Erdélyi Múzeum

    folyóiratok   » Erdélyi Múzeum
  szerzõk a b c d e f g h i j k l m n o p r s t u v w  
  keresés á é í ó ö õ ú ü û ã â ş ţ
  összes lapszám » Erdélyi Múzeum2002/1-2 »
 


| észrevételeim
   vannak


| kinyomtatom

| könyvjelzőzöm


 
 



 
   
 
Erdélyi Múzeum - 64. kötet, 2002. 1-2.füzet

Vincze Zoltán

Pósta Béla-iratok az Erdélyi Nemzeti Múzeum
Érem- és Régiségtárának levéltárában*

 

„Õ Felsége a király f. évi április hó 14. napján kelt legkegyelmesebb elhatározásával a kolozsvári Ferenc József tudományegyetem régészeti tanszékének ny. r. tanárává neveztetvén ki, s ennek folytán ipso facto az Erdélyi Múzeum-Egylet Érem- és Régiségosztályának, vagyis az egyetem érmészeti és régészeti intézetének igazgatójává válván, kinevezési okmányomban arra utasíttattam, hogy állásomat f. é. szeptember hó 1-jén foglaljam el.”

Maga Pósta Béla fogalmazott így ezelõtt száz évvel, kolozsvári mûködése 1899. évi indulásakor (C1 42). Megkezdõdött egy húszéves periódus, amelyet a tudománytörténet Pósta Béla-korszak néven ismer, s amelynek legfõbb eredménye a kolozsvári régészeti iskola megteremtése és a történelmi múzeum megszervezése.[1]

Talán Pósta Béla jogi alapképzettsége magyarázza, de bizonyára egyénisége is közrejátszott abban, hogy a tervezgetései, küzdelmei során született számtalan iratot, levelet nagy gonddal õrizte, fogalmazványait félretette, másolatokat készített róluk. Hatalmas irattárat teremtett, melynek hosszú éveken át õ, az egyetemi tanár és múzeumigazgató volt egyetlen kezelõje. Talán nem túlzás úgy fogalmazni, hogy alkotásai közé – a múzeum és a régészeti iskola mellé – egy harmadikat is besorolhatunk: az Erdélyi Nemzeti Múzeum Érem- és Régiségtárának a levéltárát.

A Pósta halálát követõ évtizedek hanyagsága, közömbössége ezt a gondosan vezetett irattárat használhatatlan papírhalmazzá tette. A csodával határos módon megmenekült darabokat negyedszázada lelkiismeretesen felleltározták, s a hatalmas iratanyag ma értékesíthetõ tudománytörténeti kincs, a Pósta Béla-korszak kutatásának alapvetõ forrása. Kevés híján háromezer boríték õrzi a gazdag levelezést. Az iratok száma többszöröse a borítékokénak. Jelen dolgozat célja ízelítõt adni e levéltár értékeibõl.[2] Pósta Béla kolozsvári székfoglalójának 100. évfordulóján legyen ez az írás tisztelgés az új utakat nyitó tudós, a kitûnõ szervezõ, a nemes ügyek fáradhatatlan harcosa, a melegszívû nevelõ elõtt.

A Pósta Béla-i program

A levéltár néhány darabja az Érem- és Régiségtár elõzõ négy évtizedes életében született. Az iratok elsöprõ többsége Pósta munkásságának hû tükre. Tartalmuk roppant változatos. Vannak köztük vásárlásokkal kapcsolatos rendelések, szerzõdések, számlák, elismervények. Nagyon sok a felettes szerveitõl származó rendelet, leirat, valamint e fórumokhoz intézett kérvény, jelentés. Szép számban vannak a hatóságokhoz, társadalmi szervezetekhez intézett átiratok, illetve az ezekre kapott válaszok. Legtöbb a magánszemélyektõl érkezett, illetve hozzájuk szóló levél: leletek, bejelentések, a megszerzés módozatainak keresése, ásatási beszámolók és egyebek. A kevés magántermészetû levélben is van régészeti, múzeumi vonatkozás.

A leveleket a közügyekért önként vállalt felelõsség, gond szülte. Ezért szinte kizárólag a kölcsönös tisztelet hangján szólnak. A Póstának címzett eredeti levelek mellõl szinte sose hiányoznak a válaszok fogalmazványai, másolatai. E válaszok kérnek, követelnek, alkalomadtán fenyegetõznek, de a felvállalt hivatás – Erdély értékeinek a megmentése, közkinccsé tevése – dolgában megfutamodást, vereséget nem ismernek.

Problémafelvetésük, információtartalmuk okán különösen értékesek a felettes szerveknek tett jelentések. Ezek egy része – az EME-közgyûléseken bemutatott évi jelentések – az egyesület kiadványaiban annak idején nyomdafestéket látott. Annál becsesebbek egyéb, a nagyközönség elé nem került beszámolói. Legjelentõsebb közülük az EME Választmányának még kinevezése évében benyújtott jelentése (C1 42).[3]

A drámai hangú beszámoló feltárja az Érem- és Régiségtár tarthatatlan állapotát: meglepõen nagy a lopásból és gondatlan kezelésbõl származó hiány, a katalógus megbízhatatlan, a húszezer darabot számláló éremtár csak felerészben van lajstromozva, az anyag konzerválása teljesen megoldatlan, a raktárhelyiségek nem megfelelõek, nincs egyetlen megbízható szekrény, a tárgyak elõfordulási körülményei jórészt ismeretlenek, szinte teljesen hiányoznak a megfelelõ szakkönyvek, a mûszaki felszerelés, ezért a tudományos feldolgozás lehetetlen. Pósta Béla emberi nagyságát tanúsítja, hogy e hiányosságokért nem elhunyt hivatali elõdjét, Finály Henriket teszi felelõssé.

Ám a jelentés nem annyira a tárak elhanyagolt állapotának bemutatása, mint inkább az ebbõl fakadó feladatok felvázolása miatt fontos. Az írás szinte programnak tekinthetõ. Pósta Bélának két évtizedes kitartó munkásságában a maga vállalta tervtõl nem volt miért elszakadnia, legfeljebb részleteiben gazdagította ezt. Elképzelésének lényege a következõ:

„Elsõsorban gondoskodnunk kell megfelelõ helyiségrõl, mely hat teremnél kisebb nem lehet, s amelyhez csatlakoznia kell egy olyan házikönyvtár helyiségnek, amely egyszersmind úgy külföldi, mint belföldi szakkutatóknak alkalmas munkahelyül szolgál. Ebben a helyiségben lennének elhelyezendõk az intézet állandó alkalmazottjai is. [...]

2. Gondoskodnunk kell szükséges szakerõk alkalmazásáról. [...] a teljes fejlesztésben legalább egy embernek kell állania az éremtár szolgálatára és legalább egy-egy embernek az ókor s a közép- és újkor gyûjteménycsoportjai kezelésére. [...]

3. [...] szolgai állást laboránsi állássá átszervezni [...].

4. Kézikönyvtár megteremtése egyelõre még a gyarapításnál is jelentékenyen fontosabb, ezt tehát föltétlenül, részben a saját erõnkbõl kell megcsinálnunk és erre nézve kell hogy valamelyes dotáció jelöltessék meg. [...]

5. [...] kérnünk kell a Nagyméltóságú minisztériumot, hogy ezen intézet számára is legalább 5000 frt évi dotációt az évi költségvetésbe beállítani kegyeskedjék. [...]

6. Elmulaszthatatlan kötelességünk lesz megteremteni az éremtár és régiségtár törzslajstromát. [...]

7. Az érem- és régiségtár és a közélet tényezõi között a kapcsolatot megteremteni talán feladataink legfontosabbika. [...] Ebben a tekintetben elsõ szükség az, hogy az intézet igazgatóságának a lehetõség szerint tudomására jussanak azon régészeti leletek és mûkincsek, melyek Erdély területén napfényre kerülnek. [...] A közélet tényezõivel való kapcsolat megteremtésére a leghatalmasabb faktor mindenesetre az intézet talpraállítása s ennek folytán a közönség számára való megnyitása. [...]”

A két évtizeden át gondosan iktatott sok ezer érkezõ és induló levél ennek a nagyszerû programnak a megvalósítását tanúsítja.

A pénzügyi háttér biztosítása

Pósta Béla valójában két önálló intézet élén állott. Tanszékvezetõ egyetemi tanárként az elsõ lépéseket tevõ egyetemi érmészeti és régészeti intézetet irányította, s egyúttal igazgatója volt a negyvenéves hagyománnyal rendelkezõ egyesületi Érem- és Régiségtárnak. A közös elhelyezés, felhasználás miatt megbízatása kezdetén maga sem érzékelte a két intézmény jogi helyzete közti különbséget. Az ügyintézés során hamarosan felismerte a jogi tisztázatlanságban rejlõ veszélyt – amely 1919-ben a magyar állami egyetemmel együtt az EME gyûjteményeit is a román állam birtokába juttatta –, s szállítóit határozottan utasította, hogy a két intézet számláit kezeljék külön (C1 138a, 1120).

1899-ben az egyetem érmészeti és régészeti intézete – ellentétben a többi intézettel – semmilyen állami támogatást nem élvezett. A karhoz, az Egyetemi Tanácshoz, a Vallás- és Közoktatásügyi Minisztériumhoz küldött sok beadvány végül is elérte célját. 1901-ben a minisztérium 2000 korona dotációt utalt ki az intézetnek, amit – újabb sürgetésre – 1904-tõl 3000, majd 3500 koronára emeltek.

Ennél tetemesebb összeghez jutott az EME Érem- és Régiségtára.

A Ferenc József Tudományegyetem és az Erdélyi Múzeum-Egyesület közti egykori szerzõdésben – amely az utóbbi gyûjteményeit az egyetem kezelésébe engedte át – a felek megegyeztek az egyesület további állami támogatásában. Késõbb az évi rendes segélyek mellé az országgyûlés rendkívüli segélyeket utalt ki. 1912-ben az Erdélyi Nemzeti Múzeum Érem- és Régiségtára már 6750 korona régészeti, 750 korona néprajzi állami segélyt és erdélyi mûkincsek megmentésére 15 000 korona rendkívüli állami segélyt kapott. A várható újabb munkálatok fedezésére Pósta kérte az összegek növelését (C1 2039/3).

Az állami dotáció nem vette le teljesen az EME válláról az Érem- és régiségtár fenntartásának terhét. Különféle vásárlások eszközlése, az alkalmazottak bérének elõlegezése továbbra is az egyesület állandó gondjai közé tartozott (C1 1844/3). A múzeum saját tartalékait is értékesítette: fölösleges érméket, bútorokat és egyéb tárgyakat tett pénzzé (C1 1808).

A kezdeti pénztelenség felszámolását követõ küzdelmek eredményességét érzékelteti, hogy az 1912. évre az Érem- és régiségtár igazgatója már több mint 60 000 korona bevételrõl, illetve kiadásról számolhatott be az EME választmányának. Az igazsághoz az is hozzátartozik, hogy a bevételnek több mint a fele (34 000 korona) kölcsönbõl származott (C1 2008/1). A meglepõen nagy összeget az új – a jelenlegi – épületbe költözés indokolta.

Küzdelem a múzeumépületért

Pósta Béla legsürgõsebb rövid távú feladatának a gyûjtemény jellegû Érem- és régiségtár múzeummá, a nagyközönség számára hozzáférhetõ kiállítássá fejlesztését tekintette. Megfelelõ helyiségekrõl kellett gondoskodnia.

