Erdélyi Múzeum

    folyóiratok   » Erdélyi Múzeum
  szerzõk a b c d e f g h i j k l m n o p r s t u v w  
  keresés á é í ó ö õ ú ü û ã â ş ţ
  összes lapszám » Erdélyi Múzeum2002/1-2 »
 


| észrevételeim
   vannak


| kinyomtatom

| könyvjelzőzöm


 
 



 
   
 
Erdélyi Múzeum - 64. kötet, 2002. 1-2.füzet

Pap Ferenc

Bethlen Miklós ismeretlen emlékirata

1992-ben Bécsben végeztem kutatómunkát. Ennek során a Hofkammerarchivban eddig ismeretlen Bethlen Miklós-emlékiratra (pontosabban emlékirat tartalmú, francia nyelvû levélre) bukkantam. A „Siebenbürgische Commissions-Acten”, r[ote] N[umme] r. 88. fol. 214–216. jelzetû[1] oklevél sajnos másolat,[2] de minden valószínûség szerint korabeli vagy kevéssel késõbbi, sárga papírra írt példánya az eredetinek (l. a fénymásolatot és az oklevél helyesírását tiszteletben tartó átírást). A szöveg fordításában igyekeztem a mai fogalmazást követni.[3]

Átírás

214r.       Poject de moyens, par lesquels Sa Majesté et le Gouvernement de Transylvanie peut conserver le peuple de Transylvanie extremement éspuisé en faisant une somme d'argent considerable sans choquer la Justice et par la consoler le peuple dans la contribution de cette année-cy.

 

I. Comme les Comitats d'Hongrie les Biens conquis par cette derniere guerre ont rechassé de la chambre avecque des sommes considérable, il faudroit disposer les héritiers pretendans des Biens das les Comitats Bihar, Zarand, et Arad, qui sont de plus grande part Transylvains à accorder avecque la Chambre a une Somme tolérable, Et il faut au mesme temps prier sa Mayesté, qu'elle fasse la grace d'employer cett'argent la'au contentement de Transylvanie, pour Ses pretensions, qu'ils ont donné plus, qu'ils ne debvoient pas dans ces deux années prochaines, passéz, la quelle pretension monte en uirons jusques a        fl.

Ce sera un oeure de Justice, et de clemence, tant envers les

214v.       Pretendans particuliers, / quant envers toute la Province. Et ensemble un profit considerable pour la Chambre.

II. Comme les Biens Fiscaux de Transylvanie sont en registrez l'année passée, il faut parachever cett-oeure commencée pour des raisons indispensables. 1. il faut, que le Roy sache dans son nouveau Regne ce qui luy'apertient. 2. il ny a point d'autre moyen a oster l'occasion de continuelles fausses alarmes, tant au Pays en generale, quant aux particuliers possesseurs de tels Biens, que cela, si l'estat de cette Fiscalité sera une fois adjusté selon les modalitez Suivantes. 1. il faut que cette [a tte áthúzva – P.F.] Registre là soit signé tant du costé du Gouvernement, que du Costé de la Commission. Et aprés 2. il le faut Envoyer a la Cour, et de la renvoyer à la révision Legale de Transylvanie, selon les loix du Pays, et coustume prattiqué par les princes Bethlen Gabor, et deux Rakocy. III. Laisser aller libre la petite noblesse, qui n'ont que fort petite part de ces

215r.       biens Fiscaux, une maisonnette, quelques Vignes, / Terrain, selon les Loix escrites l'A 1630 & 1650. IV Et encor d'avantage, il faut estendre la Clemence royale sur cette petite noblesse dans les personnes de ceuxlà, qui ont acquis leurs petits Biens après l'An 1650 jusques au jourd'hui, et ainsi par cette oeure de Justice, et de clemence, en ostant la crainté a ces paures gens la, oster au mesme temps l'occasion a touts ces bruits, d'ont la source est la crainte des plus grands possesseurs, les quels se servent comme de harnois de la crainte, et crye pitoyable de la petite noblesse, dans la personne de la quelle il faut considérer deux choses, 1º Encor si la Chambre pourroit gagner quelque chose sur ces petits gens la, cela serviroit fort peu en comparaison de la perte du coeur du Peuple, qui est le plus grand Trésor des Roys. 2. Ces pauures gens ont tant Contribué de leurs petits Biens dans ces années passées au service de sa Mayesté, que leurs Biens ne valent pas autant. Et ainsi la Justice mesme, et la Prudence ne permettent pas des [sic!] les troubler.

