Erdélyi Múzeum

    folyóiratok   » Erdélyi Múzeum
  szerzõk a b c d e f g h i j k l m n o p r s t u v w  
  keresés á é í ó ö õ ú ü û ã â ş ţ
  összes lapszám » Erdélyi Múzeum2001/3-4 »
 


| észrevételeim
   vannak


| kinyomtatom

| könyvjelzőzöm


 
 



 
   
 
Erdélyi Múzeum - 63. kötet, 2001. 3-4.füzet
magyar kertmûvészet az újkorban

Stirling János: Magyar reneszánsz kertmûvészet a XVI–XVII. században. Bp. 1996. 304 lap
Galavics Géza: Magyarországi angolkertek. Bp. 1999. 149 lap

 „A mûvelõdéstörténet sajátos, sokak által perifériálisnak tekintett része a kertkultúra, mely sokrétûsége ellenére a magyar történetkutatásban eddig nem kapott olyan figyelmet, amelyet megérdemelt volna” – írja Stirling János a Magyar reneszánsz kertmûvészet a XVI–XVII. században címû tanulmánykötetének bevezetõ soraiban. A kertkultúra történetének kutatása nem tekint vissza nagy múltra; azzal is magyarázható ez, hogy a kertmûvészetet rendszerint az építészet alárendeltjének tekintették, ennek stílustörténeti és térkompozíciós elvei alapján vizsgálták, figyelmen kívül hagyva más megközelítési módokat, a kertmûvészet filológiai, botanika-, orvos- és agrártörténeti vonatkozásait.

A kötet bevezetõjében a szerzõ számba veszi a kerttörténeti kutatások eddigi eredményeit, kiemelve a hiányosságokat, tévedéseket. A század elsõ felében született munkák nagy részét a hivatkozások hiánya tekintetében marasztalja el, de mindenekelõtt támpontokat kíván nyújtani a szakirodalom áttekintésére vállalkozó olvasónak. A kertkultúra képviselõi között méltatja Rapaics Raymund botanikust, akinek kerttörténeti összefoglalója (Magyar kertek. Bp. 1940) tipológiai megközelítéssel próbálja a fõbb stíluskorszakok elhatárolását megoldani, de nem veszi figyelembe a földrajzi különbségek, illetve a társadalmi rétegzõdés következtében megmutatkozó eltéréseket.

A szerzõ saját kutatásai alapján és az eddig közölt adatok felhasználásával a hiány pótlására, a 16–17. század magyar kertmûvészetének összefoglalására vállalkozik, anélkül azonban, hogy levonná a végleges következtetéseket, ugyanis számos családi levéltár anyaga még feldolgozásra vár. Figyelembe véve több tudományág által nyújtott ismeretanyagot, korrigálja a magyar kertmûvészetrõl és díszkertkultúráról korábban alkotott képet, a szerzõ szavaival élve: „Fõ célkitûzésünk, hogy – ezúttal már a kertmûvészeti értelmezést kitágítva – a magyarországi késõ feudalizmus díszkertkultúrájának jobb megvilágításához árnyaltabb szemlélettel, nagyrészt publikálatlan adatokkal járuljunk hozzá.” Stirling János 1526-tól a 17. század végéig követi a kertmûvészet fejlõdését, de minthogy érdemleges következtetések levonásához szükséges forrásanyag csak az 1570-es évek utáni korszakból áll rendelkezésére, alaposan csupán 130 év kertmûvészetét ismertetheti. A bevezetõ második felében rövid mûvészettörténeti összefoglaló tájékoztat a kor építészetének jellegzetességeirõl, valamint a földrajzi adottságok, helyi sajátosságok, társadalmi megosztottság miatt jelentkezõ különbségekrõl.

Az elsõ tanulmány (A nyugat-magyarországi humanista kör és hatása díszkertkultúránkra) arra hívja fel a figyelmet, hogy milyen nagy szerepet játszott a korszak díszkertkultúrájának alakulásában egyrészt a Batthyány és a Nádasdy család, másrészt a korszak európai tekintetben is legjelentõsebb botanikusának, Clusiusnak magyarországi florisztikai kutatása és kéziratban maradt flóramunkája.