Elsõ riasztó jelentése nyomán az EME Választmánya feliratban fordult a vallás- és közoktatásügyi minisztériumhoz. A Pósta kézírását õrzõ fogalmazvány több lehetõséget vetett fel: 1. béreljenek megfelelõ helyiséget; 2. a felsõ leányiskola új épületbe költözésével megüresedõ Rákóczi-híd melletti ingatlant alakítsák át e célra; 3. rendezzék be az egyetem épülõ központi tömbjében. Pósta javaslata nyomán a Választmány az elsõ kettõ valamelyikét részesítette volna elõnyben (C1 44).

A minisztérium természetesen a legolcsóbb, a harmadik változat mellett döntött. Beadványok másolatai, rendeletek sora tudósít az Érem- és régiségtár részére átengedett épületszárny célszerû átalakításával kapcsolatos gondokról. Többszöri halasztás után, 1903. május 29-én az egyetem központi épületének Bel-Király és Színház utcai sarkán, az alagsor és a földszint négy termében megnyílt a nagyközönség számára az Erdélyi Országos Múzeum Érem- és Régiségtárának kiállítása. Kolozsvár valamennyi lapja beszámolt az eseményrõl.

Az intézet igazgatója csak ideiglenesnek tekintette az Érem- és régiségtárnak az egyetem épületében megvalósult elhelyezését. A gyors ütemben gyarapodó múzeumi anyag raktározási gondjai szinte megoldhatatlanok voltak. A kiállítási termeket is fel kellett használni, ezért részben elzárták õket a látogatók elõl. 1910-ben a belváros különbözõ pontjain voltak kénytelenek raktárhelyiségeket bérelni: az Unió utcában, a Mátyás király utcában, a Farkas utcai régi vármegyeházában, a régi kõszínház épületében, a Ferenc József úton.

Ilyen körülmények között az anyag nem volt biztonságban, arról nem is beszélve, hogy tudományos és közönségnevelõ értékesítésérõl szó sem lehetett. Pósta elkeseredett hangú bizalmas jelentésben tárta a Választmány elé a katasztrofális helyzetet: „sem anyagi, sem erkölcsi felelõsséget nem vállalok” – zárta figyelmeztetõ sorait (C1 1217). Az egyetlen épületben való bérléssel kapcsolatos kérvényét azzal a biztatással utasították vissza, hogy rövidesen megindulnak az új épület építési munkálatai.

Az önálló múzeumépület ötlete nem volt új. Még a kiállítás megnyitása elõtt felmerült egy végleges hajlék emelésének gondolata. Pósta az egyetemi könyvtár már elfogadott építési tervéhez kapcsolva remélte megvalósíthatónak a maga álmát. A bölcsészeti karhoz intézett beadványában (1902. október 4.) a következõ javaslattal rukkolt elõ: „oldassék meg a régészeti intézet felépítése az egyetemi könyvtárral együtt és egy telken, ennek a megoldásnak az a feltétlen elõnye van, hogy az újonnan építendõ egyetemi könyvtár ha 50 vagy 100 év múlva megtelik, egyszerûen továbbterjeszkedhetik a vele egy épületet képezõ régészeti intézet helyiségeiben, s a régészeti intézet kiköltöztethetõ lenne egy újonnan építendõbe, amelyre akkor tán több pénz állana rendelkezésre” (C1 392). Álmodozó volt-e, avagy csupán céltudatos tervezõ? Bizonyára maga is átlátta, hogy egyeseket talán már fárasztanak örökös követelõzései, s a beadvány fogalmazványát így zárta: „A tekts. karnak alázatos csalánja.” Volt humorérzéke.

Egy hónap múlva újabb beadványban emlékeztette a vallás- és közoktatásügyi minisztériumot, hogy az EME-vel kötött 1872. és 1894. évi szerzõdések értelmében az állam megfelelõ épület emelésére kötelezte magát (C1 413). A hatóságok önálló palota építésével biztatták, amely a Farkas utcai régi kõszínház helyén emelkedett volna. Õ kitartott amellett, hogy a múzeum épületét az egyetemi könyvtár melletti telkeken húzzák fel (C1 990).

A megoldást évrõl évre halogatták. Minthogy az új hajlék építése az 1910-es költségvetésbõl is kimaradt, a megvalósulás reményétõl megfosztva Pósta Béla a négy bérelt, illetve kölcsönkapott ingatlanban, helyiségben szétszórt anyagnak egyetlen nagy, szintén bérelt épületben való elhelyezése mellett döntött. 1911 januárjában a vallás- és közoktatásügyi, illetve a pénzügyiminisztériumhoz felterjesztett beadványában a református kollégium Bástya utca 2. szám   alatti kétemeletes épületét jelölte meg mint amely „Kolozsvárt ma egyetlen olyan épület [...], amelyet kellõ átalakítás után intézetünk céljaira felhasználhatunk” (C1 1783/3).

Hatalmas iratanyag (C1 1783/1–15) tanúskodik az épület bérléséért egy éven át folyó kitartó küzdelemrõl. 1911. október 21-én megelégedetten közölhette Szádeczky Gyula rektorral, hogy „a kibérelt helyiségek e hó elseje óta a mieink”. Három nap múlva az intézetet képviselõ Buday Árpád és az átalakítási munkálatokkal megbízott Reményik Károly jelenlétében „az átvétel megtörtént”. A megmaradt iratok tartalmazzák az átadás, az átalakítás és a beköltözés ütemtervét. Pósta számításai szerint – az Unió utca 3–5. szám alatt bérelt helyiségekben tárolt anyag kivételével – az Erdélyi Nemzeti Múzeum Érem- és Régiségtárának felbecsülhetetlen kincsei két év alatt új otthonukba kerülhetnek. 1912 elején örömmel újságolta, hogy a földszint és az elsõ emelet átalakítása befejezõdött: „Ez a bérlés helyiségeink számát ötvenöttel megnöveli.” Kezdhetik az áthurcolkodást (C1 2017/3).

Az új otthon ad helyet ma az Erdélyi Történelmi Múzeumnak.

Az Érem- és Régiségtár gyarapítása

Pósta Béla a vezetése alatt álló Érem- és Régiségtárat az erdélyi mûkincsek reprezentatív gyûjtõhelyévé akarta emelni. Minden követ megmozgatott, semmilyen áldozatot sem tartott túl nagynak, hogy az országrész változatos múltjának emlékei az Érem- és Régiségtárba kerüljenek, s ott a nagyközönség nevelését és a tudományos haladást szolgálják.

Érthetõ anyagi meggondolásból az adományokat és a letéteket részesítette elõnyben. „Az elsõ és legalkalmasabb forma az, hogyha az említett régi fegyverek intézetünknek ajándékul adatnak. Erkölcsi testületek rendesen ezt a formát választják, amelynek ellenében az illetõ testület az átadott tárgyak régészeti jelentõségéhez képest az Erdélyi Múzeum-Egyesületnek vagy alapító, vagy igazgató tagjává lesz. Az alapító tagok szavazattal bírnak a közgyûlésen, indítványokat tehetnek, választói joggal bírnak, díjtalanul kapják az egyesületnek összes kiadványait, díjtalanul látogathatják az Erdélyi Országos Múzeum összes tárait [...] Az igazgató tagok ezenkívül – testületek a képviselõ személyében – örökös tagjai az igazgató választmánynak, s ott a választmányi tagok jogait gyakorolják.

A második forma az, hogy az erkölcsi testületek régiségeiket örök letétképpen adják át régiségtárunknak. Ezzel szemben jogokat a testület nem élvez” (C1 931).

Az esetek többségében a tárgyak vásárlás útján kerültek a múzeumba. Pósta felelõssége teljes tudatában kezelte a rábízott pénzforrásokat. De a vásárlások lebonyolításakor nem bocsátkozott kicsinyes alkudozásba. A vételár megállapításánál a méltányosság elvét követte. Fáradhatatlanul ismételt kettõs cél vezérelte: 1. az elõdök alkotta értékek megmentése; 2. a bajba jutott egyházak, egyéb közösségek megsegítése. Egy ékszerésznek írt válaszából: „Amint látni méltóztatik, az ár megállapításánál teljesen az Ön kívánságát teljesítettük, amit különösen azért tettünk, mert óhajtjuk, hogy az Ön által megszerzendõ erdélyi régiségeket ezentúl is intézetünknek legyen szíves vételre felajánlani” (C1 515). Mikor a kovásznai református egyházközség megvásárlásra ajánlotta a 17. század második felébõl származó két szõnyegét, alku nélkül válaszolta, hogy a múzeum „hajlandó a kívánt nagyságú és minõségû modern szõnyeget adni, tekintet nélkül arra, hogy azok vajon megérik-e”. Nagyvonalúságát azzal indokolta, hogy az erdélyi református egyházközségeknek „nemzeti hivatásuk van” (C1 1601).

Annál õszintébb volt a felháborodása, ha a másik fél részérõl kalmárszellemet tapasztalt: „Valóban székelyekbõl áll az a nyáj, melyet Fõtisztelendõséged vezet? Azoknak a székelyeknek fiaiból és unokáiból, akik 1848-ban a hon szabadságáért vért öntöttek? Azoknak a székelyeknek fiai azok, akik a templomokból leszerelték a harangokat, hogy Gábor Áron ágyút öntsön belõlük e nemzet boldogságáért, hogy most 225 K.-ért képesek elkótyavetyélni és bitang kézre juttatni azt, amit nem az Önök keze munkája, nem az õ véres verejtékük, nem az õ önfeláldozásuk és önmegtagadásuk alkotott az Isten dicsõségére és a magyar haza javára, hanem amelyet az õ õseiknek, az õ õseik vallásosságának és hazafiasságának lehet köszönni” (C1 1673/1). Felindulását, a hangnemet – úgy tûnik – maga is túlzottnak ítélte, mert az idézett sorok (és folytatásuk) nem kerültek be a tisztázatba, az áthúzott részt az irattárba helyezett fogalmazvány õrizte meg számunkra.

Az éremtár alkalmi vásárlásokból, cserékbõl származó fejlesztését nem tartotta elegendõnek. Állandó, folyamatos forrás felkutatásával akarta biztosítani a gyûjtemény gyarapodását. 1902-ben azzal a kéréssel fordult a pénzügyminiszterhez, hogy „az ország területén elõkerülõ éremleletek a magyar nemzeti múzeum és a budapesti egyetem kiválasztási jogának gyakorlása után ugyanazon célból vele szintén közöltessenek”. A vallás- és közoktatásügyi minisztériumhoz áttett kérvényre a következõ évben megszületett a beleegyezõ válasz: „a pénzügyminiszter úrral egyetértõleg az említett kérelmet méltányosnak és teljesíthetõnek tartván, egyidejûleg intézkedtem az iránt, hogy a Magyar Nemzeti Múzeum a jövõben elõforduló leleteket hivatalos elintézésük után közvetlenül a kolozsvári tudományegyetem érmészeti és régészeti intézetének küldje meg” (C1 548). Rövidesen Kolozsvárra érkezett a karancsi lelet, majd a porogi, bagos­nyai, monorai és mások. A következõ években a kolozsvári éremtárnak megküldték az ország területén elõkerült éremleleteket, amelyekbõl Pósta tetszés szerint válogathatott. Természetesen az Érem- és Régiségtár a kiválasztott darabokért megváltási összeget fizetett. (Utóbb a kassai Felsõ-Magyarországi Rákóczi Múzeum is elnyerte ezt a jogot – C1 1725.)