V. Pour les autres plus grands possesseurs, on doit et on peut

215v.       suivre l'exemple des Princes / surnomméz, et insister aux loix, n'oubliant pas pourtant tout a fait encor dans les plus grands aussi les mérites, et s'ils ont concourus [sic!] à leur [sic!] sujets dans les Contributions, de ces année de Guerre. Tout celà bien observé, et selon les Loix prattiqué Sa Mayesté pourra tirer une somme considerable de possesseurs qui seront bien aises, quand ils verront, que par l'exposition de quelqus [sic!] florins, ils pourront asseurer leurs héritiers, dans les dits biens. Et cela ne causera point de bruit parmy les Estats, car le trentiesme n'en possede rien. Et principalement, si on n'encherira pas trop ce marché. Et si Sa Majesté employera cett'argent au contentement des plus Pauures, et espuisées Communautés, et Gentils-hommes, les quels ont donné du grain dans les magazins, Ce que je conseille avecqu les plus humbles prieres a Sa Majesté, Cela faict tant s'en faut que les Estats se plaignent a Cause de cette Production plustost ils beniront Dieu et L'Empereur.

VI. C'est un [sic!] proche et grande ruine du Pays ensemble, que

216r.       l'Argent publique, qui est / pourtant le sang et la sueur du pauure peuple, soit par négligence, soit par quelques autres pires raisons, n'est pas procuré comme il deuroit.

L'Empereur a bien clementment [sic!] resolu l'An 1693 par le Pierre Alvintzi, que de l'An 1685 touts ceux qui ont touche l'Argent publique en rende compte, ou au moins Esclaircissement necessaire, mais cela n'a pas eu son Effect deu, jusques aujourd huj, combien qu'on en a cent fois parlé, commencé, et negligé. Si on dressoit une Commission Exactoriale expresse pour cela, on pourroit esperer de gagner avecque bon Droict pour le pays une somme considerable, qui estant employé aux nécessites publiques, le peuple seroit fort soulagé. Je pourrois bien nommer deux ou trois justes & grandes pretensions de cette sorte la lesquelles montent a  fl   hongrois.

216v.       üres, 217r. üres, 217v. Le proiet De Mr Le Comte Betlem touchant les fiscalités. [kihúzva:] commerce

Fordításom

[Cím]

214r.       Ama eszközöknek tervezete, melyek által Õfelsége és Erdély kormányzata fenntarthatja [megóvhatja] Erdély végletesen kimerült népét, számottevõ pénzösszegre tehet szert, anélkül hogy megbotránkoztatná [megsértené] az igazságszolgáltatást, s így megvigasztalhatja a népet ez évi hozzájárulása miatt [jóváteheti a néppel szemben az idei anyagi hozzájárulás nehézségeit].

 

I. Mivel Magyarország vármegyéinek a Kamara számottevõ összeg[gel együtt] taszította vissza e legutóbb lefolyt háborúban nyert [javakat], el kellene rendelni, hogy a Bihar, Zaránd és Arad vármegyékben [lévõ] javak igénylõ örökösei, akik többségükben erdélyiek, elfogadható összegben egyezzenek meg a Kamarával, s ugyanakkor arra kell kérni Õfelségét, szíveskedjék e pénzt Erdély megelégedésére felhasználni, ennek igényeire, [hiszen] többet is adtak, a következõ két évben [ne is adjanak többet], ez igény körülbelül forintra rúg.

Igazságtétel és kegyesség ügye ez, mind a magánigénylõkkel, mind

214v.       pedig az egész tartománnyaal szemben. És ugyanakkor számottevõ nyereség[et juttat] a Kamarának.

