Erdélyi Múzeum

    folyóiratok   » Erdélyi Múzeum
  szerzõk a b c d e f g h i j k l m n o p r s t u v w  
  keresés á é í ó ö õ ú ü û ã â ş ţ
  összes lapszám » Erdélyi Múzeum2001/3-4 »
 


| észrevételeim
   vannak


| kinyomtatom

| könyvjelzőzöm


 
 



 
   
 
Erdélyi Múzeum - 63. kötet, 2001. 3-4.füzet
Árva Bethlen Kata Önéletírásának újabb kiadása

Árva Bethlen Kata. A bevezetõ tanulmányt, a jegyzeteket és a mutatókat készítette  Tonk Sándor.
Kolozsvár 1998. 231 lap

 „Magam vagyok könyvemnek tárgya, olvasó” – vallja a 16. század végén Montaigne, felfedezve, hogy a legérdekesebb az, amit önmagunkról mondunk el.„Ez egy õszinte könyv” – írja mûvének vallomásos jellegére figyelmeztetve. Az emberrõl szeretne írni, és úgy véli, célját akkor éri el, ha arról az egyetlen emberrõl ír, akit valóban ismer: önmagáról. „Megtettem, amit akartam: könyvembõl mindenki megismer engem.”Az emlékírók tõle tanulhatták meg, hogy az ember személyisége irodalmi anyag, a róla való elmélkedés mûfaj lehet. És az is lett. Feszültségekkel, válságokkal telített életutat megörökíteni, tettek okait és következményeit elemezni, személyes, féltett emlékeket másoknak megvallani, összetett társadalmi és rejtett, belsõ, pszichikai jelenségekrõl alkotott véleményt nyilvánossá tenni – ez a szándék vezérli az emlékírót.

„Kívántam ez világi sok próbák és kísértetek között folyó életemet igen röviden és amennyire lehetett, mindeneknek megsértések nélkül leírni. […] De ezt én úgy igyekeztem cselekedni, hogy semmiben lelkem isméretét meg ne sérteném”(34–35.) – írja õszinteségét bizonygatva Árva Bethlen Kata is közel 150 évvel késõbb, valószínûleg 1744-ben. Az intolerancia iránti düh és fájdalom késztette õt, hogy feltárja a világ elõtt legmélyebb érzéseit, gondolatait, és tetteinek mentegetése közben felfedje megalkuvást nem ismerõ, büszke egyéniségét.

A kötet Tonk Sándor bevezetõ tanulmányával indul, melyben – az eddigi irodalmi értékelések után – a súlypont az önéletírás történelmi szempontú vizsgálatára tevõdik át. A bevezetõ elején a 18. század elsõ felérõl kialakult ellentmondásos véleményeket elemzi, hátteret adva Bethlen Kata írásainak megértéséhez. A korszakot egyrészt a politikai függetlenséget felváltó kiszolgáltatottság, az erdélyi törvények gyakori megsértése, a vallási intolerancia, továbbá az ebbõl fakadó társadalmi megosztottság jellemezte, másrészt viszont „a látszólagos hanyatlás ellenére, a függetlenség elvesztését követõ apátiát kiheverve, az erdélyi társadalom jelentõs átalakuláson ment keresztül, fejlõdött, elindult azon az úton, mely ismét visszavezethette az európai társadalomfejlõdés fõ sodrába, melytõl a török hódoltság, a török uralom leválasztotta” (6). Felhívja a figyelmet arra, hogy a mûvelõdési élet terén a támogatók kis csoportja „hihetetlen erõfeszítéssel és kitartással tartja fenn továbbra is az iskolákat, sõt újakat is hoz létre” (7), folytatódik többek között a külföldi egyetemek látogatására, könyvtárak bõvítésére, illetve templomok, intézmények építésére nyújtott támogatás.