Kinevezésekor Póstának szomorúan kellett tapasztalnia, hogy az Érem- és Régiségtár teljesen elszakadt a külvilágtól, alig tudnak létezésérõl, ezért nem szerez tudomást a vidéken elõkerülõ régészeti leletekrõl. Az intézménynek magának kellett kitörnie az elszigeteltségbõl. Az elsõ években levelekben fordult magánszemélyekhez és közületekhez, kérve, hogy a birtokukban lévõ értékeket adják át az Érem- és Régiségtárnak. Jó néhány beleegyezõ válaszról tudunk, de kapott Pósta visszautasítót is. A visszautasítások részben érthetõk, hiszen a század­forduló a vidéki – helyi, iskolai, egyleti – múzeumok, gyûjtemények létesítésének idõszaka. Talán Szilágy vármegye alispánja is hasonló meggondolásból hagyta felelet nélkül Pósta levelét, melyben a kolozsvári intézet igazgatója a néhai Szikszay alispán érem- és régiséggyûjteményének letétbe helyezését kérte (C1 1694/2).

Pósta Béla értékmentõ erõfeszítéseire hamarosan felfigyeltek a történelmi múlt rajongói. Anyagi érdekektõl mentes önkéntes külsõ munkatársak kis csapata kapcsolódott a mûemlékvédõ, múzeumgazdagító mozgalomba. A legelsõk között kell számon tartanunk Kelemen Lajos bölcsészhallgatót, aki 1900 nyarán vázlatokkal kísért részletes levélben értesítette tanárát a marosszentkirályi református templom bontásakor elõkerült emlékekrõl (C1 81). Utóbb még számos pusztuló mûemlékre, kallódó értékre hívta fel Pósta figyelmét (a szentgericei unitárius templom 1670-ben készült mennyezetére, Nemes Ödön freskórajzaira stb.). Az õ közvetítésével vált az Érem- és Régiségtár úgy lehet leghûségesebb külsõ munkatársává ifj. Biás István postatisztviselõ, majd a Teleki család levéltárosa, akinek ügyszeretete a környék számos mûemlékét – a mikházi ferences zárda, a szõkefalvi római katolikus templom harangját, Petelei István 17. századi szekrényét stb. – mentette meg a pusztulástól, juttatta az Erdélyi Nemzeti Múzeum Érem- és Régiségtárába (C1 1200, 1387a, 1562–1563).

Az alkalmi vásárok számos értékes tárggyal gazdagították az Érem- és Régiségtárat, ám az elõreláthatatlan meglepetések miatt lebonyolításuk nemegyszer roppant nehézkessé, bizonytalanná vált. A kapcsolat állandó, kiszámítható jellege folytán különös jelentõsége volt a kiterjedt összeköttetésekkel rendelkezõ gyûjtõkkel kialakított üzleti viszonynak.

Az Adolf Resch brassói ékszerésszel létesített hosszú, termékeny kapcsolat 1900-ban kezdõdött, amikor is régiségeket küldött megvételre (C1 125). 1901-ben megvásárlásra ajánlotta az erdélyi érmekrõl és érmékrõl készült könyvét, az e tárgyban írt mindmáig legátfogóbb numizmatikai szakmunkát (C1 219–224). A következõ évben 1011 darabból álló régiséggyûjteményét ajánlotta: õskori és római régiségeket, 17–18. századi erdélyi bútorokat, 16–18. századi kályhacsempe-sorozatot, ónedénysorozatot, 17–18. századi majolikakorsó-sorozatot. Az anyag megvizsgálása után Pósta az EME-hez küldött feliratban sürgette a gazdag gyûjtemény megvásárlását: „Resch Adolf a gyûjtésben szakember, annyira az, hogy pl. okáért a legteljesebb erdélyi éremgyûjteményt õ gyûjtötte össze, s õ volt az, aki az erdélyi érmeknek eleddig legtökéletesebb monographiáját megírta (Ad. Resch: Siebenbürgische Münzen und Medaillen von 1526 bis zur Gegenwart. Hermannstadt 1901). Az õ éremgyûjteménye a Nemzeti Múzeum tulajdonába ment át vétel útján, és ez a körülmény szintén bizonyítja annak értékes voltát.

Elsõsorban tehát a gyûjtõ szakértelme szavatol a gyûjtemény jósága mellett, de személyes tapasztalatból is jelenthetem, hogy a gyûjtemény tényleg csak jó darabokat tartalmaz” (C1 382).

A magas vételár – közel 10 000 korona – miatt a Választmány halogatta a vásár megkötését. 1903-ban írt újabb feliratában Pósta ismét hangsúlyozta, hogy „a gyûjtemény java része igazán elsõrendû drbokból áll”. Az EME 8000 koronát vállalt, a többit az intézet dotációjából fedezték. Végül is a vásár – Pósta nagy örömére – létrejött (C1 583–585, 588). De a szerzõdésben elõírt négy év helyett Resch csak 1910-ben kapta kézhez az utolsó részletet – a Brassói Általános Takarékpénztár közvetítésével (C1 1167). A fizetésképtelenség és a szakítás veszélye tovatûnt, az üzleti kapcsolat helyreállt – mindkét fél hasznára. A kölcsönös bizalmat tanúsító megújult üzleti kapcsolatról vall az 1911. évi levelezés (C1 1752/1–32).

A Resch-gyûjtemény megvételéhez mérhetõ nagy vásárt kötött Pósta, amikor 1905-ben 7500 koronáért megszerezte a kolozsvári Kovács Ede éremgyûjteményét. A vallás- és közoktatásügyi minisztériumtól kért pénzsegélyt így indokolta: „hogy megakadályozzuk ennek a gyûjteménynek, melyre intézetünknek annyira égetõ szüksége volt, szétszóródását a különbözõ kereskedõk között” (C1 1008). A levéltár megõrizte a 779 darab Árpád-házi és 666 vegyes házi érem jegyzékét.

A Pósta Béla hivatalba lépése elõtti tíz évben az Érem- és Régiségtár 16 ajándékozással és 5 vétellel, tehát összesen 21 tétellel gyarapodott. Pósta mûködésének rövid elsõ félévében (1899 második felében) 27 tétellel (7 ajándékozás, 20 vétel) gazdagította a gyûjteményt. A két évtized szerzeményei az Érem- és Régiségtár állagát az 1899. évi többszörösére növelték. A Pósta Béla-korszak a múzeumgyarapodás kiemelkedõ szakaszaként vonult be az intézmény történetébe.

Születõ tárak, osztályok

1912-ben Pósta keserûséggel vegyes büszkeséggel írta: „1899-ben, vagyis egyetemünk fennállásának 28-ik esztendejében, mikor tanszékemet elfoglaltam, és az intézet vezetését átvettem, az érmészeti és régészeti intézet egész tudományos felszerelését egyetlenegy kézikönyv képviselte. Ezzel az egy könyvvel kezdtem meg múzeumszervezõ és egyetemi oktató munkámat” (C1 2039/1).

Gazdag levelezés vall könyvtáralapító gondjairól. A külföldi cégekkel – Ernst Wasmuth építészeti szakkönyv- és Karl Hiersemann lipcsei könyvkereskedõvel – éveken át tartó, megbízható üzleti kapcsolat eredményeként a kolozsvári régészek lépést tarthattak szakterületük fejlõdésével. Lassanként létrejött az Érem- és Régiségtár saját szakkönyvtára. Egy 1903-as leltári kivonat szerint már 200, fõként német nyelvû szakkönyvet mondhatott magáénak, melynek fele azonban kifizetetlen volt (C1 300a). Pósta kimerítõ felterjesztésekben kérte a felettes minisztériumtól a szakkönyvtár további gyarapítását szolgáló pénzalapok biztosítását (C1 1965, 1966). A mai intézeti könyvtár legrégibb állagát a Pósta Béla-korszakban beszerzett könyvek képezik.

A mai Erdélyi Történelmi Múzeum ritkaságszámba menõ gyógyszerészettörténeti kiállításának alapvetése is a Pósta-korszakhoz kapcsolható. Megteremtése Orient Gyula egyetemi tanársegéd lelkes, áldozatos, céltudatos gyûjtõ-mentõ munkásságának köszönhetõ. 1901-ben adta át az elsõ adományokat az Érem- és Régiségtárnak. A következõ hónapokban-években fáradhatatlanul dolgozott, érvelt, s gyors egymásutánban küldte a felajánlásokat az ország minden részébõl. A kísérõlevelek, részletes jegyzékek mind megtalálhatók a levéltárban. Köztük van Pósta 1902. évi köszönõlevelének fogalmazványa (C1 373). Egy késõbbi levelében felidézi egykori kétségeit, s egyúttal megfogalmazza az Orient Gyula töretlen tenniakarásának eredményeként megszületett ritka szép gyûjtemény létrejötte fölötti örömét: „Nemigen bíztam eleinte abban, hogy a Dr. Orient Gy. úrtól kezdeményezett magyar gyógyszerészeti múzeum intézetünk kebelében csakugyan létesíthetõ lesz. [...] Dr. Orient Gyula úrnak elmondottam ezeket az aggodalmaimat, s õ mégsem csüggedt lelkesedésében, hanem vállalkozott arra, hogy lelkes agitációval legyõzi a nehézségeket. Öt év tapasztalata azt a reményt kelti bennem, hogy mégis neki volt igaza, mert az alatt az 5 év alatt máris igen szép anyag gyûlt össze intézetünknél, és úgy látszik, hogy az eszme terjed, hódít” (C1 1124).

Különösen gazdag iratanyag utal az Érem- és Régiségtáron belül kialakított képtár gyarapodására. Jelen kutatás nem vállalkozhat ennek az anyagnak a feltárására. Mindössze jelezni kívánja, hogy a Bánffy-palotában lévõ mai Mûvészeti Múzeum kezdeteinek feltárása elképzel­he­tet­len az Érem- és Régiségtár levéltárának ismerete nélkül.

1902-ben Pósta elérte, hogy a vallás- és közoktatásügyi minisztérium rendelete alapján az Országos Képtár letétképpen néhány képet átengedjen az Érem- és Régiségtárnak (C1 426). Egyre több magánszemély tulajdonában lévõ kép került adomány vagy vásár útján a Pósta vezette intézménybe. 1910 januárjában megvásárlásra ajánlották Munkácsy Mihály Honfoglalás címû festményének színes vázlatát. Pósta Béla rögtön a vallás- és közoktatásügyi minisztériumhoz fordult (C1 1170). Egy hónap múlva egy másik levél Than Mór, Barabás Miklós és más magyar festõk mûveinek megvásárlását kérte a minisztériumtól (C1 426).

Az Érem- és Régiségtáron belül rendre önállósuló képtár szakszerû gondozást igényelt. 1911-ben az EME Igazgató Választmánya – „tehetségére és tanultságára való tekintettel az Erdélyi Nemzeti Múzeumnak lekötni óhajtván” – a Mûvészeti Akadémián és Párizsban tanult Merész (Müller) Gyula festõmûvészt kinevezte a képtár õrévé (C1 1788). Két év múlva Pósta kérte, hogy a bölcsészeti kar Szeszák Ferenc szobrászmûvészt nevezze ki a képtárhoz fizetés nélküli gyakornoknak (C1 1937/1).

Pósta Béla néprajzi anyagot is örökölt hivatali elõdjétõl. Jelentõs értéket képviselhetett, hiszen 1901-ben az Igazgató Választmány Sztripszky Hiador IV. éves bölcsészhallgató személyében másodgyakornokot nevezett ki gondozására (C1 167, 200). Sztripszkynek a mezõségi tavakról írt alapvetõ néprajzi-történeti munkájához szolgáltat adalékot e tavaknál tett gyûjtõútjáról beszámoló levele (C1 503). Sztripszky gyûjtõmunkásságát Roska Márton folytatta. Munkálkodását a Szolnok-Doboka Vármegyei Irodalmi, Történelmi és Néprajzi Társulat megbízásából végezte. 1910 szeptemberében a néprajzi értékek pusztulására figyelmeztetõ beszámolókat küldött Szamos menti gyûjtõútjáról (C1 1511, 1849/5).