II. Mivel Erdély kincstári javait a múlt évben jegyezték be, e megkezdett munkát mu­laszt­hatatlan okokból be kell fejezni. 1. Szükséges, hogy a király tudja, mi tartozik hozzá új birtokán [területén]. 2. Arra, hogy megszüntessük az állandó álriadót általában az or­szágban s az ily javakat bíró magánszemélyeknél, nincs egyéb mód, mint az, ha [ennek érdekében] e kincstári állapotot a következõképpen szabályozzuk: 1. E laj­st­ro­mot írja alá a Kormány és a Bizottság is; valamint 2. Ezt el kell küldeni az Udvarnak és visszaküldeni Erdély [helyzetének] a törvényes ellenõrzése végett, az ország törvényei és Bethlen Gábor, valamint a két Rákóczi fejedelem idejében gyakorolt szokások szerint. III. Szabadon hagyni a kisnemességet, amely csak igen csekély mértékben részesül e kincstári javakban, kunyhóban, néhány

215r.       szõlõsben, földben [van része] az 1630-ban és 1650-ben megírt [kihozott] törvények szerint. IV. És mindenekelõtt ki kell terjeszteni [meg kell szerezni] a királyi kegyet erre a kisnemességre ama személyeket illetõen, akik 1650 után a mai napig szerezték javaikat, így pedig, ezzel az igazságszolgáltató és kegyes intézkedéssel, eloszlatva ama szegény emberek félelmét, s ugyanakkor mindazoknak a [rém]híreknek az alkal­mát, melyeknek forrása a [leg]nagyobb birtokosoktól való félelem, akik védõ­pajzsukul használják a félelmet, és a kisnemesség szánalmas kiáltását; ezek szemé­lyében [a kisnemességben] két dolgot [tényezõt] kell figyelembe vennünk: 1º Még akkor is, ha a Kamara valamit nyerhetne ezeken a kisembereken, ez igen kevés hasz­not hozna ahhoz képest, mennyire elveszítené [a Kamara] a nép szívét [támo­gatását], márpedig ez a királyok [uralkodók] legnagyobb kincse. 2. E szegény emberek [a kisnemesek] az utóbbi [elmúlt] években annyival szolgáltak javacs­káikkal Õfelségé­nek, [amennyit valóban] e javak nem értek. Így aztán maga az igazságszolgáltatás, de még az óvatosság sem engedi meg, hogy megzavarjuk õket.

V. Ami a többi nagybirtokost [illeti], a fent nevezett fõurak [Princes] példáját kell és lehet követnünk, ragaszkodva a törvényekhez; s még a legnagyobbak esetében sem feled­kezhetünk meg az érdemekrõl, valamint arról, ha õk e háborús években közremû­ködtek-e alattvalóik hozzájárulásának kifizetésében. Ha Õfelsége ehhez tartja magát, és követi a törvényeket, magához vonzhat nagyszámú olyan birtokost, aki elégedett lesz, ha azt látja, hogy néhány forint kitevésével [kifizetésével] bebiztosíthatja örököseit az említett javak birtoklásában. Ez pedig semmilyen elégedetlenséget sem vált majd ki a rendekben, mivel a harmincadot senki sem fogja birtokolni. S fõleg akkor, ha ezt a piacot nem fogják [még jobban] drágítani. És ha Õfelsége a leg­szegényebb és legkimerültebb közösségek és nemesemberek mege­légedésére fogja használni ezt a pénzt, azokéra, akik gabonával látták el a raktárakat; én [csak] ezt tanácsolhatom legalázatosabb kérésem [mellett] Õfel­sé­gének. Ezek után [nem] úgy történik, hogy a rendek panaszkodjanak e productio miatt; inkább áldják Istent és a Császárt.

VI. A szegény nép vérén és verejtékén [szerzett] közpénznek hanyagság vagy más, még rosszabb okok miatt való, nem a kellõ módon történõ megszerzése az egész ország közeli nagy romlását [hozza magával]. 1693-ban a Császár kegyesen azt határozta Alvintzi Péter által, hogy 1685-tõl kezdve mindenki, akinek dolga volt a közpénzzel, számot adjon errõl, vagy legalábbis [megadja] a szükséges felvilágosítást; ennek azonban mindmáig nem volt meg a kellõ hatása, bár százszor is beszéltek errõl, megkezdték, és elmulasztották. Ha e célból létrehoznának egy ezzel foglalkozó Számvevõ Bizottságot, remélhetjük, hogy az ország teljesen szabályosan jelentõs összegre tehetne szert, s ha ezt [az összeget] a köz szükségére használnánk, sokat könnyítenénk a nép [sorsán]. Megnevezhetnék két vagy három jogos és nagy ilyenszerû igényt, amely  magyar forintra rúgna.

