Erdélyi Múzeum

    folyóiratok   » Erdélyi Múzeum
  szerzõk a b c d e f g h i j k l m n o p r s t u v w  
  keresés á é í ó ö õ ú ü û ã â ş ţ
  összes lapszám » Erdélyi Múzeum2002/1-2 »
 


| észrevételeim
   vannak


| kinyomtatom

| könyvjelzőzöm


 
 



 
   
 
Erdélyi Múzeum - 64. kötet, 2002. 1-2.füzet

in memoriam

Száz éve született Józsa János tanár úr

 

Lassan már a tanítványai közül is többen lesznek kint a temetõkben, mint életben. 1963-ban nyugdíjazták, 36 évi tanári mûködés után, amely idõ alatt növendékek ezrei ismerkedtek meg óráin a román irodalom történetével, tanultak meg tõle helyesen írni és beszélni románul a nagyenyedi Bethlen Kollégiumban, a székelyudvarhelyi Római Katolikus Fõgimnáziumban s Kolozsvár több magyar középiskolájában. 1938–1941 között a tragikusan korán elhunyt Bitay Árpád tanszékének örököse volt a gyulafehérvári római katolikus teológián, majd két ízben is (1949-ben, illetve 1951–1959 között) a Bolyai Tudományegyetem történelem, illetve román tan­székén tanított.

Ez utóbbi adat hátterébe bepillantva tárul fel egyénisége: mint egykori piarista szerzetest, majd római katolikus gimnáziumi és teológiai tanárt 1949-ben megpróbálták rávenni, hogy nyilvánosan határolja el magát Márton Áron püspöktõl, akit akkor már letartóztattak. Az õ válasza azonban határozott „nem” volt, s emellett akkor is kitartott, amikor rövid úton mennie kellett érte az egyetemrõl egy idõre.

Egyénisége belsõ dimenzióit fürkészve talán azon is érdemes elgondolkozni, hogy õt, akit a bécsi döntést követõ négy év alatt, 1941–1944 között a Kolozsváron létesített állami román koedukációs gimnázium igazgatói székébe hívták át Gyulafehérvárról, soha senki késõbb egy rossz szóval nem illette, pedig még megérte azt az idõt, amikor az erdélyi magyarság elleni uszítás egyik-másik zászlóvivõje igazán nem ment a szomszédba egy-egy hazugságért. Õ úgy tudta igencsak exponált feladatkörét betölteni, hogy sem a „négy magyar év” alatt igazgatott egykori román tanítványai, sem azok szülei nem tudtak politikai vádat felhozni ellene.

A tanár, a nevelõ munkája a láthatatlan, az eredményeiben közvetlenül fel nem mérhetõ emberi feladatvállalások közé tartozik. Akik azonban ismerték õt, biztosak abban, hogy nemcsak tudása, de emberi tartása, közösségi szelleme s a szerény, de kitartó munkára való példaadása is tanítványai sokaságában él tovább, s hagyományozódik a nevelõi munka hajszálerein nemzedékrõl nemzedékre, olyanokhoz, akik talán a nevét sem hallották. És ez a mindenkori nevelõk nagy-nagy vigasztalása.

Õt magát a nagy hagyományú katolikus nevelõrend, a piaristák kolozsvári gim­ná­ziuma formálta. Maga is volt tagja a rendnek, sõt hallgatója is az akkori Kolozsvárt mûködõ piarista teológiának. Aztán a tanári pálya világi ágát választotta, anélkül hogy egy pillanatig is elfelejtette volna azt, amivel a Rend feltarisznyálta.