Az Érem- és Régiségtár kalotaszegi anyagának gyarapítása céljából Pósta kezdeményezte Gyarmathy Zsigáné néprajzi hagyatékának az átvételét. Végül is a múzeum 159 tárgyat – köztük 84 kancsót és 52 tálat – vásárolt meg. Az 1911. évi gyarapodásról szóló jelentésben úgy értékelte, hogy „Gyarmathy Zsigáné gyûjteményének megvásárlásából származik majolika mûveinknek és hímzéseinknek ez évi leggazdagabb gyarapodása” (C1 1315, 1411, 2020/1).

A néprajzi mozgalom kiterjesztése érdekében 1910. június 18. és 22. között az Érem- és Régiségtár tanfolyamot szervezett. Ebbõl az alkalomból megalakult az Erdélyi Nemzeti Múzeum néprajzi gyûjtõtársasága, felerészben székelyföldi, továbbá mezõségi és más önkéntes tagokkal (C1 1386, 1739/1,2).

Pósta így értékelte az Érem- és Régiségtár néprajzi gyûjteményét és munkásságát: az Erdélyi Nemzeti Múzeumnak „szigorúan tudományos néprajzi gyûjteménye van, amely többrendbeli szakerõvel rendelkezik, amelynek tudományos fejlõdése a kolozsvári egyetemmel való kapcsolata következtében biztosítva van” (C1 1324).

Régészeti iskola teremtése

Kinevezésekor Pósta Béla egyszemélyes intézmény élén állott. A múzeumi anyag rendezése, ásatások útján történõ további gyarapítása, tudományos feldolgozása szükségessé tette megbízható munkatársi kör kialakítását. Jegyzõkönyvek tanúsítják, hogy 1899 októberében beindította a régészeti kollégiumnak nevezett önképzõkört, melynek decemberi ülésére már tíz érdeklõdõ hallgató jött el, köztük Buday Árpád, Kovács István, Kelemen Lajos (C1 2188/1–3). Közülük került ki az induló kolozsvári régészeti iskola elsõ nemzedéke. Tagjai három korona napidíjjal alkalmazott segédmunkásként kezdték a régész pályát (C1 2039/2).

Pósta sürgetésére az EME Választmánya 1899. október 1-jei kezdettel szakdíjnokként alkalmazta Buday Árpád másodéves tanárjelöltet. Két év múlva kinevezték tanársegéddé, elõbb ideiglenes, aztán végleges jelleggel, majd pedig az Érem- és Régiségtár osztályarcheológusává. 1904-ben bécsi, 1910-ben pedig német- és olaszországi tanulmányút céljából ösztöndíjhoz jutott. Tõle származik a mester és tanítványai közti levelezés tetemes része (C1 905–908, 984, 1129–1136, 1399a–k). Elsõ leveleinek hangjára rányomja bélyegét a bécsi múzeumok és az egyetem szemkápráztató gazdagságából áradó lenyûgözõ hatás. Gondolatai mindegyre hazaszállnak: „mint lehetne nálunk is hasonló módokat teremteni? [...] Nagyon sok otthon a tennivaló.” Az elsõ bénító benyomások után észreveszi a bõség mögött meghúzódó hiányosságokat is: „a népvándorlási és görög fekete-tengeri gyarmatok iparmûvészete között nem tudják megvonni a legtágabb határt sem.” A tapasztalatok nyomán megfogalmazza az otthoni teendõket: „Nemzeti becsület és tudományosság egyaránt parancsolják, hogy Erdélyben egy erõs központi múzeum legyen, amely megakadályozza azt, hogy külföldi múzeumok 1/3 része magyarországi leletekbõl kerüljön ki.”

Kovács Istvánt 1900-ban vette Pósta maga mellé gyakornoknak. Öt év múlva õ is tanársegéd lett, 1910-ben pedig az Érem- és Régiségtár osztályarcheológusa. Ugyanabban az évben tapasztalatszerzés céljából felettese elküldte a brüsszeli Éremtani és Újkori Éremmûvészeti Kongresszusra (C1 1384).

Roska Márton elsõéves tanárjelölt 1901-ben került segédgyakornokként az Érem- és Régiségtárhoz, 1905-ben pedig kinevezték megbízott tanársegéddé. Vele az õskor és a néprajz hatalmas munkabírású szakembere indult el a pályán (C1 1905).

Segédarcheológusként kezdte Létay Balázs is, aki 1913-ban lett az egyetem érmészeti és régészeti intézetének gyakornoka. Az év végén Pósta pártfogásával angol nyelvtanfolyamra, illetve „a keleti archeológiára vonatkozó tanulmányok” végett Londonba utazott. Az ékírás elsajátítása nem tartozott feladatai közé, mégis néhány hónap múlva már arról számolhatott be, hogy „könnyebb szövegeket olvasok és fordítok”, s a tervezett keleti intézet ásatási programjának kidolgozása foglalkoztatta: „hozzáfogtam, hogy egy – mondjuk – leltárt készítsek magamnak az assyr-babyloni területrõl. Azt akarom, hogy az egész területrõl tudjam, ki hol ásatott, mit talált, vagy ki járt ott és mit látott” (C1 1709, 1926/7–8, 2284/3).

Magoss Irén segédõr 1911-ben a franciaországi Caenban Pósta támogatásával elnyert miniszteri és EME-segéllyel „a keresztyén középkori régészet és mívelõdéstörténet” körében végzett szaktanulmányokat (C1 1734/1–2, 1844/5).

1913 nyarán az intézeti ügyeket átmenetileg irányító Buday – a Bástya utcai épületben várható munkálatokról szóló beszámoló után – örömmel újságolta: „A túlsó intézetben Ferenczi és Gajdos urak vannak; az elsõrõl [Ferenczi Sándor segédarcheológusról – V.Z.] azt mondja Kovács úr, »nekünk való ember!« Végre tehát ismét egy!” (C1 1900/5).

Megkapó az önzetlen segítség, amellyel Pósta Béla kiválasztott munkatársai tudományos pályáját egyengette. A levéltárban számos ilyen természetû anyag van. 1911-ben az akadémia tervezett világtörténelmi folyóiratához régészeti tárgyú cikkeket kértek Póstától. Így válaszolt: „ha kész dolgunk lesz, nemcsak jómagam és dr. Buday Árpád úr, de az intézetemben mûködõ szakemberek valamennyien szívesen bocsátják azt a folyóirat rendelkezésére. Így dr. Kovács István úr és dr. Roska Márton úr is.” (C1 1706/2).

Mit köszönhettek Pósta Béla tanítványai mesterüknek-mentoruknak? Buday Árpád vallomását idézzük: „Õszinte természetem van, még ha néha talán ízléstelen is. Ez az oka, ha kimondom és leírom, hogy sok mindenféle hozzám való jóságát sohasem tudom meghálálni Nagyságodnak. De azt, hogy a limes-kérdésre terelte neveltetésemet, igazán lehetetlenség meghálálnom. A többit még annyira, amennyire lehet, hûséggel, odaadó ragaszkodással, törekvések megértésével, szorgalommal: de ezt semmivel. Hiszen itt egy zárt életcélt nyújtott nekem Nagyságod, olyat, melynek eléréséhez bizony alighanem rövid az én még valószínûleg nem sok hátralevõ évem” (C1 1399a).

Pósta Bélát lekötötték hivatali teendõi, oktató-nevelõ munkája. Ezért – bár a történettudomány számos ösvényén volt járatos – nem állt módjában elmélyedni valamely meghatározott szakterületen. Tanítványait, uttódait épp erre készítette fel. Az õskor, a római kor, a népvándorlás kor, az éremtan országosan megbecsült, sõt a nemzetközi tudományosságban is számon tartott kutatói lettek.

Tudományos mûhely

Pósta Béla tudományos szemléletének alapját az a gondolat képezte, hogy a Kárpát-medence évezredeken át összekötõ kapocs volt Kelet és Nyugat között, hogy a közép-európai civilizáció gyökereit Keleten kell keresni. ez a felismerés vezette a kõkorszak kutatását célzó ásatások során. Ugyanezt a célt szolgálta tudományos programjának legmerészebb terve, egy ázsiai expedíció indítása. Errõl így vallott egyik levelében: „Intézetünk igenis egyik legfontosabb feladatául a Keletnek kikutatását tûzte ki olyan archeológiai és néprajzi szempontból, amelyet komoly tudományos elõkészületek és szigorúan tudományos módszer alapján magyarul érzõ, magyar szakemberek vigyenek keresztül. Célunk ez azért, mert úgy látjuk, hogy ami eddig a keleti területek kutatása szempontjából történt, bármilyen hatalmas jelentõségû is, egyrészt mégis kevés, másrészt nem mentes bizonyos elfogultságoktól. Most a szükséges archeológus szakszerû kiképeztetése van folyamatban, mert intézetünk a kutatást nem egy expedícióval kívánja megoldani, de évtizedeken át tervezett állandó munkával. A kezdet, vagyis az elsõ expedíció, hisszük, 1913 vagy 1914-ben megtörténik” (C1 2036/2). A háború végén még remélte, hogy a béke beköszöntével – Létay Balázs harctéri eleste miatt – Buday Árpád vezetésével útnak indíthatja a kis-ázsiai expedíciót (C1 2349, 2584/1).

Az ókori tanulmányok Pósta Béla-i programjának „egyik legnevezetesebb pontja volt az erdélyi limes-kutatások Torma Károly kezébõl kihullott fonalának újrafelvétele”. Ennek a feladatnak az elvégzésére nevelte Budayt, aki magáévá tette mestere nézetét. Berlini tanulmányai idején elhatározta, hogy több évre szóló munkatervet fog összeállítani az erdélyi és a temesközi római határ vonalának megismerésére. Ennek részét képezték a porolissumi ásatások, ezt választották az 1911. évi tanfolyam tárgyául.

E tervek legelsõ építõkockáit az ásatások jelentették.

1900-tól kezdve az Érem- és Régiségtár minden évben indított ásatásokat. A Pósta személyes irányítása alatt lefolyt ásatásokról alig maradt fenn kéziratos anyag. Meg kell elégednünk a nyomtatásban megjelent közleményekkel. Az egyedüli szerencsés kivételt a Roskával együtt végzett nándorvályai feltárás (1911) képezi, amely a Torma Zsófia-gyûjtemény anyagát volt hivatott pontosítani. Az MTA Régészeti Bizottsága elnökének, Hampel Józsefnek címzett jelentés így fogalmazza meg a nándorvályai – és vele párhuzamosan végzett csoklovinai – munkálatok eredményét: „A nándorvályai ásatás egy a tordosihoz hasonló telep anyagát szolgáltatta. Bizonyos eltérések, amelyek különösen a talpcsöves edények nagyságában, másrészt a pattintgatott kõszerszámoknak abban a vonásában jelentkeznek, hogy teljességgel fejlett neolitkoriak és a Torma-gyûjteményben feltûnõ kjökkenmöddingszerû típusok teljesen hiányoznak: már magukban véve is amellett szólnak, hogy az említett kjökkenmödding típusokat nem lehet a tordosiakhoz sem számítani.

De ezen a tanulságon kívül az idén még más szerencsés körülmény is járult a Torma-gyûjtemény anyagának helyes szétválasztásához. Nevezetesen intézetünk a csoklovinai (Hunyad vm.) barlang átkutatásánál paleolitos vagy legalábbis nagyon korai átmeneti leletekre akadt, amelyek most már csaknem kétségtelenné teszik, hogy a Torma-gyûjteményben talált és eddig leginkább a kjökkenmödding típusokkal összevethetõ leletdarabok Hunyad megyei barlangi leletekbõl valók, éspedig minthogy Torma Zsófia a nándori és az algyógyi barlangban is kutatott, ezek a lelettípusok csakis e barlangokba utalhatók” (C1 1738/2).