A Nemesi udvarházak és kastélyok kertjei, különös tekintettel a Felvidékre és Erdélyre címû tanulmány a nemesi kertek típusaira, sajátosságaira világít rá. Ez a terjedelmesebb és erdélyi vonatkozásai miatt általam nagyobb érdeklõdéssel forgatott összefoglaló olyan adatokat dolgoz fel, amelyek az Országos Levéltár Kamarai Archívumának Urbaria et Conscriptiones nevû fondjában õrzött birtokösszeírásokból és hagyatéki leltárakból, illetve B. Nagy Margit közlésébõl (Várak, kastélyok, udvarházak, ahogy a régiek látták. XVII–XVIII. századi erdélyi összeírások és leltárak. Buk. 1973) származnak. Bár a levéltári anyag nagy része a 17. század második harmadától a század végéig terjedõ idõszakot dokumentálja, a 16. század második felének kertösszeírásait vizsgálva a szerzõ úgy véli, hogy ezek nem sokban különböztek a 17. századiaktól. A tanulmány alfejezetekben elemzi a virágoskert, a lugas, a halastó, a filagória és a kerítések típusait, jellegzetességeit. Kiderül, hogy az igénytelenebb kialakítású kertekben a virágok gyakran a vetemények, gyógynövények, gyümölcsfák közé keveredtek; az udvarházak egy- vagy többudvaros beépítésû telkén „szinte minden változatban elképzelhetõ volt” az egyes kertek egymáshoz viszonyított helyzete. A legkorábbi magyarországi hímzéses parterre-re vonatkozó említésnek az Udvarhelyszékben levõ siménfalvi udvarház 1636-os összeírása tekinthetõ, mert itt a tulajdonos címerét ültették ki virágokkal a tizenhat táblás virágoskertben. Kevés növényjegyzék maradt fenn, de a desztillátumok leltárai is felhasználhatók a növénynevek tisztázására. A kert szigorú geometriai elrendezése a lugasra is kiterjedt, amely lehetett támasztóvázas vagy támasztóváz nélküli, felülrõl fedett vagy nyitott, oldalról zárt vagy árkádos. A lugast szõlõbõl, (gyümölcs)fákból alakították ki, ez általában kertrészeket választott el egymástól, igényesebb kerteknél kifejezetten térszerkezeti szerepet játszott. Ritkán fordul elõ a forrásokban a halastó, akár díszkerti elemként, akár gazdasági funkcióban. Viszont a filagória mint díszkerti építmény olyan gyakori a 17. századi kertekben, hogy az egyik legfontosabb kerti elemnek tekinthetõ. Lehetett egyszintes vagy emeletes, deszkából épített vagy a hársfa ágaiból kialakított, és igen értékes építménynek tartották. A leltárak szerint ugyancsak nagy értéket jelentettek a kerítések, melyek fõként sövénybõl vagy fából készültek, kõfalat csak a 17. századi fõúri kerteknél említenek a források.

A Városi polgárok kertjei az orvosbotanikai és kertészeti könyveknek a városi kertkultúrára gyakorolt hatását vizsgálja. A polgárok, elsõsorban orvosok hagyatéki leltárai közvetetten bizonyítják a nyugat-európai kertkultúra, ezen belül a díszkertkultúra hatását a magyarországi városi kertekre. A 17. század második felében neves felvidéki orvosok hat botanikuskertet alapítottak nyugati mintára, melyekbõl bizonyára nem hiányoztak a dísznövények sem. A Heindel Ferdinánd ügyvéd pozsonyi kertjére vonatkozó, 1651-bõl fennmaradt növényjegyzék bizonyítja, hogy a kert igényes kialakítása és a növényállomány megválasztása tekintetében valóban a legjobb nyugat-európai példákat követték.

A Lippay György esztergomi érsek pozsonyi kertje címû tanulmány a kertrõl készített korabeli metszeteket összeveti a Müller- és Bél Mátyás-féle leírással, megállapítva, hogy a külföldön is ismert kert a nyugat-európai késõ reneszánsz hagyományok és a magyar sajátosságok ötvözésével készült el. Azonban az érseki kert hatása a magyar kertmûvészetben csak közvetlenül a fõúri kertek esetében érezhetõ.