A bevezetõ második részében bemutatja Bethlen Kata családi környezetét, életének fontosabb eseményeit, méltatja írásait, egyház- és közösségépítõ tevékenységét. Az emlékíró Bonyhán született 1700. november 25-én (a szerzõ itt kijavítja az eddig tévesen ismert 30-i dátumot), mely 1511-tõl a bethleni Bethlen család lakhelyéül szolgált. A családnak több literátor hajlamú  tagja volt, elég, ha csak Kata nagyapjára, Bethlen Jánosra, nagybátyjára, Bethlen Miklósra vagy fölmenõjére, Bethlen Farkasra gondolunk, akiknek írásait az emlékíró is ismerte, s így nem lehetett véletlen, hogy az élete végén magára maradt asszony tollat fogott, hogy megpróbáltatásainak történetét vallomásos feljegyzésekben megörökítse. „A Habsburg-berendezkedés nyomán felborult Erdélyben a felekezeti egyensúly”, felerõsödött a felekezeti gyûlölködés, és politikai jelentõséget nyert a felekezeti hovatartozás: „protestánsnak lenni egyet jelentett a független fejedelemség hagyományaihoz való ragaszkodással, s ebbõl a szemszögbõl tekintve katolikus csakis az új hatalmat lakájként szolgáló országáruló lehetett” (14–15.). Az intolerancia Bethlen Kata életére is rányomta bélyegét, hiszen amikor az anyja férjhez kényszerítette a katolikus Haller Lászlóhoz, ennek családja katolizálásra akarta rávenni, azonban a zaklatás kemény ellenállást váltott ki belõle. Így érthetõvé válik az is, hogy az élete folyamán rázúduló sorscsapások következtében kálvinista hite fokozatosan fanatikus vallásossággá keményedett. Miután elsõ férje meghalt pestisben, a református Teleki József felesége lett. Igazi megpróbáltatásai ezután következtek: a Haller család elveszi tõle elsõ házasságából született két gyermekét, hogy ezek ne nevelkedjenek eretnek környezetben; nemsokára második házasságából származó három gyermeke, majd férje is meghal. Õt idézve: „engemet az én Istenem úgy hagya, mint a megszedett szõlõben való kunyhót egyedül” (75). Ezután vette fel az Árva nevet, életét haláláig meghatározták a birtokok körüli viták, a természeti csapások és betegségek elleni küzdelem, és alig érintkezett a tõle elszakított két gyermekével.

Tonk Sándor szerint önéletírását nem korábban, mint 1744-ben kezdte papírra vetni. Élettörténetének lejegyzése tulajdonképpen keretül szolgál lelki életrajzának rögzítésére. Belsõ vívódásairól bõbeszédû részletességgel vallott (Védelmezõ erõs Paizs címû imádságoskönyve is errõl tanúskodik), viszont mindennapi munkájáról szerényen hallgatott. Bethlen Kata megtestesítette az anyagias és gyakorlatias, takarékos és körültekintõ gazdaasszonyt, aki számon tartotta birtokait, cselédeit és családjának valamennyi tagját, pontosan föl tudta sorolni adósait vagy a tûz által kamrájában elpusztított javakat. Olthévízen, az unitárius közösségben református gyülekezetet hozott létre, papot tartott a saját költségén, 1737-ben fatemplomot, haranglábat, papírmalmot, papi és tanítói lakot építtetett, harangokat öntetett. 1743-tól Bod Péter lett a falu lelkésze, 1748–1749-ben felépült a ma is álló kõtemplom, a gyülekezetet pedig ellátta úrvacsorai felszereléssel és saját kezével varrt terítõkkel. Fogarason támogatta az iskolát, befejeztette a fogarasi nagytemplom és karzatának építését, végrendeletében nagy összeget hagyott a hévízi iskolára, a nagyenyedi fõiskolára, az udvarhelyi gimnáziumra és a vásárhelyi kollégiumra. Céltudatosan gyûjtötte a könyveket, néhánynak elrendelte saját költségén való kinyomtatását. 1849-ben elpusztult könyvtárának gazdagságát hûséges prédikátora, Bod Péter által készített két könyvjegyzékbõl ismerjük (1747, 1752). A bevezetõ szerzõje nagy figyelmet szentel Bethlen Kata közösségformáló tevékenységére, és ezt kiegészíti újabb levéltári adatokkal (az olthévízi református egyházközség levéltárából): ellátta a hévízi iskolát tankönyvekkel is, továbbá 1748-ban rendtartást állított össze a lakodalmi tékozlás korlátozására.

A bevezetõ után idõrendben következik Bethlen Kata néhány munkája, az Önéletírás  (1744?–1754) elõtt olvashatjuk a Vallástételét (1746), a kötet végén Elmélkedését utolsó órájáról (1758), Tiszttartókról való rendelését (1758) és néhányat a végrendeletei (1758–1759) közül. Az önéletírásban elõforduló imádságokat és az 1922-es kiadásban is kiemelt szövegrészeket dõlt betûs szedéssel jelölték. Kétségtelen, hogy e szövegközlés többet nyújt, mint korábbi kiadásai: a szöveget Tonk Sándor a szakirodalom és levéltári kutatások alapján összeállított magyarázó jegyzetekkel egészíti ki (pl. 84, 85, 147, 154, 155. l.). Kovács Kiss Gyöngy nemrég megjelent összefoglalójában (A Habsburg-uralom erdélyi kiteljesedésének folyamata a korabeli magyar emlékirodalom láttatásában. Erdélyi Tudományos Füzetek, 228. Kolozsvár 2000. 98–99.) olvashatjuk, hogy az Önéletírásban az emlékirat fejlõdésének két útja keresztezõdik, a naplóé, illetve a hitvitáké. Bethlen Kata feleleveníti életének eseményeit, ezeknek racionális magyarázatot ad, de végsõ megnyugvást csak az isteni gondviselés tudata hoz számára. Mûvének egyéni jellegét az önelemzõ, bizonyságkeresõ, polemikus vallásosság és a tárgyilagos napló sajátos ötvözõdése adja.