Sokkal több írásos dokumentum maradt fenn a tanítványai által vezetett ásatásokról. Pósta bízott fiatal munkatársai elkötelezettségében, hozzáállásában, tudományos felkészültségében. Ám ez nem jelentette azt, hogy ellenõrizetlenül hagyta volna a pályájuk elején álló diákjait. Nevelõi és tudományos felelõtlenség lett volna részérõl. Elvárta, hogy sûrûn jelentkezzenek részletes beszámolóikkal. E levelek és jelentések az ásatások számos olyan vonatkozására térnek ki, amelyeknek nem volt helyük az egykori közlésben, ám értékes tudománytörténeti adalékok.

A Pósta Béla-korszak elsõ ásatása az apahidai kelta temetõnél folyt. Pósta eredetileg a hely felfedezõjére, az ismert gyûjtõre, Orosz Endre helybeli tanítóra bízta a feltárást, de mellé állította ifjú tanítványát, Kovács Istvánt is, aki utóbb átvette a munkálatok irányítását. Nagy felelõsség szakadt a másodéves egyetemi hallgató nyakába. Tizenhét nap alatt tíz jelentést küldött tanárának. Az elsõ értesítés egy távirat volt: „A 4-dik kubikban egy sír. Kovács.” A többi levelezõlap tömör beszámoló a munkálatok lefolyásáról, az elõkerült leletekrõl (C1 100–120). A szegedi határban végzett ásatásokról mindössze három rövid Kovács-levelet õriz a levéltár. Annál értékesebb Pósta két átirata. A Hampel Józsefnek mint a Magyar Nemzeti Múzeum régiségtára vezetõjének címzett levelében a leletek tulajdonjogának kérdését veti fel, sorait pedig így zárja: „ha a leletek intézetünk birtokában maradnak, még nem ösmerem Kovács dr. úr szándékát, hogy hol óhajtja azokat közölni. Mindenesetre a Kovács dr. úr nevében is köszönöm Méltóságod szíves figyelmét és értékelését, amelyben cikkét eleve is nevesíteni méltoztattik [!]” (C1 1291). Az ásatási terület tulajdonosának küldött levelében tisztázza a leletek korát: „az ásatások alkalmával 5 [öt] sír került kibontás alá, melyek közül négy iazyg-szarmata ízlésû mellékleteket tartalmazott, egy pedig minden melléklet nélküli gyermeksír volt” (C1 1282).

Buday Árpád ásatásairól csak a felsõszentmihályfalvi feltárásoknál készült helyszíni jegyzetei és a kolozsmonostori ásatásokról adott egyoldalas jelentése vall (C1 246, 252). A Porolissum­nál éveken át folytatott munkálatok kéziratos anyaga sajnos elkallódott.

Annál több a Roska Márton keze írását hordozó beszámoló. Elsõ ásatása – Piskin – teljes kudarccal járt, levelei kiábrándulást sugároznak (C1 415–416). A dezméri római ház ásatásáról (1903) küldött két levelezõlapja (C1 497–498) elõrevetíti késõbbi beszámolói egyik erényét: jelentését rajzzal tette hitelesebbé. A balsai (Szabolcs megye) ásatásról küldött beszámolóját (1903) a sírok vázlatos rajzával és a leletek jegyzékével gazdagította (C1 589).

E korai ásatásairól küldött szûkszavú jelentéseivel szemben a késõbbiek nemcsak részletesebbek, hanem következtetések megfogalmazására is vállalkoznak. A vajdahunyadi kora Árpád-kori temetõ feltárásáról (1911) egy levelezõlapot, hat levelet küldött, és egy jelentést készített (C1 1659/1–8). Elõbbiek becsét emelik a mellékelt rajzok (rombusz alakú nyílhegy, S-végû karika stb.), temetõvázlatok, valamint az ilyenszerû bejegyzések: „Voltaképpen a 23. és 24. sz. miatt írok. Mindkettõben 1–1 ezüst dénáriust kaptam. Mindkettõ: A./ Stephanus rex – R./ Regia Civitas, – tehát Szt. Istváné. Ezek felett való örömömet akartam megosztani, addig is, míg hazamegyek” (C1 1659/7).

Az ásatások szünetében tett verseci múzeumlátogatása lényeges módszertani következtetések megfogalmazására vezette: „Bizony, pusztán typologikus bemutatásban megközelítõleg sem ér annyit, mint mikor az egymásra következõ rétegek tartalmát külön-külön ismerjük. [...] Megbizonyosodtam újabban is afelõl, hogy a zsinór- és szalagdíszes kerámika elnevezések nem bírnak kormeghatározó értékkel oly értelemben, mint eddig hittük” (C1 1467, 1486). A nagy összefüggések megragadására törekedett. Egy jelentésben ezt így fogalmazta meg: „a perjámosi ásatás programunkban a délkeleti hatásoknak azt a csoportját törekszik tisztába hozni, amelynek útja az alsó Duna völgye” (C1 1930/2). Az európai kultúra kapcsolatait kereste, mikor végiglátogatta az erdélyi és alföldi múzeumokat (C1 1392).

Vannak Roska Márton leveleiben szép számmal a pályatársai szakmai hozzáértését jellemzõ sorok. Esetenként egyéniségüket is megismerjük: „Ki kell mennem Mórával Csókára, hogy tájékozódjam a halom különbözõ viszonyai felõl. Egyelõre csak ez a programunk. [...] Kint volt Juhász is. Végtelenül örvendtem ennek a két derék Ferencnek. Annak is, hogy egymást megös­merték. Szeretem bennök a szerénységet, önzetlenséget, s hogy keveset beszélnek. Aki sokat locsog, sokat hazudik. Probatum est” (C1 1711/5).

Számos amatõr kapcsolódott be az Érem- és Régiségtár régészeti tevékenységébe. Jelezték az elõkerült leleteket, segítettek az ásatások megszervezésében. Pósta jó érzékkel kiszûrte a nyerészkedõ, tolakodó, tudálékos kincskeresõket. Ahol jószándékot tapasztalt, tanáccsal szolgált, s a kölcsönös bizalomból a tudomány haladását szolgáló termékeny kapcsolat született.

Különösen sok levelet váltottak a kolozsvári régészek Kõvári Ernõ vajdahunyadi orvossal, aki számtalan régészeti pontra hívta fel Póstáék figyelmét. Beszámolt a vajdahunyadi kora Árpád-kori leletek elõkerülésérõl, és soraihoz mellékelte a temetõ vázlatos rajzát (C1 1648, 1651). Kezdeményezte a kisteleki barlang feltárását. Ásatását megbízható rétegtani megfigyelések, rajzok teszik hitelessé. Nem fontoskodott, s ha a részletekben esetleg vitatkozott is, az értelmezést a szakemberekre hagyta (C1 1851/1–12). Épp ezért Pósta és tanítványai megbíztak benne. Roska élõszóban és levélben vezette be az ásatás elméletébe és gyakorlatába. Miután beszámolt a kiskaláni, mogyorósdi, alsóteleki római leletekrõl, Pósta Budayt és Kovácsot küldte a helyszínre, de Kõvárinak is adott önálló feladatot. Buday szerint a mogyorósdi ásatás – amelyet az orvos-régész vezetett – „a legjobb kezekben van” (C1 1329, 1888/1–10, 2050/3, 2057/1–4).

Az ásatások révén vagy más úton összegyûlt anyag feldolgozása képezte az Érem- és Régiségtár tudományos munkásságának elsõdleges tárgyát. Ha összehasonlító anyagra volt szükség, tanulmányozás végett gyakran kértek kölcsön múzeumok, közületek, magánszemélyek birtokában lévõ tárgyakat, könyveket. Ugyanakkor ideiglenesen maguk is átengedték az Érem- és Régiségtár egyes tárgyait kutatás végett. Nagyon sok rövid levél tanúskodik az ilyen természetû intézményi vagy személyes kapcsolatokról. Az önzetlen tudományos segítségnyújtás, együttmûködés számos példáját õrzi a levéltár. A teljesség igénye nélkül idézzünk fel néhányat közülük.

A kolozsvári kutatók többször kaptak kölcsön szakkiadványokat az Erdélyi Nemzeti Múzeum Érem- és Régiségtárának nagyobb testvérétõl, a sokkal jobban ellátott Magyar Nemzeti Múzeumtól (C1 1658/12–15). Számos levél tanúsítja a fõvárosi intézmény igazgatójához, Hampel Józsefhez fûzõdõ szoros kapcsolatokat. Különösen értékesek a Torma Zsófia-gyûj­temény kiadásáról és az ellenõrzõ ásatásokról cserélt levelek (C1 118, 157, 1376, 1610, 1611, 1710). A Székely Nemzeti Múzeum tudományos használatra átengedte László Ferenc magyarbodzai próbaásatásának leleteit (C1 1902/2, 2393/1–3). A Földtani Intézet végezte el az Érem- és Régiségtár részére az Igric-barlangból elõkerült hibás növésû Ursus Spelaeus koponyájának vizsgálatát (C1 1957). Mesterjegyek meghatározásában a budapesti Winkler Elemér segítségét vették igénybe (C1 1306, 1859/1–2).

Az Erdélyi Nemzeti Múzeum Érem- és Régiségtára nem volt a mások tudományos eredményeinek egyoldalú befogadója. A maguk részérõl a kolozsvári kutatók segítséget nyújtottak más intézmények gondjainak a megoldásához, pályatársaik tudományos vizsgálódásaihoz. A Magyar Nemzeti Múzeum részére elkészítették a Kolozsváron és Déván õrzött jelentõsebb római feliratos emlékek jegyzékét, s a fõvárosi intézmény megrendelésére gipszmásolatokat is készítettek (C1 1463, 1524). A Székely Nemzeti Múzeum birtokában lévõ ruhákat a kolozsvári intézetben restaurálták (C1 1902/3–5). Hekler Antal a múzeum görög hüdriájáról és egy Aphrodité-szoborról kér fényképet (C1 1362, 1529/1–2). Nagy Géza kérésére megküldték az Érem- és Régiségtárban õrzött La Tène-sarkantyúk fényképét (C1 1911).

Az Érem- és Régiségtár munkatársai érintkezésbe léptek a határon túli intézetekkel, kutatókkal. A kapcsolatok kiépítését szolgálták a tanulmányutak, a nemzetközi tudományos értekezletek s nem utolsósorban a kolozsvári kutatók tudományos közleményei. E kapcsolatokban a Pósta Béla-iskola – a levelek tanúsága szerint – nem játszott alárendelt szerepet. Információi értékes adatokkal szolgálták a külföldi kutatók munkáját.

Több levél a neves újabb kõkori szakértõ, Hubert Schmidt kolozsvári látogatásával kapcsolatos. A német tudós a Torma Zsófia-gyûjtemény tanulmányozására jött Erdélybe. Levelében tudatja, hogy Berlinben elõadásokat tervez a tordosi leletekrõl. Pósta a maga részérõl ígéri, hogy megküldi az oroszországi útja során szerzett ottani neolitikus szakirodalmat. Köszönetképpen a német kutató postázta a trójai és mükénéi civilizációt tárgyaló munkáit (C1 310, 311, 911, 1813, 1814, 2380/1–3, 2415/1–5). Szintén Trója és Tordos kapcsolatai felõl érdeklõdik a belgrádi Miloje Vassits (C1 935, 396).