A hódoltsági területek díszkertkultúrájában megcáfolja Takáts Sándor álláspontját (valamint azokét, akik tõle ezt kritika nélkül átvették), aki a magyarországi kertészet és díszkertészet fellendülését kizárólag a török befolyásnak tulajdonította. A hódoltsági területek kertjeit, más területekétõl eltérõen, nem az összeírásokból, leltárakból, hanem az egykorú ábrázolásokból és az utazók leírásaiból lehet megvizsgálni. A szerzõ nem ért egyet Szekfû Gyulával sem, aki szerint a korszak török forrásainak semmi hitelt nem szabad adni, továbbá azon véleményével sem, miszerint ezen területeket ebben a korszakban a teljes pusztulás jellemzi. A kertmûvészet valós helyzetének megvizsgálása érdekében nagyító alá veszi a korabeli metszeteket és leírásokat, amelyekbõl kiderül, hogy a hódoltsági területeken nem lehet díszkertekrõl beszélni.

A kertmûvészet vizsgálata a kertészettudomány fejlõdésével folytatódik. A kertészeti szakirodalom fejlõdése a 17. században elsõsorban Lippay János mûveit ismerteti. Az 1661-ben elõször megjelent Calendarium oeconomicum perpetuummal a tudománytörténeti kutatás még nem foglalkozott, bár hat kiadást ért meg. De annál inkább a másik mûvével, a Posoni Kerttel, mely elõször 1664-ben jelent meg, legutóbb pedig teljes szöveggel, hasonmás kiadásban 1964-ben. A 17. századtól a 19. század közepéig alapvetõ szakkönyvként használták õket. Míg az elõbbi nagyrészt antik szerzõk szövegeibõl áll össze, az utóbbit inkább önálló megfigyeléseken alapuló mezõgazdasági munkának tartják. Minthogy a szakirodalom már feldolgozta a Posoni Kertet, a szerzõ itt a mû nyomtatott példányaiból kimaradt három metszet hiányára igyekszik magyarázatot találni. Lippay János mûvei után jelent meg Nagyszombaton 1689-ben Szentiványi Márton enciklopédiája, mely elég részletesen kitér a kertészettudományi és botanikai kérdésekre is. Gyakorlatiasabb szemléletû, mint az Apáczaié, de latin szövege miatt kevésbé méltatták. Szentiványi a díszkerti vonatkozású részeket Lippay mûvébõl vette át, ez is bizonyítja a Posoni Kert egyedülálló jelentõségét a 17. század végén. A szakirodalom ebben az idõszakban Antoine Mizauld 1577-ben kiadott kertészeti mûvének magyar fordításával gyarapodott. A fordító Nadányi János a mûvet a szélesebb néprétegeknek szánta, elsõdleges célja a gyógynövények ismertetése volt, viszont az 1669-ben Kolozsváron kiadott könyv a száz évvel korábbi, archaikus kertkultúrát konzerválta Erdélyben. Csak a fõúri kertekben tapasztalható a nyugati díszkertészet hatása.

A Kitekintés: Bél Mátyás, a kertkultúra összegzõje címû tanulmányból kiderül, hogy a 17. század második felének díszkertészeti összegzõje tulajdonképpen Bél Mátyás, aki az 1735-ben megírt kéziratos mûvében, bemutatva a magyarországi mezõgazdaság 1730-as évekbeli állapotát, részletesen foglalkozott a díszkertekkel is. Figyelmet érdemel ebben az a rész is, amely a paraszti díszkerteket említi.

A kertek mûvelése a kertészekre vonatkozó, meglehetõsen kevés adatot foglalja össze. A 16. században a kertek gondozása még az úrnõ feladata volt, csak a 17. században vált általánossá a fõúri kertek esetében a díszkertész alkalmazása, aki nagyobb fizetést kapott, mint a többi személyzet. A 17. század elejétõl az anabaptista kertészek letelepedésérõl értesülünk.

