozza: nem egy finnugor nyelvben van ä; Bíborbanszületett Konsztantinosz a>telxou/zouadatának kezdõhangja az ä helyettesítésének is vélhetõ; miként mai nyelvjárásainkban az e-nek számos ejtésváltozata él, a tagoltabb õsmagyar kori nyelvjárásokban is több variánsa lehetett; erre utalhat – mint láttuk – némely korai ómagyar szónak (Faeregíaza stb.) az e-t helyettesítõ a-s jelölésmódja.

Ha elfogadjuk az isa lehetõ tunguz eredetét, akkor e szó feltételesen a nyílt ä~ev története szempontjából is értékes adatként szolgálhat. Tunguz nyelvi voltát persze csak további bizonyító vizsgálat döntheti el.


[1] Vö. Benkõ Loránd: Az Árpád-kor magyar nyelvû szövegemlékei. Bp. 1980. 47–48; Bárczi Géza: A Halotti Beszéd nyelvtörténeti elemzése. Bp. 1982. 35.

[2] Lásd a mondottakra: A magyar nyelv történeti-etimológiai szótára. II. Bp. 1970. 237; Benkõ: i. m. 290–292; Bárczi: i. m. 35–36; A magyar nyelv történeti nyelvtana. I. Bp. 1991. 607; Etymologisches Wörterbuch des Ungarischen. I. Bp. 1993. 625.

[3] Magyar Nyelv LVI (1960). 247–248.

[4] Magyar Nyelv LVIII (1962). 10–20.

[5] Magyar Nyelv LVIII (1962). 506.

[6] Vö. Benkõ Loránd: Magyar nyelvjárástörténet. Bp. 1957. 92; Bárczi Géza–Benkõ Loránd–Berrár Jolán: A magyar nyelv története. Bp. 1967. 152.

kapcsolódok
» Erdélyi Múzeum Egyesület
 
további folyóiratok

» A Hét
» Bázis
» Ellenpontok
» Erdélyi Fiatalok
» Erdélyi Gyopár
» Erdélyi Irodalmi Szemle
» Erdélyi Mûvészet
» Erdélyi Társadalom
» Glasul Minoritãților
» Glasul Minoritãților
» Helikon
» Hitel
» Kellék
» Korunk
» Közgazdász Fórum
» Látó
» Magyar Kisebbség
» Proiectul “Digitalizare pentru interculturalitate II”
» Provincia
» Romániai Magyar Jogtudományi Közlöny
» Székely Közélet 1928-1937
» Székelyföld
» Székelység 1905-1915
» Székelység 1931-1944
» Web

 
   
(c) Erdélyi Magyar Adatbank 1999-2017
Impresszum | Médiaajánlat | Adatvédelmi záradék