A levelek többsége a klasszikus ókor iránti fokozott érdeklõdés bizonyítéka. A berlini B. Schröder a Kolozsvárott õrzött görög sisakról kér információkat (C1 958). J. Déchelette az Érem- és Régiségtár görög hüdriája felõl érdeklõdik, s egyúttal kiadványcserét ajánl (C1 2001/30a–b, 2034/1–2). A berlini Paul Diergart daciai terra sigillatákat szeretne tanulmányozni (C1 918). A bécsi Otto Benndorf kérésére Pósta elküldte egy Szamosújváron talált római bronz tárgy fényképét (C1 1822, 1823/1–2, 1840). Buday egy római agyaghordócska adatait és fényképét postázta a francia A. Guébhard-nak(C1 1754/1–3).

A londoni Horace Sanders az erdélyi bányászat múltja felõl érdeklõdött az õskortól a középkorig. Tervezte, hogy Romániába utaztában ellátogat a kolozsvári Érem- és Régiségtárba. Pósta elküldte neki a kért adatokat és fényképeket (C1 595, 638, 1761/1). A kieli Bruno Sauer kétkötetes régészeti kézikönyv kiadását tervezte. Buday összeállította és postázta az erdélyi régészeti leletek helységek szerinti jegyzékét, valamint az Erdélyi Nemzeti Múzeum Érem- és Régiségtáráról és a Szolnok-Doboka Vármegyei irodalmi, Történelmi és Néprajzi Társulat gyûjteményérõl kért adatokat (C1 1778/1–5).

Kolozsvári fogadtatása viszonzásául Ion Bianu eljuttatta Kolozsvárra Odobescunak a pietroasai kincsrõl és Tocilescunak a bukaresti múzeum ókori feliratairól írt közleményét. Pósta az Erdélyi Nemzeti Múzeum birtokában levõ 24 darab 16–18. századi szláv és román oklevél fényképmásolatával hálálta meg a küldeményt (C1 749, 750). Egyébként Póstáék érdeklõdtek a romániai régészek munkái iránt, igyekeztek megszerezni e mûveket (C1 1721/7).

Az intézetben folyó kutatómunka számos közleményben, dolgozatban, tanulmányban öltött testet. A hazai szakfolyóiratok oldalain egyre sûrûbben jelentkeztek a kolozsvári tudósok. A régészet, éremtan, mûvészettörténet iránt érdeklõdõk – itthon és a határokon túl – várták dolgozataikat. A levéltárban õrzött iratok egy része épp e dolgozatok, ásatási jelentések sorsáról tájékoztat. Jó néhányukat fentebb említettük. Egészítsük ki e sort a gyalakuti kehely megszerzésével kapcsolatos levelekkel (C1 1863/1–2).

A levéltár megõrizte Pósta tudományos munkásságának – legjobb tudásunk szerint – eddig ismeretlen szilánkjait. Az abrudbányai ref. egyház fedeles ezüst boros kancsójának, „Zegedi Gergeli Deak” 1632-ben készült ötvösmunkájának részletes szakszerû leírása egy tervezett, ám el nem készült [?] dolgozat magját képezhette (C1 1517).

Hasonló jellegû leírás maradt fenn a vajdahunyadi református egyház három kegytárgyáról: egy 16. századi és egy 17–18. századi aranyozott ezüstkehelyrõl, valamint egy részben aranyozott ezüstfedeles füles korsóról, melyhez 1685-ben jutott a gyülekezet (C1 1555).

A piski, ref. egyház talpas pohara címû kézirat közlésre készült, de hiányzik Pósta irodalmi munkásságának jegyzékébõl; a munka tartalmazza a pohár rajzát is (C1 1940/1–10).

Az Érem- és Régiségtárban folyó tudományos munka eredményei különféle kiadványokban szétszórva jelentek meg, fõképp az Erdélyi Múzeumban és az Archaeologiai Értesítõben. Az európai tudományos intézetek példáját követve – és feleletként hazai és külföldi elvárásokra (C1 640, 1237, 1238) – Pósta 1910-ben elindította az intézet saját kiadványát, az elsõ hazai kétnyelvû régészeti folyóiratot: Dolgozatok az Erdélyi Nemzeti Múzeum Érem- és Régiségtárából – Travaux de la Section Numismatique et Archéologique du Musée National de Transylvanie. Az elõfizetési felhívások több változatát is õrzi a levéltár. Az egyik így fogalmazza meg a kiadvány hivatását: „Ilyen módon az egész világ szakirodalmával lépünk érintkezésbe, s amíg egyfelõl megismerhetjük azt, amink van, és azt, amire tudományos téren törekszünk, a hazai s külföldi szakkörökkel, másfelõl itthon adunk számot arról is, ami máshol történik, és ami haladást jelent a tudományosságban” (C1 1988). A visszhang bátorító volt. Félszáznyi európai intézmény eredeti válaszát õrzi a levéltár (C1 1755/1–3, 1961–2000). Többségük – köztük a tekintélyes majna-frankfurti Kaiserisches Archaeologisches Institut, a Cambridge Antiquarian Society és mások – örömmel fogadta a kiadványcsere-ajánlatot. A kedvezõtlen válaszokat többnyire a magyar nyelv ismeretének, saját kiadványnak a hiánya indokolta. A néhány német intézet részérõl történt visszautasítás okát a trieri Provinzialmuseum felelete magyarázza: nem óhajtanak csereviszonyba lépni „olyan egyesülettel, amely német történelmi területen visszautasítja a német nyelv használatát” (C1 1982). A gesztus visszavágás volt a magyarországi osztrák befolyás miatt aggódó Pósta politikai fogantatású lépésére: megtagadta a Klausenburg címzéssel ellátott levelek átvételét, illetve nem válaszolt rájuk. Eljárása német tudományos körökben visszatetszést, a sajtóban pedig éles támadást váltott ki (C1 1255, 1462).

Jegyzékek, jelentések tudósítanak a Dolgozatok sikerérõl. Egy kimutatás felsorolja az 5 hazai és 61 külföldi intézményt, amellyel az Érem- és Régiségtár csereviszonyba került (C1 1960/2). Más adat szerint „a külföldre mintegy 150 példa megy részben cserepélda, részben elõfizetés” formájában (C1 1847/1).

Az elõfizetõ, csereviszonyt kiépítõ intézetek tekintélyes száma önmagában értékeli a Dolgozatok hasznosságát, színvonalát. A méltató nyilatkozatok sorából kiemelünk egyet. Erdélyi Pál EME-fõtitkár 1912-ben egyetemes tudományos folyóirat indítását javasolta. Indítványát – egyebek mellett – így indokolta: „E javaslat megokolására alkalmas példát nyújt az Érem- és Régiségtár igazgatójának példátlan sikerû vállalkozása, ki a maga gyûjteménye tudományos munkálkodását az állami segély terhére kiadott folyóiratban Európa-szerte szívesen fogadott közleményekben adja ki” (C1 2026/2a–b).

A Dolgozatok hazai és nemzetközi sikere egyet jelentett az intézetben folyó tudományos munka elismerésével. Az intézet európai szintû kutatómunkát végzett, beépült a nemzetközi tudományosságba.

Az országos mûemlékvédelem és múzeumügy szolgálatában

Pósta Béla örömmel nyugtázta a múlt iránti növekvõ társadalmi érdeklõdést, a történelmi értékek megmentésére irányuló egyre hódító igyekezetet. Méltányolta a tudományos kutatások értékét felismerõ segítõkész amatõrök tevékenységét, akik kincskeresés helyett értesítik a szakembereket az elõkerülõ leletekrõl (C1 319). Ilyenkor nem sajnálta az idõt, hogy részletesen kifejtse a régészeti tevékenység alapelveit (C1 1690/2).

Ám ennek ellenkezõjét is tapasztalnia kellett. Zalatnán, Verespatakon a római bronz edények szemetes gödrökben hevertek, a feliratos köveket építõanyagként használták fel (C1 343). Várfalván a feltételezett római tábor – valójában Árpád-kori ispáni vár – területét a helybeliek kõbányának tekintették (C1 1764/1,4,5).

A tudatlan vagy tudatos pusztításból nemcsak a kincskeresés ösztönétõl hajtott magánszemélyek, hanem közületek, hatóságok is kivették a részüket. Pósta tudomására jutott, hogy a kanizsai vár helyén talált emlékeket – a mûemlékvédelem és a tudományosság igényeinek teljes mellõzésével – a kereskedelemügyi miniszter hatáskörében akarják elárverezni (C1 430).

A korabeli ásatási jog rendezetlen, kuszált állapotát kitûnõen példázzák a zalatnai kutatásokkal kapcsolatos iratok. A zalatnai kohók közelében feltételezett Auraria Minor – valójában Ampelum – római város területén 1898-ban folytatandó ásatások irányításának jogát egy csendõr­õrmester (!) nyerte el, s áldatlan, felmérhetetlen károkat okozó kincskeresés után csak meghatározott feltételek mellett közölte: „átengedem az általam megszerzett ásatási jog gyakorlását az Erdélyi Nemzeti Múzeum Érem- és Régiségtára számára (C1 551, 553, 580).

A tudomány és a hatalom együtt sem volt képes eredményesen szembeszállni a szûkkeblû, haszonelvû gondolkodásmóddal. Miután az 1911-ben szép eredményekkel indult csoklovinai ásatási terület védelme érdekében miniszteri rendeletre lezárták a barlangot, a terület tulajdonosa megtiltotta a kutatások folytatását, majd maga látott hozzá „az ott felhalmozott nagy mennyiségû szuperfoszfát” kitermeléséhez, helyrehozhatatlan pusztítást okozva a kivételes jelentõségû õskõkori telepen (C1 1909, 2044/3–6, 2057/6–7).

A kincskeresõkkel szembeni tudományos és hatósági tehetetlenség a régészeti kutatás jogi védelmének elégtelenségével párosult. Az Erdélyi Ev. Ref. Egyházkerület Igazgató Tanácsának követelésére újratemetés végett vissza kellett küldeni a nagyteremi Sükösd-kripta ásatása során elõkerült és a múzeumba szállított csontokat. A felháborodott Pósta az egyházi fõhatóság fellépését „az egyiptomi sötétség szellemé”-vel társítja. Hasonló nézet – írja – „csak a Volgán túl az obi osztjákoknál [képzelhetõ el], a Volga folyón innen az Atlanti-óceánig ez a felfogás ismeretlen” (C1 717).

Mihelyt történelmi értékek pusztulásáról, pusztításáról értesültek, Póstáék rögtön közbeléptek a további rombolás megállítása érdekében. Roska levélben kérte fel a helyi hatóságokat a csoklovinai barlangban folyó turkálás betiltására. Maga Pósta lépett közbe a Várfalván dúló pusztítás megállítása érdekében. A kanizsai várnál talált leletek megmentése céljából értesítette Hampel Józsefet, az MTA régészeti bizottságának elnökét. A Zalatnán tapasztalt bûnös hanyagság megállítására a helyzetet részben ismerõ Lukács László pénzügyminiszterhez fordult. Az udvarias megszólítás mögött nem volt nehéz felfedezni az aggódásból származó, a közöny elleni vádbeszédet: „Szégyenpír borítja el arcunkat annak láttára, hogy a mûvelt külföld ma már Erdélybe valósággal expedíciókat kénytelen küldeni, mint amolyan félbarbár területre, hogy tudományos felvilágosításokat szerezzen magának olyan régészeti tényekrõl, amelyek is Erdélyben constatálhatók, de amelyek ismeretére a külföldnek szintén szüksége van” (C1 343). Egyébként hasonló tartalmú elõterjesztést küldött a vallás- és közoktatásügyi miniszternek és az illetékes országgyûlési képviselõnek is (C1 345, 347, 348). A válasz nem soká késett: „A kívánsága Zalatnára nézve teljesítve van” – írta a képviselõ.