A Kertek vagyonbecslései a 17. századból felhívja a figyelmet, hogy a fõnemesi és a gyûjteményes városi kertekkel ellentétben a középnemesi díszkertek virágai nem számítottak értéknek. A veteményes és gyümölcsös ültetvények, a filagóriák és fakerítések annál inkább. A szerzõ a vagyonbecslésekbõl kiragadott példák alapján kimutatja, hogy a kertek értéke a 17. század folyamán nagyon tág keretek között mozgott.

A kertek pusztulása levéltári adatok alapján mutatja be a kertek erõszakos, katonai hadmûveletek okozta pusztulását.

A Képmelléklet 42 ábrája az elemzett kertábrázolásokat tartalmazza, ezt nagyon részletes könyvészet követi. A gyors eligazodást segíti a hely- és névmutató. A kötet függelékeként olvashatjuk Lippay János Posoni Kertjének elsõ könyvét, a Virágos Kertet, melynek betûhív szövegét F. Almási Éva rendezte sajtó alá. Találóan zárja a kötetet, hiszen az olvasó kezébe veheti azt a szöveget, amely a 17. század végi és 18. századi kertkultúrát alapvetõen befolyásolta.

*

Galavics Géza Magyarországi angolkertek címû tanulmánya, szerencsés módon, a német kertmûvészeti kutatások egyik vezéralakjának, Adrian von Buttlarnak az angolkertekrõl szóló mûvével (Az angolkert) azonos kötetben jelent meg. A szerzõ megállapítása szerint az 1989-es német kiadás után a Galavics Géza által támogatott és a magyar kutatásokkal kiegészített 1999-es kiadás arról a „növekvõ érdeklõdésrõl” tanúskodik, amely a szélesebb nyilvánosság részérõl nyilvánul meg a történeti kertek iránt, hiszen azóta nagyobb számban jelentek meg forrásközlések, monográfiák és összefoglalók, sõt nem szorul már háttérbe a történelmi kertek restaurálása sem.

Könyvét Adrian von Buttlar a tájkertek megjelenésének eszmei hátterét vizsgáló bevezetéssel indítja, ezután következik a kertek részletes elemzése területi felosztásban: az elsõ három fejezet az angliai, a franciaországi és a németországi tájkerteket mutatja be, a negyedik fejezet a kelet-, közép-, dél- és észak-európai és az amerikai kerteket. Az utószó röviden vázolja a mûvészeti igénnyel kialakított parkok jelentõségét, a történeti kertek megõrzésének lehetõségeit és a kertmûvészet további fejlõdésének vonalát. Az irodalomjegyzékbe a szerzõ bevette azokat a fontosabb publikációkat is, melyek 1989 és 1999 között jelentek meg (az eredeti kiadványban nyilván ezek nem szerepelnek).

A kiadvány elsõ részének rövid ismertetése után a magyar tájkertekrõl szóló kötetrészt igyekszünk részletesen bemutatni. A Magyarországi angolkertek nagy érdeme, hogy egyrészt publikálatlan adatok közlésével, illetve elszórt korábbi közlések alapján felvázolja a 18. század végi és 19. század eleji legjelentõsebb tájkertek létrehozásának és alakulásának irányát, másrészt, ezeket idõbeli fejlõdésükben értékelve, összképet nyújt a korszak magyar kertmûvészetérõl. Galavics Géza az elsõ fejezetben azoknak a tájkerteknek a bemutatására szorítkozik – ahogy ennek bevezetõ részében megjegyzi –, amelyekrõl elegendõ történelmi adat áll rendelkezésre. A második fejezet pedig a három legjelentõsebb külföldi tájépítész magyarországi tevékenységét mutatja be.

A tanulmány bevezetõjének szánt A barokk kert kritikája leszögezi, hogy az angolkert Magyarországon megkésve, csak a 18. század végén jelent meg, a régi stílust sokáig nem tudta kiszorítani, és késõbb is a két stílus elemei gyakran együtt jelentkeztek. A magyarországi kertekrõl az új stílus neves nyugat-európai korabeli szakértõinek lesújtó véleményük volt, Eszterháza franciakertjét hozván fel példának, ugyanis ezt az elavult barokk ízlés szerint alakították ki az 1770-es (!) években.