 

217v.                                                    Betlem [Bethlen] gróff úrnak az
adórendszerre vonatkozó tervezete.

Keltezés, címzett

A szöveg keltezetlen, ezért elsõsorban – legalábbis hozzávetõlegesen – a keltezést kell megállapítanunk: ugyanolyan fontos, sõt lényeges a címzettnek a szövegben ugyancsak meghatározatlan személye is.

Elõrebocsátjuk, hogy az emlékirat-levél keltezését az 1700 és 1702 tavasza közötti idõre helyezzük. Emellett szól elsõsorban az oklevél szövege, másodsorban pedig ismert történelmi adatok alapján igyekszünk érvelni.

1. A szövegben szerepel az „e legutóbb lefolyt háború” kitétel (a római I-gyel jelölt második bekezdésben). Ez minden bizonnyal a nagy hatású, Bécs (1683) és Buda (1686) felszabadításával járó és többek között a gyõzelmes zernyesti ütközettel (1690. augusztus 21.)[4] fémjelzett osztrák–török háborúra vonatkozik (1683–1699). 1699. január 26-án kötötték meg a karlócai (Karlovic, Karlowitz) békét az osztrákok és törökök közt, s e béke a nyolc évvel azelõtt kiadott Lipót-diplomába már belefoglalt politikai egybeolvadás nyomán szentesítette Erdélynek a császársághoz való teljes csatlakozását.[5] A „legutóbb lefolyt” szintagma semmiképpen sem vonatkozhatik a nagyon hamarosan bekövetkezett spanyol örökösödési háborúra (1701–1714), hiszen a háború még javában folyt akkor, amikor Bethlen Miklóst 1704-ben felségsértés vádjával Szebenben bebörtönözték, s ettõl kezdve nem csupán politikai szerepét veszítette el, hanem egészen 1708 nyaráig, amikor Bécsbe vitték, s itt haláláig – mai kifejezéssel élve – házi õrizetben volt, még levelet sem írhatott innen.[6] Az említett kifejezés mindenképpen frissen befejezett háborúra utal, s ez csakis az osztrák–török háború lehetett.

2. Fontos adalék fõleg a terminus post quem (tehát az emlékirat-levél lehetõ legkorábbi keltezése) megállapításának érdekében az, hogy az eleinte Thavonath, halála után pedig a Seeau testvérek (elõbb Johann Friedrich, majd Johann Honorius) vezette Cameratica Commissio (Kamarai Bizottság), az erdélyi kincstári igazgatás központi (bécsi) szerve még 1699-ben, Thavonath idejében titkos instrukciókat kapott a császártól az erdélyi kincstári jövedelmek egészének felderítésére a bécsi Udvari Kamara számára. E feladat arra utal, hogy legalábbis 1699-tõl I. Lipót császár igyekezett kihasználni az addig háttérbe szorult pénzügyi lehetõségeket, hogy helyrehozza s lehetõleg fel is javítsa a birodalomnak az éppen véget ért osztrák–török háború megtépázta gazdasági és pénzügyi helyzetét. A háború még alig ért véget a karlócai békekötéssel, de már kiderült, hogy anyagi befektetései erõsen leszegényítették a birodalmat, olyannyira, hogy a kincstári javak nemesi bérlete is úgy látszik, kevesebbnek bizonyult, mint ha e javakat (földbirtokok, bányák, harmincadok, só stb.) maga az állam használja fel, központi állami szervek igazgatása alá helyezve õket, hogy így próbálja meg elérni az abszolutista Habsburg-hatalom lehetõ legnagyobb anyagi hasznát.[7]