Pósta tapasztalhatta az eréllyel párosuló gyors alkalmi fellépések jótékony hatását. Ám azt is tudta, hogy ez a módszer távlatilag nem válhat be. A tûzoltás helyett a tûz megelõzésére kell törekedni, meg kell teremteni a történelmi emlékek védelmének törvényes kereteit. Az 1902-es esztendõ a törvényhatósági segédlet megszerzésének éve volt. Beadvánnyal fordult Kolozsvár helyettes polgármesteréhez, s olyan szabályrendelet megalkotását kérte, amely kimondja, hogy a város kül- és belterületén minden építési és csatornázási munkálat elvégzéséhez szükséges az Érem- és Régiségtár engedélye, hogy az elõkerülõ régiségekre az intézménynek elõvásárlási joga van (C1 325). Szvacsina Géza polgármester rövidesen el is küldte a szabályrendelet tervezetét (C1 428). A kolozsvárihoz hasonló tartalmú emlékirattal fordult a tordai városi tanácshoz (C1 372). Eredeti átirat értesít arról, hogy a zalatnai magyar királyi fõbányahivatal átengedi az 1898-ban talált leleteket a kolozsvári egyetem érmészeti és régészeti intézetének, továbbá engedélyezi számára a Királyhágón túli vidék kincstári területein a régészeti kutatást, s e jog gyakorlását esetrõl esetre kérés benyújtásától teszi mindössze függõvé (C1 427).

Pósta példája terjedt. Csongrád vármegye alispánjának rendelete hatalmi szóval lépett fel a megyei irodalmi és régészeti társulat gyûjtõ- és ásatómunkájának támogatása mellett az illetéktelenek által kezdett ásatásokkal szemben. A rendeletnek az intézet levéltárában õrzött másolatára Buday rávezette Pósta egy jelentésének megállapítását: „az alispán mintát teremtett, mert rendeletével a M. Nemz. Múzeum elõjogát nem érinti, mint állami múzeumét. Nemcsak tudomásul kell vennie a F[õfelügyelõ]ségnek, de köszönetet is szavazni érte” (C1 1469).

Szakértelme, tapasztalata, küzdõszelleme Pósta Bélát országos feladatok megoldására tette alkalmassá. A Mûemlékek Országos Bizottsága, amely tagjai sorába választotta, számos alkalommal kérte ki véleményét, ha veszélybe jutott mûemlékek sorsáról kellett dönteni. A Forster Gyula elnök és Pósta Béla közti gazdag levelezés beszédes darabja a csombordi református templom állapotáról szóló 1910. évi jelentés, amely tartalmazza az épület mellékletekkel alátámasztott leírását és építéstörténetét. Az egyházközség a templom lebontását tervezte. Pósta ajánlotta az építészeti értéket nélkülözõ déli mellékhajó lebontását, ellenben védelmébe vette az épület egyéb részeit. Áthidaló javaslata szerint „a mûemléki részletek teljesen megmaradnának, és mégis az egész helyreállítás és kibõvítés stylusban egyezõ épületnek adna létet” (C1 1559/1–4).

Felkarolta a mûemlékek megmentését szolgáló helyi kezdeményezéseket, közvetítõ szerepet vállalt az e célból alakult Mûemlékek Országos Bizottsága anyagi és szakmai hozzájárulásának elnyerésében. Közbelépésének köszönhetõen Kolozsvár város tanácsa pénzt kapott a Fogoly utcai városfal helyreállítására (C1 1793/7, 10), napirendre kerülhetett a tordai római katolikus és a magyargyerõmonostori református templom restaurálása (C1 1913/2–4, 704). Szerepe volt a nagyteremi, a szentháromsági és a mezõújlaki templom lebontásának engedélyezésében, s egyúttal elérte, hogy az értékes részletek az Erdélyi Nemzeti Múzeumba kerüljenek (C1 679, 684, 739, 755, 814). A Mûemlékek Országos Bizottsága támogatta a limes-kutatás tervét is (C1 1793/2–4).

Pósta figyelemmel kísérte a restaurálások menetét, s tájékoztatta a Mûemlékek Országos Bizottságát az esetleges rendellenességekrõl. Ezt tette a besztercei torony esetében is (C1 1047). A magyarvalkói templom helyreállítási munkálatainál tapasztalt visszásságok megismétlõdésének elkerülésére javasolta: „igen óhajtandó volna, miképp az ilyen restaurálások a M.O.B. részérõl állandó mûszaki felügyelet alatt engedélyeztessenek csak, vagy ha az nem lehetséges, úgy legalább a mûrészletek helyreállításánál a bizottság szakértõjének jelen kellene lenni” (C1 946a).

Mûemlékvédõ munkálkodásában Pósta számíthatott más szakemberek együttmûködésére. A levéltár megõrizte Gyalui Farkas minden bizonnyal Pósta kérésére készített két emlékiratát a csíksomlyói Kájoni-sajtó ügyében. Elõbb úgy értesült, hogy „a nyomda sajtója teljesen ép állapotban van”. A nyomdatörténeti ereklye megtekintése után már azt jelentette, hogy „itt az egész nyomdáról mint értékesíthetõ vagy értéket képviselõ objektumról szó sem lehet”, „historiai értékét pedig csak akkor nyeri meg, ha múzeumunkban elhelyeztetik” (C1 533, 560).

A mûvelõdési intézmények fõhatósága, a Múzeumok és Könyvtárak Országos Fõfelügyelõsége is messzemenõen kamatoztatta Pósta Bélának a kolozsvári múzeum megszervezése rendjén bizonyított hozzáértését, energiáját, szervezõkészségét. A kapcsolat megteremtése 1904. május 13-ra tehetõ, amikor Fraknói Vilmos országos felügyelõ – a múzeumügy terén szerzett gyakorlati tapasztalataira és ügybuzgalmára hivatkozva – felkérte, hogy vállalja „a vidéki múzeumok és könyvtárak és az azokkal kapcsolatos egyesületek szervezetére és kezelésére vonatkozó mintaszabályzatok tervezetének elkészítését”. A levéltár õrzi a felkérés eredetijét (C1 909). Egy jegyzék és pótlása felsorolja a 89 egyesületi, városi, vármegyei múzeumi szabályrendeletet, amelyek alapján Pósta összeállította az országos érvényû mintaszabályzatot (C1 758, 1139a–b).

Késõbb a felügyelõség megbízta Póstát az ország keleti felében – Váctól Brassóig, Nagybányától Versecig – mûködõ vidéki mûvelõdési intézmények ellenõrzésével, irányításával. A levéltár õrzi néhány jelentésnek a fogalmazványát vagy másolatát, amelyben Pósta Béla megvonta országos felügyelõi minõségében tett múzeumlátogató körútjainak mérlegét (C1 1556, 1004/29b, 30b, 37). Az intézmények életének minden területe érdekelte: az épület/helyiség alkalmassága, a pénzügyi háttér, a gyûjtemények összetétele és rendezettsége, a személyzet szakmai képzettsége, az utánpótlás biztosítása, a kiállító- és kutatómunka. Megállapításait a hiányok pótlását hivatott javaslatok követték.

Néhány kiragadott példa az 1913. évi jelentésbõl: a debreceni múzeum növekvõ állománya új épület vásárlását teszi szükségessé; a nagybányai gyûjtemény nem teljes, a hiányos csoportokat fejleszteni kell; Szegeden „az ásatás, amelyet Móra Ferenc a Kremenyákon végzett, tudományos szempontból nagyon megbecsülendõ forrás, amelynek kiadásáról a Fõfelügyelõségnek mindenesetre gondoskodnia kell”; Domokos János békésgyulai múzeumõr „igen érdemes ember, de utódjáról gondoskodni kell”. A békeidõk utolsó jelentése (1914. július 10.) dél-erdélyi múzeumokban szerzett tapasztalatait rögzíti.

Múzeumellenõrzõ útjai nyomán tett javaslatainak megvalósítását célozták azok az ajánlások, amelyek a vallás- és közoktatásügyi minisztérium által kiutalt állami segélyek szétosztására irányultak. A fõfelügyelõség az országos felügyelõk – köztük Pósta Béla – javaslatait általában jóváhagyta (C1 2004/4c, 5, 31a–b, 38).

Az egyes múzeumokkal, szakembereikkel fenntartott levelezés átfogó képet nyújt az illetõ intézményekben uralkodó állapotokról.

A Szolnok-Doboka Vármegyei Irodalmi, Történelmi és Régészeti Társulattal folytatott különösen gazdag levelezés magyarázatát az a tény adja, hogy a többrendbeli nehézséggel küzdõ dési társulat tárainak anyagát 1904-tõl az Erdélyi Nemzeti Múzeum Érem- és Régiségtára õrizte. A társulat továbbra is évi államsegélyt kapott „elsõsorban a gyûjtemények gyarapítására, másodsorban azok fenntartási és kezelési szükségleteinek fedezésére” (C1 819, 1495, 2646–2649). A segély felhasználását igazoló jelentésekben Pósta szorgalmazta az összeg növelését. Kérését a néprajzi gyûjtés sürgõsségével indokolta: a halászati tilalom miatt pusztulnak ennek az õsfoglalkozásnak az eszközei, és pusztulnak a magyar szavak, határnevek (C1 1283). E levelezés darabjai közül ki kell emelni Roskának a Szamos menti halászati gyûjtõútjairól és a magyarköblösi ásatásokról beszámoló jelentéseit (C1 1849/1–9).

Az alapító nemzedékhez tartozó Torma Zsófia, Kuun Géza halálával, Téglás Gábor Budapestre költözésével válságos helyzetbe jutott az elõzõ század végén erdélyi viszonylatban élenjáró Hunyad megyei Történelmi és Régészeti Társulat, valamint dévai múzeuma. Pósta lehangoltan számolt be az egykor oly élénk tudományos munkát végzõ társulat szomorú jelenérõl, a szászvárosi Kuun Kocsárd Gimnázium gyûjteményének mostoha sorsáról (C1 2015/2). Mailand Oszkár múzeumõr kérésére Roskát bízta meg az anyag rendezésével. Dokumentum értékû Roskának a múzeumban uralkodó helyzetet ecsetelõ levele: „Téglás úr távozásával megszûnt ugyan a további lelkiismeretlenség, s megszûnt különösen az az állapot, hogy a dévai múzeum egy embernek ún. schweizer fejõs tehene legyen, de vele kipakolt Déváról az utolsó ember, akinek legalább halvány sejtelme volt az archeológiáról” (C1 825). Mailand így summázta Roska munkáját: „megadta a lehetõségét annak, hogy e raktár múzeummá alakulhasson. Roska úr szép munkát végzett” (C1 840).

A László Ferenc és Csutak Vilmos tevékenységének köszönhetõen fénykorát élõ Székely Nemzeti Múzeum az országos felügyelõ közbenjárására az éremtárat gyarapító állami segélyhez jutott. A levéltár õrzi Póstának a múzeum helyzetérõl alkotott véleményét, mellékelve Kovács István jelentését az éremtár 1912–1913. évi rendezésérõl. Másolatban van meg a Múzeumok és Könyvtárak Országos Fõfelügyelõségének a múzeumhoz intézett leirata, melyben közli az új épületbe költözést, érmek, oklevelek beszerzését célzó 25 000 korona kiutalását (C1 1902/6–7, 2004/33, 35a–e, 2015/9).

Pósta nem volt elégedett a gyulafehérvári viszonyokkal. Cserni Béla múzeumõrt az országos felügyelõ kifejezett kérésére bízták meg a marosportusi ásatások irányításával, ám utóbb csalódottan állapította meg, hogy a feltárást a tudományos szempontok mellõzése miatt veszély fenyegeti: „Jóakaratú öregembereknek sokat el kell nézni” – tette hozzá lemondóan. Az Alsó-Fehér vármegyei múzeum és a Batthyány Intézet személyzeti és helyiséggondjait a papnevelde bekapcsolásával vélte megoldhatónak (C1 1775/9, 2004/21, 24).

