Erdélyi Múzeum

    folyóiratok   » Erdélyi Múzeum
  szerzõk a b c d e f g h i j k l m n o p r s t u v w  
  keresés á é í ó ö õ ú ü û ã â ş ţ
  összes lapszám » Erdélyi Múzeum1994/3-4 »
 


| észrevételeim
   vannak


| kinyomtatom

| könyvjelzőzöm


 
 



 
   
 

Zsók Béla

A Dévára települt bukovinai székelyek kapcsolata
a környezõ románsággal

A múlt század 90-es éveiben alakult meg Déván a bukovinai székely, vagy ahogyan helytelenül emlegetik: a dévai Csángó Telep. A bukovinai székelyek Hunyad vármegyébe való áttelepedése egy véletlen folytán indult meg, ugyanis az Al-Dunától kiábrándultan hazafelé — Bukovinába — tartó székelyek egy csoportját Déva város akkori polgármestere elõnyös gazdasági segéllyel Déván marasztotta. Ekkor jött létre a négy Hunyad megyei bukovinai székely telep: Déván, Vajdahunyadon, Csernakeresztúron és Sztrigyszentgyörgyön.

A bukovinai székelyeket Dévára való letelepedésük után nem az elzárkózás, hanem a nyíltság, a kitekintés, új környezetük mihamarabbi megismerésének szándéka jellemezte. Ez „mellékfoglalkozásuk”, a fuvarozás velejárója volt. Román nyelvismeretük révén a románság körébõl hamar szereztek maguknak ismerõst, barátot. Más helységekbe, vásárokba járva megismerhették a megye gazdasági adottságait. Lassan kialakult és állandósult a Dévára és környékére települt székelyek és a Déva környéki román falvak lakói között az a természetû kapcsolat is, amelynek csak az 50-es években elindított kollektivizálás vetett véget.

A Déva környéki románsággal való kapcsolatteremtési lehetõségek közül említésre méltó, hogy tavasszal és õsszel a dévai székely telepes gazdák román napszámosokkal együtt végezték el a soron levõ mezõgazdasági munkákat. A napszámosok leginkább a Brád környéki román falvakból kerültek ki, akik lakóhelyük terepviszonyai miatt fõleg állattenyésztéssel foglalkoztak. Dolgos, becsületes emberek voltak, étel és szállás dolgában pedig igénytelenek. Fizetésük elõzetes megegyezés alapján terményben vagy pénzben történt.

A fentiek alapján azt mondhatnánk, hogy egy szokványos, általánosan elterjedt vagy közismert helyzettel állunk szemben. Ami azonban ebben helyi sajátosság, s amit pozitív értékû helyi magyar–román kapcsolatnak tekintek, azt az alábbi pontokban foglaltam össze:

a) Az évtizedek során tartós kapcsolat alakult ki a román napszámoscsaládok és a munkaadó székely családok közt. Minden évben ugyanaz a napszámoscsalád jelentkezett ugyanannál a székely családnál. A kapálási idõszak beállta elõtt a napszámba elszegõdõ román ember felkereste tavalyi — esetleg tavalyelõtti vagy még korábbi — munkaadóját. Ha a gazdának szüksége volt munkaerõpótlékra, megegyeztek a napszámosok számában, a kapálás megkezdésének idõpontjában és a fizetésben.

b) Egy másik olyan érték, amely a helyi magyar–román kapcsolatok éltetõje volt, a kölcsönös bizalomban nyilvánult meg. Így például a terményben kapott fizetséget (búza, kukorica) a román napszámos bármikor felvehette: az év bármely idõszakában jelentkezhetett munkaadójánál, ahonnan a neki járó terményt — esetleg annak csak egy részét — malomba vitte Déván, és félkész terményként szállította haza. Ha több napot igénylõ ügyes-bajos dolga akadt Déván, székely gazdaismerõsénél mindig megszállhatott. A menetrendszerû autóbuszjárat bevezetésével ezek a kapcsolatok lassanként megritkultak és elmaradtak.