Ifjúkori indíttatása a tudományos pályán való elindulására is befolyással volt: elsõ tanulmányát az Erdélyi Múzeumban 1931-ben A piaristák bukaresti letelepedésének kísérlete és Mav­ro­cordat Konsztantin címmel közölte, s a magyar–román egyháztörténeti témaválasztás a késõbbiek során is elkísérte. Csak néhány tanulmányának címét iktatjuk még ide, jelzésszerûen: Báthory András Vasile Alexandri költészetében (Székelység 1932), Piaristák Olténia fõvárosában (Arhivele Olteniei 1933), Román fõpapok, akik erdélyi ferences atyáknál szerezték ABC-ismeretüket (Hírnök 1934), Pápai követség Constantin Mavrocordat fejedelemnél (Farul Nou, Bukarest 1934). 1940-ben Nagyenyeden megjelent doktori értekezését Erdélyi román piaristák 1918-ig címmel írta és védte meg a kolozsvári I. Ferdinánd Egyetemen (1939-ben), s munkásságára a román irodalomtudomány akkoriban egyik legrangosabb folyóirata, a Preocupãri lite­rare is felfigyelt: a lap közölte – idõközben magyarul is megjelent – átfogó tanulmányát, amelynek címe: Szellemi párhuzamok a XIX. században a magyar és a román irodalmak között.

A nemes törekvéseikben, reményeikben azóta is sokszor megcsúfolt „hídépítõ” szellemek közé tartozott. Hitte – és cselekedett is érte –, hogy az ismeretek hiányából, a félreismerésbõl fakadó meg nem értés higgadt, tényszerû felvilágosítással, ismeretterjesztéssel eloszlatható. Jellemzõ gesztusa, hogy székelyudvarhelyi tanárként 1932-ben könyvecskét ír és ad ki románul Udvarhely megye történelmi mûemlékeirõl, ismertetve benne – nyilván a túlnyomó többségében magyar kisvárosba került román értelmiségiekre gondolva – Udvarhely várát, a Budvárt, Zete várát, Kadács, Firtos, Tartod, Rapsonné várát a hozzájuk fûzõdõ legendákkal és a valós történelmi tényekkel. De ott van ebben a füzetben a székelyudvarhelyi görög katolikus templom történetének leírása is, amelyet – a városban az idõk folyamán meghonosodott görög katolicizmus 18. század elejére visszanyúló történetével együtt – tõle ismerhettek meg.

Ahhoz az elsõ világháború után felnõtt ifjú erdélyi magyar tanárnemzedékhez tartozott, amelynek feladatául jutott a román nyelv és irodalom tanítása a magyar felekezeti iskolákban. Az 1918-as hatalomváltozást követõen az erdélyi magyar egyházak akkori elöljárói igen fontosnak érezték azt, hogy az ún. „nemzeti tantárgyakat” (ezek közé tartozott a román nyelv és irodalom mellett a már akkor kötelezõen románul tanított Románia története is) jól felkészült magyar tanárok tanítsák. És ezt a törekvést – érdemes elgondolkozni rajta – az akkori román hatalom is jóindulattal támogatta. E nemzedék számos tagja fordult meg fiatalon Nicolae Iorga Vãlenii de Munte-i szabadegyetemén, s nyílt lehetõség számukra, hogy ott személyes kapcsolatot építsenek ki román tanárkollégáikkal. És hogy Józsa János tanár úr ezt a feladatot komolyan vette, arra jó néhány román nyelv és oktatás tematikájú írása a bizonyíték.

„Hídépítõ” szellem volt – írtuk le az elõbb, s ezt tanúsítja az is, hogy iskolai feladatain túl rendszeresen fordított románból magyarra és magyarból románra. Imponáló az a névsor, amelyet ideiktathatunk: Vasile Alecsandri, Eugen Botez, Al. Brãtescu-Voineºti, I. L. Caragiale, Ion Creangã, B. ªtefãnescu Delavrancea, Victor Eftimiu, N. Gane, Emil Gârleanu, Constanþa Hodoº, P. Ispirescu, Alexandru Odobescu, Cezar Petrescu, Liviu Rebreanu, N. Urechia, Al. Vlahuþã, illetve: Gárdonyi Géza, Gyallay Domokos, Herczeg Ferenc, Jókai Mór, Mikszáth Kálmán, Nyírõ József.