A mû törzsét kitevõ két nagy fejezet közül az elsõ a szentimentális, a második a klasszikus tájkerteket tárgyalja. A magyarországi szentimentális tájkertek elemeinek és jellegzetességeinek összefoglalása után A szentimentális tájképi kert változatai részletesen bemutatja az illésfalvi Sans-Souci, a körmendi, a csákvári, a tatai és a hotkóci kertet.

A szepességi Illésfalván az 1770-es évek közepén kialakított tájkertet Csáky István hangzatosan Sans-Soucinak (gondûzõ) nevezte el, feltett szándéka volt, hogy a kert „a béke, a szabadság menedéke” legyen. A park népszerûségét bizonyítják a nyomtatásban több nyelven is megjelent egykorú leírások, illetve az alaprajz. A körmendi park egyike volt azoknak a kerteknek, melyeket az 1780–1790-es években a magyarországi fõurak az új ízlést követve alakítottak át. Batthyány Lajos herceg olyan kertprogramot juttatott érvényre, amely az ókori örökség és a felvilágosodás eszméinek különbözõ vonatkozásait jelenítette meg. Különleges figyelmet érdemel, hogy emlékmûvet emelt egy kortárs német költõnek, hiszen ez volt az a pillanat, amikor a tájkert az emlékezés színhelyévé vált Magyarországon is; a szobrok, emlékkövek a késõbbi temetõi síremlékek, a 19. századi emlékmûkultusz elõképei lettek.

A csákvári parkról számos, Pietro Rivetti által az 1790-es években készített ábrázolás maradt fenn. Esterházy János gróf 1779 elõtt Isidore Canevale francia kerttervezõvel és építésszel terveztette meg angolkertjét, mely az átmeneti stílust képviselte, benne a szabad természeti kialakítás a geometrikus formákkal keveredett, a kerti építmények tekintetében valódi „anglo-chinois” parkká vált, a különbözõ kultúrákat idézõ építmények (Diana-templom, remeteség, török építmény, gótikus csarnok, egyiptomi piramis, kínai gloriett stb.) hangulati hatása, illetve szellemi vonatkozásai érzelmi tartalommal töltötték meg. Említésre méltó, hogy a csákvári kerti ünnepélyeknek egy igen értékes ábrázolása maradt fenn, melyen egy szabadtéri színházi elõadás látható az Apolló-templom elõtt, ahol öt szereplõ valószínûleg egy történelmi tárgyú darabot adott elõ. Ez a kép rávilágít a tulajdonos színház iránti vonzalmára és a kerti építmények szerepére egyaránt.

A korszak egyik tendenciájaként jelentkezik a vidék római és középkori mûvészeti hagyatékának újraértékelése. A Tatán ma is álló mûromhoz, a csákvári gótikus emlékmûhöz és csarnokhoz a már akkor romos vértesszentkereszti román kori apátság faragott köveit használták fel. Az angolkertben az épített rom a romantikus elvágyódás tárgyi megjelenítése, és az emberi létesítmények felett diadalmaskodó természet eszméjét hirdette. A csákvári gótikus építmények nem romnak, hanem emlékmûnek épültek, népszerûségüket nem kimondottan a gótikus mûvészet csodálatának köszönhették, hanem a lovagkor, általában a régi, középkori különlegesség iránti érdeklõdésnek.

A szepességi Hotkóc szentimentális kertjét tulajdonosa, Csáky Emánuel 1803-ban 24 kertrészletet ábrázoló festményen örökíttette meg, leírást róla õ maga és Kazinczy is készített, alaprajza csak 1888-ból maradt fenn. A kastély elõtt megõrizték a franciakertet, ezt három oldalról fogta közre az angolkert, melynek kialakítását a 18. század végén kezdték el. Az említett ábrázolásokból tudomást szerzünk nemcsak az egzotikus épületekrõl (gótikus lovagvár, remeteség), a családi sírkövekrõl, hanem a más forrásból nem ismert kisebb építményekrõl (gyerekhinta, zsinóros kugli, kerti szék lombsátorral, pavilon, madárház stb.) is.