Sok esetben a dévai székelyek román ismerõseiktõl vásároltak különbözõ állatfajtákat. Tehén- vagy lóvásárlás esetén a magyar vásárlók meghagyták és tovább használták a megvásárolt állat román nevét. Számukra nem volt idegen hangzású a Flóri, Lunáj, Mundráj, Zsoján és más román eredetû állatnév. Fordított esetben is így lehetett, mert két magyarosan hangzó vagy magyar eredetû állatnevet jegyeztem le a románok által lakott Kergesen. Román ismerõsöm szerint általánosan elterjedt és közismert ebben a helységben a Virágból eredõ Virány és Bimbó tehénnév.

Amikor gyûjtõterületem magyar–román kapcsolatairól írok, nem hallgathatom el a családom és egy kergesi román család immár három nemzedék óta tartó kapcsolatát. Édesanyám elmondása alapján ez a kapcsolat így kezdõdött:

„Nagyapám 1865-ben született a bukovinai Andrásfalván. Iskolai végzettsége nem volt, de a nevét le tudta írni. Tizenkilenc éves korában besorozták az osztrák–magyar hadseregbe; ulánus katona lett Csernovicban, majd Pozsonyban. Itt ismerkedett meg egy Hunyad megyei román fiúval. Nagyapám jól tudott románul, így az ismerkedés és a barátkozás is könnyen ment.

1887-ben nagyapám katonai egysége is részt vett Bosznia megszállásában. Egy alkalommal, ahogyan haladt az egység Bosznia földjén a kitûzött cél felé, nagyapám és román katonabarátja valamilyen oknál fogva lemaradtak az egységtõl. Amikor újra lóra ültek, az egységük után igyekezve megláttak egy bosnyák embert, akinek szekere egy gázlónál a patakba volt süllyedve. Nagyapám és barátja lovaikkal a megszorult bosnyák ember segítségére siettek, és kihúzták a patakba ragadt szekeret. Amikor feletteseik tudomására jutott ez az eset, nagyapám és barátja súlyos büntetést kapott, mert ellenséges földön a császári sereg lovait az ellenség megsegítésére használták. A közös sors még szorosabbá fûzte a két katona barátságát.

Ötévi katonai szolgálat után nagyapám a bukovinai Andrásfalvára, román barátja pedig a Hunyad megyei Kergesre tért haza. Úgy látszott, hogy a két legény berátságának véget vet a leszerelés öröme, a rég nem látott szülõföld utáni vágy. A véletlen folytán azonban nem így történt: 1892-ben ötven bukovinai székely család — köztük nagyapám is — áttelepült Dévára. Hosszú lejáratú állami kölcsön révén házhelyet és tíz hold szántóföldet vásárolt. Még ugyanabban az évben felkereste volt katonacimboráját, aki jutányos áron épületfaanyaghoz juttatta. Sok éven át nagyapám barátja révén szerezte be a téli tûzifát is. A két jóbarát közvetítésével más dévai családok is ismeretséget kötöttek kergesi román családokkal.

Nagyapám halála után szüleim szõtték tovább a barátság szálait. A román család részérõl nagyapám barátjának kisebbik fia, majd annak leánya tart számon minket. Minden évben felkeresem a kergesi román ismerõsöket. Osztrák–magyar katonai érmekkel kitüntetett nagyapjuk nagyított fényképe most is a falon látható. Az unokák is tudják már, hogyan kezdõdött a két család kapcsolata.”

Ha már elkezdtem a családi emlékek felidézését, azt is megemlítem, hogy az édesapám kerekesmûhelyében készült szekerek a megrendelõ vagy a tulajdonos vagyoni állapotát és nemzetiségi hovatartozását is elárulták.