3. Az emlékirat-levél fogalmazásának lehetséges idõszakára vonatkozik a következõ részlet is. Az eredeti szöveg negyedik bekezdésében Bethlen Miklós arról ír, hogy „Erdély kincstári javait a múlt évben jegyezték be”. Ez valószínûleg arra vonatkozik, hogy a korona jövedelmének elõbb vázolt növelése érdekében a császár 1699 tavaszán felszólította a Cameratica Com­missiót, gyorsítsa fel a kincstári javakról már korábban megkezdett productiót, azaz a magánszemélyek – a különbözõ fõnemesek – által bérletbe vett kincstári javakról birtokukban létezõ okiratok bemutatását a fõkormányszéknek (guberniumnak), táblának és a kamarai bizottságnak.[8]

4. A hetedik bekezdésben Bethlen Exactorialis Commissio (Számvételi Bizottság) létesítését sürgeti. Ennek az lenne a feladata, hogy az utóbbi évek közpénzzel való sáfárkodásáról „adjon számot”, azaz ellenõrizze azt, hogyan, mire használták fel a „közpénzt”: fõleg az adót, de mindenféle más, a kincstár, az egész ország vagyonát gyarapító bevételt. Emlékirat-levelében ez akkor még csak javaslat; viszont tudjuk, hogy 1701-tõl 1703-ig Ecsedi Péter volt a kincstár számvevõje.[9] E tény arra mutat, hogy a fentebb 1702 tavaszára megjelölt záró keltezést – minden valószínûség szerint – még legalább egy évvel korábbra tehetjük.

Szoros kapcsolatban áll a keltezés meghatározásával az emlékirat-levél címzettjének feltehetõ személye. A címzett minden valószínûség szerint Ferdinand Bonaventura Harrach fõudvarmester, salmi herceg (1637–1706), aki 1699-tõl legalább 1701 márciusáig a Ministerialkon­ferenz in rebus Transylvanicis nevû központi vezetõszerv, a birodalmi titkos tanács elnöke volt.[10] Ezt a feltételezést támogatja az Önéletírásnak egy részlete is.[11]

Minden valószínûség szerint nem kimondottan a 11. jegyzetben idézett levélrõl lehet szó, hiszen oklevelünk és a jegyzetben említett levél számos kitétele nem egyezik pontosan egymással. Ugyanolyan valószínûnek tartjuk azonban azt, hogy közöletlen oklevelünk elõzménye lehetett a jegyzetben idézettnek, annál is inkább, mert Bethlen Miklós többször utal arra, hogy Harrachhal való kapcsolatai régebbi keletûek, hogy a titkos tanács elnöke jól tudott franciául (tehát kézenfekvõ, hogy az erdélyi kancellár szívesebben levelezett bizalmas ügyekben Harrach­hal franciául, mint németül), s nem utolsósorban azért, mert Bethlen tisztában lehetett azzal, hogy pillanatnyilag Harrach az erdélyi ügyekben is befolyásolhatta a császár állásfoglalását.[12] Sem az Önéletírásban, sem pedig Bethlen Miklós közzétett leveleiben nincs más utalás ilyenszerû oklevélre, mint amilyen jelen cikkünk tárgya. Köpeczi Béla megjegyzését pedig, hogy a már bécsi házi õrizetben tartott Bethlen élete végén francia segéllyel próbálta kimenteni Erdélyt nyomorult helyzetébõl,[13] azért nem tartjuk alkalmazhatónak ezen oklevélre, mert oklevelünk sokkal korábbra tehetõ. Ennél elfogadhatóbb Bethlen Jánosnak Torma Józsefhez 1842 márciusában Kerlésrõl intézett levelében tett állítása, miszerint birtokában van többek közt õsének, a hajdani erdélyi kancellárnak a francia udvarhoz címzett „tervezõ irata”.[14] Nincs kizárva, hogy ebben az esetben már az ismertetett oklevél eredetijérõl van szó, bár az idõrendiség okán valószínûbbnek tartjuk, hogy ezt a levelet Harrachhoz intézte.