A függelék elsõ része (A kiadásról) a korábbi kiadásokat és a jelen kiadványban követett alapelveket tárgyalja. A szövegközlésnél a mai helyesírási szabályok szerinti átírás, illetve a régies és tájnyelvi kifejezési formák megõrzése érvényesül. Minthogy az eredeti kézirat ismeretlen, a valószínûleg Bod Péter által nem sokkal az önéletíró halála után Kolozsváron sajtó alá rendezett elsõ közlés alapján készült el az ezt követõ hat kiadás. Ez a szöveg ismeretlen okból kifolyólag csonka volt, a hiányzó részletet Markos András fedezte fel és jelentette meg 1964-ben, így a teljes önéletírást elõször Bitskey István tette közzé 1982-ben a Magyar Remekírók sorozat Magyar emlékírók 16–18. század címû kötetében, majd két évre rá újra az Olcsó Könyvtárban. Bitskey úgy véli, hogy az utóbb megkerült részlet is csonka, mivel a mondat közepén szakad meg (Magyar emlékírók 16–18. század. 1982. 949). A jelen kötetben olvasható szöveg a Tonk Sándor által hitelesebbnek tartott, 1922-ben Benczur Gyuláné gondozásában és Szádeczky-Kardoss Lajos elõszavával megjelent kiadáson, illetve a már említett 1964-es kiegészítésen alapul. A könyvészetben a politika-, egyház-, mûvelõdés-, mûvészet-, családtörténeti stb. tanulmányok, összefoglalók és kézikönyvek mellett megtaláljuk a Bethlen Kata és a korabeli emlékírók munkáira vonatkozó adatokat is. Bethlen Kata életrajzát nemcsak Bod Péter írta meg (Tiszta fényes drága bíbor címmel jelent meg 1762-ben), hanem mások is foglalkoztak életmûvével, írásaival: Szádeczky-Kardoss Lajos, Kenesse Béla, Hegyaljai Kiss Géza, Nagy Géza, Nagy Lajos, Németh László, Magda van der Ende.

Kétségtelen, hogy a korábbi kiadások használatát nagyon megnehezítette a mutatók hiánya, ezért ennek a kötetnek egyik feladata  a hiányt megfelelõ módon pótolni. A személy-, illetve helynévmutató különválasztása jelen esetben igen elõnyösnek tûnik, ez a gyorsabb áttekintést segíti. A kötet méltó segédletévé válik fõként a személynévmutató, mert a szerzõ feltünteti a tulajdonnevek mellett a fontosabb életrajzi adatokat is, tisztázza a leszármazást, a rokonsági kapcsolatokat, felsorolja az illetõ fontosabb tisztségeit, jeles tetteit. Így azonnal az olvasó rendelkezésére állnak olyan adatok, melyekre egyébként különbözõ kiadványokban kellene utánanéznie. Ha például Károlyi Sándor emlékíróra kíváncsi valaki, gyorsan és minden nehézség nélkül a kívánt adatokhoz juthat a mutató és a könyvészet segítségével: a mutatóban megtalálja életrajzi adatait, a megadott oldalszámok alapján megtudja, milyen kapcsolatban állott Bethlen Katával, és kikeresheti az önéletírás kiadási adatait. Végül a szómagyarázat az önéletírásban gyakran használt latin kifejezések megértését biztosítja.

A kötet értékét néhány kisebb sajtóhiba – pl. 11. l.: október, helyesen november lenne; 12. l.: Bethlen Miklós halálának éve 1716, nem 1717; 210. l.: ugyancsak az õ születési éve 1642, nem 1646 – semmiképpen nem csökkentheti. Az önéletírást fõként a kutatók (történészek, egyház- és irodalomtörténészek) figyelmébe ajánlom, de nagy haszonnal fogják forgatni azok is, akik szívesen olvassák történelmi és irodalmi örökségünk kimagasló alkotásait.

Szász Anikó

kapcsolódok
» Erdélyi Múzeum Egyesület
 
további folyóiratok

» A Hét
» Bázis
» Ellenpontok
» Erdélyi Fiatalok
» Erdélyi Gyopár
» Erdélyi Irodalmi Szemle
» Erdélyi Mûvészet
» Erdélyi Társadalom
» Glasul Minoritãților
» Glasul Minoritãților
» Helikon
» Hitel
» Kellék
» Korunk
» Közgazdász Fórum
» Látó
» Magyar Kisebbség
» Proiectul “Digitalizare pentru interculturalitate II”
» Provincia
» Romániai Magyar Jogtudományi Közlöny
» Székely Közélet 1928-1937
» Székelyföld
» Székelység 1905-1915
» Székelység 1931-1944
» Web

 
   
(c) Erdélyi Magyar Adatbank 1999-2017
Impresszum | Médiaajánlat | Adatvédelmi záradék