Így például amíg a földmûvelés terén Déván és környékén a magyar–román kölcsönhatás elemei kimutathatók, addig a szállítóeszközök terén ez a kölcsönhatás hiányzik. A Déva környéki román ember még véletlenül sem csináltatott olyan szekeret, amilyen a bukovinai székelyeké volt, és ugyanez az eset fordítva is igaz. Ismeretes, hogy egy közösségen belül például a ruházatnak vagy a lakóháznak reprezentatív jellege is van; alkotóelemei, díszítései a sajátosság jeleit, információit hordozzák, és sok mindent elárulnak viselõjérõl, tulajdonosáról. A dévai példa alapján a szállítóeszközökrõl is elmondhatjuk ezt. A szekér köztereken, közutakon fordul meg, tehát magán kell viselnie hovatartozásának jegyeit, tulajdonosának identitását is.

Bármennyire is kerülöm a fiúi elfogultság érzését, le kell írnom, hogy édesapám kerékkészítõ tudásának és jó kerekeinek a Déva környéki román falvakban is híre volt. Jól tudott románul, ismerte a Déva környéki románság szokásait és ízlését. Egy alkalommal édesanyám meg is jegyezte: „Te János, ahogy látom, neked sok román barátod van.” E megjegyzés valós értelmét akkor tapasztalhattam, amikor 1954-ben édesapámat is a kulákok közé sorolták és környékbeli román ismerõsei segítségével idejében törleszteni tudta a hatóság által kiszabott kulákadó nehéz terhét.

Édesapám a faanyagot legtöbb esetben a Vajdahunyad környéki román paduránoktól („erdeiek”-tõl) és a Brád környéki mócoktól szerezte be. A vásárlást sok esetben cserekereskedelemmel bonyolították le: édesapám mezõgazdasági termékekkel fizette ki a megvásárolt faanyagot. Volt olyan idõszak, amikor a fa szállítása tilos volt, a vásárokon való értékesítését pedig hatósági engedély szabályozta. Ilyenkor az anyagfát széna közé rejtve hozták el édesapám mûhelyébe a hegyilakó románok.

A szállítóeszközök helyi használata kapcsán említem meg, hogy az 1950-es években néhány Nagyszeben környéki szász család hatósági kilakoltatás révén Déván kapott kényszerletelepedést. Közel tíz évig laktak Déván, s így udvarunkon szász szekerek is megfordultak; ezek szerkezetük és rendeltetésük révén sokban különböztek a Déva környéki románok s a bukovinai székelyek által használt szekerektõl. A szászok jelenlétéhez fûzõdik, hogy õk cserélték fel elõször a hagyományos ráfozott szekérkereket autókerékkel, és õk terjesztették ezt el Déván és környékén.

Néprajzi gyûjtéseim során igyekeztem kikutatni, felderíteni azokat az általánosan elterjedt kollektív jelenségeket, amelyek a Dévára települt székely közösség sajátosságai. A nemzedékek szerinti vizsgálódás bebizonyította, hogy a helyi sajátosság új jegyei csak akkor alakulhatnak ki, ha a közösségi élet legalább két nemzedéken át az örökölt hagyomány és a kialakult szokás szabta keretek közt folyik. Számba kell venni az életmód, az életvitel hagyományos elemeit, a közösség mûveltségi tradícióit és az évtizedek folyamán állandósult szokásokat. Szerintem ezeknek a tényezõknek az összetételébõl ered az az önmegtartó erõ, amely a Hunyad vármegyébe telepedett székelységet — hogy egy helyi, sajátos kifejezéssel éljek — az „erõs szórványban” a mai napig fenntartotta.