Térjünk ezek után a lényegre: mit tartalmaz e most közölt oklevél, hoz-e valami újat ahhoz képest, amit eddig is ismertünk Bethlen Miklós gazdasági-pénzügyi elképzeléseirõl? Ezen túlmenõen – vagy talán ettõl függetlenül – azt is reméljük, hogy oklevelünk tartalmának taglalása hozzájárulhat más vonatkozások tárgyalásához, esetleg tisztázásához is (mint például a levélíró szándékaival kapcsolatban a Habsburg-függés elsõ évtizedének és a továbbiaknak a viszonya, a birodalom és Erdély gazdasági-pénzügyi helyzetének függõsége fõleg Mária Terézia koráig, az erdélyi kisnemesség szerepe stb.).

A végével – azaz az oklevélhez a másoló által biggyesztett „tartalom-címmel” – kell kezdenünk. Eszerint (értelemszerûen) az emlékirat-levél szerzõje a császári adórendszeren belül kimondottan Erdély szükséges adózásával foglalkozik. Ezt abból is megérthetjük, hogy Bethlen Miklós a szövegben többször említi a császárt, de Õfelségén (úgy véljük) a királyt, tehát Magyarország és Erdély Habsburg-házi uralkodóját érti. Ez pedig nem volt más, mint I. Lipót császár elsõszülött fia, József, ki 1687. december 9-én Magyarország királya lett, s édesapja halála után, 1705. május 5-én a német-római császárság feje.[15] (Zárójelben megjegyezzük: e dátumok is korlátozzák oklevelünk keltezését, persze távolról sem a kellõ mértékben.) Mindez nem jelenti okvetlenül azt, hogy az e levélben kifejtett (helyesebben felvetett) javaslatok teljesítése József feladata lenne, hiszen I. Lipót császár abszolutisztikus jellegû uralkodása csak bizonyos mértékben juttatott „szabad kezet” a magyar királynak, de a király – miként Harrach is – bizonyos dolgokat megbeszélhetett a császárral. Különösen, hogy – amint az elsõ bekezdés megemlíti – Bethlen hivatkozik „Erdély kormányzatá”-ra is mint amely akkor még valamelyes befolyással rendelkezik.[16] Tervezete szerint a bihari, zarándi és aradi javak igénylõi a Kamarával (tehát az Erdélyi Udvari Kamarával) kellene hogy megegyezzenek, s a levél megfogalmazásakor még ott tart, hogy tanácsolhatja: a befolyt összegeket Erdély igényeire használják fel. Ehhez kapcsolható a következõ javaslat-tanács is, mármint az, hogy fejezzék be (minden bizonnyal 1699–1700-ban) Erdély kincstári javainak a (birodalmi össztulajdonba való) bejegyzését, hogy így is tisztázzák a császár (a birodalom) tulajdonjogát e javak felett. Ez a tanács gyakorlatilag elõlegezi a „productióra” vonatkozó császári rendelkezést, amely titkos utasításban szólította fel az akkor még Thavonath vezette Cameratica Commissiót, hogy szorgalmazza az erdélyi nemesek által bérbe vett kincstári birtokok egészének felderítését, s e célból biztosítsa be magának Bethlen Miklós segítségét. Azért az övét, mert a másik két vezetõ erdélyi tisztségviselõ, Bánffy György gubernátor és Apor István kincstartó számos ilyen erdélyi kincstári birtokot bérelt, s ezért nem állt érdekükben az errõl szóló „productio”.[17] Õk sem, de mások sem engedelmeskedtek az utasításnak. A birodalom pénzügyi helyzete azonban annyira megromlott az 1700–1702-es esztendõkben, hogy a császár 1702. március 24-én szigorúan elrendelte az általános „productiót”.[18] Ennek ellenére a rendelkezés végrehajtásával késlekednek a bérlõk.

Az oklevél 4. bekezdésében megfogalmazója – minden bizonnyal a fentiek folyományaként is[19] – kifejezetten javasolja, hogy terjesszék ki a királyi kegyet a kisnemességre, amelynek birtokbérletét támogatni kellene. Természetesen távol vagyunk még a reformkor hangulatától, de nem hagyhatjuk figyelmen kívül azt a tényt, hogy a kiváló erdélyi gazdasági-pénzügyi szakember már akkor, a 17–18. század fordulóján valamennyire ellentétezi a nagybérlõ nagybirtokosok­kal a „szegény néppel” hasonló érdekû kisnemeseket.