Tudományos igényessége tudósi alázattal párosult: számot vetett azzal, hogy az egymás kölcsönös megismerése területén milyen fontos a kapcsolatok minél szélesebb körû kiépítése. Ez a magyarázata annak, hogy számos írása, fordítása jelent meg – olykor helyi érdekû – lapokban, nyugdíjas éveiben a kolozsvári Igazságban.

Pedig épp a teljes szellemi frissességben elért nyugdíjas éveiben bizonyította be, hogy még a tudományos munkára is komoly erõtartalékokkal rendelkezik. Sokan emlékeznek vastag keretes szemüvege mögül kedvesen elõmosolygó arcára azok közül, akik jó három évtizeddel ezelõtt látogatták a kolozsvári Egyetemi Könyvtár s az állam által elvett nagy kollégiumi könyvtárakat egyesítõ Akadémiai Könyvtár kutatótermeit. A Bolyai Tudományegyetem erõszakos egyesítése után középiskolai tanárrá visszaminõsítetten, majd nyugdíjasként mint egy munkahelyre járt be ezekbe a könyvtárakba. Ennek az idõnek a terméke az a két ismeretlen Pápai Páriz Ferenc-kézirat, amelyeket õ fedezett fel, ismertetett meg a tudományos világgal, majd (barátjával, Victor Mariannal együttmûködve) õ fordított le magyarra. Öröme és egyben bánata is volt, hogy a Plenitudo vacui-t és a Tyrocinium verae philosophiae-t szakfolyóiratokban bemutathatták ugyan a tudománytörténet kutatóinak, de hogy ezek az általuk teljes terjedelemben latinból lefordított mûvek életében végül is nem jelenhettek meg. Részleteiket fordításukban csak évekkel halála után ismerhette meg a közönség Pápai Páriz Ferenc Nagy Géza által sajtó alá rendezett kötetében (Békességet magamnak, másoknak. 1977).

A teljes fordítások kéziratban maradtak. Mint ahogy kéziratban maradt ugyancsak Victor Mariannal közösen írt Pápai Páriz Ferenc karthezianizmusa címû, 170 oldalt kitevõ monográfiája, egy Pápainak a bethlen Kollégiumban tartott fizikai elõadásait ismertetõ tanulmánya (50 oldal) s az a nagyobb összefoglaló, amelyet a romániai oktatás történetét tárgyaló akadémiai kötetben Az erdélyi római katolikus iskolák a feudalizmus korában címmel ugyancsak Victor Mariannal együtt állított össze.

Életének 72. évében, 1973-ban halt meg.

„Személyében szellemi életünk egyik emberi mivoltában szerény, de tevékenysége révén gazdag, sokoldalú egyéniségét veszítettük el” – írta róla nekrológjában professzortársa, Márton Gyula.

 

Dávid Gyula

kapcsolódok
» Erdélyi Múzeum Egyesület
 
további folyóiratok

» A Hét
» Bázis
» Ellenpontok
» Erdélyi Fiatalok
» Erdélyi Gyopár
» Erdélyi Irodalmi Szemle
» Erdélyi Mûvészet
» Erdélyi Társadalom
» Glasul Minoritãților
» Glasul Minoritãților
» Helikon
» Hitel
» Kellék
» Korunk
» Közgazdász Fórum
» Látó
» Magyar Kisebbség
» Proiectul “Digitalizare pentru interculturalitate II”
» Provincia
» Romániai Magyar Jogtudományi Közlöny
» Székely Közélet 1928-1937
» Székelyföld
» Székelység 1905-1915
» Székelység 1931-1944
» Web

 
   
(c) Erdélyi Magyar Adatbank 1999-2017
Impresszum | Médiaajánlat | Adatvédelmi záradék