A bukovinai székelyek magyarságtudatát erõs nemzeti vonzerejük is bizonyítja. Megállapíthatjuk, hogy ez a jelenség a több mint kétszáz évvel ezelõtt Bukovinába települt, menekült székelyek elsõ és második nemzedékénél érvényesült leginkább. Annyi év távlatából nehéz feleletet kapni arra a kérdésre, hogy az 1700-as évek közepén kialakult soknemzetiségû Bukovinában melyek voltak a nemzetiségek egymás melletti életének feltételei, az interetnikai kapcsolatok ama rugói, amelyek a más nemzetiségieket a bukovinai székely települések vonzáskörébe húzták. A szájhagyomány által fennmaradt családtörténeti adatok ma már csak némi eligazítást adnak, de a családnevek számbavétele és nemzetiségek szerinti csoportosítása megközelítõen pontos képet ad. Esetenként a keresztnévadás, a keresztnévhasználat is bizonyító adatokat szolgáltat.

A családnevek számbavétele az alábbi etnikai csoportosítást eredményezte (zárójelbe tettem azokat a neveket, amelyek az idõk folyamán a magyar helyesírás, a magyar kiejtés szabályaihoz igazodtak):

Német eredetû dévai magyar családnevek: Ajzert, Bürgöl, Géber, Gruber (Gluber), Heringer, Kaschler (Kasler, Kaszler), Kolbert, König, Leopold (Lépot), Mann, Májkel, Müller, Najhárt, Schmidt (Smidt), Sreiner, Rössz.

Román eredetû családnevek: Árdeleán (Árgyelán), Borbáth, Bota, Bredián (Brendján, Brengyán), Curkán, Finnya, Frenkuj, Gógh, Guzorán, Jordán, Kasszián (Skasszián), Kozsán, Kusár, Maneszku, Marosán, Muntyán, Nyisztor, Oprisa, Petres, Pogocsán, Potápi, Serbán, Sorbán, Szermán, Urkon (Urkom), Váncsa.

Szláv eredetû családnevek: Csernik, Csiszer, Daradics, Dolka, Krusotzki, Lavrik, Lipán, Lokoczki, Lubastyik, Magdali, Matuseszki, Orosz, Oroszi, Pávrik, Sepniczky, Simcsik, Szemcsuk, Székács, Szélics, Szimcsák, Zájc (Zsájc).

A Dévára települt székelység még Trianon után is asszimilálóképes volt. Árdeleán, Furka, Oprisa nevû román fiúk székely leányt vettek feleségül, s gyermekeik ma magyarnak vallják magukat.

Adatközlõimtõl tudom, de a korabeli leírásokból is kiderült, hogy a Dévára települt székelyeknek magasabb gazdasági kultúrájuk volt, mint a Déva környéki románságnak. A felfedezés örömét jelentette számomra, hogy ezt a tényt a nagy román regényíró, Mihail Sadoveanu 1922-ben Déváról írt riportjában is olvashattam. Az író több székely telepesgazda udvarát, házbelsõjét tekintette meg, tudomást szerzett a helyi Hitelszövetkezet és a közbirtokossági rendszer mûködésérõl. Mindent, amit látott, tapasztalt, részletesen leírta, és követendõ példának állította olvasói elé.

Ezt a magasabb gazdasági kultúrát Bukovinában a székelyek a németektõl vették át. Több idõs adatközlõm említette, hogy a Déva környéki románság a székelyektõl tanulta meg a kukorica sorban való vetését, termesztését; addig bolondjába (nem sorban) vetették a kukoricát. Ezt követte az ekekapa és a töltögetõ eke használata; ezeket a dévai székely mesteremberek készítették. A kukorica sorba vetésének mindkét módját átvették, de fõleg az eke utáni, borozdába vetés terjedt el a románság körében, mert a két- vagy háromsoros vetõgép beszerzése költséges volt.