Szögezzük le: mindezt Bethlen Miklós csakis az abszolutista Habsburg-nagyhatalom gazdasági-pénzügyi feljavítása nevében képzelte, képzelhette el.[20] De az általa még 1690-ben megszer­kesztett és szorgalmazott Lipót-diploma elsõ változatát a 17. század utolsó elõtti és utolsó évében is Erdély javára, anyagi és erkölcsi boldogulására valónak gondolta.

Feltesszük ezek után a kérdést: oklevelünk Erdély érdekeit ismerõ és nyomon követõ gazdaságpolitikusnak láttatja-e Bethlen Miklóst vagy rögeszmésen jóhiszemû, esetleg éppenséggel naiv álomlátónak? A válasz szerintünk kézenfekvõ: az erdélyi kancellár, kihasználva a nemrégen véget ért hosszú háború okozta – vagy kihangsúlyozta – egyre nehezebb gazdasági-pénz­ügyi helyzetet, mindent megtett azért, hogy – talán csökönyösen is – ezt a helyzetet összebékítse Erdély viszonylagos önállóságával, és ezzel olyan állapotot teremtsen, amely lehetõvé tegye az ország (Erdély) „együttélését” a Lipót-diploma általa kimunkált elsõ változatával. A „Noé galambja” és az 1702-ben a császárnak átadott „Penetralia Transylvaniae” címû tervezetei-munkái[21] folytatják, rendszerbe foglalják az eddig közöletlen emlékirat-levélben leírt javaslatokat, amelyeknek kiemelkedõ része szerintünk a kisnemesség szerepének korai, természetesen még kiérleletlen, de késõbb mások által egyre határozottabban körvonalazott észlelése.

Valószínûnek tartjuk, hogy a fentiekben nem merül ki a napvilágra hozott oklevél szövegének, idõben való elhelyezésének és címzésének hozzájárulása Bethlen Miklós gazdasági-pénzügyi nézeteihez (talán még a szöveg megfogalmazásának idõszakában sem). Éppen ezért bemutatását igen, de kiértékelését nem tekintjük sem teljesnek, sem lezártnak.

 

[1] A jelzet pontos meghatározásáért és a példaadó gyorsasággal nekem elküldött fénymásolatért ezúton is hálás köszönetemet fejezem ki dr. Christian Sapper úrnak, a bécsi Finanz- und Hofkammerarchiv igazgatójának.

[2] Erre utal a 217. lap hátán levõ, valószínûleg utólagosan átjavított rövid „cím” vagy okirat meghatározás, valamint az tény, hogy e francia szöveg bécsi levéltári tulajdonban van (ez utóbbi különben érdekes fényt vet a feltételezett címzett személyére is).

[3] Fordításomat átnézte, az eredetivel összehasonlította Bréda Ferenc. Köszönöm segítségét. Szögletes zárójelben helyeztem el az érthetõség megkívánta kiegészítéseket, valamint a szövegre vonatkozó megjegyzéseimet. A nyilvánvaló átírási hibák legalábbis jó része valószínûleg a másolót terheli, hiszen úgy tudjuk, hogy Bethlen Miklós jól ismerte a francia nyelvet.

[4] L. Erdély rövid története. Bp. 1989. 328.

[5] Uo. 331.

[6] L. Bethlen Miklós levelei (a továbbiakban, Wolf Rudolf nyomán, BMLev). Összegyûjtötte, sajtó alá rendezte, a bevezetõ tanulmányt és a tárgyi jegyzeteket írta Jankovics József. Bp. 1987. 44–64. 1708-tól haláláig (1716), Trócsányi Zsolt plasztikus kifejezésével élve (Habsburg-politika és Habsburg-kormányzat Erdélyben 1690–1740. Bp. 1988. 306 – a továbbiakban: Trócsányi–Habsburg) Bethlen Miklós „politikai halott”.

[7] Vö.Trócsányi–Habsburg. 251–258.

[8] L. errõl bõvebben Bethlen Miklós Önéletírása (a továbbiakban, ugyancsak Wolf Rudolf nyomán, BMÖn). Sajtó alá rendezte és a jegyzeteket írta V. Windisch Éva. II. Bp. 1955. 80, 312; Trócsányi–Habsburg. 261–263. A „pro­duc­tio” kérdéskörére különben még visszatérünk.