A fejezet a korabeli kertmûvészeti írások magyarországi hatásának elemzésével és az angolkertekben álló kastélyszínházak divatjának felvázolásával zárul.

A második fejezet (A klasszikus tájképi kert és tervezõi) a klasszikus tájkert jellemzésével indul. A 18. század végén olyan német, illetve francia kerttervezõk, tájépítészek dolgoztak magyar megrendelõk számára, akik jól ismerték a legújabb nyugat-európai kertmûvészetet és a kertelméleti írásokat. Legkiválóbb közülük a német Bernhard Petri és Heinrich Nebbien, valamint a francia Charles de Moreau volt, ezeknek tevékenységét követi nyomon a szerzõ.

A tájkertész és mezõgazdasági szakember Bernhard Petri tevékenysége meghatározó volt az új tájkertek elterjedésében, noha nem egészen tíz évet töltött Magyarországon. Az egész Európát beutazó tájépítész 1793-tól párhuzamosan több magyar kert kiépítésén dolgozott. A Nagyszombat közelében fekvõ Vedrõdön a ma is jó állapotban levõ angolkert képét mesterséges dombokkal és völgyekkel tette elevenné; a kerti elemeknek fõleg hangulati szerepet adott. A park obeliszkjének felirata nemcsak a mecénást, gróf Zichy Ferencet, hanem, ekkor még egyedülállóan, a mûvészt is ünnepelte. Ekkor építették a kert romos külsejû „középkori” várát és az ehhez csatlakozó három szamárhátíves árkádból álló loggiát, mely eredetileg egy 15. századi velencei palota homlokzatának volt a fõdísze. A közép-európai angolkertek sorában ez a „vár” az egyik legkorábbi historizáló várépítmény. A hédervári kert átalakításakor nagyszabású földmunkát végeztetett, több százezer fa ültetését rendelte el, a különbözõ típusú fák összeválogatásával erõs hangulati és képi hatásra törekedett. A pesti Orczy-kertet az építtetõ báró Orczy László eleve közparknak szánta. Petri munkáját dicséri, hogy az alföldi homokos talajon egy fákkal beültetett, dombokkal és völgyekkel változatossá alakított park született. A másik neves építészt, az Európa-szerte elismert Charles de Moreau-t Esterházy Miklós herceg 1803-ban bízta meg a kismartoni barokk kert és kastély átalakításával. Az eredeti állapotában ma is látható angolkert tervrajzát Moreau még abban az évben elkészítette, de a munkálatok a háború miatt az 1820-as évekig elhúzódtak. Több épületet is tervezett hozzá, köztük a herceg által megvásárolt angol gõzgépet befogadó tornyos kápolnát, ezzel a nyugati példákat követve egy szakrális építészeti formát profanizált.

Heinrich Nebbient a kor egyik legtehetségesebb tájépítészévé avatták színvonalasan megtervezett kertjei és kertészeti, illetve gazdasági írásai, noha magasabb képzéssel nem rendelkezett. Az alsókorompai részben barokk, részben szentimentális kert átépítését 1812-ben vállalta el, a nyolc évig tartó munka részleteirõl a Brunszvik József országbíróval folytatott levelezése számol be. Abban áll tulajdonképpen Nebbien kertmûvészeti újítása, hogy a reprezentatív kertrészleteket a parkon belül szervesen a mezõgazdasági területekhez kapcsolta. Ugyancsak az esztétikum és a hasznosság összekapcsolásának elve érvényesült Martonvásáron, ahol a Beethoven látogatásairól is híres szentimentális park átépítésével az említett Brunszvik József unokaöccse, Ferenc bízta meg, a szerzõ feltételezése szerint 1810 és 1815 között. A pesti Városliget átalakításának a tervét Nebbien egy 1813-ban kiírt pályázatra készítette el. A pénzhiány miatt azonban a pályadíjas tervnek csak egy részét valósították meg, Nebbien teljes programja késõbb feledésbe merült, kézirata a második világháború után került elõ egy levéltárból, és azóta a külföldi szakirodalom a kor legszínvonalasabb parkjai közé sorolja. Egy sem épült meg a három leglényegesebb, de egyúttal legköltségesebb építmény közül: a szabadtéri színház, a szigetre tervezett majorság és a park reprezentatív bejárati kolonnádja.