Bodrogi János, a nagyenyedi református kollégium történelemtanára Kovács Istvánt kérte fel egy kis éremgyûjtemény meghatározására, Pósta pedig elõteremtette a pénzalapot a gyûjtemény megvásárlásához (C1 1222).

Az országos felügyelõhöz bizalommal fordultak az alakuló múzeumok. Így például Pósta részt vállalt a tordai Magyar Közmûvelõdési Ház szervezési munkájából. (Az egykori fejedelmi ház restaurálási munkálatait Möller István tervei alapján Lux Kálmán vezette.) A potaissai castrumnál tervezett ásatások beindításához (1914) épp az új intézménytõl várt támogatást (C1 1506, 1886/1–2). Felkarolta a brassói magyar múzeum ügyét. 1913-ban felügyelõi minõségben meglátogatta a brassói gyûjtõk egyesületét, megtekintette a múzeum magját képezõ Niemandz Vilmos-gyûjteményt, tájékozódott az emberi és anyagi feltételek felõl, s az eredményes munka érdekében javasolta az EME-hez való csatlakozást (C1 1775/7, 1889/3).

Pósta Béla országos felügyelõi hatáskörébe tartozott az alföldi múzeumok tekintélyes hányada. Nemcsak meglátogatta õket, hanem levelezésben is állott velük.

A Bács-Bodrog Vármegyei Történelmi Társulattal, illetve a zombori múzeummal folytatott levelezés két régészeti vonatkozása miatt jelentõs. Egyik leveléhez Pósta csatolta a bácsi török fürdõ – pontos lelõhely és a tárgyak anyaga szerint csoportosított – 94 leletének jegyzékét (C1 1234, 1235). Több levél is született a szeghegyi honfoglalás kori temetõ anyagának tulajdonjoga ügyében (C1 1627, 1634).

A perjámosi ásatások költségeit részben a Dél-Magyarországi Történelmi és Régészeti Múzeum-Társulat (Temesvár) biztosította. A levéltár megõrizte az ásató Roskának a munkálatok eredményét összefoglaló tájékoztatóját (C1 1776/2).

Az aradi Kölcsey Egyesület kezdeményezte a pécskai ásatásokat, amelyek irányítására a Múzeumok és Könyvtárak Országos Fõfelügyelõsége Roskát nevezte ki, azzal a megjegyzéssel, hogy egyúttal képezze ki a – bizonyos ásatási tapasztalattal már rendelkezõ – helyi erõket (C1 1434, 1453). Pósta lehangoló jelentést küldött az új aradi kultúrpalotában tett ellenõrzésrõl, mert az – ettõl elõre tartott – múzeumi célnak nem megfelelõ. Egyedüli örvendetes tény, hogy „a könyvtárban igazi szakembert találtam” – írta (C1 2001/20a, c, 22d).

Néhány levél vall a Pósta és Zoltai Lajos debreceni városi múzeumi igazgató közt fennállott eleven szakmai kapcsolatról. Zoltai elkallódott 1910. évi levelére írt válaszában Pósta kifejti a pipáshalmi újabb kõkori zsugorított temetkezésekkel kapcsolatos véleményét: „ezek a temetkezések a legszorosabban a dél-oroszországi legrégibb sírokhoz csatlakoznak, s legszorosabb analógiáit a szmélai kurgánokban találjuk.” Az ásatási módszerek tekintetében Pósta a kubikrend­szer híve volt, s elmarasztalta a debreceni régész – valójában eredményesebb – módszerét: „Igazán sajnálom, hogy kutatóárkokkal méltóztatott dolgozni, és így az egész halom szerkezetét csak hozzávetõleg ismerjük” (C1 1395). 1913. évi levelezésükbõl értesülünk a debreceni Közmûvelõdési Ház építésével kapcsolatos részletes tervekrõl, a városi múzeum és a fõiskolai gyûjtemény egyesítését célzó erõfeszítésekrõl. Zoltai álláspontja az országos felügyelõ szerepérõl: „a magunk részérõl nagy súlyt fektetünk Méltóságod jelenlétére, amelytõl ezen fontos ügynek kedvezõ lebonyolítását bízvást reméljük” (C1 2004/2, 18, 32b).

Pósta javaslatára a Fõfelügyelõség Létay Balázst nevezte ki a nyíregyházi múzeum rendezéséhez. Jósa András köszönõlevele, táviratai (C1 1472, 1489, 1497) vallanak a kapcsolat hasznáról: „Hálásan köszönöm, hogy Létay Balázsban olyan segítõtársat volt szíves küldeni, amilyennél különbet nem is óhajthattam volna. Igen értelmes, páratlan szorgalmú és minden tekintetben kifogástalan fiatalember.”

A jászberényi múzeum megszervezésével megbízott Simonyi Gyula fõgimnáziumi tanárnak – felettese megbízásából – írott válaszában Buday Árpád kifejtette az egységes múzeumi elvek betartásának fontosságát (C1 1744/2). Utóbb Banner János vette át a múzeumõri feladatokat, s eredményesen kamatoztatta a kolozsvári Érem- és Régiségtárban 1913 nyarán szerzett tapasztalatait. Pósta értékelte alkalmi tanítványa érdeklõdését, ügyszeretetét: „tanújelét adta a régészet és érmészet iránt való szeretõ érdeklõdésének” (C1 1887/5). Banner egész életre szóló tudományos és emberi élményeket vitt magával Kolozsvárról, ezek parancsának engedelmeskedve lett Pósta Béla életmûvének leghûségesebb népszerûsítõje.

Az Országos Fõfelügyelõség megbízásából az Érem- és Régiségtár tanfolyamok indításával sietett a megfelelõ szakképesítéssel nem rendelkezõ múzeumõrök és az érdeklõdõk segítségére. Az elsõ ilyenszerû rendezvényre 1908-ban került sor, ám sajnálatos módon a vonatkozó irattári anyag elkallódott. Az 1910. évi tanfolyamra is csak jelzésszerû adat utal (C1 1858). Viszont az 1911. július 3. és 22. közötti harmadik régészeti tanfolyam lefolyásáról negyven irat tudósít (C1 1765/1–40). Legkorábbi keltezésû (1910. július) a Fõfelügyelõséghez felterjesztett terjedelmes beadvány másolata, melyben Pósta ajánlatot tesz a tanfolyam megszervezésére. Kifejti véleményét, mely szerint az általános régészeti elõadások nem közölhetnek maradandó ismereteket, ezért a jövõben „egy tanfolyam csak egy hazai régészeti csoport tárgyalását ölelje fel”. Az õskorban járatos képzett kutatókban nincs hiány, ezért a következõ tanfolyam tárgykörét a római korra kell szûkíteni. (Az EME 1910. szeptember 14-i választmányi ülésén a tanfolyam célját az eljövendõ erdélyi limes-kutatások elõkészítésében jelölte meg – C1 1536.) Egyúttal közli a római régészet körébe vágó tervezett elõadások tárgykörét (a római birodalom tartományai), a javasolt vendég- és helyi elõadók nevét (Kuzsinszky Bálint, Buday Árpád, Kovács István, Pósta Béla). Megõrzõdött sok jelentkezõ levele, valamint a hallgatók névsora (Cserni Béla, Csutak Vilmos stb.). A tanfolyam lefolyásáról készített kimerítõ jelentését – amelyben beszámol az elõadásokról, a szakmai kirándulásokról – Pósta Béla azzal a javaslattal zárja, hogy a következõ rendezvényt szenteljék Magyarország középkori emlékeinek.

 

Egy hatalmas levéltári anyag tartalmi gazdagságát, változatosságát igyekeztek felvázolni a fenti sorok. Egy rejtõzködõ forrást kívántak bemutatni, amelynek megismerése egy nemzet, két ország tudományossága számos kérdésének a megfejtését hozná közelebb. Egyes darabjai már most kiadóért kiáltanak. Nagyobb része pedig arra vár, hogy feltárják, a kutatók asztalára tegyék. Szép feladat a fiatal történész- és régésznemzedék számára.

 

Béla Pósta-documents in the Archive of the Transylvanian Museum Association’s Coin and Antiquities Collection. Béla Pósta, the Head of department of the Auxiliary Sciences of History chair at Franz Josef University, Kolozsvár (Klausenburg) between 1899 and 1919, and also the director of the Coin and Antiquities Collection, which belong to the Transylvanian Museum Association, but was in the use of the University. During his two decade lasting activity, he transformed the collection from simple storage material into a museum and moved it into a building that still stands today.

He schooled acknowledged specialists of various fields, and founded the archeological school of Kolozsvár (Klausenburg). Along with his collaborators he assisted the newly founded museums of Hungary, and took part in the european scientific cooperation.

This paper calls the attention of researchers to the mainly unknown written documents of the struggles and work of Pósta’s time. The best part of the Transylvanian National Museum’s Coin and Antiquities Collection and its Archive is in the care of the National History Museum of Transylvania.

 

* A dolgozat rövidített változata elhangzott 1999. november 20-án, az EME Bölcsészet-, Nyelv- és Történettudományi Szakosztálya Pósta Béla emlékének szentelt tudományos ülésszakán.

[1] Pósta Béla életmûvének elsõ értékelését Buday Árpád végezte el: In memoriam. Pósta Béla (1863–1919). Dolgozatok a Ferenc József Tudományegyetem Régiségtudományi Intézetébõl, Szeged I(1925). 5–17. Tisztelõi és egykori tanítványai az õ emlékének szentelték a Közlemények az Erdélyi Nemzeti Múzeum Érem- és Régiségtárából, Kolozsvár I(1941). számát. Születésének századik évfordulóján Benner János újabb forrásokra hívta fel a kutatás figyelmét: Emlékezés Pósta Bélára, születése százéves fordulóján. Régészeti Dolgozatok az Eötvös Loránd Tudományegyetem Régészeti Intézetébõl. V(1963). 17–28. Legújabb méltatása: Ferenczi István: Pósta Béla, a múzeumszervezõ tudós. EM LXI(1999). 1–2. sz. 56–63.

[2] Ion Piso, az Erdélyi Történelmi Múzeum igazgatójának megtisztelõ bizalma és Szõke Annamária igazgatóhelyettes ügyszeretete és segítõkészsége tette hozzáférhetõvé számomra ezt a szellemi kincsesházat. Szívességük nélkül ez a bõ kútforrás jószerével még mindig holt betûhalmaz volna. Köszönet érte.

[3] A dolgozatban szereplõ (C1 ...) jelölések az Erdélyi Történelmi Múzeum megõrzésében lévõ Pósta Béla-iratok jelenlegi levéltári jelzetei.

kapcsolódok
» Erdélyi Múzeum Egyesület
 
további folyóiratok

» A Hét
» Bázis
» Ellenpontok
» Erdélyi Fiatalok
» Erdélyi Gyopár
» Erdélyi Irodalmi Szemle
» Erdélyi Mûvészet
» Erdélyi Társadalom
» Glasul Minoritãților
» Glasul Minoritãților
» Helikon
» Hitel
» Kellék
» Korunk
» Közgazdász Fórum
» Látó
» Magyar Kisebbség
» Proiectul “Digitalizare pentru interculturalitate II”
» Provincia
» Romániai Magyar Jogtudományi Közlöny
» Székely Közélet 1928-1937
» Székelyföld
» Székelység 1905-1915
» Székelység 1931-1944
» Web

 
   
(c) Erdélyi Magyar Adatbank 1999-2017
Impresszum | Médiaajánlat | Adatvédelmi záradék