[9] L. Trócsányi–Habsburg. 259, 311. jegyzet a 298. lapon.

[10] Trócsányi–Habsburg. 239, 200. jegyzet a 294. lapon.

[11] Bethlen Miklós többek között a következõket írja – visszaemlékezésként – 1702-ben lezajlott bécsi magánlátogatásáról (ez év július 28-án indult Bécsbe, december 15-én indult vissza): „Igérém... néki [Harrachnak – P. F.] egy kis franciául írt levélben [...], hogy csak gyógyítsa meg ez által a commissio által Erdélyt, hogy a gubernium ad mentem diplomatis et Kinskii [a fõkormányszék a diploma és Kinski szellemében], melyrõl másutt eleget írtam, refor­mál­tassék; 2. a cameralis commissio és idegen tisztek amoveáltassanak; 3. a generalis commendans abstineat se politicis et liaetis, és az a rettenetes discretiója moderáltassék; et reliqua corrigenda corrigetur; ex parte regni [távolíttassanak el]; 3. a fõparancsnok tartsa magát távol a politikai dolgoktól és az országgyûlésektõl, és az a rettenetes nagy személyének fizetett összeg mérsékeltessék, és a többi helyrehozni való is hozassék helyre; az ország részérõl bizonyosan szerzek én néki kétezer, és a fiának [...] ezer aranyat adok néki, mint ennek fõkurátora...” (BMÖn. II. 90. Utalás a Bethlen és Harrach között létezõ kapcsolatokra: BMLev. II. 1438).

[12] Oklevelünk második bekezdésében: „arra kell kérni Õfelségét...” Vö. Trócsányi–Habsburg. 239.

[13] Köpeczi Béla: Bethlen Miklós francia emlékiratai. Irodalomtörténeti Közlemények 1955. 3. sz. 304.

[14] Uo. és 31. jegyzet.

[15] Pallas lexikon. IX. 975–976.

[16] E tekintetben l. fõleg Trócsányi–Habsburg. 37–38.

[17] L. bõvebben Trócsányi–Habsburg. 252–255, 261–263, valamint a 283–284. jegyzetet a 297. lapon.

[18] Trócsányi–Habsburg. 261–263.

[19] Trócsányi rámutat: a nem sokkal késõbb kitört Rákóczi-féle szabadságharc erdélyi bázisát „részben feltehetõen azok a kisebb nemesek tették, akiket a productio elsõsorban érintett” (i. m. 263.), s ez az észrevétel arra késztet, hogy kihangsúlyozzuk: Bethlen Miklós már akkor érzékelte a kisnemesség egyre növekvõ társadalmi szerepét.

[20] Ezt bizonyítja az oklevélnek a harmincadra való utalása (mármint az, hogy ezt ezentúl nem adnák bérbe), valamint annak többrendbéli hangsúlyozása, hogy javaslatai nem váltanak majd ki elégedetlenséget a rendekben.

[21] L. BMÖn. I. 313, II. 86; bõvebben Csetri Elek: Az erdélyi magyar gazdasági gondolkodás 1800-ig. Kolozsvár 1999. 62–63.

kapcsolódok
» Erdélyi Múzeum Egyesület
 
további folyóiratok

» A Hét
» Bázis
» Ellenpontok
» Erdélyi Fiatalok
» Erdélyi Gyopár
» Erdélyi Irodalmi Szemle
» Erdélyi Mûvészet
» Erdélyi Társadalom
» Glasul Minoritãților
» Glasul Minoritãților
» Helikon
» Hitel
» Kellék
» Korunk
» Közgazdász Fórum
» Látó
» Magyar Kisebbség
» Proiectul “Digitalizare pentru interculturalitate II”
» Provincia
» Romániai Magyar Jogtudományi Közlöny
» Székely Közélet 1928-1937
» Székelyföld
» Székelység 1905-1915
» Székelység 1931-1944
» Web

 
   
(c) Erdélyi Magyar Adatbank 1999-2017
Impresszum | Médiaajánlat | Adatvédelmi záradék