Magyarország néhány angolkertjének története a kertészetben is igen jártas József nádor nevéhez fûzõdik, ezek közül a szerzõ csak a margitszigetit és az alcsútit ismerteti. Mindkettõt Tost Károly udvari kertész tervezte, de mivel tervrajzai nem maradtak fenn, tevékenységének rekonstruálása csak az egykorú ábrázolások, várostérképek és beszámolók alapján vált lehetségessé. A nádor tulajdonában levõ Margitszigetet 1808-tól kezdték angolkertté alakítani, és az ezt követõ évtizedekben folyamatosan végezték, az 1838-as nagy pusztítást végzõ árvíz után a munka újabb lendületet kapott. Alcsúton a nádort más szándék vezérelte: a puszta területen mintagazdaság kialakítására törekedett.

A kertbemutatásokat két rövid lélegzetû rész követi, Az angolkert mint politikai szimbólum cím alatt a szerzõ az angolkerteknek az 1810–1830-as évekbeli nagy népszerûségét tárgyalja: az angolkert ebben a korban a szabadságot, a modernséget és az új gazdasági törekvéseket jelképezte, 1849-ig a reformkor optimizmusát fejezte ki. A Kitekintés az angolkertek kutatásának mai helyzetére vet fényt. A munkát megnehezíti az a körülmény, hogy a kertek zöme után alig vagy egyáltalán nem maradt fenn dokumentum, másrészt, hogy rengeteg kert elpusztult a második világháborúban, illetve gondozás hiányában a kommunizmus idején. A szakszerûtlen új telepítések napjainkban is megbontják a történeti kertek arculatát. Mindezek ellenére megjegyzendõ, hogy a mûemlék- és természetvédelem az utóbbi idõben növekvõ figyelemmel fordul a kerttörténet, illetve a történeti kertek felé.

A kötet végén található térkép a régi Magyarország történeti kertjeinek területi eloszlását ábrázolja, ezután következnek a Jegyzetek, a részletes Irodalom, a különválasztott Személy- és Helynévmutató, melyek a kötetben az eligazodást gyorssá és eredményessé teszik. A könyv a kitûnõ minõségben élvezhetõ Illusztrációk lelõhelyének listájával és az Alföldy Gábor által összeállított, igen hasznos Szakkifejezések magyarázatával zárul.

A reneszánsz, illetve tájképi kertjeinket bemutató kötetek jelentõségét nem lehet eléggé hangsúlyozni, értékük fõleg a frissen közölt adatokban, a kutatásokra épülõ összefoglalásban áll. Ugyanakkor mindkét szerzõ ismételten arra figyelmeztet, hogy a szintézishez még rengeteg levéltári forrás sok szempontú feldolgozása szükséges.

 

Szász Anikó

kapcsolódok
» Erdélyi Múzeum Egyesület
 
további folyóiratok

» A Hét
» Bázis
» Ellenpontok
» Erdélyi Fiatalok
» Erdélyi Gyopár
» Erdélyi Irodalmi Szemle
» Erdélyi Mûvészet
» Erdélyi Társadalom
» Glasul Minoritãților
» Glasul Minoritãților
» Helikon
» Hitel
» Kellék
» Korunk
» Közgazdász Fórum
» Látó
» Magyar Kisebbség
» Proiectul “Digitalizare pentru interculturalitate II”
» Provincia
» Romániai Magyar Jogtudományi Közlöny
» Székely Közélet 1928-1937
» Székelyföld
» Székelység 1905-1915
» Székelység 1931-1944
» Web

 
   
(c) Erdélyi Magyar Adatbank 1999-2017
Impresszum | Médiaajánlat | Adatvédelmi záradék