Ezek a gazdasági érintkezések az emberi kapcsolatok elmélyítését is elõsegítették. Szinte minden telepes gazdának volt román ismerõse vagy barátja. Ez a kapcsolat, ez a barátság szántóföldjeik szomszédsága révén is kialakult, de jelentõsen hozzájárult ehhez mindkét fél nyíltsága, barátkozási készsége, valamint az a tény, hogy a bukovinai székelyek ismerték a román nyelvet, az idõs román nemzedék pedig a magyar nyelvet. Ennek a kölcsönös empátián alapuló kapcsolatnak román részrõl volt egy figyelemre méltó megnyilvánulása: a második világégés alatt a vasgárdisták fel akarták gyújtani a dévai székely telepet. A Déva környéki román falvak férfiai fejszékkel felfegyverkezve székely ismerõseik, barátaik házaiban szálltak meg, s jelenlétükkel elhárították a magyarságot fenyegetõ veszélyt. Késõbb a rendõrség és a csendõrség vette át Déva-telep védelmét.

Amikor gyûjtési adataimat rendeztem, kitûnt, hogy a dévai székelységre a Déva környéki románság hatása elsõsorban az új nemzedék köznapi nyelvhasználatában mutatható ki, ez a hatás azonban nem a román–magyar interetnikai kapcsolatok függvényében jött létre, hanem a politikai-adminisztratív intézkedések eredménye. Ez a felülrõl, kívülrõl jövõ hatás alapjában rendítette meg a dévai homogén magyar közösséget: egy hosszadalmas, de biztos elnemzettelenítési folyamat indult meg, amelynek negatív eredményeit valójában csak napjainkban mérhetjük fel.

A Déva-telepi mtsz megalakulása után a fiatalság figyelme az ipar és a közszolgáltatás felé irányult. Nyelvi szempontból ekkor kezdõdött az „elcsángósodás” folyamata, ugyanis a mesterségek és foglalkozások szakkifejezéseit románul sajátították el, magyar megfelelõjüket nem ismerik. Sok fiatalt a román nyelv hiányos ismerete hátrányos helyzetbe juttatott. Ez a hátrányos és megkülönböztetett helyzetfelismerés egyesek viselkedését, gondolkodását és jövõbeli szándékát is befolyásolta, megváltoztatta. Felnõtté válásakor gyermekét román iskolába adja, hogy mentesítse, óvja azoktól a nehézségektõl, amelyeket õ már átélt. Egyik adatközlõm ezt tömören így fejezte ki: „Még sofõr se lehet a gyermekbõl, ha nem tud románul.” Ez a gondolkodásmód, ez az életfelfogás már az identitástudat meggyengülésének a jele.

A Hunyad vármegyében letelepedett bukovinai székelyek múltjának és jelenének tüzetesebb feltárása és jövõ lehetõségeinek fürkészése az eddigieknél több figyelmet érdemel, mert ez a maga nemében oly sajátos néptöredék sorsának alakulása a magyarságkutatás szempontjából is fontosnak tekinthetõ.

kapcsolódok
» Erdélyi Múzeum Egyesület
 
további folyóiratok

» Altera
» Altera
» Átalvetõ
» Bázis
» Ellenpontok
» Erdélyi Fiatalok
» Erdélyi Gyopár
» Erdélyi Irodalmi Szemle
» Erdélyi Magyar Hírügynökség Jelentései 1983–1989
» Erdélyi Magyarság
» Erdélyi Mûvészet
» Erdélyi Társadalom
» Erdélyi Tudósítások
» Glasul Minoritãților
» Glasul Minoritãților
» Hátország
» Helikon
» Hid
» Hitel
» Kellék
» Korunk
» Közgazdász Fórum
» L.k.k.t.
» Látó
» Magyar Kisebbség
» Provincia
» Romániai Magyar Jogtudományi Közlöny
» Székely Füzetek
» Székely Közélet 1928-1937
» Székelyföld
» Székelység 1905-1915
» Székelység 1931-1944
» Új Kelet
» Web

 
   
(c) Erdélyi Magyar Adatbank 1999-2024
Impresszum | Médiaajánlat | Adatvédelmi záradék